Pesti Napló, 1935. február (86. évfolyam, 27–49. szám)
1935-02-01 / 27. szám
l . Magyar művészetpolitika és modern művészi nevelés Irta: Vaszary János Ha a magyar művészetre gondolok, érzem a balladaszerű lüktetést, amint a sosunk gyors ütemben a drámai kifejlődés felé siet. Az erőszakolt optimizmusnak vége: lezüllött piac, a hamisítások piszkos áradata, a sakálok megjelenése, tökéletes részvétlenség — éppen elég. A bénulás azonban, amint nem csapott le egyszerre, villámszerű,kivédhetetlen ütéssel, épúgy nem függ össze teljesen leromló gazdasági viszonyainkkal sem. Ha nem így volna, jobban mondva: ha nem találkoznánk mindezeken felül a félreismerések következetes és tagadhatatlan tényeivel is — talán egy szót sem szólnék. Rájön az ember, hogy sok mindent meg lehet állni szó nélkül — és mondhatom, ma már szívesebben a csendes megfigyelő szerepét vállalnám, ha használnék vele. De nem használok vele, mert a legfontosabb kérdésekben mégsem lehet az ellenmondást nem tűrő művészeti politika szándékait szó nélkül hagyni. Sajnos, művészi nevelésünk kérdése is még mindig aktuális, tehát erről is ismét és ismét kell egyet-mást elmondani. Hogy festőkkel nem lehet művészetről beszélni, megértem; de hogy egyébként művelt emberek, akik szinte élethossziglan — és sokszor nem is jogtalanul — művészettel foglalkoznak vagy kénytelenek foglalkozni, rendszeresen ráhibáznak, mint a sanda mészáros: ezt csakis a művészeteken kívül álló erők hatásának kell tulajdonítanom. Sokszor elgondoltam, hogy talán bennem van a hiba, nincs is baj, csak meg kell szokni mindazt, ami — ha jól sejtem, de nem vagyok biztos benne— például ebben a devisében van összesűrítve: »a művészek összefogására mindennél nagyobb szükség van«. Talán a kinevezett zsűrik sorozata a Nemzeti Kiállításoktól — Velencén keresztül — a Képzőművészeti Tanácsig itt találja meg magyarázatát; talán itt találja meg magyarázatát a Képzőművészeti Főiskola reakciós leegyszerűsítése is. Hát azt megszoktam, hogy más művészet is lehetséges, nemcsak az, amit az ember maga csinál. Azonban, alázatos tisztelettel kérdem, az összefogásban csak nem szükség visszamenni a Telepy bácsi féle zenélőórás tájképekig, sem a vad zsenik és kontárok ökörsütéses megbecsüléséig? Egy épületben állítsunk ki, egyforma festékkel fessünk? Témáinkat az ügyosztályban vagy a Műcsarnokban lebélyegeztessük? csakis reakciós ókonzervatívokkal bridzsezzünk, vagy közös festő volapük nyelvet használjunk? Jó Isten, hát nem az az együttműködés, midőn a magyar festő, szobrász, építész a magyar művészi szabadság és fejlődés nagyszerű kupoláját egyéni ízlésével és stílusával támasztja alá! Az ízlések erőszakos összekeverése, a stílusok reménytelen agyonbékéltetése nem szolgálhat — csak egy halott, mumifikált művészetet, a magyar művészet azonban élő és fejlődő, tehát sorsa ma, merem állítani, minden kulturált embernek személyes ügye és mindenkinek meg kell találni benne saját, külön ízlésének kifejezését. Drámai helyzetünkben mindannyian felelősek vagyunk egy kissé: nemcsak a képügynökök, nemcsak a kiállításrendezők, nemcsak a gyűjtők, látogatók, vásárlók, múzeumigazgatók, a művészetek hivatalos tanácsadói, hanem... A magyar művészet fejlődése közismert; minden művészi irány megy a maga útján, ha tud; egymás közti harc nincs is már, mert a modern magyati festészet szándékát nem sikerült elhomályosítani, hogy új művészetünk a jövő, tehát a modern magyar stílus kialakulásának