Pesti Napló, 1933. július (84. évfolyam, 146–171. szám)

1933-07-01 / 146. szám

Szombat PESTI NAPLÓ 1933 július 1­6 Emlékbeszéd egy párt fölött Irta: Déri Imre Nem önszántából követte társait a német poli­tikai pártok tömegsírjába Hilgenberg úr­­Deutsch­national-jainak országos szervezete. Egy hitleri tollvonás metszette el életének félszázados fonalát. Mégis: a kortársak, akik az egyszerű ravatalt körülállják, hiába keresik e gyors és erőszakos halál drámájában a politikai tragédia komor és fenséges szárnycsapásait. Ötven esztendőn keresz­tül sose rajongott a parlamentarizmusért ez a párt, amely különböző cégérek alatt mindig ugyanazt a büszke és konok világnézletet hirdette: a csá­szár­h­űség és a »Junkertum« katonás és engesztelhetet­len világnézletét — és valóban gusztusa ellenére »mitmacholta« a parlamentarizmust. A demokrá­ciát épúgy lenézte és megvetette, mint magát a tömeget, amelynek plebejusi szavazatait utálkozó fintorral és inkább az Isten kegyelméből való ural­kodó iránti kötelességből gyűjtögette választások idején. De a parlamenti rendszer »ostobaságát« már­jóval Hitler előtt hirdették a német nemzetiek poli­tikai elődjei: nem történt hát velük méltánytalan­ság, amikor ki kellett mondaniok önmaguk meg­szűnését. De ha van is némi költői igazságszolgáltatás e kissé dicstelen végben, az elmúlás szomorúságát mégis érzi a politikai sírbatétel közönsége. Egy nagy múlt tisztes és történelmi emlékei lebegnek a ravatal fölött; Bismarckot és Caprivit, Hohenlo­het és Bülow herceget támogatta valaha e párt, amelynek legfőbb védnöke, igazi »Führer«-je S. M. volt: Seine Majestät, a császár. Akkor, az első birodalom alatt, még nem kellett különböző meta­morfózisokon keresztülmennie a nemesség és a császári »Gottesgnadentum« parlamenti képvise­lőinek, egyszerűen konzervatív pártnak hívták a császárság alatti első parlamentben és konzervatív párt is maradt mindvégig egészen ama véres november kilencedikéig, amely kicsi lázadó matró­zokat telepített a Reichstag bársonyszőnyeges folyosóira. S. M. pártja Elzárkózása, gőgje, ridegsége dacára volt va­lami im­portáló ebben a konzervatív pártban, amely az angol történelem »die-hard«-jainak konokságá­val feszült ellene a korszellem egyre dagadó ellen­áramlatának. Feszesek és merevek voltak ezek a konzervatívok, akik Bismarcknak tapsoltak az első országgyűlésen, Eugen Richterrel — az akkori idők nagy liberálisával — vívtak izzó parlamenti csa­tákat és Bebel-le­l mérték össze az erejüket akinek a veztése alatt diadalmas irammal tört előre az ifjú szociáldemkrácia. Igazi államférfiúi tehetség nem akadt közöttük, nagy szónok még kevesebb, de hiszen ők nem is ambicionálták az államférfiúi alkotásokat és a szónoki sikereket: úgy álltak ott egy demokratikus választójog emlőin nevelkedett Reichstagban, mint a katona a posztján, mint a tiszt, akit Seine Majestät a Zivilbevölkerung közé rendelt ki: feszesen, gőgösen, büszkén a ne­mesi születésre és mindig korrektül.­­ A hetvenkettes birodalmi gyűléstől kezdve egészen ezer­kilencszáztizennégy sorsdöntő augusz­tusáig nem változott bennük és rajtuk semmi. A­­birodalom átalakult körülöttük, az agrár Német­országból ipari exportállam lett, a kis Berlinből világváros és Wilhelmshaven halászfalujából hadikikötő, de a Konservative Partei megmaradt annak, ami volt. Csak a vezérek változtak. Herceg , Henckel-Donnersmarck helyett gróf Westarp vette át a parlamenti frakció vezetését, míg a Leip­ziger strasse-i palotában, a porosz Landtagban, egy különös, rendkívüli karakter irányította a párt sorsát. Herr von Heydebrand und von der Lada: falusi kurtanemes, apró, szakállas emberke, aki