Pesti Napló, 1935. december (86. évfolyam, 274–297. szám)

1935-12-01 / 274. szám

Vasárnap PESTI NAPLÓ 1935 december 1 ­ • Korkép 1935-ből Írta: Szontagh Jenő Annak, amit itt írok, először más címet akartam adni: szervilizmus. De amennyire le­het, kerülöm az idegen szavakat, a magyar szolgalelkűség pedig nem fedi mindenben azt a fogalmat, amit ki akarok fejezni. A kamé­leon, amire szintén gondoltam, megint csak idegen szó, a most annyiszor használt »gerinc« pedig, amelynek hol keménynek, hol puhának kell lennie, aszerint hogy a kormány felől vagy avval szemben fúj a szél, csak egy részét magyarázza meg annak a képnek, amit festeni akarok. Úgy gondoltam hát, hogy nem sokat tö­röm a fejemet a címen, hanem felszedem azo­kat a mozaikdarabokat, amikbe az Úrnak 1935-ik esztendejében itt is, ott is belebotlot­tam, felteszem és kiterítem az asztalra, rakja össze belőle a képet maga az olvasó. A fővonal mentén lakom és ha a fővá­rosba megyek, vagy onnan térek haza, alig van eset rá, hogy ne utaznék ismerős politikussal. képviselővel, felsőházi taggal, vármegyei vagy városi pártelnökkel, a magyar gazdasági vagy pénzügyi világ valamelyik prominen­sével. Persze, hogy jó magyar szokás szerint, a h­armadik mondat után már a politikánál tar­tunk. Ha többen vagyunk egy szakaszban, a nyilatkozatok óvatosak, de ha csak kettesben, négyszemközt, akkor a beszélgetés lefolyása tíz eset közül nyolcszor ugyanaz. Az első fél­órában én bírálom, kifogásolom és támadom a kormányt, az útitársam védi és mentegeti. Győr után a védelem gyengül, Komáromnál kitűnik, hogy a barátom nagyon sok dologban i­sztja az aggályaimat, Bicske után pedig akárhányszor szerepet cserélünk. Az útitár­sam belemelegszik, leveti a kezdet feszélye­zettségét, megfeledkezik az óvatosságról és most már én vagyok az, aki a túlzott kiroha- Elegáns lesz egy ilyen sikkes kabát­ban. Divat gyapjúszövetből készült, elsőrendű hozzávalókkal, valódi naturszkunksz préme­zéssel ára . Ugyanez feketére fes­tett, valódi szkunksszal 78-Ezen modellen kívül még nagy választékot tartok. Cégem 31 éve áll fenn és megbízhatóság­­áról országosan ismert. Halász Dezső Rákóczi út 54. másokkal szemben védelmezem a miniszter­elnököt, akinek kétségtelenül vannak értékes­ulajdonságai és akiben azt, hogy ha a maga módja és elgondolása szerint is, de mégis a­egjobbat akarja, nem lehet kétségbe vonni. A vonat már bent robog a városban, ami­kor mégsem állhatom meg, hogy fel ne te­gyem a kérdést: ha annyira egyek vagyunk a jelenlegi politika elítélésében és azt az or­szágra károsnak tartjuk, miért áll hát az úti­társam emellett a hibás politika mellett és miért támogatja? A felelet nagyjából ugyanaz, ha a szavak­ban és az indokolás formájában van is valami eltérés. — Hát ezen igazán nincs mit csodálkozni. Én csak nem lehetek nyíltan ellenzéki, nem kockáztatom a pozíciómat — az állásomat — a reám bízott érdekeket! Reménylem, hogy amit beszéltünk, kettőnk között marad! Kiszállás elő­tt még végigkutatja minden zsebét, végre megtalálja és gomblyukába tűzi­­ a kerékbe fűzött kalászt. Pesten az ember sohasem tudhatja, ki jön szembe vele! * Ha már a pár­tjel­vényről van szó, erre is van egy érdekes megfigyelésem. A­ felsőházban állítólag nincsenek politi­kai pártok. Azért mondom, hogy »állítólag«, mert ez a megállapítás nem egészen fedi a valóságot, vagy legalább is erősen egyoldalú. Egyoldalú, mert a kormány ezt a pártatlan­ságot úgy értelmezi, hogy azoktól, akik nem tagjai a nemzeti egységnek, sőt bizonyos elvi kérdésekben vele szemben állanak, elvárja, hogy állásfoglalásuknál ne ez az ellentét le­gyen az irányadó és ne utasítsanak vissza ja­vaslatokat