Pesti Napló, 1932. augusztus (83. évfolyam, 171–194. szám)

1932-08-02 / 171. szám

4 Kedd PESTI NAPLÓ 1932 augusztus 2­1 P. p. C. * Ennyit mindenki tudott franciául — régente. P. p. c. az annyi, mint pour prendre congér: a gazdag francia három szóval fejezi ki azt, amit a szegény magyar eggyel: elbúcsúzni. 1925 május elseje óta ritkán hiányzott a Pesti Napló-1­61 a csillagos cikk és sohasem azért hiányzott, mintha nem lett volna megírva; szünetnap tehát, az ünnep­napokat kivéve, nem volt, a vasárnapok és ünnepnapok pedig szintén nem teltek el tétlenséggel, mert egyéb dolgokat is el kellett intézni; és 1925 május elseje óta megjelent tizenkét kötet, már ki van nyomva, de még nem jelent meg további négy kötet, — ezekre is kellett valamennyi idő; tanítottam is hetenként négy-öt órát, a fővárostól száznyolcvan­kilenc kilométernyire és közben ötvenöt városban személyesen is szórakoztattam a közön­séget. Ezek után egy kis pihenő ugyebár megengedhető! Hogy félreértés ne legyen: szabadság, az volt. Azon­ban mi az, hogy szabadság? Szabad nem dolgozni vagy dolgozni. Minden érdekem ellenére mindig ez utóbbit választottam; ha szanatóriumban nyaggattak, akkor is elvégeztem a napi feladatot, mintha semmi sem történt volna velem. Ha külföldön jártam, nem mehettem oly messze, hogy kézirataim pontos megérkezéséről ne gon­­­­doskodtam volna. Erről annyi év után csak azt mond­hatom, hogy a debizisten nem volt érdemest. Persze, nem azért buzogtam, mintha nem értem volna fel ésszel, hogy pihenni szükséges. Azonban maga a pihenés oly bonyolult valami, amit magyarázgatni tudok, de egészen megérteni nem vagyok képes. Az élet neveltje vagyok, semmivel sem jobb, mint aminővé az élet formált, s az élet elijesztett engem azok­tól az emberektől, akik azt mondják, hogy »agyondol­gozzák magukat, és noha valójában soha egy percig sem erőlködtek a munkában, a munka- és kötelességtel­jesítés mártírjaiként minduntalan sajnáltatják magu­kat szerető családjukkal, hízelgő alantasaikkal és tájé­kozatlan főnökeikkel. Tele van velük a város, sőt az ország­ végeláthatatlan sorokba beállni? Azt már nem! Aki panaszkodik, hogy fáradt, az nekem gyanús,­­ ki­véve ha favágó vagy zsákhordó, vagy sebész az illető. És mit jelent pihenni? Azt jelenti, hogy semmit sem kell csinálni? Ebben benne vagyok mindennap este ti­zenegytől másnap reggel addig, míg a szomszéd lakó fel nem kiabál, ami négy és hat közt szokott megtör­ténni. (Sajnálom szegényt, mert Isten ezért külön meg fogja büntetni a másvilágon.) Hatórai semmittevés kö­rülbelül elegendő naponként­. És azután elmúlik néhány óra a vegetációhoz szükséges dolgokkal is: mosakodás ,vagy fürdés, öltözködés, táplálkozás... Lopnak is az időmből mindennap egy két órát, néha többet... De még mindig marad vagy tíz-tizenkét óra naponként. És miután ezek a cikkek egyáltalán nincsenek »megírva«, hanem csak úgy jönnek ki a kabát ujjából, ezekre leg­följebb ötven vagy hatvan perc kell, ugyebár és így még mindig bőven jut idő a semmittevésre. »Csak valljuk be a dolgot úgy, amint van!» Hát hogy van? Mingyárt megmagyarázom. Tény­leg kevés időt igénylő és csekély dolog egy ilyen nem is irodalmi munkát elvégezni. De kérem, habár igaz az, hogy a gyermek egy perc alatt születik meg, az is igaz, hogy az anyja egy napig, vagy még tovább va­júdik vele (az asszonyok azt mondják, hogy ez nem nagyon kellemes, sőt fárasztó dolog),­­ továbbá igaz az is, hogy a gyermek ugyan egy perc alatt születik meg, de hogy megszülethessek, ahol előzetesen kilenc hónapig kell fejlődnie. Több ezer évvel ezelőtt történt, hogy