Pesti Napló, 1935. december (86. évfolyam, 274–297. szám)
1935-12-01 / 274. szám
Vasárnapi szám — Ara 32 fillér © Budapest, 1935 86. évfolyam 274. szám Vasárnap, december 1 ELŐFIZETÉSI ÁRAK: Egy hóra 4.— pengő Negyedévre 10.80 pengő Félévre 21.60 pengő Egyes szám ára Budapesten, vidéken és a pályaudvarokon 18 fillér Ünnepnapokon 24 fillér Vasárnap ... 32 fillér NAPLÓ SZERKESZTŐSÉG ÉS KIADÓHIVATAL! VII. ker., Rákóczi út 54. Telefon: «55 50-től 57-is 16»—18, «64-19. Jegypénztár, hirdetési-, elődz*. tisl-. utazási- és könyvosstilyt VII. Erzsébet körút 1820. Szerkesztőség Bécében» L. Kohlmarkt 7. A hűség órájában Gömbös Gyula miniszterelnök a váci Kultúrházban tartott előadása során megemlékezett a sajtóról is. Hangsúlyozottan vallotta új sajtótörvény szükségességét. És ez ok arra, hogy most mi itt a sajtóról beszélünk, de egyáltalán nem mint háziügyről, mert amióta a közírói tollat először vettük kezünkbe, azóta valljuk és fogjuk is mindig vallani, hogy a sajtószabadság nemcsak az újságíró, hanem az újságolvasó szabadsága is. A közvéleményé, a nemzeté. A miniszterelnök úr szerint Magyarországon ma nagyobb sajtószabadság van, mint néhány más európai országban. Nem vitás. De éppen úgy igaz az is, hogy viszont vannak és nem ezek a legrosszabb európai országok, ahol a sajtószabadság a miénknél nagyobb, ha talán nem is intézményesen, de mindenesetre gyakorlatilag. De hagyjuk is talán a kérdésnek ezt a módon való kivizsgálását. Hiszen végeredményben ez nem számtan és a dolog nem statisztikára megy. A sajtószabadság erkölcsi törvény is, amely éppen úgy kötelezi az újságírót, mint az ellenőrző állami hatalmat, azonfelül a sajtószabadság a"magyar, nemzetnek — Kossuth Lajossal és nagy "nemzedékével bizonyítjuk — belső élettörvényt is. Végre is még nem is ismerjük a kormány sajtóreform tervezetét s azt is remélhetjük, hogy az majd tiszteletben fogja tartani a sajtószabadság szempontjait. Hogy közéleti rend, a családi élet nyugalma és tisztessége, köz- és magánerkölcs mennyire nem szenvedett sohasem, legalább minálunk nem, a sajtószabadságtól, azt az 1867 utáni kápráztató országfejlődéssel könynyen bizonyítjuk. 48 lelke a sajtószabadság volt, de 67-et is a sajtószabadság készítette elő, belepirulunk a boldogságba, amikor leírjuk, hogy éppen a Pesti Napló hasábjain Deák Ferenc, Kemény Zsigmond, Falk Miksa, Salamon Ferenc és a magyar szellemi hősöknek valóságos oroszláni galériája. Kemény Zsigmond. Az önkínzásigs borongó magyar lángelme, terve szűkebb pátriájának, Erdélynek, nehéz és titokzatosságában is oly valószerű misztikumával, hőse és mártírja ennek a mi bűvös szerszámunknak, a tollnak. Vannak itt mások is, akikre a mai nemzedék is emlékszik, akiknek, nemcsak írásai ma is elevenen hatók, de akiknek szinte még ma is jelenvaló testi figurájuk, ahogy ültek a parlamentben, ülésteremben, hírlapírói karzaton, folyosói pamlag mélyébe süppedve, akiknek még ma is látjuk helyét redakciós íróasztalnál, klubfotelben vagy a hagyományos kávéházi asztalnál. Bartha Miklósra gondolunk, a nagy harcosra, akinek feje és éppen támadásokra készülve, olyan volt, mint a pihenő oroszláné, báró Ivans Ivorra, aki vezére, szerzetese, katonája, de ha kellett guerillaharcosa is volt a mi mesterségünknek, erre a legvérbelibb újságíróra, aki még álmában is cikket írt, nemesgerjedésű haraggal megtelt kis remekműveket, vagy Rákosi Jenőre, aki pátriárka korára tollán át nemzedékek — eljövendő nemzedéknek is — vezére lett. És azután itt volt, de nem jól mondjuk, mert még ma is itt van Miklós Andor, aki nekünk gazdánk volt, vezérünk, a magyar közélet egyik szellemi irányítója. Miklós