Pesti Napló, 1933. július (84. évfolyam, 146–171. szám)
1933-07-01 / 146. szám
Szombat PESTI NAPLÓ 1933 július 16 Emlékbeszéd egy párt fölött Irta: Déri Imre Nem önszántából követte társait a német politikai pártok tömegsírjába Hilgenberg úrDeutschnational-jainak országos szervezete. Egy hitleri tollvonás metszette el életének félszázados fonalát. Mégis: a kortársak, akik az egyszerű ravatalt körülállják, hiába keresik e gyors és erőszakos halál drámájában a politikai tragédia komor és fenséges szárnycsapásait. Ötven esztendőn keresztül sose rajongott a parlamentarizmusért ez a párt, amely különböző cégérek alatt mindig ugyanazt a büszke és konok világnézletet hirdette: a császárhűség és a »Junkertum« katonás és engesztelhetetlen világnézletét — és valóban gusztusa ellenére »mitmacholta« a parlamentarizmust. A demokráciát épúgy lenézte és megvetette, mint magát a tömeget, amelynek plebejusi szavazatait utálkozó fintorral és inkább az Isten kegyelméből való uralkodó iránti kötelességből gyűjtögette választások idején. De a parlamenti rendszer »ostobaságát« márjóval Hitler előtt hirdették a német nemzetiek politikai elődjei: nem történt hát velük méltánytalanság, amikor ki kellett mondaniok önmaguk megszűnését. De ha van is némi költői igazságszolgáltatás e kissé dicstelen végben, az elmúlás szomorúságát mégis érzi a politikai sírbatétel közönsége. Egy nagy múlt tisztes és történelmi emlékei lebegnek a ravatal fölött; Bismarckot és Caprivit, Hohenlohet és Bülow herceget támogatta valaha e párt, amelynek legfőbb védnöke, igazi »Führer«-je S. M. volt: Seine Majestät, a császár. Akkor, az első birodalom alatt, még nem kellett különböző metamorfózisokon keresztülmennie a nemesség és a császári »Gottesgnadentum« parlamenti képviselőinek, egyszerűen konzervatív pártnak hívták a császárság alatti első parlamentben és konzervatív párt is maradt mindvégig egészen ama véres november kilencedikéig, amely kicsi lázadó matrózokat telepített a Reichstag bársonyszőnyeges folyosóira. S. M. pártja Elzárkózása, gőgje, ridegsége dacára volt valami importáló ebben a konzervatív pártban, amely az angol történelem »die-hard«-jainak konokságával feszült ellene a korszellem egyre dagadó ellenáramlatának. Feszesek és merevek voltak ezek a konzervatívok, akik Bismarcknak tapsoltak az első országgyűlésen, Eugen Richterrel — az akkori idők nagy liberálisával — vívtak izzó parlamenti csatákat és Bebel-lel mérték össze az erejüket akinek a veztése alatt diadalmas irammal tört előre az ifjú szociáldemkrácia. Igazi államférfiúi tehetség nem akadt közöttük, nagy szónok még kevesebb, de hiszen ők nem is ambicionálták az államférfiúi alkotásokat és a szónoki sikereket: úgy álltak ott egy demokratikus választójog emlőin nevelkedett Reichstagban, mint a katona a posztján, mint a tiszt, akit Seine Majestät a Zivilbevölkerung közé rendelt ki: feszesen, gőgösen, büszkén a nemesi születésre és mindig korrektül. A hetvenkettes birodalmi gyűléstől kezdve egészen ezerkilencszáztizennégy sorsdöntő augusztusáig nem változott bennük és rajtuk semmi. Abirodalom átalakult körülöttük, az agrár Németországból ipari exportállam lett, a kis Berlinből világváros és Wilhelmshaven halászfalujából hadikikötő, de a Konservative Partei megmaradt annak, ami volt. Csak a vezérek változtak. Herceg , Henckel-Donnersmarck helyett gróf Westarp vette át a parlamenti frakció vezetését, míg a Leipziger strasse-i palotában, a porosz Landtagban, egy különös, rendkívüli karakter irányította a párt sorsát. Herr von Heydebrand und von der Lada: falusi kurtanemes, apró, szakállas emberke, aki