ráütöttek egy kalapáccsal Jupiternek a fejére, s az öreg római főisten fejéből kipattant Minerva fel­nőtten, sőt teljes fegyverzetben.. Ez azonban csak egy­szer történt, ilyesmire azóta nincs precedens, azóta minden ismeretet szerezni kell, olvasással, utánanézés­sel, nagyon gyakran utánajárással, töprengéssel, vizs­­­gálód­ással, néha okos, néha ostoba emberek beszédének végighallgatásával, tapasztalati kipróbálással, sibivel, ha csupa olyan dologgal, ami mind időt vesz igénybe. Sőt talán túlzás nélkül lehet mondani, hogy ez is va­lami olyasféle, mint amit úgy hívnak, mint munka. Akik közelről nézik, azt szokták rá mondani, hogy »az ilyen élettől az Isten óvjon minden jótét lelket!« Azonban a csuka nem tehet róla, hogy nem tud repülni, s a pacsirta alkalmasint nagyon csodálkozik rajta, hogy a csuka sohasem fullad bele a vízbe. Min­denkinek megvan a maga természetes eleme és abban kell élnie. Úgy érezem tehát, hogy akkor vagyok ele­memben, ha valamit csinálok és abba fáradnék bele na­gyon hamar és talán végzetesen, ha semmit sem kellene csinálnom vagy nem lenne szabad semmit se csinálnom. Az úgynevezett »pihenés« tehát tényleg bonyolult do­log és sokszor egyéni. A világon a legjobb pihenő olyasmivel foglalkozni, amit nagy kedvvel csinál az em­ber; ebbe nem lehet belefáradni, mert az, amibe bele­fárad az­ ember, abban a pillanatban már nem kedvvel végzett munka. Miután e világon két ember sincs, aki teljesen egy­forma volna, az emberek munkakészsége és pihenő­szükséglete sem egyforma. Van olyan óra, melyet évenként csak egyszer kell felhúzni, és van olyan is, mely minden tizenkét órában elakad, ha újra fel nem húzzák. Nem lehet azonban azt mondani, hogy az az óra pontosabb és értékesebb, melyet évente csak egyszer kell felhúzni. Oly embernek, ki nemcsak ülő, hanem szellemi munkát is végez, megfigyelésem szerint álta­lában nagyon jót tesz, ha akár egyhuzamban, akár két­három részletben évenként legalább hat hétre teljesen kikapcsolódik rendes munkaköréből. Tüdőnkön ki-bejár a levegő és ha egészen más vidéknek a levegőjét szív­juk egypár hétig, nagyon felüdül a testünk. Agyunkon ki-bejárnak a gondolatok; ha azok egypár hétig egé­szen más eszm­ekörből jönnek, mint amelyet megszok­tunk, ettől nagyon felüdül a lélek,­­ általában. Bizo­nyára lesznek kivételek is. A levegőváltoztatást most mindenesetre megcsinál­­juk, s a mindennapra szükséges munka tartalmát is le­hetőleg megváltoztatjuk és tredukcióm lesz ebben is, a kor szellemének megfelelően, a lehetőség határáig. Akikről néha kellemetlen dolgokat szoktam mondani, egy kis pihenőt hasznak. Azok pedig, akik ezeket a so­rokat már úgy megszokták, mint egy öreg rokonnak vagy régi jó barátnak a mindennapi látogatását, remél­hetőleg el fogják nézni, ha néhány hétig e cikkek meg­jelenésében esetleg rendetlenség és hiányosság fog mu­tatkozni. A pörtschachi győzelem magyar és osztrák szemmel Nyilatkoznak a magyar és osztrák játékosok (Saját tudósítónktól.) A bizonytalan jelen ezer fontos és rohanó eseménye mellett is szenzáció erejével hatott az a nagyarányú győzelem, amit a magyar bridzsezők arattak a Hágában olyan fé­nyes sikerrel szerepelt Stern—Uhrvater—Pollack— Fleischmann osztrák csapat felett. A budapesti ítészek Klub »Kvart Major« teamje — Ferenczi György—Cohen Rafael—Keleti Andor—Klór László — egy ötödik játékossal, Leitner Ferenccel »Irvint Major«-csapatra kiegészítve, olyan briliáns formá­ban, olyan fölényes stílusban győzték le az osztrák hírességeket, ami minden kétséget kizárólag bizo­nyítja, hogy a legjobb magyar bridzsnivó világ­viszonylatban