Pesti Napló, 1936. június (87. évfolyam, 126–147. szám)

1936-06-03 / 126. szám

4 Szerdi: PESTI NAPLÓ Olasz-magyar — 2:1 A labda nem mozdul, ha nem mozdítják, és mindig ar­ra repül vagy gurul, amerre rúgják vagy dobják. »Szerencse« és »balszerencse« a futballban éppen úgy nincs, mint a biliárdban vagy a vívásban, szerencsés az ügyesebb és szerencsétlen az ügyetlenebb. Ha nincs eléggé védve a kapu, amely felé röpítem a labdát, az nekem nem puszta »szerencse« és az ellenfél számára nem puszta »szerencsétlenség«. Ez ugyan teljesen laikus észrevétel, de józan. Ezek után bevallhatom, hogy az olasz-magyar mér­kőzést nem láttam, sőt tovább megyek: sohasem voltam a meccsen. Nem azért, mintha én a labdarúgást holmi je­lentéktelen dolognak tartanám, a világért sem! Egysze­rűen azért nem megyek meccsekre, mert félek. (Ha vé­letlenül tudja valaki, hogy amerikai nyelven a gyufán kívül még mit jelent a »matek«, jaj, meg ne mondja senkinek! Különben én­­ azokra se mentem el soha.) Jó néhány évvel ezelőtt egy vidéki városka piacán, ponyvasátor alatt, végignéztem egy birkózást és meg­tanultam belőle, hogy nekem ilyesmit nézni nem sza­bad, mert ez rám nézve halálos veszedelem. Miért? Lelki alkatomnál fogva. Ha két állat vagy két ember mara­kodik, én mindig benne vagyok a játékban, akkor is, ha csak nézem, mindig feltétlenül a gyöngébbnek a pártján vagyok, akár van igaza, akár nincs, és a gyen­gébbnek bukása mindig valami lelki összeomlásfélét idéz elő bennem, ha látom. A birkózásban, ha látom, résztvesz minden idegem, sőt ezeknek révén valószínű­leg az­ izmaim is: amikor a birkózók kimennek a porond­ról, én vagyok »végkimerülve«, nem ők, a hideg verí­tékben fürdők és támogatásra szorulok, hogy össze ne essem. Hát ezért nem megyek ki a meccsre... Természetesen nem vagyok oly szerénytelen, hogy azt hinném, hogy bárkit is e világon érdekelhet az, hogy én kimegyek-e a meccsre, vagy sem! Amit el­mondtam, azt azért bocsátom előre, mert a sportnak egy olyan magyarázatával kívánok szolgálni, amellyel sohasem lehet találkozni a sportról szóló írásokban. Nem abban van a labdarúgás jelentősége, hogy ez a testnevelés egyik kitűnő eszköze. Ha huszonketten érölködnek a pályán és ezt húszezer ember csak nézi, a huszonkét játékost edzi ez a sport, de a húszezer nézőt nem. Nem tulajdonítok jelentőséget annak a frázisnak sem, hogy a meccs »húszezer embert kihozott a kávé­házak és kocsmák fíistez, bűnös odúiból a szabad leve­gőre«. Ugyanis a mecses közönségének nagyobb része akkor sem ment volna kávéházba vagy kocsmába, ha nem lett volna meccs, viszont akik kimennek a ver­­senyre, azok közül sokan a verseny után elmennek a kávéházba vagy kocsmába. Sokszor láttam, hogy egy­egy meccs előtt hirtelen kiürült a kávéház,­­ akik kimentek a meccsre, előbb elmentek a kávéházba. Ha túlozzuk az igazságot, meghamisítjuk. Ne tú­lozzuk tehát a labdarú­gásnak se testnevelési, se egész­ségügyi jelentőségét, hiszen erre nincsen semmi szük­ség. Hiszem, hogy az egyenes, dór fejlett, ép és izmos test sokkal