Pesti Napló, 1934. július (85. évfolyam, 146–171. szám)

1934-07-01 / 146. szám

Vasárnap PESTI NAPLÓ a francia politikára nézve a kisantant barát­sága sokkal fontosabb, mint a mienk; ha a kettő között választania kell, feltétlenül az előbbit választja és miután a kisantant min­dig abban a táborban lesz, amely szemben áll velünk, Franciaország barátságára sem szá­míthatunk mindaddig, amíg a francia-német ellentét fennáll és Franciaországnak ebből a szempontból a kisantantra szüksége van. Az utolsó évben különben az is világossá vált, hogy Jugoszlávia és Románia Franciaorszá­got abban a percben cserben hagyná és Né­metországhoz közeledne, amelyben Francia­ország magyar érdekeket kezdene pártolni; még az osztrák Anschlussal is kibékülnének ebben az esetben; csak Csehországnak es­nék ez nehezére, amely ország fenyegetett földrajzi fekvése folytán igen nehéz hely­zetbe kerülne és Németország vazallusává válna. Ne áltassuk tehát önmagunkat. Európa helyzete ma visszakerült oda, ahol Poincaré idejében volt. Apróbb diverziók után Francia­ország szilárdan áll újból a kisantant olda­lán; esze ágában sincsen akár Magyarország, de még Olaszország kedvéért sem egyetlenegy szövetségesét sem elejteni. Dunamedencei pro­gramja ma is változatlanul Ausztria és Ma­gyarország bekebelezése a Duna-konföderá­cióba, amely úgy gazdasági, mint politikai téren a kisantant vezetése alatt állana. Ebben a helyzetben magyar szempontból a főkérdés az, hogy sikerült-e Velencében Mussolininak Hitlerrel megegyeznie és egy olasz-német külpolitikai kooperációnak az alapjait Ausztria függetlenségének a meg­óvása mellett leraknia, vagy nem. Ha nem, akkor Európában a francia-kisantant hege­móniának a kizárólagos uralmától kell újból tartanunk, még­pedig sokkal ridegebb formá­ban még, mint eddig; ha igen, úgy előbb­utóbb a középeurópai államok együttműkö­dése fog olasz-német vezetés mellett a francia­kisantant blokkal szemben kialakulni, amely azon lesz, hogy a francia­ kisantant-fák az égbe ne nőhessenek. A velencei entrevue ered­ményeit nem ismerjük még, csak a jövő fogja tehát megmutatni és különösen az ausztriai események, hogy miképpen dőlt el ez a kérdés. Ha Németország és Olaszország között valóban komoly megértés jött létre, amint ez úgy általános európai, mint különösen ma­gyar szempontból is kívánatos lenne, meg­győződésem az, hogy dacára a francia-kis­antant szövetségi politika megerősödésének, nem kell túlságosan tartanunk a jövőtől és akkor a fegyverkezési és a rivális szövetségi blokkokon nyugvó régi egyensúlypolitika he­lyébe idővel mégis a népek méltányos együtt­működésének, a népszövetségi gondolatnak a politikája léphet; különösen ha ehez a politi­kához Anglia nem lesz hűtlen és nem hagyja magát Franciaország által más útra csábít­tatni. Ez a veszély, sajnos, tényleg fennáll ma. Anglia a háború óta különben sem tanúsított nagyobb ellenállóképességet a francia politi­kával szemben, gyakran nem helyeselte út­jait, gyakran azt hitte, hogy kiegyenlítő, hogy közvetítő szerepet tölt be, amikor a való­ságban nem tett egyebet, mint Pilátusként kezeit mosva asszisztált, amint a francia poli­tika erőszakot erőszakra halmozott fel Európa többi államaival szemben. Az angol politiká­nak az erőtlensége az utolsó tizenöt évben nagymértékben felelős azért, hogy Európa népei ma egy szakadéknak a szélén állanak. Arbiter mundi lehetett volna, és lehetne ma is, gyakran megelégedett azonban a tanács­adó és kritizáló kibic hálátlan szerepével. Európa jövője ma is nagy mértékben at­tól fü­gg, hogy méri-e végre Anglia egész poli­tikai, gazdasági és morális súlyát, amely ma is mérhetetlenül nagy és döntő erejű lehetne, a maga sajátlagos politikai koncepciója mel­lett latba vetni, amely a dictated peace-t fo­kozatosan a negotiated peace-cel kívánná he­lyettesíteni, amint azt a Times egyik vezér­cikkében valamikor oly világosan kifejtette. Anglia, sajnos, mindezideig az erélyesebb lé­péstől meggyőződés­e érvényesítése, érdekében tartózkodott, a világ nagy kárára, de most már nem térhet ki a döntés elől. Nem térhet ki azért, mert a további habozással és tétlen­séggel a maga felfogásával ellentétes koncep­ciót segítené véglegesen diadalhoz, amely Európát újból két táborra osztaná