Pesti Napló, 1934. március (85. évfolyam, 48–72. szám)
1934-03-01 / 48. szám
Ma. Orvosi Napló (Ingyen külön melléklet) Budapest, 1934 85. évfolyam 48. szám Ára 16 fillér (B) Csütörtök, március 1 ELŐFIZETÉSI ÁRAK: Egy hóra . 4.5 pengő Negyedévre . 10.80 pengő Félévre ... 21.60 pengő Egyes szám ára Budapesten, vidéken és a pályaudvarokon 16 fillér Ünnepnapokon . 24 fillér Vasárnap .... 32 fillér PESTI NAPLÓ SZERKESZTŐSÉGI I Rákóczi út 54. szám. KIADÓHIVATAL Erzsébet körút 18—20 is. TELEFON: 455—50-től 455-57-ig, 464-18 és 464—19. Szerkesztőség Bévabefm L, Kohlmarkt 7. Mandsúriai koronázás írta: Rátz Kálmán Ma, március elsején Pu-Yit, Mandsúria államfőjét császárrá koronázzák a »Hosszú Tavasz városában«, Csangcsunban, vagy ahogy újabban nevezik, Hszinkingben, az idei Fővárosban«• Érdekes életpálya ér ideiglenes állomásra ezzel az aktussal, de nem kevésbé érdekesek azok a hatóerők is, melyeknek összetevői a trón lépcsőjéig vitték el a huszonnyolc éves ifjút, aki innét talán eljut egy másikhoz az ősi pekingi sárkánytrónhoz is. Pu-Yi volt már egyszer császár, az akkor még hatalmasabb és osztatlanabb kínai birodalom császára. 1908-ban kétéves korában lett azzá, Hszuán-Tung, azaz »Alkotmány Hirdető« néven, mint az elhunyt Kung-Lin császár unokaöccse. Azokor már meglehetősen rosszul állt a császárság ügye. A gyermek nevében kormányzó szülők, a Csang hercegi pár betetőzte az elődök hibáit, úgyhogy amikor 1911-ben kitört a forradalom, az ötéves császár töredelmes vallomást tett rossz kormányzatáról és javulást ígért. Legalább is az ő nevében adta ki az anyacsászárnő a bűnbánó proklamációt, majd mikor ez sem használt, kihirdette a köztársaságot. Ennyi megbánást honorálva, a köztársaság meghagyta Pekingben a kis császárnak palotáját háremével és többezer eunuchjával, s a gyermek ismét eredeti egyszerű Pu-Yi nevét vette föl. Az ígért évjáradékot ugyan következetesen »elfeledték« folyósítani neki a különböző köztársasági kormányok, de ez nem jelentett nagyobb bajt, mert a »tiltott városrész« császári kincseiből mindenre futotta-Pu-Yi szerény, csöndes ifjúvá serdült. Politikai ambíciói nem voltak és egyhangú napjait az angol dr. Johnston irányításával jobbára történelmi és humanista tudományok tanulmányozása töltötte ki. Félénken kerülte a nyilvánosságot, már csak a bizonytalan fellépését részben előidéző rossz látása miatt is, amely szembaja súlyosbodásával évről évre fokozódott. Ám minden visszavonultsága sem tudta megakadályozni, hogy ő, az utolsó »Mennyek fia«, nagytervű és becsvágyó politikusok labdájává ne legyen — már tízéves korában. Jüan-Si-Kai diktátor halála után, 1916-ban az öreg császársági reformátor, Kang-Jü-Vej, Csang-Hszun tábornok seregére támaszkodva elérkezettnek látta az időt a monarchia visszaállítására. E restaurációs kísérlet azonban balul ütött ki. Csang-Hszun zsoldosai a köztársasági csapatokkal »vívott« ütközetben ágyúlövéseket is adtak le, úgyhogy egy gránát valóban eltalált egy lakóházat, amelyben három polgár tartózkodott és azok közül az egyik halálát lelte. Vér folyt már tehát és eképpen Csang-Hszum, anélkül, hogy »arca« elvesztésének veszélye fenyegethette