császárpártibb volt a császárnál és gyűlölte a politikusokat. A Deutsche Tageszeitung volt ebben az időben a párt hivatalos lapja, tisztes és unalmas orgánum, amelybe gróf Reventlow írt vezércikket, ünnepelve a császárt és tapsolva a bosszúszakállú Tirpitznek, mikor a korlátlan tengeralatti háborút proklamálták. A porosz általános választójog ellen harcolt Von Heydebrand und von der Lasa (kettős neve volt, sose elégedett meg csak az elsővel), míg a Königplatzon, a birodalmi gyűlésben, gróf Westarp képviselte őfelségét. Nem őfelségét a császárt, hanem őfelségét a porosz királyt, mert hiszen a konzervatívok a Nagy Frigyes-i tradíciókban élték ki magukat és számukra a német császár elsősorban és igazában porosz király volt. A porosz bárók képviselői Hol volt ettől a párttól, ennek a pártnak szinte artisztikusan, stílszerűen egyenes politikai gondolat vezetésétől a későbbi hugenbergi elgondolás?... Ezek még az igazi porosz bárók képviselői voltak, lovagi birtokok urai, agráriusok, mezőgazdák, balti pionírok, akik nem ereszkedtek le odáig, hogy a nagyipar újkonzervatívjaival szóbaálltak volna. S. M. fogadhatta Krupp von Bohlent, barátkozhatott Albert Balinnal vagy Gwinner úrral (a Deutsche Banktól) — de egy Westarp vagy egy Posadowsky nem volt hajlandó egy fronton harcolni a birodalmi gyűlésen a nemzeti liberálisokkal, akik minden konzervativizmusuk dacára már egy új világnézletet képviseltek. A folyosón még diskurált Westarp kapitány a nehéziparos-liberális Bassermann őrnaggyal, de politikailag nem volt hajlandó együtt menni vele, így, ebben a megmerevedett, szinte költői konzervativizmusban érte meg a párt november kilencet. A földindulás napján a párt eltűnt; e sorok írója kivezette egy mellékajtón és taxiba ültette a halottsápadt Steresemannt, akit asztmája különösen gyötört, de hiába kutatott a konzervatív politikusok után. Talán ott harcoltak, tiszti uniformisukat felöltve, a házak tetején, gépfegyvertűzzel köszöntve az új szabadság lázadó csapatait, talán megbújtak a mecklenburgi lovagi kastélyokban összeesküvések titkos szálait szőve, de a közéletből eltűntek. A pártot nem oszlatták fel (Scheidemann nem volt olyan radikális, mint Hitler), a párt halott volt. Hősi halott. Feltámadás Weimarban Három hónappal később támadt csak fel Weimarban. Ez volt az első metamorfózisa. A katonás Westarp helyett a diplomata eleganciájú gróf Posadowsky vette át a parancsnokságot a kilenctagú kis csoport fölött, amely ekkor kapta a Deutschnational Volkspartei nevet. Szótlanul és mereven ültek a rögtönzött parlamenti teremben a kilencek, a száműzött császárral tartottak fenn érintkezést és a trónörökössel konspiráltak. Komor és szigorú nyilatkozatokat adtak le a nemzetgyűlésen, agitáltak a vidéken, de a kísértő, az új korszellem, már ott settenkedett körülöttük. A nehézipar keresett bennük fegyvertársat és Stinnes pénzelte a pártkasszát. A konzervatív urak még finnyáskodtak, húzódoztak az új szövetségtől, amely aztán Stresemann pártját tüntette ki kegyeivel, de a nehéziparral való barátkozás mindjobban befészkelte magát a párt egész gondolatvilágába. Modernek lettek ők is, mintha eltűnt volna közülük a régi katonás szellem, mintha megtörte volna őket a nagy átalakulás, és amikor a nehézipar ismét kopogtatott az ajtajukon Hugenberg úr képében, ezúttal megnyittatott neki. Hugenberg megjelenik így vonult be Hugenberg a második metamorfózison átment konzervatív pártba, így kerültek lomtárba a tradíciók és így lett a párt — Seiie Majestät legszemélyesebb pártja! — egy nagykendőjű és mérhetetlen ambíciójú, meggazdagodott a Geheimrat