császárpártibb volt a császárnál és gyűlölte a politikusokat. A Deutsche Tageszeitung volt eb­ben az időben a párt hivatalos lapja, tisztes és unalmas orgánum, amelybe gróf Reventlow írt vezércikket, ünnepelve a császárt és tapsolva a bosszúszakállú Tirpitznek, mikor a korlátlan ten­geralatti háborút proklamálták. A porosz általá­nos választójog ellen harcolt Von Heydebrand und von der Lasa (kettős neve volt, sose elége­dett meg csak az elsővel), míg a Königplatzon, a birodalmi gyűlésben, gróf Westarp képviselte őfelségét. Nem őfelségét a császárt, hanem őfelsé­gét a porosz királyt, mert hiszen a konzervatívok a Nagy Frigyes-i tradíciókban élték ki magukat és számukra a német császár elsősorban és igazá­ban porosz király volt. A porosz bárók képviselői Hol volt ettől a párttól, ennek a pártnak szinte artisztikusan, stílszerűen egyenes politikai gondo­lat vezetés­étől a későbbi hugenbergi elgondolás?... Ezek még az igazi porosz bárók képviselői voltak, lovagi birtokok urai, agráriusok, mezőgazdák, balti pionírok, akik nem ereszkedtek le odáig, hogy a nagyipar újkonzervatívjaival szóbaálltak volna. S. M. fogadhatta Krupp von Bohlent, barátkozha­tott Albert Balinnal vagy Gwinner úrral (a Deutsche Banktól) — de egy Westarp vagy egy Po­­sadowsky nem volt hajlandó egy fronton harcolni a birodalmi gyűlésen a nemzeti liberálisokkal, akik minden konzervativizmusuk dacára már egy új világnézletet képviseltek. A folyosón még diskurált Westarp kapitány a nehéziparos-liberális Basser­mann őrnaggyal, de politikailag nem volt hajlandó együtt menni vele, így, ebben a megmerevedett, szinte költői kon­zervativizmusban érte meg a párt november kilen­cet. A földindulás napján a párt eltűnt; e sorok írója kivezette egy mellékajtón és taxiba ültette a halottsápadt Steresemannt, akit asztmája különö­sen gyötört, de hiába kutatott a konzervatív poli­tikusok után. Talán ott harcoltak, tiszti uniformi­sukat felöltve, a házak tetején, gépfegyvertűzzel köszöntve az új szabadság lázadó csapatait, talán megbújtak a mecklenburgi lovagi kastélyokban összeesküvések titkos szálait szőve, de a közéletből eltűntek. A pártot nem oszlatták fel (Scheidemann nem volt olyan radikális, mint Hitler), a párt ha­lott volt. Hősi halott. Feltámadás Weimarban Három hónappal később támadt csak fel Weimarban. Ez volt az első metamorfózisa. A katonás W­estarp helyett a diplomata elegan­ciájú gróf Posadowsky vette át a parancsnoksá­got a kilenctagú kis csoport fölött, amely ekkor kapta a Deutschnational Volkspartei nevet. Szót­lanul és mereven ültek a rögtönzött parlamenti teremben a kilencek, a száműzött császárral tar­tottak fenn érintkezést és a trónörökössel konspi­ráltak. Komor és szigorú nyilatkozatokat adtak le a nemzetgyűlésen, agitáltak a vidéken,­­ de a kísértő, az új korszellem, már ott settenkedett körülöttük. A nehézipar keresett bennük fegyver­társat és Stinnes pénzelte a pártkasszát. A kon­zervatív urak még finnyáskodtak, húzódoztak az új szövetségtől, amely aztán Stresemann pártját tüntette ki kegyeivel,­­ de a nehéziparral való barátkozás mindjobban befészkelte magát a párt egész gondolatvilágába. Modernek lettek ők is, mintha eltűnt volna közülük a régi katonás szel­lem, mintha megtörte volna őket a nagy átalaku­lás, és amikor a nehézipar ismét kopogtatott az ajtajukon Hugenberg úr képében, ezúttal meg­nyittatott neki. Hugenberg megjelenik így vonult be Hugenberg a második meta­morfózison átment konzervatív pártba, így került­­ek lomtárba a tradíciók és így lett a párt — Seiie Majestät legszemélyesebb pártja! — egy nagyken­dőjű és mérhetetlen ambíciójú, meggazdagodott a Geheimrat