volna, megállapította, hogy az ellenfél az erősebb és elmenekülhetett, mialatt zsoldosai az ellenséghez masíroztak át. Pu-Yi tizenhárom napos uralkodás után ismét magánemberré lett, mely mivoltát a győztesek — báb szerepével tisztában lévén — továbbra is honorálták. Ismét békésen élhetett nevelőjének felügyelete alatt nyolc éven át a detronizált császár, aki 1922-ben, tizenhatéves korában»hivatalosan« tizenhétéves volt, mert Kínában »egyéves» a gyerek már születésekor) a bájos Hung-Csint, Csilitartomány egykori kormányzójának lányát, feleségül véve szívesen lemondott volna minden további »közéleti« szereplésről. Ámde nem hagyták! 1924-ben Feng-Jü-Hsziang, a »keresztény tábornok« foglalta el Pekinget. Feng szintén egyesíteni akarta a pártviszályoktól darabokra szaggadott Kínát, persze a saját hatalma alatt. Pu-Yi útjában volt és száműzte Pekingből. Az életét féltő excsászár az exterritoriális követségi negyedbe menekült és ekképpen vált Japán eszközévé. Három hónapon át Joshizava japán követ oltalmazta, aki végül is rávette, hogy végképpen a japánok védelme alá helyezze magát. 1925 február 25-ikének éjszakáján Pu-Yi, a »Mennyek fia«, közönséges III. osztályú vagonban Tiencinbe utazott, ahol szintén a koncessziós negyedben béreltek számára házat a japánok. Úgy látszott, hogy e bús akkorddal ér véget Pu-Yi közszereplése a tiencini egyszerű magánház elhagyatottságában. Ám 1931 szeptember 18-án Japán elérkezettnek látta az alkalmat arra, hogy évtizedek óta fékezett vágyainak megvalósítására törjön Ázsia szárazföldjén és 1932 elején, amikor Joshizava külügyminiszter lett, visszaemlékezett a tiencini japán negyed remetéjére. A bábú trónkövetelő, a kínai generálisok egykori labdája, pár nap múlva már japán hadihajó fedélzetén volt, útban Dairen mandsúriai kikötő felé. És 1932 március 9-én a japánok pompás ünnepségek között beiktatták a meghódított Mandsúria régensi tisztébe. Mik lehettek Joshizava gondolatak, amikor Mr. Henry Pu-Yit mandsúriai árnykirálynak kiszemelte! Mily elgondolások irányítják japán Ázsiai-politikáját! Némi világot e kérdésekre, 1932 július 1-én, négy hónappal Mandsúriának »autonóm« országgá való kikiáltása után Araki hadügyminiszter nyilatkozata vetett a Lytton-bizottság előtt: »Mandsúria és Mongólia: »Man-Mon«, Japán részére életfontosságú védelmi vonal. Japán léte és ennek folytán életérdekeinek megvédése szorosan kapcsolódik Mandsúria sorsához. Egészítsük ki Araki válaszát a japán előretörés legújabb szakaszainak ismertetésével és megértjük majd Pu-Yi szerepét, valamint a mára kitűzött koronázás jelentőségét is. Japán expanziós törekvéseinek végokai közismertek: túlnépesedés, piac és ipari nyersanyagbáziskeresés, valamint a »Kyodo«, a »császári út” ideológiája, amely a meghódított Ázsia élén álló Japán világuralmát tűzte ki végcélul. Mennyire jutott el Japán e törekvések megvalósításában Ázsia szárazföldjén. 