Pesti Napló, 1936. április (87. évfolyam, 76–99. szám)

1936-04-01 / 76. szám

Ma: Tudományos és Technikai Napló (Melléklet) Am te ««&• @ Budapest, 1936 87.­ évfolyam 76. szám Szerda, április 1 ELÖFIZETESI ARAK» Egy hóra 4.— pengő Negyedévre . 10.80 pengő Félévre 21.60 pengő Egyes szám ara Budapesten, vidéken és a pályaudvarokon 16 fillér ünnepnapokon 24 fillér Vasárnap 32 füle* NAP10 SZERKESZTŐSÉG ÉS KI­AD­Ó HIVAT­AL« VII. ker., Rákóczi út 54. Telefon­­ 455 50-től 57-1« »64-18. 464-19. Jegypénztár, hirdetési-, előfize­tési-, utazási- és könyvosztály­­ VII., Erzsébet körút 18-20. Szerkesztőség Bécsben L. Kohlmarkt 7- A KOLOZSVÁRI EGYETEM A kolozsvári egyetem a magyar akarat, áldozatkészség és kultúrerő alkotása. A ma­gyar tudomány új hódító útra indult a kolozs­vári egyetem megnyitásával. Nagy profesz­szorokban dúskált, friss képzett nemzedékek szállottak ki belőle, világhírű könyvtára, kli­nikái, kutató intézetei egy megdönthetetlen nemzeti kultúra előretörését példázták. Nincs bennünk semmi káröröm, hogy most azt kell hallanunk, hogy a románosított egye­temet költségvetési meggondolásokból talán be kell zárni. Nagy igazságtalanság történt a kolozs­vári egyetemmel, amikor abból a magyar szel­lemet és szót kívülrekesztették. Egyetlen sze­rény katedra maradt meg Erdélyi magyarsá­gának. Minden más főiskolája is elveszett. De hogy egyáltalában felmerült az az es­hetőség, hogy ezt az egyetemet meg kell talán szüntetni, az egyetemes kultúra veresége. Romániának van még három egyeteme: Bukarestben, Iassiban és Csernovitzban.'' Miért nem hagyta meg a román impérium a kolozsvári egyetemet a magyarság számára? Ha a román állam nem tudja vagy nem akarja fenntartani, úgy Erdély magyarsága részére meg kellene adni a kulturális autonómiát és az önmegadóztatás jogát és a kétmilliónyi magyarság megmentheti és biztosíthatja ma­gának Erdély tudományos várát, amelyet egyébként is magyar pénz és ész alkotott. A kis Magyarország rendkívüli erőfeszí­téssel hord a vállán négy egyetemet. És ha Magyarországon kétmillió lélekre esik egy egyetem, miért ne juthatna Erdély kétmillió magyarjának is egy főiskola? Megértjük, hogy Erd­ély románsága és elsősorban az egyetem tanári kara és a román értelmiség minden követ megmozgat, hogy megvédje az egyetemet. A főiskolák évszáza­dokon át állanak fenn és nem tudunk reá adatot, hogy az utóbbi időben bárhol a világon egyetemet megszüntettek volna. A román in­telligencia agitációjában most sem hiányoz­nak a hivatkozások arra, hogy a kolozsvári egyetem bukása milyen blamázs volna a ro­mánság terhére a magyarság előtt. Az egyik kolozsvári hazafias egyesület nyilvános gyűlésben tiltakozott az állam zsu­gorisága ellen, amely az egyetemet válságba sodorta. 1928 óta a román állam 78 millió lej­ről 10 millió lejre apasztotta az egyetem szubvencióját. »Az egyetem bezárása — mondta ezen a gyűlésen Marineseu egyetemi tanár — rettenetes pofon volna a román nem­zet arcán a kisebbségek előtt, akik között élünk.