Pesti Napló, 1935. szeptember (86. évfolyam, 198–222. szám)

1935-09-01 / 198. szám

Vasárnapi szám — Ára 32 fillér Budapest, 1935 86. évfolyam 198. szám Vasárnap, szeptember 1 ELŐFIZETÉSI ÁRAK: Egy hóra . . ..— pengő Negyedévre . 10.80 pengő Félévre 21.60 pengő Egyes szám Ara Budapesten, vidéken és a pályaudvarokon 16 fillér ünnepnapokon . 24 fillér Vaalinscp .... 32 fillér PESTI NAP10 SZERKESZTŐSÉGI ÉS KIADÓHIVATAL: VIL ker., Rákóczi út 54. Telefon : 455 - 50-181 57-ig 464—18, 464—19. Jegypénztár, hirdetési-, előfize­tési-, utazási- és könyvosztály­­ VIL. Erzsébet körút 18-20. Szerkesztőség Bécsbont L, Kohlmarkt 7. V­AN TÖBBFÉLÉ EGYKE IS! A trianon utáni ország déli végein — ahol sváb nyelvszigetek fekszenek a magyar­ság medencéjében — beszélt Horthy Miklós kormányzó. Harkányban az egyke és egyke emésztő veszedelméről, erről a nagy nemzeti öngyilkosságról, háborúról, amit családok, de, sajnos, egész falvak is viselnek tulajdon folytatásuk ellen. Tiszta erkölcsi magaslat­ról, tág történelmi távlatból beszélt a legelső magyar ember. Szavai mélyzengésű vissz­hangot támasztottak. Úgy kell hogy legyen, amint ő mondta, aki mindannyiunk fölött áll és akit mindnyájan egyformán tisztelünk, nemcsak lojálisan tisztelünk, de lélekkel sze­retünk is: a családba gyerek kell. Tűzhelyek nem hányhatnak ki, magyar küszöböt nem boríthat fű és gaz gyepje, a családba gyerek kell. Egynél mindig több gyerek, akit nem­csak a világra kell hozni, hanem fel is kell nevelni. Mert itt a nagy kérdés második té­tele. Legyen gyerek, de maradjon is meg és nevelkedjen egészségben. Nálunk a gyerekhalandóság, nem tudunk rá más szót, bűnösen nagy. És különösen az árva ország színmagyar vidékein. Az Alföl­dön nemzeti veszedelemként pusztít a tuber­kulózis. És ha el is ismerjük, hogy ma arány­talanul több a kórház és a gondozó, mint­ volt a háború elő­tti Nagy-Magyarországon, — szá­zalékosan mindenesetre több — hiba lenne el­hallgatni, hogy még mindig vannak falvak, ahol az orvosi ellátás elégtelen. És ez olyan öreg hiba, mintha hiányoznék, a tanító. Egészségileg gondozatlan falvak,a testi anal­fabetizmusban szenvednek. Amiről éppen úgy tenni kell, ahogyan nem tudjuk hány évtized előtt, de kiirtottuk azt az analfabe­tizmust, ami falvakban és tanyákon volt. A jó orvosi rendelő a test iskolája. De elég ez? Elég az orvos és a rendelő? A doktor kikopogja a pácienst, testét, ha kell, átsugározza röntgennel, megállapít, diagnosz­tizál, felír, lekurtított latin szavakkal címkés cédulára receptet ír. Elég ez? Nem. Az or­vosságot meg is kell csináltatni, a legyengült testnek lábbadozáshoz jobb, kényelmesebb, pihentetőbb életmód kell, az egészséghez is, ne kerüljük a szót, pénz. A közegészségügy első fokon közgazdasági­ kérdés is, mint annyi más nagy társadalmi probléma miná­lunk és mindenütt másutt a világon. Egyen­letes kereset, hozadékos munka, gazdaságilag emelkedett színvonal és a testileg is oly ki­váló magyar nép — melynek parasztja is arisztokratát mutat — erőben fölveszi a ver­senyt bármely más nációval. Most pedig be­széljünk másról. Szeptember elseje van. Egyetemek és főiskolák megállapították a létszámot, mennyi új hallgatót vesznek föl, hány friss diákot. Ez a szám, az elsőéves hallgatók száma ijesztően csekély. Nem azoké, akik jelentkez­tek, hiszen Magyarországon sokezer fiú és lány hagyta el nyár elején mint maturáns a középiskolát. Ezzel szemben például medikus jelentkezhetik a budapesti Pázmány Péter Tudományegyetemre össz­esen 120. Szegeden­­40, Debrecenben 40, Pécsett 40. Tovább nincs. Bölcsészt Szeged összesen 30-at vesz fel. Pécs is csak annyit. Látszólas, bőkezűbb a jogi pálya