Pesti Napló, 1935. december (86. évfolyam, 274–297. szám)

1935-12-01 / 274. szám

Vasárnapi szám — Ara 32 fillér © Budapest, 1935 86. évfolyam 274. szám Vasárnap, december 1 ELŐFIZETÉSI ÁRAK: Egy hóra 4.— pengő Negyedévre 10.80 pengő Félévre 21.60 pengő Egyes szám ára Budapesten, vidéken és a pályaudvarokon 18 fillér Ünnepnapokon 24 fillér Vasárnap ... 32 fillér NAPLÓ SZERKESZTŐSÉG ÉS KIADÓHIVATAL! VII. ker., Rákóczi út 54. Telefon: «55 50-től 57-is 16»—18, «64-19. Jegypénztár, hirdetési-, elődz*. tisl-. utazási- és könyvosstilyt VII. Erzsébet körút 18­20. Szerkesztőség Bécében» L. Kohlmarkt 7. ­ A hűség órájában Gömbös Gyula miniszterelnök a váci Kul­túrházban tartott előadása során megemléke­zett a sajtóról is. Hangsúlyozottan vallotta új sajtótörvény szükségességét. És ez ok arra, hogy most mi itt a sajtóról beszélünk, de egyáltalán nem mint háziügyről, mert amióta a közírói tollat először vettük ke­zünkbe, azóta valljuk és fogjuk is mindig vallani,­ hogy a sajtószabadság nemcsak az újságíró, hanem az újságolvasó szabadsága is. A közvéleményé, a nemzeté. A miniszterelnök úr szerint Magyaror­szágon ma nagyobb sajtószabadság van, mint néhány más európai országban. Nem vitás. De éppen úgy igaz az is, hogy viszont vannak és nem ezek a legrosszabb európai országok, ahol a­ sajtószabadság a miénknél nagyobb, ha talán nem is intézményesen, de minden­esetre gyakorlatilag. De hagyjuk is talán a kérdésnek ezt a módon való kivizsgálását. Hiszen végeredményben ez nem számtan és a dolog nem statisztikára megy. A sajtószabad­ság erkölcsi törvény is, amely éppen úgy kö­telezi az­ újságírót, mint az ellenőrző állami hatalmat, azonfelül a sajtószabadság a"ma­gyar, nemzetnek — Kossuth Lajossal és nagy "nemzedékével bizonyítjuk — belső élettörvé­nyt is. Végre is még nem is ismerjük a kor­mány sajtóreform tervezetét s azt is remélhet­jük, hogy az majd tiszteletben fogja tartani a sajtószabadság szempontjait. Hogy közéleti rend, a családi élet nyu­galma és tisztessége, köz- és magánerkölcs mennyire nem szenvedett sohasem, legalább minálunk nem, a sajtószabadságtól, azt az 1867 utáni kápráztató országfejlődéssel köny­nyen bizonyítjuk. 48 lelke a sajtószabadság volt, de 67-et is a sajtószabadság készítette elő, belepirulunk a boldogságba, amikor leír­juk, hogy éppen a Pesti Napló hasábjain Deák Ferenc, Kemény Zsigmond, Falk Miksa, Salamon Ferenc és a magyar szellemi hősök­nek valóságos oroszláni galériája. Kemény Zsigmond. Az önkínzásig­­s borongó magyar lángelme, terve szűkebb pátriájának, Erdély­nek, nehéz és titokzatosságában is oly való­szerű misztikumával, hőse és mártírja ennek a mi bűvös szerszámunknak, a tollnak. Van­nak itt mások is, akikre a mai nemzedék is emlékszik, akiknek, nemcsak írásai ma is ele­venen hatók, de akiknek szinte még ma is je­lenvaló testi figurájuk, ahogy ültek a parla­mentben, ülésteremben, hírlapírói karzaton, folyosói pamlag mélyébe süppedve, akiknek még ma is látjuk helyét redakciós íróasztal­nál, klubfotelben vagy a hagyományos kávé­házi asztalnál. Bartha Miklósra gondolunk, a nagy harcosra, akinek feje és éppen támadá­sokra készülve, olyan volt, mint a pihenő oroszláné, báró Ivans Ivorra, aki vezére, szer­zetese, katonája, de ha kellett guerillaharcosa is volt a mi mesterségünknek, erre a legvér­belibb újságíróra, aki még álmában is cikket írt, nemesgerjedésű haraggal megtelt kis re­mekműveket, vagy Rákosi Jenőre, aki pát­riárka korára tollán át nemzedékek — eljö­vendő nemzedéknek is — vezére lett. És az­után itt­ volt, de nem jól mondjuk, mert még ma is itt van Miklós Andor, aki nekünk gaz­dánk volt, vezérünk, a magyar közélet egyik szellemi irányítója. Miklós