is a legelsők közé tartozik. A ka­lábriász és a tarok ősi hazája megtanult bridzsezni és ebben is b­ajnok lett. A legutolsó nap — 140 leosztás után — 10.950 pont előnnyel ü­lt le játszani a magyar csapat és 40 leosztásban közel 3000 pontot leadott, úgyhogy végeredményben »csak« 8030 ponttal győzött. Ami­nek megvan a maga magyarázata. A győzők tiszteletére rendezett »Gesellschafts­abend und, Gala-Fest« ugyancsak az utolsó estére volt kitűzve, de az­ért a magyar csapat már előző este elment ünnepelni. Az ünneplés — kü­lönböző bárokban és az Inselwirt-nél (különben kitűnő bort mér) — reggeli négy óráig tartott. Ezzel szemben strandolni is kell, tehát a magyar matadorok délelőtt tízkor már lenn voltak a strandon. Utána egy bő, ha nem is a magyar ínyeknek készült ebéd következett. Végül délután háromkor, amikor a karinthiai nap legforróbb sugaraival nyilazta a várost és egész Pörtschach a lefüggönyözött szobák menedékében hűsölt, bá­gyadtan, álmosan, fáradtan ült le játszani a ma­gyar csapat. És megközelítőleg sem játszott úgy, mint az első négy napon. Az osztrákok viszont meglepően­ jól játszottak. Mindazt értékesítették, amit a mérkőzés folyamán­­ a magyaroktól ta­nultak. Például már nem adtak könnyelmű infor­mációs kontrákat és licitjükön erősen meg­látszott . Culbertson hatása-Este a magyar és osztrák színekkel fellobogó­zott Weizer Bárban osztották ki a díjakat. A ma­gyar csapat tagjai arany plaketteket kaptak és egy ezüst serleget, Pörtschach város vándordíját. A serleg végleges elnyeréséhez két egymás utáni győzelem szükséges, tehát a magyar csapatnak jövő nyáron védeni kell a serleget Pörtschachban. * Az este folyamán győzőket és legyőzötteket sorban megkérdeztem, hogy mondják el véleményüket a küz­delemről és­­ egymásról. Dr. Paul Stern, az osztrák csapat kapitánya és az osztrák bridzsszövetség elnöke ezt mondta: — Nem tagadom, hogy győzelemre számítottunk, de álmunkban sem gondoltunk arra, hogy Magyarország egy ilyen erős csapatot tud kiállítani. Mi legalább még nem játszottunk egy ilyen erős csapattal. A magyarok jobbak voltak nálunk és azt hiszem jobbak, mint akár­melyik csapat, amelyik Hágában szerepelt. Talán a Goodsmith fivérek csapata egyenrangú velük, de lehet, hogy ebben tévedek. Ausztriának van még egy csapata, amelyik erősebb a miénknél. Szeretném, ha a magyarok ezzel a csapattal szemben mutatnák meg, hogy mit tud­nak. Persze mi is számítunk egy revansra és akkor re­mélem, hogy jobban fogunk szerepelni. Cpt. Pollack angol pilótakapitány, a Hágában nyer­tes pár »jobbik fele« mondta: — A magyarok elsőrangú játékot produkáltak. Hely­telen és unfair dolog volna kifogásokat keresni. Az eredmény világosan beszél. Jobbak voltak nálunk és ezt letagadni nem lehet. Európai viszonylatban feltétle­nül a legjobbak között kell keresni a magyarok helyét. A Hágában szerepelt teamek közül például egy csapat sem veheti fel velük a versenyt, bár én tudom, hogy Angliában sokkal jobb csapatok is vannak, mint az, amelyik Hágában negyedik lett. Egy angol—amerikai—­ magyar bridzsmérkőzés feltétlenül érdekelné a bridzs­világot. Hogy miért győztek a magyarok? Mert jobban licitáltak, mint mi! Simon Uhrvater, aki üzleti útjain már négy világ­részben bridzsezett, mondta a következőket: — Már sokfelé játszottam, de kevés jobb bridzset láttam, mint amit a magyarok produkáltak. Kétségtelen, hogy a licitálási módszerüknek köszönhetik győzelmüket, mert lejátszásban azért mi sem vagyunk az utolsók. Nagy érdeklődéssel nézek egy revansmérkőzés elé és remélem, h­ogy akkor visszaadjuk a kölcsönt. L. Fleischmann, a