nagyobb kincs, mint a tudományokkal jól fölszerelt elm­e. Hiszem, hogy a szellemnek az átlagot meghaladó fejlesztése kevésbé fontos, mint a sikeres testnevelés. Erről a kérdésről reálisan kell gondolkoz­nunk. A zseniális emberek persze kivételek, de ők a valóságban olyan nagyon kevesen Vannak, hogy most félreállíthatjuk őket. Nézzük csak az átlagembereket: a »diplomások« elmaradnak mindenben a jóizmú diplo­mátlanok mögött. Minden nő szívesebben választ egy jónövésű és izmos embert, mint egy vézna, göthös ügy­védet, aki még csak pénzt sem igen tud keresni. Az én meggyőződésem szerint ebben — a nőknek van igazuk. A faj és az emberiség szempontjából is — egy vézna kis filozófusnál föltétlenül többet ér az, akiről a leg­nagyobb jóakarattal sem lehet többet mondani, mint annyit, hogy »szép nagy darab marha ember«! Ezt én nagyon őszintén és teljes meggyőződéssel mondom, mert tudom, hogy a testileg jól fejlett ember, ha esetleg nem sok szellemi alkotásra képes is,­­ jól eszik, jól iszik, jól alszik, tudja élvezni Isten ajándékát, az életet, lelkileg is egyensúlyozott, többnyire jókedélyű és a bol­dogságra alkalmas. Én mondom, hogy irígylésreméltó! Hallották már valaha, hogy egy sportbajnok életunt lett? Ez tisztára képtelenség!... Mi minden kell ahh­oz, hogy egy nagytehetségű matematikus önmagával és a világgal meg legyen elégedve! Ellenben egy jóizom­zatú ember eltelhetik a legnagyobb megelégedés érzetével, ha azt látja, hogy kedvelt centercsatára már megint jól játszott. De amikor feltétlenül elismerem a fejlett izmoknak óriási jelentőségét, egyszersmind azt is gondolom, hogy ezeknek az elméleti dolgoknak nincsen semmi köze a meccsekhez. A labdarúgás én szerintem — izgató szer. Orvosi nyelven szólva: excitans, sőt intoxicáns, mint a niko­tin, az alkohol vagy a kokain. Alakjában és funkciói­ban más, de határában ugyanaz. Nem lehet letagadni, hogy a néző izgalmat vár és akar. Ha a játék nagyon lanyha, a közönség bosszankodik; egy nagyon erős csa­patot nem lehet szembeállítani egy nagyon gyengével, mert ha az egyik csapat fölénye igen nagy, a játékban igen kevés az izgalom. Meccsek alkalmával én csak a rádióból hallom az ujjongást és üvöltést, de azért tudom, hogy az, ami miatt üvöltenek, valami Vérforraló látvány. A gladiáto­rok véres játékainak szelídített folytatása a bikavia­dal s a bikaviadaloknak enyhült formája a futball. De az indító ok ugyanaz: az emberek izgaloméhsége. Ha ez az izgaloméhség többé-kevésbé megvan min­den emberben, akkor ez rossz dolog nem lehet. Az ösztönök közé sorolom őket, melyek egytől egyig mind szükségesek és mind jók — a maguk idejében és a maguk helyén. Az orvostudomány rávetette magát a »szájon át« vagy »orr­on át« (kokain) beszedhető izgató szerekre és ma már körülbelül tisztában is vagyunk úgy hasznukkal, mint ártalnas­águkkal. De a sport­versenyt mint izgató szert még nem tanultuk ki, sőt ezen a téren talán még megfigyeléseket és méréseket sem­ végeztek. Nem baj, majd eljön ennek is az ideje. Bizonyos az is, hogy egy jó