adagolása. Budapest 3­0-at, Sze­ged, Debrecen és Pécs mindegyik 320-at vesz föl. Na de ez jog- és államtudományi a kar. In­nen nemcsak ügyvédek kerülnek ki, hanem bírák, ügyészek, valamennyi minisztérium, vármegye, város, közhatóság hivatalnoka és a rendőrség főtisztviselői is. Tizaz, hogy vannak még jogakadémiák közülök: a kecskeméti összesen 40 új diákot fogad be, a miskolci is egy szállal sem többet. Akarnak még cifrább számokat? Az ország egyetlen műegyeteme a tisztára építészmérnöki osztályon 20, a tisz­tára vegyészmérnöki osztályon is összesen 20 elsőéves hallgatót vesz föl. . . Mi ez? Ez nem más, mint az egyke és egyke új formája. Ez az intellektuális, a szel­lemi egyke, itt belülről törjük le a magyar értelmiségi középosztályt, leapasztjuk az egyetemek küszöbein. Szellemi tizedelés ti­zennyolcéves ifjak között. Már most kérdjük, milyen kedvvel lendüljön neki utolsó közép­iskolás esztendejének, a most nyolcadikossá avanzsált tizenhétéves fiú, ha látja, hogy mi­lyen akadályversenyt kell futnia annak, aki előtte érettségizett. Ha látja a pálya bérét. Tizennyolcéves ifjúnak megmondani, hogy sosem lehet belőle ügyvéd. De lesznek­, akik­nek nem tizennyolc éves korukban mondják meg, nem­ is az egyetem kapujában, hanem évek­ múlva fülébe súgja az irt ügyvédi rend­tartás. Természetesen mi is tudjuk, hogy nem mindenkinek kell ügyvédnek lennie. Sem orvosnak vagy mérnöknek. Vannak más pályák is. Hogyne lennének. Itt az ipari pálya, amely számára csak a minap követelt az ipari élet egyik vezérlő egyénisége nume­rus clausust, sőt — ha már benne volt a len­dületben, miért ne? — vagyoni cenzust is. A kereskedelmi pályát monopolizált vállalatok és szövetkezeti elgondolások nyugtalanítják, a mezőgazdaságra is rossz világ jár, kér­dezzük mit tegyen hát az a középosztálybeli apa, aki fiait vagy fiát nem közönséges gond­dal hurcolta végig a középiskola nyolc esz­tendején, amelybe ő öregedett bele, mit te­gyen, amikor látja, hogy az élet kapui ho­gyan csukódnak be gyermeke számára.. Leapasztjuk a magyar értelmiség szá­mát. Számokkal elrekesztjük induló ifjak út­ját. De legyen szabad figyelmeztetni, hogy ez talán mégsem nyers számtani feladat. Nemcsak matematikai probléma, hanem sú­lyosan erkölcsi, ha úgy tetszik, nemzetbioló­giai is. Hogyan folytasson majd nemzetet, hogyan alapítson családot az a fiatalember, akire tizennyolc éves korában ilyen jó reggeli­tel köszönt rá az élet. Azután volna ennek a kérdésnek másik fejezete is, amiről hallgatni hiba, beszélni kö­telesség. Gyakrabban írtuk le ezt a kitételt, hogy: magyar értelmiség. Nemcsak azért, mert ennek tartalma szép és súlyos, hanem mert messzibb elágazásaiban sokféle felelős­séget revelál. Igenis, magyar értelmiség! De amikor ezt leírjuk, nem lehetünk olyan szűk­keblűek, nem lehetünk erkölcsileg oly korlá­toltak, hogy csak a csonka országra gondolunk. A­ magyar történelem nem 1918-ban kezdődött és ha ezer évnek joggal reklamáljuk jogait, kell hogy viseljük annak minden elkötelezett­ségét és felelősségét is. Ezeresztendős nem­zetszármazás kötelez. Magyar értelmiség alatt nemcsak a Duna—Tisza-közén és a Dunántúlon élő lateinereket értjük, hanem a felvidéki, délvidéki, erdélyi magyar in­telligenciát is. Mindenki tudja, hogy eze­ket hogyan szorongatják. Románia például egyenesen állami feladatává tette a ma­gyar ifjaknak a főiskolai műveltségtől való eltiltását. A kisantant államok ép­pen eléggé gondoskodnak arról, hogy a jövő­ben kevesebb magyar ügyvéd, orvos, mérnök, gyógyszerész, tanár, tanító, állatorvos, ve­gyész, építész, graduált vállalati vezető le­gyen, mint a múltban. Nem lenne nekünk ilyenkor elsőrendű kötelességünk, hogy