Pesti Napló, 1934. november (85. évfolyam, 247-270. szám)
1934-11-03 / 247. szám
II Halottak karácsonya Séta a temetőben Irta: KARINTHY F..IQUES 1934, Mindszent. Olyan lesz ma estére ez a temető, mint decemberben a barátságos szobák. Odakint őszi köd, a homályban összehúzódó alakok suhannak, megannyi fázó és didergő, szomorú kísértet, az ucca során — idebent, a kőfalakkal körülzárt kertben gyertyák és mécsesek, fénypillangók röpködnek a friss virágok közt, röpköd és barátságosan hunyorog feléd sok sárga és kék szemecske, mintha ravaszul kacsintana: idegvertek, hazátlan, kósza lelkek, ha tudni akarjátok, mi az igazi élet. Nem az, ahová ti röpítettétek, görcsös kétségbeeséssel kapaszkodva belé, a ziháló tüdők, kapkodó szívek, megfeszült idegek bonyolult zakatolása, itt az igazi karácsony, a mi derült, harctalan, ráérős birodalmunkban. Csak gyertya és virág, ennyi az egész — mi már nem ajándékozzuk meg egymást, mert nincs mit adni egymásnak, s nincs is mit kívánni, mi bölcs és derült mosollyal alszunk, bölcsen és derülten és igazán nagyon boldogan. Alszunk és álmodozunk is, s hogy szépet álmodunk, arcunk mosolyán láthatjátok, de erről nem beszélünk nektek, mert úgyse értitek meg, mint ahogy mi se értjük meg immár tulajdon álmainknak azt a néhány pillanatát, mikor — évente egyszer — megjelennek dombjaink fölött a ti rémült és eltorzult, sírásba fúló arcotok: ugyan miért sírtok? nem értjük! valami nagyon rossz lehet a ti álmotok. * Ilyenkor Mindszentek napján, halottak előestéjén érzem és látom olyannak a temetőt, amilyennek mindig lennie kellene- Derült és vidám, ha mingyárt nem is nevető — szeretni is csak azért nem szeret, mert a szeretésben van valami torz és szenvedő, a szeretés nemcsak gesztus, hanem hang is és libegés és erőlködés, szenvedés, élet: a halotthoz tehát, aki már nem erőlködik, nem szenved, a nevetésnél is vidámabb mosoly illik. A híres székely »nevető sírok«-at tréfás és gúnyos, sőt hetyke felirataikkal, neki azért tartanám túlzottaknak, mert a kegyeletet sértik, hanem azért, mert keserves viccelődésük nem illik olyan előkelő társaságba, ahol nem ismerik a keserűséget. Számunkra mulatságos látvány a fintorgó magnuspofa, mert a miénkhez hasonlít, csak meg rémültebb és életbe kapaszkodóbb, mint a miénk, — de a halottak nem darwinisták, mert náluk megszűnt a kiválogatódás és a létért való harc: ki vannak válogatva végkép.'S békét kötöttek, olyan békét, ahol mindenki egyformán, diadalmasan győztes maradt, »legyőzvén a lázat, melynek neve élet«- A hírhedt sírvers »Itt nyerszem én, olvasd te, nyugodnál te, olvasnám én, téves szavakat ad a halott szájába: a halottnak esze ágában sincs cserélni az élővel, semmi ilyen jel nincsen, soha nem vvott meg adatrá, hogy a halrtt vissza szeretné csinálni a dolgot, ezzel szemben nagyon is sok öngyilkosság bizonyítja, hogy az élő még a tehetetlen életösztön leküzdésére is vállalkozik, csakhogy a mérhetetlen előnyökhöz jusson, amik a cserével járnak.* Nem is vidámabb: kevésbé szomorú temetőket szeretek látni s szerenék látni (az volna igazán célszerű) kevésbé szomorú temetéseket. Véletlenül tegnap kísértem ki »utolsó útjára« egy nagyon, nagyon kedves, régi barátomat — akik szerény írásaimat olvasni szokták, talán még emlékeznek is rá, megírtam őt, néhány éve, a finom és művelt és bölcs öregurat, sakkpartneremet, aki mellesleg (a sakkozáson és derűs beszélgetéseken kívül) a világ egyik legismertebb bogárgyűjtője volt, háromszázezer bogár maradt utána, színes, pompás bogarak, elevenebb külsővel, a gombostű örökkévaló hegyén, mint mikor ott mászkáltak a porban s korhadt fakérgek között. Diszkrét, finom és csendes temetés volt D. igazgató temetése, ahogy kívánta s ahogy illett hozzá — de még így is túlszomorú és leverő, ahoz a jókedélyű nyugalomhoz képest, ahogy néhány hete csak, közelgő haláláról beszélt nékem, két húzás közt, amikkel, még hozzá, meg is nyerte a partit (mindig megnyerte a partit, az országegyik legjobb sakkozója volt, mesterjátékos). »Látja, így lesz majd, két húzás közt, egyszer csak szépen lezökken majd a fejem — nem is kívánok szebbet, most, hogy unokáimat láthattam«. Hiába tiltakoztam, úgy lett, ahogy mondta — s szép, bölcs feje még a ravatalon is mintha helyeselte volna ezt az egyszerű megoldást.