kapuvédőre sokkal többen kíváncsiak, mint a legjobb költőre vagy a leg­jobb művészre. Ebben van is igazság, mert sok jó művészünk van, de hogy sok jó kapuvédőnk lenne, azt még nem hallottam. Sok tehát a hiány, aminek pótlá­sát még várhatjuk és remélhetjük.. Aranyeres bántalmaknál és vérkeringési zava­roknál, különösen nagyétvágyú és kényelmes életmódhoz szokott egyének, a természetes »Ferenc József« keserűvizet egy pohárnyi napi adagokban kissé felmelegítve használják.­ Az or­vosok ajánlják. 1936 június – AZ ELSŐ KÖNYVNAP (Saját tudósítónktól.) Pünkösd elmúlt, de nem múlt el — az ünnep. Kedden is ünnep volt, szerdán is ünnep van, csütörtökön is ünnep lesz: a magyar könyv ünnepe, mely az idén is olyan sátorosan, színesen, ked­vesen telepedett ki a pesti utcára, mint tavaly, mint tavalyelőtt — fővárosi népszokás lett szinte már a három könyvnap, hozzánőtt a budapesti folklórhoz. Csupa szívderítő jelenet játszódik le az ember előtt az utcán. A legszebb jelenet hőse egy ablaktisztító volt, hátán vödörrel, kezében piszkos ronggyal. Megállt a »Nyugat« egyik sátra előtt és­­ gusztált. Sokáig, töprengve és látható passzióval gusztálta a könyveket, aztán odalépett a pulthoz és vásárolni kezdett. Jó, hogy az ablaktisztítónak jó nagy zsebei vannak, hogy a kefe, törlőrongy, micsoda elférjen benne. Az egyik zsebébe Ady összes versei vándoroltak. A másikba Móricz Zsigmond új regénye. A harmadikba Földi Mi­hály »A házaspár «-ja. A negyedikbe Illyés Gyula könyve, »A puszták tiépe«. Több pénz nem volt nála. Adós maradt 80 fillérrel — a sátor boldogan hitelezi neki. Biztos, hogy meghozza. Ezek azok a tündéri szép jelenetek, melyek lehet, hogy évközben, a könyves­boltok mélyén is lejátszód­nak olykor, de öröm, szépség és meglepetés, hogy most íme itt az uccán látjuk. Ezek, ők a könyv eredete, témája, célja, hite, közönsége. És sűrűn ismétlődnek az ilyen jelenetek mindenütt. A közönség barátkozik a könyvvel és barátkozik a köny­vek íróival. Az írókkal, akik kitelepedtek a sátrak alá és körömszakadtig dedikálják eladott könyveike­t a vi­dám vevő nevére. A Pfeiffer-cég, a felvidéki írók, a »Színházi Élet« belvárosi és körúti könyvsátrai s a töb­biek között »pendliznek« az írók és mosolyogva ismer­­kednek publikumukkal. Igaz, hogy alaposan segítenek nekik a kedves, fiatal színésznők, akik komoly buzga­lommal árulják a könyvet és mosolyogva adnak auto­gramot. Az Est hatalmas könyvsátra előtt, a Nemzeti Szín­ház művészbejárata előtt beszélgetünk Orosz Lászlóval, Az Est könyvosztályának vezetőjével. A rövid interjú­ból kialakul­t az idei első könyvnap mérlege. — Hogy­ megy? — tesszük fel a tárgyilagos kérdést. — Köszönöm, jól — hangzik a tárgyilagos válasz.