diktátori aspirációinak ugródeszkája. A régiek, a Westalpok, a Posadowskyak fájdalmas duzzogással vonultak vissza, Heydebrand und von der Lasa a sírban volt: a konzervatív pártot korrumpálta az új idők szelleme és a Junkerek és lovagok pártjából nagyipari érdekek zászlóhordozója lett (a mezőgazdaságé csak némileg, éppen csak a mecklenburgi szavazók miatt). Ez már nem a régi konzervatív párt volt, nem is a weimari napok büszke monarchista pártja. Nem a junkereké és nem a lovagoké, akikben éltek a tradíciók és akiket ezek a tradíciók még kötöttek. Formákban is, tettekben is. Ezek az újak, már nem irtóztak a tömegtől, a plebejusi módszerektől, a demagógiától. Herceg Henckel-Donnersmarck lenézte a lojális Bassermannt, de Hugenberg — maga is plebejus — már barátkozott Hitlerrel, így — és talán ezértmult el, a nagy tradíciók pártja ilyen szomorúan és ilyen kevés dicsősséggel. November kilencedikén még ellenforradalmat csináltak, de június huszonhetedikén már behódoltak annak a Hitlernek, aki nem »van«, most volt tiszt, nem is császárpárti és akinek a politikai eszközei kíméletlenebbek, mint a szociáldemokratáké voltak a forradalmi mámor tetején. Ezért nincs tragikum a párt elmúlásában. Tragédia volt az a pillanat, amikor Hugenberg —a tradícióban éh, mily idegen — besettenkedett közéjük. A felosz'-'ts? Bahh, — a zászlósúr elzülött fiának kissé groteszk vége. BADGASTEIN KURHAUS DR-HISS Elsőrangú gyógyház. — Valódi magyar konyha, valamint mindenfajta orvosi diéta. Időszerű árak. Bankettezik a kongresszus. • A londoni világgazdasági konferencia nagy estélye London, június 28. (A Pesti Napló kiküldött munkatársától.) A londoni konferencia eredménytelenségét legalább egy estére elfelejtette mindenki, aki ott volt a City gyönyörű Guild Halljában rendezett banketten. Nem mintha az ünnepélyes toaszok gerjesztettek volna bizalmat a delegátusokban, bár MacDonald a szokottnál is elfogódottabban a szívéből beszélt — talán nem is a megjelentekhez, hanem az egész világhoz... A Guild Hall tulajdonképpen a londoni városháza. A Lord Mayor a City főpolgármestere, akit minden évben újra választanak, mert olyan költséges ez a »nobile officium«, hogy nem lehet senkitől sem várni, hogy évenként vagy tízezer font sterlinget áldozzon közcélokra és ceremóniák finanszírozására. A Lord Mayort rendszerint a régi patricius kereskedő- vagy bankárcsaládok tagjai közül választják, mert a City ezzel is manifesztálni akarja, hogy London nemcsak a brit birodalom fővárosa, hanem a nemzetközi kereskedelem központja. Hogy a hagyományokat annyira tisztelő angolok a Guild Hall többszázéves gyönyörű gótikus palotájában is megőrzik a sokszázados múlt szokásait, az szinte természetes. Aki kételkedett benne, ae láthatta a hétfői fogadáson, ahol a csillogó nagyköveti, udvari és katonai uniformisok és diplomata frakkok között ugyanolyan grandezzával jelentették be a középkorú viseletű alabárdosok a különféle ipar- és kereskedőcéhek mestereit. Aki nem volt még ilyen ceremónián, az bizony furcsának találja, hogy a francia nagykövet őexcellenciája és néhány angol között egyszerre csak a trűszerkereskedők céhmesterének az érkezését kiáltja harsányan a ceremóniamester. * Nemcsak színben és pompában, de mulatságos epizódokban is bővelkedik egy ilyen fogadás. Egymásután érkeznek angolok és külföldiek, egyházi, katonai, diplomáciai és egyéb civil méltóságok és miután alig egy óra alatt többszáz előkelőséget fogad a Lord Mayor a City székházának, az érkezés sorrendjében a bejelentések egymásutánja nem nélkülözi a pikantériát. Angol szokás az is, hogy a prominens és népszerű