Pesti Napló, 1934. november (85. évfolyam, 247-270. szám)

1934-11-03 / 247. szám

I­I Halottak karácsonya Séta a temetőben Irta: KARINTHY F..IQUES 1934, Mindszent. Olyan lesz ma estére ez a temető, mint decem­berben a barátságos szobák. Odakint­ őszi köd, a homályban összehúzódó alakok suhannak, meg­annyi fázó és didergő, szomorú kísértet, az ucca során — idebent, a kőfalakkal körülzárt kertben gyertyák és mécsesek, fénypillangók röpködnek a friss virágok közt, röpköd és barátságosan hunyo­rog feléd sok sárga és kék szemecske, mintha ra­vaszul kacsintana: idegvertek, hazátlan, kósza lelkek, ha tudni akarjátok, mi az igazi élet. Nem az, ahová ti röpítettétek, görcsös kétségbeeséssel kapaszkodva belé, a ziháló tüdők, kapkodó szívek, megfeszült idegek bonyolult zakatolása, itt az igazi karácsony, a mi derült, harctalan, ráérős birodal­munkban. Csak gyertya és virág, ennyi az egész — mi már nem ajándékozzuk meg egymást, mert nincs mit adni egymásnak, s nincs is mit kívánni, mi bölcs és derült mosollyal alszunk, bölcsen és derülten és igazán nagyon boldogan. Alszunk és álmodozunk is, s hogy szépet álmodunk, arcunk mosolyán láthatjátok, de erről nem beszélünk nek­tek, mert úgyse értitek meg, mint ahogy mi se értjük meg immár tulajdon álmainknak azt a né­hány pillanatát, mikor — évente egyszer — meg­jelennek dombjaink fölött a ti rémült és eltorzult, sírásba fúló arcotok: ugyan miért sírtok? nem értjük! valami nagyon rossz lehet a ti álmotok. * Ilyenkor Mindszentek napján, halottak előes­téjén érzem és látom olyannak a temetőt, amilyen­nek mindig lennie kellene- Derült és vidám, ha mingyárt nem is nevető — szeretni is csak azért nem szeret, mert a szeretésben van valami torz és szenvedő, a szeretés nemcsak gesztus, hanem hang is és libegés és erőlködés, szenvedés, élet: a ha­lotthoz tehát, aki már nem erőlködik, nem szen­ved, a nevetésnél is vidámabb mosoly illik. A hí­res székely »nevető sírok«-at tréfás és gúnyos, sőt hetyke felirataikkal, neki azért tartanám túlzot­taknak, mert a kegyeletet sértik, hanem azért, mert keserves viccelődésük nem illik olyan előkelő társaságba, ahol nem ismerik a keserűséget. Szá­munkra mulatságos látvány a fintorgó magnus­­pofa, mert a miénkhez hasonlít, csak meg rémül­tebb és életbe kapaszkodóbb, mint­ a miénk, — de a halottak nem darwinisták, mert nálu­k meg­­szűnt a kiválogatódás és a létért való harc: ki vannak válogatva végkép.'S békét kötöttek, olyan békét, ahol mindenki egyformán, diadalmasan győztes maradt, »legyőzvén a lázat, melynek neve élet«- A hírhedt sírvers »Itt nyer­szem én, olvasd te, nyugodnál te, olvasnám én, téves szavakat ad a halott szájába: a halottnak esze ágában sincs cserélni az élővel, semmi ilyen jel nincsen, soha nem v­vott meg­ adat­­rá, hogy a halrtt vissza sze­retné csinálni a dolgot, ezzel szemben nagyon is sok öngyilkosság bizonyítja, hogy az élő még a tehetetlen életösztön leküzdésére is vállalkozik, csakhogy a mérhetetlen előnyökhöz jusson, amik a cserével járnak.* Nem is vidámabb: kevésbé szomorú temetőket szeretek látni s szerenék látni (az volna igazán célszerű) kevésbé szomorú temetéseket. Véletlenül tegnap kísértem ki »utolsó útjára« egy nagyon, nagyon kedves, régi barátomat — akik szerény írásaimat olvasni szokták, talán még emlékeznek is rá, megírtam őt, néhány éve, a finom és művelt és bölcs öregurat, sakkpartneremet, aki mellesleg (a sakkozáson és derűs beszélgetéseken kívül) a világ egyik legismertebb bogárgyűjtője volt, há­romszázezer bogár maradt utána, színes, pompás bogarak, elevenebb külsővel, a gombostű örökké­való hegyén, mint mikor ott mászkáltak a por­ban s korhadt fakérgek között. Diszkrét, finom és csendes temetés volt D. igazgató temetése, ahogy kívánta s ahogy illett hozzá — de még így is túl­­szomorú és leverő, ahoz a jókedélyű nyugalomhoz képest, ahogy néhány hete csak, közelgő halálá­ról beszélt nékem, két húzás közt, amikkel, még hozzá, meg is nyerte a partit (mindig megnyerte a partit, az ország­­egyik legjobb sakkozója volt, mesterjátékos). »Látja, így lesz majd, két húzás közt, egyszer csak szépen lezökken majd a fejem — nem is kívánok szebbet, most, hogy unokáimat láthattam«. Hiába tiltakoztam, úgy lett, ahogy mondta — s szép, bölcs feje még a ravatalon is mintha helyeselte volna ezt az egyszerű megol­dást.