Pesti Napló, 1936. június (87. évfolyam, 126–147. szám)

1936-06-03 / 126. szám

4 Szerdi. PESTI NAPLÓ 1936 június b Olasz-magyar — 2:1 A labda nem mozdul, ha nem mozdítják, és mindig ai-ra repül vagy gurul, amerre rúgják vagy dobják. »Szerencse« és »balszerencse« a futballban éppen úgy nincs, mint a biliárdban vagy a vívásban; szerencsés az ügyesebb és szerencsétlen az ügyetlenebb. Ha nincs eléggé védve a kapu, «mely felé röpítem a labdát, az nekem nem puszta »szerencse« és az ellenfél számára nem puszta »szerencsétlenség«. Ez ugyan teljesen laikus észrevétel, de józan. Ezek után bevallhatom, hogy az olasz-magyar mér­kőzést nem láttam; sőt tovább megyek: sohasem voltam" meccsen. Nem azért, mintha én a labdarúgást holmi je­lentéktelen dolognak tartanám, — világért sem! Egysze­rűen azért nem megyek meccsekre, mert félek. (Ha vé­letlenül tudja valaki, hogy amerikai nyelven a gyufán kívül még mit jelent a »mateh«, jaj, meg ne mondja senkinek! Különben én — azokra se mentem el soha.) Jó néhány évvel ezelőtt egy vidéki városka piacán, ponyvasátor alatt, végignéztem egy birkózást és meg­tanultam belőle, hogy nekem ilyesmit nézni nem sza­bad, mert ez rám nézve halálos veszedelem. Miért? Lelki alkatomnál fogva. Ha két állat vagy két ember mara­kodik, én mindig benne vagyok a játékban, akkor is, ha csak nézem; mindig feltétlenül a gyöngébbnek a pártján vagyok, akár van igaza, akár nincs, és a gyen­gébbnek bukása mindig valami lelki összeomlásfélét idéz elő bennem, ha látom. A birkózásban, ha látom, résztvesz minden idegem, sőt ezeknek révén valószínű­leg az. izmaim is: amikor a birkózók kimennek a porond­ról, én vagyok »végkimerülve«, nem ők, — hideg verí­tékben fürdők és támogatásra szorulok, hogy össze ne essem. Hát ezért nem megyek ki a meccsre... Természetesen nem vagyok oly szerénytelen, hogy azt hinném, hogy bárkit is e világon érdekelhet az, hogy én kimegyek-e a meccsre, vagy sem! Amit el­mondtam, azt azért bocsátom előre, mert a sportnak egy olyan magyarázatával kívánok szolgálni, amellyel sohasem lehet találkozni a sportról szóló írásokban. Nem abban van a labdarúgás jelentősége, hogy ez a testnevelés egyik kitűnő eszköze. Ha huszonketten éfölködnek a pályán és ezt húszezer ember csak nézi, a huszonkét játékost edzi ez a sport, de a húszezer nézőt nem. Nem tulajdonítok jelentőséget annak a frázisnak sem, hogy a meccs »húszezer embert kihozott a kávé­házak és koésmák fíistöz, bűnös odúiból a szabad leve­gőre«. Ugyanis a mecfes közönségének nagyobb része akkor sem ment volna kávéházba vagy kocsmába, ha nem lett volna meccs; viszont akik kimennek a vér. senyre, azok közül sokan a verseny után elmennek a kávéházba vágy kocsmába. Sokszor láttam, hogy egy­egy meccs előtt hirtelen kiürült a kávéház, — akik kimentek a meccsre, előbb elmentek a kávéházba. Ha túlozzuk az igazságot, meghamisítjuk. Ne tú­lozzuk tehát a labddriigásnak se testnevelési, se egész­ségügyi jelentőségét, hiszen efre nincsen semmi szük­ség. Hiszem, hogy az egyenes, dói fejlett, ép és Izmos test sokkal nagyobb kincs, mint a tudományokkal jól fölszerelt eltne. Hiszem, hogy a szellemnek az átlagot meghaladó fejlesztése kevésbé fontos, mint a sikeres testnevelés. Erről a kérdésről reálisan kell gondolkoz­nunk. A zseniális emberek persze kivételek, de ők a valóságban olyan nagyon kevesen Vannak, hogy most félreállíthatjuk őket. Nézzük csak az átlagembereket: a »diplomások« elmaradnak mindenben a jóizmú diplo­mátlanok mögött. Minden nő szívesebben választ egy jóüövésü és izmos embert, mint egy vézna, göthös ügy­védet, aki még csak pénzt sem igen tud keresni. Az én meggyőződésem szerint ebben — a nőknek van igazuk. A faj és az emberiség szempontjából is — egy vézna kis filozófusnál föltétlenül többet ér az, akiről a leg­nagyobb