« A diákotthonok államsegélye hiányá­ban a tanár szerint katasztrofálisan esett a román diákok száma, míg a kisebbségeké emelkedik, mert jobban elbírják az anyagi megterheltetést. Ezt állítja egy egyetemi ta­nár a szegény magyar diákokról, akik minden segély nélkül, vézna eredményű gyűjtésekből tengődnek nyomorult diákszobáikban és fe­kete kenyér a mindennapi eledelük! »Telik a költségvetésben — folytatta Marinescu — arra, hogy a Fekete-tengeren 28 millió lejért a kéj­ jachtoknak kikötőt építsenek, három millió lej a román nemzeti bank egy-egy ügy­vezető igazgatójának évi fizetése, de a kolozs­vári klinikákat nincs miből fűteni. Erdély egykori urainak meglesz a legnagyobb elég­tételük, ami egyben számunkra a legborzal­masabb szégyen. A magyarok elégtétellel fog­ják látni a kolozsvári román egyetem meg­szűntét, mialatt a szegedi egyetem, amelyet tiltakozásképpen és gúnyként alapítottak, ál­lani fog egy kicsi és szegény országban.­ A gyűlés határozati javaslata felszólítja a kor­mányt az egyetem fenntartására, mert nem fogjuk megengedni, hogy Románia és a ro­mán kultúra e tartomány régi urainak örö­mére az életerős egyetem bezárásával pofont szenvedjen el.« Goc­mann Aurél újságíró, az Universul című nagy lap erdélyi szerkesztője, a magyar ügyek nagy ellensége, lapjában azzal is igyek­szik bizonyítani a kormány mostohaságát az egyetem iránt, hogy a kisebbségek előretöré­sét akarja bizonyítani az egyetemen a román­ság rovására. Érdekes statisztikai adatokat közöl az egyetemi diákságról nemzetiségi ala­pon. Ismernie kell a magyar közönségnek is ezt a kimutatást. íme, így fest az ő számoszlo­pai szerint a diákság eloszlása: Románok: 14% 191­4-b­en, 71% 1929-ben, 56% 1932-ben, 55% 1934-ben. Magyarok: 12% 1924-ben, 20% 1929-ben, 21% 1931-ben, 23% 1932-ben, 25% 1933-ban, 26% 1934-ben. Szászok: 2% 1924-ben, 4% 1929-ben, 5% 1931-ben, 5.5% 1932-ben, 6.5% 1934-ben. Zsidók: 5% 1929-ben, 7% 1931-ben, 10% 1933-ban, 10.25% 1934-ben. Vagyis amíg a román diákok száma le­esett 74%-ról 55%-ra, az összes kisebbségeké felszökött 26%-ról 45%-ra. Az író ezt annak tulajdonítja főleg, hogy amíg a kolozsvári diákotthonok 1928-ban 7 millió 800 ezer lej államsegélyt kaptak, addig most csak 900 ezer lej a segély és azt is le akarják szállítani. Vajha igaz volna, hogy ezek a számok, amiknek valódiságát egyébként senki sem el­lenőrizte, azt igazolják, hogy a magyar kisebb­ség számára nagyobb anyagi források nyíltak meg ahhoz, hogy gyermekeit felsőbb oktatás­ban részesítse. Csakhogy ez a növekvő szám éppen a sanyarú sors bizonyítéka. A magyar­ság látva, hogy fiai számára az egyetemi diploma nem jelent állást s kenyeret, meg­próbálkozott az első tíz évben azzal, hogy gyermekeit praktikus pályákra küldje, ipa­rost és kereskedőt neveljen belőlük. De remé­nyeiben csalatkozott, mert a boldogulás nem jelentkezett a számára itt sem és mióta a gaz­dasági nacionalizmus vicsorítja a fogait, azóta a kilátások még sötétebbek. Nem volt mit tenni: visszatért a régi mesgyére, elküldi utolsó falatjával is az új nemzedéket az egye­temre, hátha mint szabad értelmiség, orvos vagy ügyvéd megkeresheti kenyerét. A román diákság amellett azért kevesebb Kolozsvárott, mint eddig, mert az ifjúság Bukarestbe tódul, ahol több a kecsegtetés, hogy összeköttetésre tesz szert, főleg politikai fészkekben és gyor­sabban el tud helyezkedni. Az erdélyi román intelligencia válsága nem annak tulajdonítható, hogy a magyarok nyomulnak a helyükbe. Ez csak agitációs jelszó, hogy eltereljék a baj igazi forrásáról a figyelmet. Az erdélyi román középosztály tragédiájára éppen