Andorra gondo­lunk, aki egész ember volt, tisztességes fér­fiú, hibátlan jellem, felelős lélek, Miklós An­dorra gondolunk, aki­­ Miklós Andor volt. Hétfőn lesz második esztendeje, hogy tiszta lelke elrepült világosabb síkok felé. De ma is ott ülünk az ő házában, a tollat, amivel dol­gozunk, még ő nyomta kezünkbe, ha cikkírás előtt témáinkat átbeszéljük a szerkesztővel, az még mindig olyan, mintha vele tárgyal­nánk, mert mindig az ő szellemében dolgo­zunk. Íratlan erkölcsi végrendelet parancsai és tanításai szerint, felnézünk arcképére, két­ségek pillanatában mindig azt kérdezzük magunktól: mit szólna ehhez ő, hogyan visel­kedne ebben a helyzetben Miklós Andor,­­ a zsinórmérték, műhelyünkben a törvény, testét ma is tudjuk érzékelni, oktató, simító hangját hallani, jóságosan bölcs, látszólag a dolgok fölött álló, de mindig éppen embe­rekbe és dolgokba belehatoló tekintetét ma­gunkba szedni. És írásainkat az ő gépein sze­dik. Az alkotó halottaiban is alkot, műve nem pihen, lapjai mint eleven szobrok hirde­tik emlékét, amely nem vált emlékké, mert ma is eleven valóság. •'­­ • • Nos, ez a nagy ember, ez a — használjuk mi is az­ alpári szót — újságf­ejedelem,a sajtó­szabadság gyermeke volt. Ugyanakkor őre és lelkiismerete is. Tiszta kezén a törvény, so­sem vált rugalmas anyaggá. Ha valaki, hogy ő vigyázott féltékenyen az igazmondásra: Ir­tózott a pletykától és irtotta. Lapjai számára a családi élet szent volt és magánérdeke, Mik­lós Andor magánérdeke a közérdek volt. A közönség, amely magasabb etikai egységben: nemzet. És nemzeti gondolkozású volt. Az volt a háború előtt, az volt a háborúban, az volt a háború után. Egész tehetségét hiány és maradék nélkül odaadta az országnak és a nemzetnek. Voltak idők, amikor ez az egy em­ber, Miklós Andor, valóságos közintézmény volt felelős posztján, amelyet főként érzé­keny lelkiismerete tett azzá, felőrlődött Tü­neményes pályájáért testileg megfizetett.. Ez volt Miklós Andor, aki számára a sajtószabadság­ nem volt sem bő, sem szűk. Mert a levegőt nem lehet úgy fogni mértékre, mint a ruhát és Miklós Andor számára a sajtószabadság a levegő volt. Ebből azonban nem engedett. Sem a háború előtt, sem a há­ború alatt, sem a háború után. Ez a gyakran a túlságig, olykor a paródiáig jó ember, mi­helyt a sajtószabadságról volt szó, tudott na­gyon kemény lenni. Nem engedett a sajtóhoz nyúlni. Nem tulajdon személye miatt, amely­nek ebben a példás életben ő különben sem juttatott sosem főszerepet, hanem azok miatt az átfogó nemzeti érdekek miatt, amelyeknek a sajtószabadság foglalata és biztosítéka. Az ő zsenijével anyagi ambíciókat — ha csak azokról lett volna szó! — bizonyára minden más közéleti területen is bőven ki tudott volna élni. De nála nem erről volt szó. Ő új­ságíró volt és csak újságíró és annyira újság­író, hogy bizonyára az lett volna, ha a nyom­tatóművészet feltalálása előtt is születik. Új­ságíró volt, a szabad újságcsinálás embere és művésze és a sajtószabadságot meg tudta vé­deni mindenkivel szemben. Beszéljünk ma­gyarul. Az­ ő lapjait nem lehetett megközelí­teni. Miklós Andor lapjait csak a közönség vásárolhatta meg utcán, trafikban, bódéban, bizományosnál, az ő lapjaira lehetett elő­fizetni, de őt nem lehetett megfizetni. A kö­zönségnek dolgozott, az volt az ő főnöke, ez adta meg neki az ő gátlások nélkül való lelki függetlenségét. Szubvencióval őt nem lehetett megkörnyékezni, lapjait pártoknak még köl­csönbe sem adta, ő csak egy pártot ismert, a nemzet összességét és mert haláláig föleskü­dött erre a pártra, azért tudott megmaradni élete fogytáig pártatlannak. Elfogódottság nélkül tudnun­k róla írni, mert annyira szeretjük, hogy ma