* Nem is tudom, hogy magyarázzam meg —, eszemágában sincs holmi hejehujákra, torokra és áldomásokra gondolni a halottak eltakarításá­val kapcsolatban, ez épolyan túlzás volna, mint a hivatásos, fizetett siratok és jajgatok alkalma­zása. Még azt is elismerem, hogy a hozzátartozók­nak joguk van megfeledkezni a nyilvánosságról, mikor amúgy is visszatarthatatlan könnyeiknek utat engednek, utólszor pillantva a kedves, is­merős arc után, mely nem pillant vissza többé — bár bevallom, viszont nem voltam hajlandó minden további nélkül durva, kőszívű és gőgös szörnyetegnek minősíteni azt az ismerős urat se, aki legkedvesebbje temetésén tűnődő arccal, szá­raz szemekkel nézte a szertartást, nem adva meg magát, erőt véve magán, a halott iránti tapintat­ból, a nyilvánosság iránti tapintatból, utánozva a halottat, aki szintén nem sír és nem jajveszéke. De e két kivételes lehetőségen túl, ami egyfor­mán teszi jogává, ám nem teszi kötelességévé még a hozzátartozóknak se, hogy a­ nyilvános­ság előtt sírjanak — a többi jelenlévők szem­pontjából semmi értelmét sem látom, hogy szokás és hagyomány tehetetlen nehéz­kedését követve,a gyászszertartások polgári képe (a vallásos más lapra tartozik) olyanféle hangulatot keltsen az emberben, m mintha itt egy szigorú és mérges bíró dörgedelmes, súlyos marasztaló ítéletet olvasna az élők fejére, akik csak dőzsölnek és hejehujáz­­nak, holott láthatják, mi lesz belőlük, tehát tes­sék kétségbeesni és érezd magad minél rosszab­bul és kínosabban, vagy ha nem, legalábbis csi­nálj olyan fancsali képet, mintha nyolc fogadat már kihiízták volna s a többit most fogják ki­húzni. Lélektanilag elemezve azt a halk, nyö­szörgő, beteg hangot, ahogy a közönség temeté­seken beszélgetni szokott, arra az eredményre jutottam, hogy az emberek összetévesztik a halált a meghalással — ez a nyöszörgés a hal­dokló ágya mellett érthető és helyénvaló, itt a halott jelenlétében minden jogosultságát elvesz­tette.* Manillában — ezt olvastam a minap — furcsa, fordított felfogás nyilatkozik meg a halottak iránti kegyelet divatjában. Abból indulva ki hogy gyászeset alkalmával nem a halottat kell vigasz­talni és élénkíteni, akit úgyse lehet, hanem az élőket: a hatóság úgy intézkedett, hogy éjszakára a tánc- és zenetilalmat csak azokra a házakra vo­natkozóan függesztette fel, ahol halott van, ezek­ben a házakban lehet énekelni és vig­adni, mert itt szükség van rá, a kivételes bánat miatt. Saj­nos, ezt a szép rendeletet legutóbb visszavonták, kiderült, hogy alattomos duhajok visszaéltek vele s akadt olyan vállalkozó, aki halottat, kölcsönzött vigadni akaró lumpoknak, mérsékelt díjazás elle­nében, hogy kijátsszák a törvényt. Túlzás, de mindenesetre jellemző. S hogy jó példával illusztráljam a szabályt: hadd idézzek halottak szomorú napjáról szóló el­mélkedésem befejezéséül egy kedves »gyermek­­száj­t«, amit egy finom és okos anya bocsátott ren­delkezésemre. Az ablaknál álltak, ötéves kisfiával, temetés ment arra, a jellegzetes menet­ elől, lépés­ben, a nyitott halottaskocsi, közepém letakart ko­porsóval — közvetlenül a kocsi mögött talpig fe­ketében, sűrű, fekete fátyol baldachinja alatt a gyászoló özvegy. A kisfiú szájtátva nézte, aztán méltatlankodva szólalt meg: _ — Anyukám, hát a szegény halottnak gyalog kell menni! — Mit beszélsz?. .. Már hogy menne gyalog?