­­Egyelőre teljesen meg vagyunk elégedve, min nyam­dunk a twvaim mpgijU. Sőt*». — Sőtt — Talán merhetem kimondani, hogy az idén olya­nok is vásárolnak könyvet, akik tavaly nem igen vásá­roltak. Mondhatn­ám talán: egy új réteget hódított ma­gának a könyv. Nem is éppen a tisztviselői osztályra gondolok, amely az idei könyvnapon feltűnő számban jelentkezett, hanem arra a gyönyörű és népes demo­kráciára, amelyben az idén a könyvvásárló közönség egyesült. — Kik az első könyvnap sztárjait — kérdezzük. — Ady Endre. — Percnyi szünet. — Az »összes ver­sek« és az új Ady-­könyv, a »Jóslások Magyarországról”, u utána nem sorrendben, hanem szorosan egymás mellett következik Móricz Zsigmond »Rab oroszlán«-ja, Földi Mihály »A házaspár«-ja és »Kiáltás a válságból« című új tanulmánykötete, Babits Mihály »Európai irodalom­története«, Szabó Lőrinc új verseskönyve, a »Külön­béke«, Heltai Jenő »Néma leventé«-je, — Heltai, alig győzte a dedikálást ma a sátorban — Kodolányi János új regénye, »A vas fiai«, Nyirő József »Tíz Bence«'című abaposztába kötött székely regénye, Gulácsy Irén »För­geteg«­, Szíttfj­ai Zoltán »Hodinai Hodinák«-ja, Illyés Gyula könyve, »A puszták népe«, Horváth Jenő »Világ­történ­et«-e, Asztalos Miklós és Pethő Sándor »Magyar történet«-e, Trócsányi Zoltán könyve, »A történelem árnyékában«, Mező Ferenc »Olimpiai kalauz«-a, Hevesi András új regénye, a »Párisi eső«, Vaszary Gábor »Vi­gyázz, ha jön a nő« című könyve, a »Szép Szó« könyve, a »Mai magyarok régi magyarokról«, Rejtő Ferenc :Ér­zelmes utazásr­a, Tersánszky J. Jenő »Legenda a nyúl­paprikásról« című könyve, Falk Géza »Liszt-br­eviá­rium«-a, no és persze a könyvnap két klasszikusa, Arany János legszebb verseinek könyvnapi gyűjteménye és Jósika kétkötetes remeke, a »Csehek Magyarossá­gban«, amely a könyvnap tiszteletére most csak másfél pen­gőbe kerül. — Valami szépet a nap történetéből. —­­Az egész nap csodaszép. És milyen szorgalmasan és kedvesen segített nekünk Titkos Ilona és Szűcs László!... De hadd mondom el a vidéki tanítónőt, aki megspórolt harminc pengőjét vásárolta el könyvre. Hadd említem az ugyancsak Vidéki úriembert, aki nagyobb »tételt« vásárolt Jósika regényéből, azzal, hogy a városa­beli gimnáziumnak ajándékozza: osszák ki vizsgajuta­lomkönyvek. És el kell mondanom azt a megható érdek­lődést, amellyel a közönség állandóan a súlyos operáción átese­tt Karinthy Frigyes iránt érdeklődik és legújabb könyvét, a »Nevető betegek«-et vásárolja... . Nos, tehát áll a könyvnap,­­ az első nap kezdősebes­sége olya­n, hogy a másik kettőre csupa jóval és széppel biztat a — reméljük, szerdán és csütörtökön is — nap­fényes budapesti utcán. Kóman Bálintné könyvet vesz a könyvnap egyik sátorában Mélységes fájdalommal jelentjük úgy a saját, mint az egész rokonság nevében, hogy a felejt­hetetlen, drága, imádott anya, nagyanya, testvér, sógornő és rokon özv. Glück Horné szül. Klein Rózsika 1936 június hó 1-én 57 éves korában visszaadta nemes lelkét a Teremtőnek. Temetése 1936 június hó 3-án délelőtt 11 óra­kor tesz a rákoskeresztúri izr. temetőben. Budapest, 1936. június hó 2-án. Dr. Keleti Ernő fivére, Garai Jenőné szül. Glück Aranka, dr. Deutsch Oszkárné szül. Glück Márta, Glück Erzsébet gyermekei, Garai Jenő és dr. Deutsch Oszkár vejei. Garai Magda és Anny, Deutsch Pista unokái. Részvétlátogatások mellőzését kérjük!

Next