k­i .Vagy lehet-e kétsége eziránt a leszerelési konferencia kudarca és Barthou keleteurópai és balkáni toborzó útja után? Litvinov úr mefisztói szerepének a sikere Genfben, ahol mindent elkövetett, hogy a francia politika az angol tézisnek engedményeket ne tegyen, és ahol sikerrel tudta e célból a kisantant dioszkurjait, Titulescut és Benest Barthoura uszítani, hogy mikor ez megingani látszott, ettől visszatartassék,­­ hagyhatott-e kétsé­­get abban a tekintetben, hogy ördögi erők vannak működésben abból a célból­, hogy Európa népei között az ellentétek lehetőleg kimélyíttessenek és az angol befolyás az európai politikából kiakolbólíttassék. " Vagy lehet-e ez kétséges Barthou balkáni propa­gandaútja után, ahol a kiengesztelődés olaj­ága helyett francia asszisztencia mellett azzal fenyegették meg azokat, akik egy békés revízióra törekszenek, hogy patakokban fog­ják ontani a vérüket, ha­ kísérletet tennének arra, hogy ügyüket Európának erre hivatott fóruma elé vigyék. Valóban, Anglia magatartása ily kritikus időkben döntő súllyal eshet a serpenyőbe, mert hiszen világos, hogy a vele való nyílt szembekerülést szövetségi szerződése dacára még Franciaország sem kockáztathatja meg és így ennek felismerése és az európai viszo­nyok békésebb irányban való kialakítása ér­dekében való kihasználása csak Angliától függ. De mé£ abban az esetben, ha Anglia ed­digi habozó politikáját tovább folytatná és erélyesebb fellépésre a népszövetségi politika megmentése érdekében magát elhatározni nem tudná, sincs még ok arra, hogy Európá­ban ma háborús veszélyről beszéljünk és a harangok félrevezessenek. Az igaz, hogy a francia szövetségi blokk megerősödött, az is igaz, hogy a francia­kisantant szövetség szilárdabb, mint valaha és hogy a kelet paktumok és a Balkán-pak­tum ezt a szövetségi blokkot akcióképesebbé és ennélfogva agresszívebbé tették, mint amilyen eddig volt. De nem hiányoznak az európai politikában oly momentumok sem, amelyek viszont ellenkező hatást fejtenek ki. Elég, ha e tekintetben arra mutatok reá, hogy Lengyelország, ha formailag nem is távolodott elvéttől a blokktól, de lélekben mindenesetre mégis távolabb áll tőle ma, mint eddig. A keleti paktum, valamint a Balkán-pak­tumnak a jelentőségét pedig sokan teljesen félreismerik nálunk és annak értékét a francia-kisantant bloikk szempontjából nagy­mértékben túlbecsülik. Sokan "azt hiszik nálunk, hogy most már egy egész világnak a fegyveres koalíciója áll a legyőzött országok­kal szemben és a muszkahtenger francia veze­tés mellett megint Közép-Európa, megrohaná­sára készül, holott ez teljesen téves értelme­zése a helyzetnek. A viszony egyfelől Franciaország és szö­vetségesei, másfelől Oroszország között ugyan­is a keleti paktumok révén korántsem ugyan­az, mint volt a viszony köztük a háború előtt vagy a háború alatt. Oroszország e megegye­zések révén elsősorban a hátát kívánta fedezni arra az esetre, ha Kelet-Szibéria bir­tokáért Japánnal komoly összeütközésre kerülne a sor. A keleti paktumnak orosz szem­pontból nem az a­ jelentősége tehát, mint volt a világháború előtti szövetségének, Francia­országgal, amikor Oroszország Európában agresszív célokat követett és az osztrák­magyar birodalom feldarabolását tűzte volt ki célul, hogy határait nyugat-délnyugati irány­ban osztrák-magyar területen és a Balkánon előre tolhassa. Ma, amikor ilyen céljai egy­előre nincsenek Európában, esze ágában sem állhat, hogy katonái az európai csatamezőkön tisztán francia, román vagy más idegen érde­kekért­ vérezzenek. Ha pedig mégis volnának ily céljai, vagy újból felélednének Orosz­ország agresszív törekvései Európában, úgy ezeket, csakis Franciaország mai szövetsége­seinek, Lengyelországnak és Romániának a rovására vihetné keresztül, amely országok nagyobb orosz területeknek jutottak a birto­kába, és akkor nem ezekkel az államokkal, hanem a mögöttük fekvő Németországgal és velünk keresné a szövetséget. Ebből nyilván­való tehát, hogy a francia szövetségi blokk az Oroszországgal kötött megegyezések révén teszyveres támogatásra orosz részről alig szá­míthat, hanem csakis arra, hogy egy német­francia összeütközés esetén Oroszország­ nem fogja Franciaország szövetségeseit hátbatá­madni. Oroszország e réren viszont