Hágában győztes pár magyar származású »másik fele« mondta: — Ennél jobb csapatot Európában nem ismerek. Az angolokat és az amerikaiakat még nem láttam, velük tehát nem hasonlítgatom össze a magyar teamet, de nem hiszem, hogy azok jobbak lennének. Lehet, hogy Euró­pában van néhány olyan jó csapat, mint az önöké, de közve hiszem, hogy jobb akadna. Ez a csapat jobban licitált és jobban játszott, mint a mienk. Gratulálok. * A »győzők« csak az első nap voltak izgatottak, csak az első nap küzdöttek lámpalázzal. Az utolsó napon már csodálkoztak, hogy az osztrákok vissza tudtak szerezni 3000 pontot. Azért ez a nagy nyu­galom kissé erőltetett volt, mert belü­l mind égtek az örömtől. És az utolsó 40 leosztás »szépséghibája« is fájt egy kicsit. Szebb lett volna 15 000 ponttal győzni. A magyar csapat tagjai különben a kö­vetkezőket mondták győzelmükről: Ferenczi György: Amikor a bécsi versenyről haza­utaztam, már akkor megmondtam, hogy tulajdonképpen nem mi győztünk Bécsben, hanem Culbertson. A magam részéről ezt újra megismételhetem. Az osztrákok kitűnő lejátszók, bár ellenjátékban talán mi valamivel jobbak vagyunk. A versenyt azonban a licitálás döntötte el. A magyar csapat licitje, dacára annak, hogy minden já­tékosnak vannak bizonyos egyéni sajátosságai, elsősor­ban Culbertson rendszerén alapszik. Culbertson rend­szere a játék logikáján épül fel és művészi eszközt ad a jó játékos kezébe. Mi rengeteget köszönhetünk az ő rendszerének és ezt eltagadni ostobaság volna. Keleti Andor: Sajnálom az utolsó nap 3000 pontját, sajnálom, hogy a végén kissé elkönnyelmüsködjük a dolgot. Szebb lett volna nagyobb pontszámmal győzni, de azt hiszem, ezzel is meg lehetnek elégedve otthon. Azt hittük, hogy az osztrákokban erősebb ellenfélre ta­lálunk, de így sem volt könnyű a győzelem. Szívósan, keményen kellett küzdeni, hogy licitálási fölényünk a pontszámokban is megmutatkozzék. Én különben in­kább a gyakorlattal, mint a teóriával foglalkozom, ha így is állíthatom, hogy a magyar csapat licitje feltét­lenül Culbertson hatása alatt áll. Mi sokat átvettünk tőle, rendszerének legfontosabb pontjait sorra elfogad­tuk és legfeljebb csak a magyar ízlésnek megfelelően kissé megváltoztattuk. Talán leghelyesebb azt­ mondani, hogy mi magyarosított Culbertsont játszottunk. És főleg ez hozta meg a győzelmet. Klór László: Fentartás nélkül örülök a győzelmünk­nek. Abban a reményben jöttünk Pörtschachba, hogy kemény küzdelem után fogunk győzni, de erre a nagy pontkülönbségre mi sem számítottunk. Az osztrákok kitűnő lejátszóknak bizonyultak, de licitben feltétlenül mi vagyunk a jobbak. És mi határozottan Culbertson iskolát játszunk. Természetesen megengedünk bizonyos kilengéseket, de hiszen maga Culbertson mondja, hogy rendszerét nem szabad mereven alkalmazni. Mi tehát még ebben is az ő hívei vagyunk. Remélem, hogy a közel­jövőre tervezett revánsig tovább fejlődünk és újra győztesként kerülünk ki az osztrákokkal való küzdelemből. Cohen Rafael: Örülök, hogy túl vagyunk az osztrák »mumuson«, mert végre tudjuk, hogy nincs félnivalónk. Azt hiszem, hogy ez a tudat jövő küzdelmeinkben csak segíteni fogja az esélyeinket. Ez persze nem elbizako­dottságot jelent. Az osztrákok szépen és fairen játszot­tak és az eredmény­­ mindennél többet mond. Győztünk, mert jobban licitálunk, mint ők. A mi licitünknek Cul­bertson rendszere képezi az alapját. Ehez persze nem ragaszkodunk teljes egészében, de hiszen nincs olyan jó játékos, aki betűről betűre követne bármilyen rendszert. Az alap azonban Cu­berlson, akinek sokat köszönhetünk. K. S.

Next