elengedhetetlen feltétele. Ezt csak az nem látja be, aki hetenként vasárnap délután sajtóműmellékleten, kromoképeken foglalkozik művészettel, akinek nincs több igénye, mint egy mozilátogatónak vagy bárminő kultúrsmokknak. Hát persze, mindennek dacára egy kis baleset történt. Nem tudom elfelejteni, hogy két éve az új kultuszrezsim alkalmából művészeink mily nagyszerű karácsonyi ajándékot kaptak a szónoki fordulatok színes selyempapírjába csomagolva: a művészi szellemi szabadságot. Hogy, hogy nem, valami szerencsétlenség folytán ez a gyönyörű ajándék eltűnt a csomagból és helyette rendeletek alakjában különféle zsűrik bukkantak elő, mint valami krampuszok. Ezután természetesen végérvényesen láthatatlanná vált a művészi nevelés szabadsága is. Pedig minden egyéb művészi kérdé's eltörpül emellett a probléma mellett. A mai festők sajnos elmerülhetnek a művészetpolitika érdektelenségében, kilakoltathatják őket, aminthogy ki is lakoltatják őket, nyomorlevest kanalaznak, kiállításaikat pedig messze elkerülik a vásárlók. De erről most nem is beszélek. Hanem hát így menetel, ifjúságunk is? És egyáltalán menetelhet-e nálunk az az ifjúság, mely a magyar művészet jövőjét a progresszivitásban látja és hisz benne? Hát nem menetelhet. Álljunk csak meg itt egy szóra. Egy új, modern magyar művésznemzedék nőtt fel előttünk; ez a nemzedék más nevelésben, más szemkultúrában részesült, mint a XIX. század művészei; más célkitűzéssel, kiszélesült perspektívával, tökéletesen új szellemi alkati, adottsággal. Ez az új művésznemzedék együtt született meg a rádióval, aviatikával, televízióval és és olyan újszerű, a művészeti kultúrában. Kérdezem: nem szabad tovább fejlődni ennek az ifjúságnak? Elképzelhetetlen szerencsétlenséget jelentene, ha csak oly stílus eszközeit és elemeit nyújtanánk nekik a művészi nevelésben, melyek ezelőtt 60—70 évvel az akadémikus művészetben találták meg igazolásukat; a legnagyobb tévedés lenne a művészet azon eszközeitől fosztani meg a jövő Magyarországot, mellyel ma a haladók élnek és mely egyedüli elképzelhető és elfogadható formája a fejlődésnek. Felesleges volna minden tollvonás, ha nem tudnám, hogy nem babra megy, ami itt történik, jobban mondva nem történik. A politika maradjon politika, a művészet pedig maradjon művészet. Talán csak nem érkeztünk el — lassan, de biztosan — a művészi tyúkszemvágók stílusához. Már két éve nincs modern művészi nevelésünk. Csak volt tízegynéhány évig. Aztán baj volt vei© — már Klebelsberg alatt baj volt — aztán eltanácsolták végérvényesen a főiskoláról. Miután a jóelőre elkészített mesterséges tájfunnal elsöpörték a modern szellemet és bojkottálták: természetesen a művészi kultúrában is leépítés történt a főiskolán, mert ma az úgy néz ki, mintha megadta volna magát a sorsnak, miután kat év óta csak konzervatív és reakciós műtermei vannak, de a rogyásig halmozva. Most már igazán kíváncsi vagyok, hogy miért csak a modern magyar festészet megmutathatatlan egy állami intézetben? Tudniillik a hivatalos ízlés — csodálatos módon — eltűri, vagy kénytelen eltűrni, hogy Budapesten az összes bérpaloták nem tömegesen, hanem kivétel nélkül, valamint a templomok is, modern stílusban épülnek, kénytelen eltűrni az utcák modern dekorálását, sőt divatját. Miért nem tiltják be mindezt, ha ártalmas, a magyar ízlés nevében? Hisz az építészet hangosabb, a körutakon és köztereken a legnagyobb nyilvánosság előtt minden emberhez szól és sokáig, időtlen időkig fennmarad — sőt alkalmazkodni kell hozzá mindenkinek, aki ezekben az újstílusú házakban akar lakni. Minderre mostanában, mint egyéb sok művészi kérdésre, hiába várunk választ. Azaz, hogy ez is válasz. De hogy ezt a korszakot, mert kezdi magát korszakká kinőni, minek fogják majd elnevezni, nem tudom, csak sejtem. Volt már nálunk Benczúr-korszak, Munkácsy-korszak, sőt Rippl-Rónaikorszak — de a mai? Mindenesetre majd kitalálunk valamit, valami ügyes jelszót, divatosat és berádiózzuk a köztudatba. Nem lesz nehéz, miután napjainkban a hivatalos kiállítások rendezése szerint a modern és reakciós képeket csak a ráma, jobban mondva paraszthajszál választja el egymástól, úgyhogy ezután bátran nemcsak egymás mellé, hanem egymásra is lehet őket akasztani. Hisz így lett a közeli rokonság folytán például a lekvárból dsem, az alsónadrágból pizsama, a kontárból vadzseni. * Hiába van tehát modern művészetünknek aktivitása, páratlan teljesítménye, mai helyzetünk, a modern magyar művészi nevelés megsemmisülése. Igaz, hogy Magyarországon ha sok mindenről le kell mondani, ami kellene, de miért legyen ez elsősorban a fiatalok modern művészete? Míg a középosztály biztosan állt a lábán, semmi bajunk sem volt a művészetpolitikával, se zsűrivel, Se Tanáccsal, azt sem tudtuk mi fán terem, mert ez a középosztály igényességével biztosította a művészi szabadságot, biztosította a fejlődési és az ezzel járó stílusváltozást és megteremtette azt a magas színvonalon álló festőkultúrát, melyen ma állunk. Milyen szomorú, hogy ennek a soktagú mecénásnak a szerepét az állam nem hajlandó vagy nem tudja átvenni. Mindennek dacára reméljük azonban, hogy a művészetek, szellemi életünknek ezek a ragyogó díszletei, nem kerülnek kultúrálatlan szemű emberek kezébe. Még nem vagyunk krumplira és bablevesre redukált ország. Látunk díszmagyaros felvonulásokat, hallunk száz százötven terítékes bankettekről, hét vármegyére szóló vadászatokról, sőt vannak egyetemeink, színházaink, múzeumaink, zenepalotáink: hát túlzott az a kívánság, hogy az élő fiatal képzőművészet is megkapja a magáét? Meg tudjuk érteni, — és igazán is?Jó panaszképpen mondom — hogy a futballmeccseken kéthárom miniszter is szorong negyvenezer érdeklődő között, ez pompás látvány és pompás tisztelgés, és a képkiállításokon... no, ugye, kérem, ott bajosan látunk izguló minisztereket. Tudom, hogyne tudnám, hogy ez most már így van, hisz nekünk is van talán valamelyes közünk az elragadó állatember testi kultuszához, a levegő, víz olimpiádjaihoz, a szép bicepszhez, a boltozott, mellkashoz... . Ám, ha egy fiatalembert rajzmappával látok, csak azt gondolom, itt egy egész életrevaló tévedés kezdődik. : . Nem tehetek róla, minden bajunk mellett csak az ifjúság sorsára gondolok és segítek nekik dörömbölni a művészi szabadság kapuin, ahova bebocsáttatást kérnek, hisz megígérték nekik. Ennek a kérdésnek sürgőssége nyomasztólag hat mit.J* Ára 16 fillér Ma: Tisztviselő Napló (Melléklet) — Teljes heti rádióműsor Budapest, 1935 86. évfolyam 27. szám Péntek, február 1 ELŐFIZETÉSI ÁRAK: Egy bóra pengő Negyedévre 10.80 pengő Félévre 21 60 pengő Egyes szamara Budapesten, vidéken és a pályaudvarokon 16 fillér Ünnepnapokon 24 fillér Vasárnap ... 82 fillár SZERKESZTŐSÉG ÉS KIADÓ HIVATAL: VII. ker., Rákóczi út 64. Telefon ! 455- 53-tfil 57-1* 454-H, 14-11 Jegypénztár, hirdetési-, előfiztetési-, utazási- és könyvosztályi VII., Erzsébet körút 18-20. Szerkesztőség Bécsben • L. Kohlmarkt 7.