Andorra gondolunk, aki egész ember volt, tisztességes férfiú, hibátlan jellem, felelős lélek, Miklós Andorra gondolunk, aki Miklós Andor volt. Hétfőn lesz második esztendeje, hogy tiszta lelke elrepült világosabb síkok felé. De ma is ott ülünk az ő házában, a tollat, amivel dolgozunk, még ő nyomta kezünkbe, ha cikkírás előtt témáinkat átbeszéljük a szerkesztővel, az még mindig olyan, mintha vele tárgyalnánk, mert mindig az ő szellemében dolgozunk. Íratlan erkölcsi végrendelet parancsai és tanításai szerint, felnézünk arcképére, kétségek pillanatában mindig azt kérdezzük magunktól: mit szólna ehhez ő, hogyan viselkedne ebben a helyzetben Miklós Andor, a zsinórmérték, műhelyünkben a törvény, testét ma is tudjuk érzékelni, oktató, simító hangját hallani, jóságosan bölcs, látszólag a dolgok fölött álló, de mindig éppen emberekbe és dolgokba belehatoló tekintetét magunkba szedni. És írásainkat az ő gépein szedik. Az alkotó halottaiban is alkot, műve nem pihen, lapjai mint eleven szobrok hirdetik emlékét, amely nem vált emlékké, mert ma is eleven valóság. •' • • Nos, ez a nagy ember, ez a — használjuk mi is az alpári szót — újságfejedelem,a sajtószabadság gyermeke volt. Ugyanakkor őre és lelkiismerete is. Tiszta kezén a törvény, sosem vált rugalmas anyaggá. Ha valaki, hogy ő vigyázott féltékenyen az igazmondásra: Irtózott a pletykától és irtotta. Lapjai számára a családi élet szent volt és magánérdeke, Miklós Andor magánérdeke a közérdek volt. A közönség, amely magasabb etikai egységben: nemzet. És nemzeti gondolkozású volt. Az volt a háború előtt, az volt a háborúban, az volt a háború után. Egész tehetségét hiány és maradék nélkül odaadta az országnak és a nemzetnek. Voltak idők, amikor ez az egy ember, Miklós Andor, valóságos közintézmény volt felelős posztján, amelyet főként érzékeny lelkiismerete tett azzá, felőrlődött Tüneményes pályájáért testileg megfizetett.. Ez volt Miklós Andor, aki számára a sajtószabadság nem volt sem bő, sem szűk. Mert a levegőt nem lehet úgy fogni mértékre, mint a ruhát és Miklós Andor számára a sajtószabadság a levegő volt. Ebből azonban nem engedett. Sem a háború előtt, sem a háború alatt, sem a háború után. Ez a gyakran a túlságig, olykor a paródiáig jó ember, mihelyt a sajtószabadságról volt szó, tudott nagyon kemény lenni. Nem engedett a sajtóhoz nyúlni. Nem tulajdon személye miatt, amelynek ebben a példás életben ő különben sem juttatott sosem főszerepet, hanem azok miatt az átfogó nemzeti érdekek miatt, amelyeknek a sajtószabadság foglalata és biztosítéka. Az ő zsenijével anyagi ambíciókat — ha csak azokról lett volna szó! — bizonyára minden más közéleti területen is bőven ki tudott volna élni. De nála nem erről volt szó. Ő újságíró volt és csak újságíró és annyira újságíró, hogy bizonyára az lett volna, ha a nyomtatóművészet feltalálása előtt is születik. Újságíró volt, a szabad újságcsinálás embere és művésze és a sajtószabadságot meg tudta védeni mindenkivel szemben. Beszéljünk magyarul. Az ő lapjait nem lehetett megközelíteni. Miklós Andor lapjait csak a közönség vásárolhatta meg utcán, trafikban, bódéban, bizományosnál, az ő lapjaira lehetett előfizetni, de őt nem lehetett megfizetni. A közönségnek dolgozott, az volt az ő főnöke, ez adta meg neki az ő gátlások nélkül való lelki függetlenségét. Szubvencióval őt nem lehetett megkörnyékezni, lapjait pártoknak még kölcsönbe sem adta, ő csak egy pártot ismert, a nemzet összességét és mert haláláig fölesküdött erre a pártra, azért tudott megmaradni élete fogytáig pártatlannak. Elfogódottság nélkül tudnunk róla írni, mert annyira szeretjük, hogy