diktátori aspirációinak ugródeszkája. A régiek, a Westalpok, a Posadowskyak fájdal­mas duzzogással vonultak vissza, Heydebrand und von der Lasa a sírban volt: a konzervatív pártot korrumpálta az új idők szelleme és a Junkerek és lovagok pártjából nagyipari érdekek zászlóhordo­zója lett (a mezőgazdaságé csak némileg, éppen csak a mecklenburgi szavazók miatt). Ez már nem­ a régi konzervatív párt volt, nem­ is a weimari napok büszke monarchista pártja. Nem a junkereké és nem a lovagoké, akikben éltek a tradíciók és akiket ezek a tradíciók még kötöttek. Formákban is, tettekben is. Ezek­ az újak, már nem irtóztak a tömegtől, a plebejusi módszerektől, a demagógiától. Herceg Henckel-Donnersmarck lenézte a lojális Bassermannt, de Hugenberg —­ maga is plebejus — már barátkozott Hitlerrel, így — és talán ezért­­­mult el, a nagy tradí­ciók pártja ilyen szomorúan és ilyen kevés dicsős­séggel. November kilencedikén még ellenforradal­­mat csináltak, de június huszonhetedikén már be­­hódoltak annak a Hitlernek, aki nem »van«, most volt tiszt, nem is császárpárti és akinek a politikai eszközei kíméletlenebbek, mint a szociáldemokra­­­táké voltak a forradalmi mámor tetején. Ezért nincs tragikum a párt elmúlásában. Tra­­gédia volt az a pillanat, amikor Hugenberg —a tra­­dícióban éh, mily idegen — besettenkedett közéjük.­ A felosz'-'t­s? Bahh, — a zászlósúr elzülött fiának kissé groteszk vége. BADGASTEIN KURHAUS DR-HISS Elsőrangú gyógyház. — Valódi magyar konyha, valamint mindenfajta orvosi diéta. Időszerű árak. Bankettezik a kongresszus. •­­ A londoni világgazdasági konferencia nagy estélye London, június 28. (A Pesti Napló kiküldött munkatársától.) A londoni konferencia eredménytelenségét legalább egy estére elfelejtette mindenki, aki ott volt a City gyö­nyörű Guild Halljában rendezett banketten. Nem mintha az ünnepélyes toaszok gerjesztettek volna bizalmat a de­legátusokban, bár MacDonald a szokottnál is elfogódot­tabban a szívéből beszélt — talán nem­ is a megjelentek­hez, hanem az egész világhoz... A Guild Hall tulajdonképpen a londoni városháza. A Lord Mayor a City főpolgármestere, akit minden év­ben újra választanak, mert olyan költséges ez a »nobile officium«, hogy nem lehet senkitől sem várni, hogy éven­ként vagy tízezer font sterlinget áldozzon közcélokra és ceremóniák finanszírozására. A Lord Mayort rendszerint a régi patricius keres­kedő- vagy bankárcsaládok tagjai közül választják, mert a City ezzel is manifesztálni akarja, hogy London nem­csak a brit birodalom fővárosa, hanem a nemzetközi ke­reskedelem központja. Hogy a hagyományokat annyira tisztelő angolok a Guild Hall többszázéves gyönyörű gótikus palotájában is megőrzik a sokszázados múlt szo­kásait, az szinte természetes. Aki kételkedett benne, ae láthatta a hétfői fogadáson, ahol a csillogó nagyköveti, udvari és katonai uniformisok és diplomata frakkok kö­zött ugyanolyan grandezzával jelentették be a közép­korú viseletű alabárdosok a különféle ipar- és kereskedő­céhek mestereit. Aki nem volt még ilyen ceremónián, az bizony furcsának találja, hogy a francia nagykövet őexcellen­ciája és néhány angol között egyszerre csak a trűszer­kereskedők céhmesterének­ az érkezését kiáltja harsá­nyan a ceremóniamester. * Nemcsak színben és pompában, de mulatságos epi­zódokban is bővelkedik egy ilyen fogadás. Egymás­után érkeznek angolok és külföldiek, egyházi, katonai, diplomáciai és egyéb civil méltóságok és miután alig egy óra alatt többszáz előkelőséget fogad a Lord Mayor a City székházának, az érkezés sorrendjében a bejelentések egymásutánja nem nélkülözi a pikanté­riát. Angol szokás az is, hogy a prominens és népszerű