* Nem is tudom, hogy magyarázzam meg —, eszemágában sincs holmi hejehujákra, torokra és áldomásokra gondolni a halottak eltakarításával kapcsolatban, ez épolyan túlzás volna, mint a hivatásos, fizetett siratok és jajgatok alkalmazása. Még azt is elismerem, hogy a hozzátartozóknak joguk van megfeledkezni a nyilvánosságról, mikor amúgy is visszatarthatatlan könnyeiknek utat engednek, utólszor pillantva a kedves, ismerős arc után, mely nem pillant vissza többé — bár bevallom, viszont nem voltam hajlandó minden további nélkül durva, kőszívű és gőgös szörnyetegnek minősíteni azt az ismerős urat se, aki legkedvesebbje temetésén tűnődő arccal, száraz szemekkel nézte a szertartást, nem adva meg magát, erőt véve magán, a halott iránti tapintatból, a nyilvánosság iránti tapintatból, utánozva a halottat, aki szintén nem sír és nem jajveszéke. De e két kivételes lehetőségen túl, ami egyformán teszi jogává, ám nem teszi kötelességévé még a hozzátartozóknak se, hogy a nyilvánosság előtt sírjanak — a többi jelenlévők szempontjából semmi értelmét sem látom, hogy szokás és hagyomány tehetetlen nehézkedését követve,a gyászszertartások polgári képe (a vallásos más lapra tartozik) olyanféle hangulatot keltsen az emberben, m mintha itt egy szigorú és mérges bíró dörgedelmes, súlyos marasztaló ítéletet olvasna az élők fejére, akik csak dőzsölnek és hejehujáznak, holott láthatják, mi lesz belőlük, tehát tessék kétségbeesni és érezd magad minél rosszabbul és kínosabban, vagy ha nem, legalábbis csinálj olyan fancsali képet, mintha nyolc fogadat már kihiízták volna s a többit most fogják kihúzni. Lélektanilag elemezve azt a halk, nyöszörgő, beteg hangot, ahogy a közönség temetéseken beszélgetni szokott, arra az eredményre jutottam, hogy az emberek összetévesztik a halált a meghalással — ez a nyöszörgés a haldokló ágya mellett érthető és helyénvaló, itt a halott jelenlétében minden jogosultságát elvesztette.* Manillában — ezt olvastam a minap — furcsa, fordított felfogás nyilatkozik meg a halottak iránti kegyelet divatjában. Abból indulva ki hogy gyászeset alkalmával nem a halottat kell vigasztalni és élénkíteni, akit úgyse lehet, hanem az élőket: a hatóság úgy intézkedett, hogy éjszakára a tánc- és zenetilalmat csak azokra a házakra vonatkozóan függesztette fel, ahol halott van, ezekben a házakban lehet énekelni és vigadni, mert itt szükség van rá, a kivételes bánat miatt. Sajnos, ezt a szép rendeletet legutóbb visszavonták, kiderült, hogy alattomos duhajok visszaéltek vele s akadt olyan vállalkozó, aki halottat, kölcsönzött vigadni akaró lumpoknak, mérsékelt díjazás ellenében, hogy kijátsszák a törvényt. Túlzás, de mindenesetre jellemző. S hogy jó példával illusztráljam a szabályt: hadd idézzek halottak szomorú napjáról szóló elmélkedésem befejezéséül egy kedves »gyermekszájt«, amit egy finom és okos anya bocsátott rendelkezésemre. Az ablaknál álltak, ötéves kisfiával, temetés ment arra, a jellegzetes menet elől, lépésben, a nyitott halottaskocsi, közepém letakart koporsóval — közvetlenül a kocsi mögött talpig feketében, sűrű, fekete fátyol baldachinja alatt a gyászoló özvegy. A kisfiú szájtátva nézte, aztán méltatlankodva szólalt meg: _ — Anyukám, hát a szegény halottnak gyalog kell menni! — Mit beszélsz?. .. Már hogy menne gyalog?