is köztünk és bennünk é. Ahhoz túlságosan szeretjük, semhogy gyászolni tudnánk, de éppen ez a mi nagy szeretetünk a biztosíték arra, hogy hibátlan alakját ma is igazságosan lássuk, könnykárpíttal el nem homályosítva, a ború prizmái által meg nem törve. Szemébe tudunk és szemébe merünk nézni. Tanítványai va­gyunk, az ő növendékei. Tőle tanultuk meg, de úgy, hogy soha el nem felejthetjük, hogy az újságírónak tisztán kell élni, erőhatalmak­tól függetlenül. Nem kell és nem szabad fél­nie senkitől, félelem nélkül kell élni, ha kell —» Nietzsche szép szavait idézzük — veszélyesen élni, de ebben a félelem nélküli életben sosem szabad visszaélni azzal a képességgel, amit Istentől kaptunk. A leírt betűn mázsás fele­lősség van, az írott szó nem kínozhat meg sem családokat, sem embereket, a vitának legyen, mindig szellemi magaslata és erkölcsi leve­gője. És lám, mindez belefért a sajtószabad­ságba. Nemcsak hogy belefért, de nélküle el­képzelhetetlen is lett volna. Mert minden gát­lás és kötöttség olyan atmoszférikus maga­nyomást jelent, ami villamos idegességet vált ki, tőle a hang félrecsuklik, értelem és modor­ megzavarodik. Szépen és felelősen — belső fe­lelősségre gondolunk — csak a sajtószabadság korszakában lehet írni. Amikor az ember féle­lem nélkül dolgozhatik. Mert a félelem gyá­vává teszi az embert és hazuggá. Újságíró pe­dig nem hazudhat, de különösképpen nem ha­zudhat a magyar újságíró. És ez volt Miklós Andor. Kiteljesedett magyar ifjságíró a szent­istváni impérium boldog Valóságában, aki az­zal a nagy erkölcsi és munka­tartalék­kal, amit akkor gyűjtött, műveinek meg nem álló mun­kájával nehéz időket tudott átküzdeni. Illusztris példájával, ezzel a példaadó pél­dával, személyével és pályájával, személyével, amelyet oktatóan kiemelünk a személy meg­kötöttségéből és pályájával, amelyről reálisan lehántjuk a mesék valószínűtlenségét, ezzel a nagy férfiúval és ezzel a nagy újságírói pá­lyával bizonyítjuk, de ha kell, mint egy mate­matikai tétellel is, hogy sajtószabadságra igenis szükség van. Sajtószabadság nélkül Miklós Andor elképzelhetetlen lett volna. De az is elképzelhetetlen, hogy a sajtószabadság megmaradjon, ha nem őrködnek fölötte miklósandori tisztasággal. Azzal az ő nagy­ hűségével, amivel élt nemzet, szabadság, kö­zönség, betű iránt. És a közönség az Ő maga­sabb etikus fogalmazásában mindig közössé­get is jelentett Magyar nemzetközösséget, nemzedékközösséget, munkaközösséget. A helytállás, az öröm, a megpróbáltatás, a jó és rossz napok közösségét, de mindig olyan kö­zösséget, amely mindent feloszlatott és ma­gába foglalt. Oldott és kötött. Fáradt estéken Kossuth Lajos írásait for­gatta, amelyekhez a jó bibliaolvasó hűségé­vel tért vissza, azzal a hűséggel, amely erőt és boldogságot ad. Másnap reggel és gyakran minden kézzelfogható aktualitás nélkül ezek­ből a kossuthi írásokból szokott nekünk idézni. Példákat levonni, hasonlatokat alkalmazni. Szerelmese volt Kossuth Lajosnak, szerel­mese a magyarságnak és szerelmese a szabad­ságnak. Annak a szabadságnak, amelyet Mes­siásváró esztendőkben és azután a magyar messianizmus kiteljesült korszakában Kos­suth Lajos adott nekünk, maga is büszkén új­ságíró, de úgy, hogy ennek az egyetemes sza­badságnak csonttá jegepesedési központja a sajtószabadság volt. Amelynek hatalmas magyar értékét Kossuth egy óriási negativus­m­on mérte meg, akit Metternichnek hívtak. A március előtti időknek ez a hideg és finom koponyája legjobb erejét fecsérelte arra, hogy egy körülötte fölfejlődő világban szárnyát szegje annak a sajtónak, amely akkor Angliá­ban és Franciaországban már a szabadság tel­jességében 68 boldogságában élt Mit ért el

Next