biztosítva van arról, hogy egy orosz-japán háború esetén európai szomszédai nem törnek be Ukrajnába és s­em vetik fel az ukrán kérdést, amint ez a veszély a háború után Oroszországot éveken keresztül tényleg fenyegethette. Akárhogyan is alakíttassanak tehát át ezek a szóbanforgó paktumol­, a közel­jövőben semlegességi szer­ződéseknél nagyobb értékkel a francia­ kisan­tant katonai politikájának szempontjából bírni alig fognak; diplomáciai szempontból az a ha­tásuk mindenesetre meglesz azonban, hogy a francia­ kisantant blokk Genfben stb., a szov­jetdiplomácia támogatását fogja többé-kell végóbá élvezni. Ésígy nem jelent katonai erőgyarapodást a Balkán-paktum sem a kisantantra nézve. Jugoszláviát és Romániát védi az a megegye­zés, ha máshol lennének elfoglalva, egy eset­leges bolgár, albán támadással szemben, akik­nek hátát viszont Török- és Görögország fe­nyegetné ilyen esetben. De Török- vagy Gö­rögország aktív katonai közreműködésére a Balkán-paktumból kifolyólag más államokkal szemben se Jugoszlávia, se Románia nem szá­míthat. A francia blokk szempontjából az ér­téke­­tehát annyi, hogy egy francia-német há­ború esetén például Jugoszlávia és Románia szabad mozgását biztosítaná Franciaország megsegítése érdekében. Mindenesetre mindkét szerződés a francia diplomácia rendkívüli ügyességét dicséri; új katonai, szövetségeseket azonban Franciaor­szágnak ezek a szerződések nem szereztek, har nent, a kisantantnak, az eddiginél szabadabb mozgását tették lehetővé és ez akcióképe­sebbé vált, amennyiben tudniillik ezeknek az államoknak belpolitikai helyzete ezt egyálta­lán lehetővé teszi, mert hiszen a belső züllést és gyengeséget semmiféle nemzetközi garan­ciákkal pótolni vagy kiegyenlíteni nem lehet, holott ez a körülmény minden számvetést adott esetben halomra dönthet. A francia diplomácia éber figyelme azon­ban, úgy látszik, erre is kiterjedt. Barthou ki­jelentései, amelyeket Belgrádban a jugoszláv nemzeti egység törhetetlen fenntartásának a szükségéről tett, viszont az, hogy a kisantant­áriántoia­t lakó különféle népfaj­ok kibékül­ésé­nek a szükségéről egy szóval sem­ emlékezett meg, sőt az az uszító hang, amelyen Bukarest­ben Magyarországról nyilatkozni jónak látta, azt valószínűsíti, hogy a kisantantállamok francia segédlet mellett új irtó hadjáratra ké­szülnek magyar kisebbségeik és az uralmurk alá került más nemzetiségek ellen, hogy ezen a réven minden belső mozgolódás elfojtása ét és az elérhetetlennek látszó komoly belső kon­szolidációt legalább a temető csendjével he­lyettesítsék. Mindezen részletekből a francia-kisantan politika új rendszere bontakozik ki. A kormá­nyon levő francia államférfiak ezt az egés­zolitikai rendszer francia biztonsági politiká­nak keresztelték el. És valóban lehet is, , úgy tetszik, annak nevezni, mert biztonsági mát jobban, mint avval biztosítani, semm­ire sem tudom, ha mindenkit, aki valamike utamba kerülhetne, kézen-lábon láncraverő és melléje megbízható fegyveres őrt állító. Lehet ezt a politikai rendszert a béke megor­ganizálásának is nevezni, mert hiszen az erő­sített módszerrel azt feltétlenül el lehet éri hogy az, akit először lealáztam és tönkretet­tem és azután láncokba vertem, nem békétlen­kedhetik többé. Csak egynek nem keresztelhe­tem el ezt a rendszert, nem nevezhetem a né­pek közti kölcsönös megértést és együttműkö­dést szolgáló politika rendszerének, mert an­nak homlokegyenest az ellenkezője. Ez a pol­tika a valóságban nem céloz egyebet, mint legyőzöttek teljes bekerítését, lealázó egyet letlenségben és függőségben való tartását; " a politika nem egyéb, mint arra való törekvő hogy egy hatalmi csoport a maga önző akara­tát "egy egész kontinensnek feldiktálja és fe­lette hegemóniát gyakoroljon. Ez a politika végeredményben nem egyéb, mint háborús po­litika, mert hiszen nagyon kevés belátás szül­sé­ges annak a felismeréséhez, hogy a politiki és katonai hatalommal való állandó visszaélő a hatalom ellen való lázadást készíti elő és fanatikus gyűlöletnek, a kérlelhetlen megto­lási vágy­ának a mérges csiráit hinti el, am­ivek előbb-utóbb katasztrofális kirobbanásba kell hogy vezessenek. Hogy ez a politika, amely a béke rendi, nem az igazságra, hanem tisztán a katonai . 1944 július 1 1

Next