— Kiről beszélsz? — Hát arról a néniről, aki a kocsi után megy. — Ő te bolond... Az nem a halott... az az özvegy... — Hát hol a halott? — Ott a kocsiban... Abba a ládába? Azt hittem, az a halott poggyásza. . . Bizony mondom, ez a gyerek majdnem ráhibázott. Ami elő ebben a halottban, annak számára gyorsan, lerakni való poggyász csak, amit ott a kocsiban visznek — halottabb nála a boldogtalan, aki roskadozva követi a kocsit. Szombat PESTI NAPLÓ 1934 november 3 háború után Európa épeníiyli: fizeti meg az árát; de hátha nem a liberalizmusért fizet az új Európa, hanem azért, amiért ezt a liberalizmust nem tudta folytatni! Meddő kérdés — a legjobb eset az, hogy választ kapunk rá, (X-től ilyent, Y-tól olyant) ésazzal se megyünk semmire. Az a régi ház... Az a régi nagyterem, amelynek pipa füstjében Jókai-regények és világiörténelmi valóságok születtek,” a régi nagyság szellemét is lehelik — a történelmi magyar szabadelvűségét, amely époly maradandó, mint egyik legfényesebb képviselőjének, Tisza Istvánnak emléke. Dr. Szamák Jenő táblai tanácselnök egyelőre a törvényszéken marad t dr. Gadó István és dr. Mendelényi László a jövő héten foglalják el új hivatalukat (Saját tudósítónktól.) A napokban megírtuk, hogy megtörténtek a régen várt kinevezések az igazságszolgáltatásban: dr. Gadó István táblai tanácselnököt kinevezték a budapesti bütetőtörvényszék elnökévé, dr. Mendelényi László kúriai bírót pedig a pestvidéki törvényszék elnökévé .Egyidejűleg dr. Zsitvay Géza kúriai bírót kúriai tanácselnökké, dr. Kecskés Gábor és dr. Letner Emil táblabírókat és dr Simák Jenő törvényszéki tanácselnököt táblai tanácselnökké nevezték ki.Most nagyjában megtörténtek az új beosztások is. Dr. Gadó István és dr. Mendelényi László előreláthatólag hétfőn, november 5-én foglalják el új hivatalukat a budapesti, illetőleg a pestvidéki törvényszék élén. Dr. Zsitvay Géza a Kúriának azt a polgári tanácsát fogja vezetni, amelynek elnöki tisztjét már évek óta ellátta. A Táblán dr. Gadó István büntető tanácsának megürült elnöki székét dr. Harmatii Jenő táblai tanácselnök veszi át. A H- számú büntetőtanács elnöke — eddig dr. Harmatii Jenő táblai tanácselnök volt — a most kinevezett dr. Leitner Emil tanácselnök lesz. Dr. Kecskés Gábor táblai tanácselnök a VIII. számú büntetőtanács vezetését veszi át. A kinevezések sorában a legnagyobb feltűnést dr. Szemák Jenőnek táblai tanácselnökké való kinevezése keltette. Ennek a feltűnésnek oka az volt, hogy dr. Szemák Jenő mint törvéyszéki tanácselnök is a legfiatalabb vett az ország területén a törvényszéki tanácselnökök között s így temészetesen még inkább ő a legfiatalabb a táblai tanácselnökök sorában. Dr. Szemák Jenő mindössze 40 éves és máris az igazságszolgáltatásban — ilyen korban — szinte párját ritkító karriert futott be: nagy tudására és bírói képzettségére való tekintettel táblai tanácselnökké nevezték ki. Rendkívül érdekes a legfiatalabb táblai tanácselnök pályája az igazságszolgáltatás terén: tizenöt évvel ezelőtt még ügyvéd és vármegyei tiszteletbeli főügyész volt Máramaros vármegyében. A megszállás elején a máramarosi jogakadémián jogakadémiai tanárrá nevezték ki. Később azonban letartóztatták a románok és kilenc hónapig vizsgálati fogságban tartották. Az 1921—22. évi nagy kolozsvári hazaárulási per egyik fővádlottja volt, de felmentették és szabadlábra helyezték. Azonban örökre kiutasították Románia területéről. Budapestre jött és nem sokkal később törvényszéki tanácselnöknek nevezték ki. Dr. Publik Ernő, »a jó bíró«, mellett működött mint szavazóbíró és Publik halála után átvette a tanács vezetését. Azóta működik a törvényszéken mint tanácselnök és nagy politikai és bűnügyekben — főként kommunista ügyekben — vezeti a tanácsot. Most azután táblai tanácselnökké nevezték ki. Bizonyára nagy érdeklődést fog kelteni a Pesti Naplónak az az értesülése, hogy dr. Szemák Jenő,az újonnan kinevezett táblai tanácselnök — egyelőre nem kerül a táblára. Az igazságügyi hatóságok úgy találták, hogy dr. Szemák Jenő egyelőre nélkülözhetetlen a törvényszéken és megkérték arra, hogy bizonyos határideig még maradjon a törvényszéken és elnököljön régi tanácsában. Így tehát dr. Szemek Jenő egyelőre a büntetőtörvényszéken marad, ő tárgyalja tovább a nagy kommunista bűnügyeket és csak egy bizonyos idő letelte után megy majd át a táblára. Ilyenformán dr. Szemik Jenő nemcsak a legfiatalabb tanácselnök, de ő az egyetlen, aki mint kinevezett táblai tanácselnök a büntetőtörvényszék tanácselnöki székében ül.