— Kiről beszélsz? — Hát arról a néniről, aki a kocsi után megy. — Ő te bolond... Az nem a halott... az az öz­vegy... — Hát hol a halott? — Ott a kocsiban... Abba a ládába? Azt hittem, az a halott poggyásza. . . Bizony mondom, ez a gyerek majdnem ráhibá­zott. Ami elő ebben a halottban, annak számára gyorsan, lerakni való poggyász csak, amit ott a kocsiban visznek — halottabb nála a boldogtalan, aki roskadozva követi a kocsit. Szombat PESTI NAPLÓ 1934 november 3 háború után Európa ép­eníiyli: fizeti meg az árát; de hátha nem­ a liberalizmusért fizet az új Európa, hanem azért, am­iért ezt­ a libera­lizmust nem tudta folytatni­! Meddő kérdés — a legjobb eset az, hogy választ kapunk rá, (X-től ilyent, Y-tól olyant) és­­azzal se me­gyünk semmire. Az a régi ház... Az a régi nagyterem, amelynek pipa füstjében Jókai-regények és világi­örténelmi valóságok születtek,” a régi nagyság szellemét is lehelik — a történelmi magyar szabadelvűségét, amely époly mara­dandó, mint egyik legfényesebb képviselőjé­nek, Tisza Istvánnak emléke. Dr. Szam­ák Jenő táblai tanácselnök egyelőre a törvényszéken marad­ t dr. Gadó István és dr. Mendelényi László a jövő héten foglalják el új hivatalukat (Saját tudósítónktól.) A napokban megírtuk, hogy megtörténtek a régen várt kinevezések az igazságszolgáltatásban: dr. Gadó István táblai tanácselnököt kinevezték a budapesti bü­tetőtör­­vényszék elnökévé, dr. Mendelényi László kúriai bírót pedig a pestvidéki törvényszék elnökévé .Egyidejűleg dr. Zsitvay Géza kúriai bírót kúriai tanácselnökké, dr. Kecskés Gábor és dr. Le­tner Emil táblabírókat és­ dr­ Si­mák Jenő törvény­széki tanácselnököt táblai tanácselnökké nevez­ték ki.­­Most nagyjában megtörténtek az új beosztások is. Dr. Gadó István és dr. Mendelényi László előre­­láthatólag hétfőn, november 5-én foglalják el új hivatalukat a budapesti, illetőleg a pestvidéki tör­­vényszék élén. Dr. Zsitvay Géza a Kúriának azt a polgári tanácsát fogja­ vezetni, amelynek elnöki tisztjét már évek óta ellátta. A Táblán dr. Gadó István büntető tanácsának megürült elnöki szé­két dr. Harmatii Jenő táblai tanácselnök veszi át. A H- számú büntetőtanács elnöke — eddig dr. Harmatii Jenő táblai tanácselnök volt — a most kinevezett dr. Leitner Emil tanácselnök lesz. Dr. Kecskés Gábor táblai tanácselnök a VIII. számú büntetőtanács vezetését veszi át. A kinevezések sorában a legnagyobb feltűnést dr. Szemák Jenőnek táblai tanácselnökké való ki­nevezése keltette. Ennek a feltűnésnek oka az volt, hogy dr. Szemák Jenő mint törv­éy­széki ta­nácselnök is a legfiatalabb vett az ország területén a törvényszéki tanácselnökök között s így te­mé­­szetesen még inkább ő a legfiatalabb a táblai ta­nácselnökök sorában. Dr. Szemák Jenő mindössze 40 éves és máris az igazságszolgáltatásban — ilyen korban — szinte párját ritkító karriert futott be: nagy tudására és bírói képzettségére való tekintet­tel táblai tanácselnökké nevezték ki. Rendkívül érdekes a legfiatalabb táblai tanácselnök pályája az igazságszolgáltatás terén: tizenöt évvel ezelőtt még ügyvéd és vár­meg­yei tiszteletbeli főügyész volt Máramaros vármegyében. A megszállás elején a máramarosi jogak­adém­ián jogakadémiai tanárrá nevezték ki. Később azonban letartóztatták a ro­mánok és kilenc hónapig vizsgálati fogságban tartották. Az 1921—22. évi nagy kolozsvári haza­­árulási per egyik fővádlottja volt, de felmentett­ék és szabadlábra helyezték. Azonban örökre kiutasí­tották Románia területéről. Budapestre jött és nem sokkal később törvényszéki tanácselnöknek nevezték ki. Dr. Publik Ernő, »a jó bíró«, mellett működött mint szavazóbíró és Publik halála után átvette a tanács vezetését. Azóta működik a tör­vényszéken mint tanácselnök és nagy politikai és bűnügyekben — főként kommunista ügyekben — vezeti a tanácsot. Most azután táblai tanácselnökké nevezték ki. Bizonyára nagy érdeklődést fog kelteni a Pesti­ Naplónak az az értesülése, hogy dr. Szemák Jenő,­­az újonnan kinevezett táblai tanácselnök — egyelőre nem kerül a táblára. Az igazságügyi ha­tóságok úgy találták, hogy dr. Szemák Jenő egy­előre nélkülözhetetlen a törvényszéken és megkér­ték arra, hogy bizonyos határideig még maradjon a törvényszéken és elnököljön régi tanácsában. Így tehát dr. Szemek Jenő egyelőre a büntetőtör­­vényszéken marad, ő tárgyalja tovább a nagy kommunista bűnügyeket és csak egy bizonyos idő letelte után megy majd át a táblára. Ilyenformán dr. Szemik Jenő nemcsak a legfiatalabb tanács­elnök, de ő az egyetlen, aki mint kinevezett táblai tanácselnök a büntetőtörvényszék tanácselnöki székében ül.

Next