foko­zott erővel lendítsék neki a magyar ifjakat a kultúrpályákna­k! Numerus clausus? Nem félünk leírni, mi ezzel szemben magyar értel­miségi dömpinget követelünk. Mentől na­gyobb, szellemileg mentől erősebb magyar ér­telmiséget, mert csak így tarthatjuk fenn, idáig hal Istennek érintetlen és vitatlan kul­túrfölényünket a Duna szorongatott völgyé­ben. És ha Bismarck és Moltke szerint 1870-ben a német iskolamester győzött a sze­dáni síkon, ak­kor figyelmeztetünk arra, hogy a magyar jogász, orvos, pap, mérnök, tanár 13 katona, kultúrkatona, aki nélkül szellemileg elvérzünk itt Közép- és Kelet-Európa határ­mesgyéjén. Boldogult Klebelsberg Kuno adta fel egyszer baráti beszélgetés közben a tételt, hogy válasszunk: kultúrállamot akarunk a Duna-Tisza-közén vagy — ez volt a­kkor az ő kifejezése — búrtípusú államot. De Klebels­berg amikor feladta a tételt, már választott is. Munkáséletének áldozatos­­ megfeszítésével szolgálta a kultúrát és a kultúrállam európai magyar típusát, nem is szólva arról, hogy arait ,ő akkor búrtípusnak nevezett, a valóságban sokkal csúnyább lenne. Mert felsőbb kultúra nélkül nem tudnánk megállni a búrtípusnál sem, amely úgy ahogy, de farmereknek és te­lepeseknek mégis bizonyos műveltségi élet­formája, napi fürdővel, telefonnal, napilappal és vasárnapi fekete ruhával. Míg a mi geográ­fiai helyezettségünkben, ha egyszer zuhanni kezdünk, menthetetlenül elnyel bennünket a balkáni élet sötétje. Gondolkozzunk. Ma Európa fölött súlyos idők járnak. A következő hét genfi nagyhét lesz, amelynek során — afrikai háttérdekorá­cióval bár — de Európa sorsa is eldőlhet. Sok minden tevődik kockára, még győző államok­ sorsa is, ahol a határok 1918-ban előnyre vál­toztak és gazdasági és társadalmmi élet sem vált olyan bizonytalanná, mint a Duna völgyé­ben, ahol — csak az nem látja, aki nem akar látni — minden erjed és forr. Ilyen időkben azután igazán ne gondoljunk szellemi lefegy­verzésre. Szellemi defetizmusra. A magyar ér­telmiséget nemhogy megmenteni, de magasabb standardra felemelni kell. És ez többek közt nemzedéki probléma is. Helyet az ifjúságnak! De nemcsak az egyetemek csukott kapui előtt, kihűlt gyárak, lehúzott redőnyű üzletek küszö­bén, eladósodott földek tarlóin. Nem! És ha mi is bölcsen tudjuk, hogy állami és más köz­hivatalok most a meglevők veszedelme nélkül nem alkalmzzhatnak tömegesen ifjakat és úja­kat — itt vannak a szabad pályák. Amelyekk közül miért akarjuk elrekeszteni az ügyvédit? Miért nem nevelnek több mérnököt, de úgy­hogy egyben gondoskodnának arról, hogy le­gyen is, aki ezeket a mérnököket foglalkoz­tassa. Mind több embert és vállalatot kell abba a sorba juttatni, hogy építtetni tudjon. Nem is szólva arról, hogy vállalkozónak itt van az állam is, amely közmunkákkal nekilendíthetné a nemzeti termelést. Mi sem akarunk ész és nyakló, mérték és számítás nélkül új bik­ó­lakókat nevelni. De tessék kifejleszteni a ga-*­­dasági pályákat és ne jöjjenek azzal, hogy­­13 iparosságból is zárt céheket kreáljanak. Itt van bő gazdasági élet, lesz rangja és kenyere az intellektuelnek is. Ezek különben mind tudott dolgok. De tudni nemcsak úgy kell őket, hogy tudomásul vesszük, mint a száraz regisztrált tényeket, ha­nem ezt a tudomást át is kell élni. Felelősség­gel átérezni. A nyery magyar gondolatot min­den részleteiben végig­gondolni. Kátdosi Jenő nagy álmát a harmincmillió magyart talán úgy a­karjuk valósággá kivitelezni, hogy tizen­nyolcéves ifjakat egzisztencializer lefejezünk! Van többféle eszüke is: a dolgokért réedi°­ múlt­ért, jelenért, jövendőért egyformán felelősek? vagyunk valamennyien ebben a mai veszélyes európai életben.

Next