a napokban világított reá Virgil Muntean, az új erdélyi román írónem­zedék­ egyik művelt tagja »Gyarmati uralom« című dolgozatában. Ebből kiderül, hogy­ nem a magyarok foglalják el az erdélyi románság munkahelyeit, hanem a régi királyságbeli, az úgynevezett regáti románok, akik az író sze­­rint gyarmatnak tekintik Erdélyt. Az utolsó két évben közel 200 új román tanítót neveztek ki Erdélybe, de ezek között egyetlen erdélyi román sincs. Ezeknek azt mondták, amikor állás után kilincseltek, hogy nincs üresedés és a munkanélküliség hősi magatartását ajánlot­ták nekik. Az utolsó két évben az erdélyi köz­igazgatásba 1600 tisztviselőt neveztek ki, ami­ből 67 volt csupán erdélyi, a többit mind a regátból hozták. De ugyanekkor Erdélyben mintegy kétezer jegyzői, tanítói és egyéb ál­lást szüntettek meg és ezeknek gazdái mind kenyér nélkül maradtak. Az adóztatásban éppen fordított szerep jut Erdély számára. De nézzük az építkezéseket, — mondja a szerző — Erdélyben az utóbbi két évben 4800 magán­házat "építettek, de ebből csak 1200 az erdélyi embereké. A többi ama kiváltságos világé, amelyet ideküld­ a kormány, hogy a gazdasági parancsnoki posztokat hódítsák meg mint egy keleti gyarmat mandatáriusai. Ezek azok az urak, akiket megkímél a finánc szigora, míg a hunyadmegyei parasztnak elárverezik a pár­náit, ezek a kormány rögtönzött arisztokra-­ tái, mert az ország a szerencsés latifundiáris urakból és kétségbeesett jobbágyokból áll.« Ha valóban sivár tehát az erdélyi román értelmiségi társadalom képe, úgy abban a ma­gyarságnak nincs semmi vétke, ha ugyan egyáltalában vétek az, hogy követeli a helyét Erdélyben is a nap alatt és élni akar. Nem a mi feladatunk, hogy síkraszáll­junk az erdélyi románságért, ha valóban úgy állana is a helyzet, ahogy a számadatok be­szélnek Gocimann és Moldován román közírók írásaiban. Ellenben a mi kötelességünk ebben az értelmiségi válságban is követelni a ma­gyarságnak azt, ami megilleti. Nem lehet kétmillió magyart a végtelen­ségig saját főiskolája nélkül hagyni. Cseh­szlovákiában van német egyetem, Lengyelor­szágban nem titkolja a kormány azt a meg­győződését, hogy a lembergi egyetemet át kell engednie az ukrán kultúra és tudomány szá­mára. A horvátoknak van egyetemük Zág­rábban, igaz, hogy a magyar rezsimből örököl­ték azt és enélkül talán ma sem volna. Van egyeteme a maroknyi lett vagy észt népnek és kiharcolták maguknak az egyetemet Bel­giumban a flamandok. De a magyarságnak semmiféle gazdasági főiskolát nem hagytak meg Romániában. Várjon ha feltennék a ro­mán kormánynak azt a kérdést: inkább be­csukja-e az egyetemet, inkább ne legyen sem­miféle egyetem Erdélyben, mintsem magyar egyetem, mit válaszolna? Az erdélyi magyar­ság soha nem mondott le a főiskolájáról, ha­nem azt megkérdezése nélkül vette át a ro­mán állam, illetve átvette annak idején a ma­gyar egyetem tanári karának ünnepélyes til­takozása mellett. A méltó gesztus az volna, ha most visszaadná. A­z a csekély államsegély, amit a román kormány most a kolozsvári egyetemre szánt karöltve a magyarság ön­adóztatásával, amely biztosan felszínre vetné e leszegényedett magyarság áldozatkészségé­nek minden ékességét és csodatevő erejét, megmenthetné ezt az egyetemet, amely felett ma Bukarestben ridegen kongatják a vész­harangot !

Next