ma is köztünk és bennünk é. Ahhoz túlságosan szeretjük, semhogy gyászolni tudnánk, de éppen ez a mi nagy szeretetünk a biztosíték arra, hogy hibátlan alakját ma is igazságosan lássuk, könnykárpíttal el nem homályosítva, a ború prizmái által meg nem törve. Szemébe tudunk és szemébe merünk nézni. Tanítványai vagyunk, az ő növendékei. Tőle tanultuk meg, de úgy, hogy soha el nem felejthetjük, hogy az újságírónak tisztán kell élni, erőhatalmaktól függetlenül. Nem kell és nem szabad félnie senkitől, félelem nélkül kell élni, ha kell —» Nietzsche szép szavait idézzük — veszélyesen élni, de ebben a félelem nélküli életben sosem szabad visszaélni azzal a képességgel, amit Istentől kaptunk. A leírt betűn mázsás felelősség van, az írott szó nem kínozhat meg sem családokat, sem embereket, a vitának legyen, mindig szellemi magaslata és erkölcsi levegője. És lám, mindez belefért a sajtószabadságba. Nemcsak hogy belefért, de nélküle elképzelhetetlen is lett volna. Mert minden gátlás és kötöttség olyan atmoszférikus maganyomást jelent, ami villamos idegességet vált ki, tőle a hang félrecsuklik, értelem és modor megzavarodik. Szépen és felelősen — belső felelősségre gondolunk — csak a sajtószabadság korszakában lehet írni. Amikor az ember félelem nélkül dolgozhatik. Mert a félelem gyávává teszi az embert és hazuggá. Újságíró pedig nem hazudhat, de különösképpen nem hazudhat a magyar újságíró. És ez volt Miklós Andor. Kiteljesedett magyar ifjságíró a szentistváni impérium boldog Valóságában, aki azzal a nagy erkölcsi és munkatartalékkal, amit akkor gyűjtött, műveinek meg nem álló munkájával nehéz időket tudott átküzdeni. Illusztris példájával, ezzel a példaadó példával, személyével és pályájával, személyével, amelyet oktatóan kiemelünk a személy megkötöttségéből és pályájával, amelyről reálisan lehántjuk a mesék valószínűtlenségét, ezzel a nagy férfiúval és ezzel a nagy újságírói pályával bizonyítjuk, de ha kell, mint egy matematikai tétellel is, hogy sajtószabadságra igenis szükség van. Sajtószabadság nélkül Miklós Andor elképzelhetetlen lett volna. De az is elképzelhetetlen, hogy a sajtószabadság megmaradjon, ha nem őrködnek fölötte miklósandori tisztasággal. Azzal az ő nagy hűségével, amivel élt nemzet, szabadság, közönség, betű iránt. És a közönség az Ő magasabb etikus fogalmazásában mindig közösséget is jelentett Magyar nemzetközösséget, nemzedékközösséget, munkaközösséget. A helytállás, az öröm, a megpróbáltatás, a jó és rossz napok közösségét, de mindig olyan közösséget, amely mindent feloszlatott és magába foglalt. Oldott és kötött. Fáradt estéken Kossuth Lajos írásait forgatta, amelyekhez a jó bibliaolvasó hűségével tért vissza, azzal a hűséggel, amely erőt és boldogságot ad. Másnap reggel és gyakran minden kézzelfogható aktualitás nélkül ezekből a kossuthi írásokból szokott nekünk idézni. Példákat levonni, hasonlatokat alkalmazni. Szerelmese volt Kossuth Lajosnak, szerelmese a magyarságnak és szerelmese a szabadságnak. Annak a szabadságnak, amelyet Messiásváró esztendőkben és azután a magyar messianizmus kiteljesült korszakában Kossuth Lajos adott nekünk, maga is büszkén újságíró, de úgy, hogy ennek az egyetemes szabadságnak csonttá jegepesedési központja a sajtószabadság volt. Amelynek hatalmas magyar értékét Kossuth egy óriási negativusmon mérte meg, akit Metternichnek hívtak. A március előtti időknek ez a hideg és finom koponyája legjobb erejét fecsérelte arra, hogy egy körülötte fölfejlődő világban szárnyát szegje annak a sajtónak, amely akkor Angliában és Franciaországban már a szabadság teljességében 68 boldogságában élt Mit ért el