embereket a jelenlevők nagy tapssal fogadják. Az első nagy tapsot az ősz Smuts tábornok, Dél-Afrika minisz­terelnökhelyettese kapta. Nagy ovációval fogadták Grandi olasz nagykövetet, aki fekete szakállával és sötétzöld diplomataegyenruhájával igazán impozáns megjelenés. Aztán jött Chamberlain pénzügyminiszter, aki na­gyon népszerű a Cityben. Udvari aranysujtásos egyen­ruhájában legalább 20 évvel fiatalabbnak nézett ki. Exotikus öltözékükben nagy feltűnést keltettek az arab és az indus delegátusok, a sziámi követ viszont euró­pai stílusú diplomataegyenruhát viselt. A fekete etió­piai küldöttek, valamint a japánok és a kínaiak egy­szerű frakkban jelentek meg. Cordell Hull külügyminiszter vezetésével az ameri­kai delegáció érkezik. Nagy taps fogadja őket. Hull mé­lyen meghajol a Lord Mayor előtt, barátságosan kezet fog a bíboros palástba öltözött Aldermenekkel (városi tanácsosok), majd bemutatja az amerikai delegáció tagjait, akiket arról is fel lehet ismerni, hogy frakk­jukon nincs semmi kitüntetésnek nyoma. Már több mint egy félórája tart a fogadás. Jönnek a neves pénzügyi szakértők: Maynard Keynes, Sir Josiah Stamp, Sir Arthur Salter, Sir Henry Strakosch, Sir Frederic Leith Ross és jön az őszhajú külügyminiszter, Sir John Simon. Egymásután jönnek az angol kabinet tagjai, kivéve Baldwint, aki MacDonaldot helyettesíti a parlamentben. Megjelentek az ellenzéki liberális párt képviselői is, előbb Lord Steading, akit percekig tartó dörgő taps fogad, majd Sir Herbert Samuel. Igazi elegáns diplomata egyenruha következik: Sir Robert Vansittart, az angol külügyminisztérium perma­nens s államtitkára, az angol külpolitika igazi irányítója, aránylag fiatal nőtlen férfi, akit állandóan mint Mac­Donald legidősebb lánya vőlegényeként emlegetnek. A német delegációt kínos csend fogadta, ami annál inkább feltűnő, mert Kienböcköt, az osztrák delegáció vezetőjét nagyon megtapsolták. Schacht, aki Kragman, hamburgi főpolgármesterrel együtt képviselte a néme­teket, bizonyára csodálkozott, hogy Kienböck kollégája mennyivel népszerűbb a Cityben. A Dominiumok miniszterelnökeit épolyan szívélyes taps fogadja, mint a külföldieket és még a renitens ír szabad állam képviselőit is, akik pedig ép elég zavart keltenek a Citynek, udvariasan megtapsolták. * A sok diplomata és politikus 111411 egyszerre a lon­­doni püspök és canterbury-i érsek érkeznek, akiket szeretettel és tisztelettel fogadnak. Aztán jön a híres Dean Inge, a londoni City Szent Pál székesegyházának a papja, akit ugyanolyan lelkes és őszinte taps fogad, mint az előbb a canterbury-i érseket. Széchenyi László gróf, az új magyar követ érkezik egyedül és utána jön a londoni főrabbi, akit rendkívül szívélyesen fogadtak. Már közel 7 óra és a ceremónia­mester még mindig új és új diplomatákat jelent a lord­majornak. Már mindenki itt van, csak a miniszterelnö­köt várják, aki egyszersmind a konferencia elnöke is. E­i fogadásával fejeződik be a hivatalos ceremónia. Har­sány kürtszó jelenti MacDonald érkezését, aki igazán festői látvány szép fehér hajával, díszes udvari minisz­terelnöki egyenruhájában, amint a középkori öltözetű testőrség kíséretében dö­rgő tapsviharban a Lord Mayor felé indul. MacDonald nagyon meg van hatva a szép fogadástól és a megjelentek őszinte ovációi bizonyára elfelejtették vele néhány órára a konferencia eddigi sikertelenségét. A Guildhall fogadóterméből most a Lord Mayor MacDonalddal megindul a bankerterem felé, ahol 800 te­rítékes vacsora és tesztek várják a világgazdasági kon­ferencia delegátusait, akik London városának a fogad­tatásától igazán el voltak ragadtatva. Havas Jenő. . Másutta­s az SSS?

Next