csak azért, mert más kérdésekben a kormánnyal és annak vonalvezetésével nem értenek egyet. De ennek, a miniszterelnök ál­tal is annyiszor és olyan szívesen hangoztatott pártatlanságnak következményeit a maguk beszervezett párttagjaikra már nem engedik levonni. Sőt! Még apró, lényegtelen kérdések­nél és módosításoknál is, kemény fegyelemmel ügyelnek arra, hogy akinek a jelvény gomblyukában van, vakon és meggondolás nélkül mindig a kormány mellett szavazzon. Egyébként evvel a pártjelvénnyel a felső­házban elég gyengén állunk. Normális ülése­ken mindössze néhány gomblyukban virít. Persze, ha a miniszterelnök megjelenik, sza­porodik a kalászok száma, de még így is min­den tizedik ember volt a legtöbb, aki a meg­jelentek közül hordozta. Ha azután a minisz­terelnök úr távozik, vagy vége az ülésnek, a jelvények jó része — sokszor már a lépcsőn lemenet — visszavándorol a zsebbe. Más a felsőházi ülés képe és hangulata, ha a miniszterelnök távol van és más, ha bent ül a bársonyszékben. Távollétében lehet, és nem egyszer van is, bíráló, sőt támadó ellen­zéki beszédnek is nagy, külső sikere. A naplót sűrűn tarkítják a dűlt betűkkel, zárjelben sze­dett megjegyzések tapsról és helyeslésről és­ a beszéd végén a siker fokmérője: szónokot­­ számosan üdvözlik. Túlzás volna azt állítani, hogy a miniszterelnök színe előtt egy, egyéb­ként érdekes és értékes ellenzéki felszólalás helyeslés és taps nélkül marad. A miniszter­elnök is hallhatott már ilyen tapstól és helyes­léstől kísért beszédet. De azért ez a helyeslés és taps valahogyan mégis gyérebb, nem ter­jed ki a ház minden oldalára és a végén, a napló szerint, a szónokot már nem »számo­san«, de csak »többen« üdvözlik. Ez a kép bent az ülésteremben. De már kint a folyosón azok egy nagy része, akik merev arccal és hangtalanul hallgatták a szónokot, most to­longanak körülötte, gratulálnak, rázzák a kezét. Nagyon jó volt — a szívemből beszéltél — hála Isten, végre egy bátor beszéd! * De ha a felsőházat, amely ebben a csonka­országban a felsőbíróságok mellett, talán az egyetlen olyan testület, amelynek még van te­kintélye, ahol összehalmozva, csaknem hiány nélküli sorokban ülnek egymás mellett a köz­élet értékei, akiknek túlnyomó része függet­len a kormánytól és akik között kevés akad, akiket még politikai ambíció fűtene, ha ezt a felsőházat is ennyire érinti és befolyásolja — ha talán csak külsőségekben is — ennek a mai kornak a szele, akkor van-e még valami az országban, amit vagy akit egyedül a meg­győződés vezet? Ha egyszer a jövő történetírója a mai Magyarország politikai szellemét akarná jel­lemezni, elég volna, ha két képet rögzítene meg. Két képet egy napról. Az egyiket annak a téli napnak délelőttjéről az Esterházy­palotában, ahol csaknem teljes számban együtt ült a nemzeti egység pártja. Aggódó arccal, szorongó szívvel, kétségek között, meg­riasztva a házfeloszlatás hírétől Legelői gróf Bethlen István. Amikor a kormány felvetette a bizalom kérdését, egy pillanatra síri csend, kétszáz szempár tapadt gróf Bethlen Istvánra. Lehet, hogy nem telt el több két-három másod­percnél, de azoknak, akik lélegzetvisszafojtva meredtek rá, egy örökkévalóságnak tetszett. Ekkor felállt Bethlen és vele együtt egy em­berként az egész terem. Abban a pillanatban a párt megteremtője még ura is volt annak. A másik kép néhány órával később a kép­viselőházban. A feloszlatást kihirdették, a Sokkal rendesebbek most a levelei, kisasszony! — Igen — új Tungsram Duplaspirállámpa mellett dol­gozom. (Kitűnő a fénye a Tungsram Dupla­spirállámpának —­amellett csekély az áramfogyasztása. Takarékos ember­nek való lámpa.) árrú késztet, óriási nörc­sordít!

Next