embereket a jelenlevők nagy tapssal fogadják. Az első nagy tapsot az ősz Smuts tábornok, Dél-Afrika miniszterelnökhelyettese kapta. Nagy ovációval fogadták Grandi olasz nagykövetet, aki fekete szakállával és sötétzöld diplomataegyenruhájával igazán impozáns megjelenés. Aztán jött Chamberlain pénzügyminiszter, aki nagyon népszerű a Cityben. Udvari aranysujtásos egyenruhájában legalább 20 évvel fiatalabbnak nézett ki. Exotikus öltözékükben nagy feltűnést keltettek az arab és az indus delegátusok, a sziámi követ viszont európai stílusú diplomataegyenruhát viselt. A fekete etiópiai küldöttek, valamint a japánok és a kínaiak egyszerű frakkban jelentek meg. Cordell Hull külügyminiszter vezetésével az amerikai delegáció érkezik. Nagy taps fogadja őket. Hull mélyen meghajol a Lord Mayor előtt, barátságosan kezet fog a bíboros palástba öltözött Aldermenekkel (városi tanácsosok), majd bemutatja az amerikai delegáció tagjait, akiket arról is fel lehet ismerni, hogy frakkjukon nincs semmi kitüntetésnek nyoma. Már több mint egy félórája tart a fogadás. Jönnek a neves pénzügyi szakértők: Maynard Keynes, Sir Josiah Stamp, Sir Arthur Salter, Sir Henry Strakosch, Sir Frederic Leith Ross és jön az őszhajú külügyminiszter, Sir John Simon. Egymásután jönnek az angol kabinet tagjai, kivéve Baldwint, aki MacDonaldot helyettesíti a parlamentben. Megjelentek az ellenzéki liberális párt képviselői is, előbb Lord Steading, akit percekig tartó dörgő taps fogad, majd Sir Herbert Samuel. Igazi elegáns diplomata egyenruha következik: Sir Robert Vansittart, az angol külügyminisztérium permanens s államtitkára, az angol külpolitika igazi irányítója, aránylag fiatal nőtlen férfi, akit állandóan mint MacDonald legidősebb lánya vőlegényeként emlegetnek. A német delegációt kínos csend fogadta, ami annál inkább feltűnő, mert Kienböcköt, az osztrák delegáció vezetőjét nagyon megtapsolták. Schacht, aki Kragman, hamburgi főpolgármesterrel együtt képviselte a németeket, bizonyára csodálkozott, hogy Kienböck kollégája mennyivel népszerűbb a Cityben. A Dominiumok miniszterelnökeit épolyan szívélyes taps fogadja, mint a külföldieket és még a renitens ír szabad állam képviselőit is, akik pedig ép elég zavart keltenek a Citynek, udvariasan megtapsolták. * A sok diplomata és politikus 111411 egyszerre a londoni püspök és canterbury-i érsek érkeznek, akiket szeretettel és tisztelettel fogadnak. Aztán jön a híres Dean Inge, a londoni City Szent Pál székesegyházának a papja, akit ugyanolyan lelkes és őszinte taps fogad, mint az előbb a canterbury-i érseket. Széchenyi László gróf, az új magyar követ érkezik egyedül és utána jön a londoni főrabbi, akit rendkívül szívélyesen fogadtak. Már közel 7 óra és a ceremóniamester még mindig új és új diplomatákat jelent a lordmajornak. Már mindenki itt van, csak a miniszterelnököt várják, aki egyszersmind a konferencia elnöke is. Ei fogadásával fejeződik be a hivatalos ceremónia. Harsány kürtszó jelenti MacDonald érkezését, aki igazán festői látvány szép fehér hajával, díszes udvari miniszterelnöki egyenruhájában, amint a középkori öltözetű testőrség kíséretében dörgő tapsviharban a Lord Mayor felé indul. MacDonald nagyon meg van hatva a szép fogadástól és a megjelentek őszinte ovációi bizonyára elfelejtették vele néhány órára a konferencia eddigi sikertelenségét. A Guildhall fogadóterméből most a Lord Mayor MacDonalddal megindul a bankerterem felé, ahol 800 terítékes vacsora és tesztek várják a világgazdasági konferencia delegátusait, akik London városának a fogadtatásától igazán el voltak ragadtatva. Havas Jenő. . Másuttas az SSS?