1932 decemberében Szu-Ping-Ven hailári (Barga) tábornok csapatainak Szibériába való átszorításával a japán Kvantung-sereg Mandsúria ura lett. 1933 elején pedig Djehol (Belső-Mongólia) elfoglalásával a japánok hozzáláthattak az Araki által említett mandsú-mongol »védelmi vonal« megszervezéséhez. Heilungkiang mandsú tartomány mongollakta vidékét, Bargát, ekkor Csingan tartomány néven Mandsúria negyedik (mongol) tartományává tették, mialatt japán küldöttek erőteljes akcióba léptek Belső-Mongólia független hercegségeinek japán protektorátus alatt államegységbe való tömörítése érdekében. Nem okozott tehát meglepetést a tavaly decemberben érkezett hír, mely szerint Belső-Mongólia (Dzsehoil, Csahár és Szüjjüan kínai határtartományok) 1933 december 6-án»Nyugat-Mongólia« néven kikiáltotta függetlenségét. A két nyugati és négy keleti belső-mongol »meng«ből (szövetség) három keleti, és pedig Cseh-Mu, Csoszotu és Csaovutah, már Csingán tartomány megalakulásakor csatlakozott Mandsúriához. Most a negyedik, Hszilinkwoleh főnökhelyettese, Teh-Vang fogott hozzá japán támogatással a két nyugati törzs megnyeréséhez. Mindezeknek megnyerése nagy előnyt jelent Japánnak, mert a Felkelő Nap lobogója ezáltal mélyen előre bekerül Ázsia szárazföldjébe, minthogy Teh-Vang törzse Csahár tartomány kétharmadát bírja, míg a két nyugati, alantszabós fedeten Észak-, illetőleg Nyugat-Szujjüan tartományokat lakja. Nagy segítségére van a japánoknak itt az elhunyt Dalai Láma riválisa, az emigráns Pancsen Láma (elhalálozását tévesen jelentették), aki Kína északnyugati határvidékének nagy lámaista birodalmában való egyesítését várja Nippon fiaitól. 1933 novemberében, a Pancsen Láma elutasította a kínai kormány követeléseit és a bevonuló japán lovasság védelme alatt — melynek bejövetelét egy japán pénzzel »lázadó« helyi tábornok provokálta ki — a Tienchichben ülésező harmadik delegációs gyűlés mongol vezetői megegyeztek az elszakadás proklamálásában, így lett Dolonoj fővárossal »önálló« Nyugat-Mongólia is és így jutott Japán egy lépéssel ismét előre a Tanaka-Araki által megjelölt úton. Belső-Mongólia de facto birtokba vételével Japán nemcsak Külső-Mongóliát, a szovjet befolyása alatt álló »Népköztársaság« határát érte el, de a már két év óta véres polgárháborúban vergődő Szinkiang (Kínai-Turkesztán) közelébe is eljutott. A Pancsen Láma és a Japán ügynökök itt az Urumosi alól elvett dungán-tábornokkal, Ma Csung-Jüannal dolgoznak együtt. Valószírű, hogy Szinkiang, amely már csak névleg tartozik Kína befolyása alá, két részre fog szakadni: délen Kasgár vidékét a Tibetből előtörő angol befolyás fogja érdekkörébe vonni, míg az északi területek nagy része a japánoké lesz, akik Dzsungáriáért esetleg még az oroszokkal fognak néhány véres játszmát játszani. Mert az oroszok, — most már közvetlenül is fenyegetve — sem tétlenek. Külső-Mongóliában erős és részben motorizált mongol-orosz lovasság várja a fejleményeket, míg Szinkiangban szovjetbarát mohamedánok harcolnak úgy a japán, mint az angol párt ellen. A japánok nagy ügyesen itt egy Pu Yi No. 2-vel, az ozmánli Abdul Kerim herceggel játszatják el a trónkövetelő szerepét, míg mongol híveik Urgában és Lampeiszeben igyekeznek a vöröseknek zavart támasztani. És a japán ék egyre élesebben rajzolódik ki Kelet-Szibéria déli határain... Magának Pu-Yinak, az új császárnak nem sok része van a dolgok kiéleződésében. Egykor mint Pu-Yi-t ma koronázzák Mandsúria császárává