jóakarattal sem lehet többet mondani, mint annyit, hogy »szép nagy darab marha ember«! Ezt én nagyon őszintén ég teljes meggyőződéssel mondom, mert tudom, hogy a testileg jól fejlett ember, ha esetleg nem sok szellemi alkotásra képes is, — jól eszik, jól iszik, jól alszik, tudja élvezni Isten ajándékát, az életet, lelkileg is egyensúlyozott, többnyire jókedélyű és a bol­dogságra alkalmas. Én mondom, hogy irígylésreméltó! Hallották már valaha, hogy egy sportbajnok életunt lett? Ez tisztára képtelenség!... Mi minden kell ahlioz, hogy egy nagytehetségű matematikus önmagával és a világgal meg legyen elégedve! Ellenben egy jóizornzatú ember eltelhetik a legnagyobb megelégedés érzetével, ha azt látja, hogy kedvelt oenterqsatára már megint jól játszott. De amikor feltétlenül elismerem a fejlett izmoknak óriási jelentőségét, egyszersmind azt is gondolom, hogy Aranyeres bántalmaknál és vérkeringési zava­roknál, különösen nagyétvagyú és kényelmes életmódhoz szokott egyének, a természetes »Ferenc József« keserűvizet egy pohárnyi napi adagokban kissé felmelegítse használják*- Az or­vosok ajánlják. ezeknek az elméleti dolgoknak nincsen semmi köze a meccsekhez. A labdarúgás én szerintem — izgató szer. Orvosi nyelven szólva: exeitans, sőt intoxicans, mint a niko­tin, az alkohol vagy a kokain. Alakjában és funkciói­ban más. de határában ugyanaz. Nem lehet letagadni, hogy a néző izgalmat vár és akar. Ha a játék nagyon lanyha, a közönség bosszankodik; egy nagyon erős csa­patot nem lehet szembeállítani egy nagyon gyengével, mert ha az egyik csapat fölénye igen nagy, a játékban igen kevés az izgalom. Meccsek alkalmával én csak a rádióból hallom az ujjongást ég üvöltést, de azért tudom, hogy az, ami miatt üvöltenek, valami Vérforraló látvány. A gladiáto­rok véres játékainak szelídített folytatása a bikavia­dal s a bikaviadaloknak enyhült formája a futball. De az indító ok ugyanaz: az emberek izgáloméhsége. (Saját tudósítónktól.) Pünkösd elmúlt, de nem mult el — az ünnep. Kedden is ünnep volt, szerdán is ünnep van, csütörtökön is ünnep lesz: a magyar könyv ünnepe, mely az idén is olyan sátorosán, színesen, ked­vesen telepedett ki a pesti uccára, mint tavaly, mint tavalyelőtt — fővárosi népszokás lett szinte már a három könyvnap, hozzánőtt a budapesti folklórhoz. Csupa szívderítő jelenet játszódik le az ember előtt az uccán. A legszebb jelenet hőse egy ablaktisztító Eóman Bálintné könyvet vesz a könyvnap egyik sátorában volt, hátán vödörrel, keiében piszkos ronggyal. Megállt a »Nyugat« egyik sátra előtt és — gusztált. Sokáig, töprengve és látható passzióval gusztálta a könyveket, aztán odalépett a pulthoz és vásárolni kezdett. Jó, hogy az ablaktisztítónak jó nagy zsebei vannak, hogy a kefe, törlőrongy, micsoda elférjen benne. Az egyik zsebébe Ady összes versei vándoroltak. A másikba Móricz Zsigmond új regénye, A harmadikba Földi Mi­hály »A házaspár «-ja. A negyedikbe Illyés Gyula könyve, »A puszták tiépe«. Több pénz nem volt nála. Adós maradt 80 fillérrel — a sátor boldogan hitelezi neki. Biztos, hogy meghozza. Ezek azok a tündéri szép jelenetek, melyek lehet, hogy évközben, a könyves boltok mélyén is lejátszód­nak olykor, de öröm, szépség és meglepetés, hogy most íme itt az uccán látjuk. Ezek, ők a könyv eredete, témája, célja, hite, közönsége. És sűrűn ismétlődnek az ilyen jelenetek mindenütt. A közönség barátkozik a könyvvel és barátkozik a köny­vek íróival. Az írókkal, akik kitelepedtek a sátrak alá és körömszakadtig dedikálják eladott könyveikeit a vi­dám vevő nevére. A Pfeiffer-cég, a felvidéki írók, a »Színházi Élet« belvárosi és körúti könyvsátrai s a töb­biek között »pendliznek« az írók és mosolyogva ismer" kednek publikumukkal. Igaz, hogy füaposan segítenek nekik a kedves, fiatal színésznők, akik komoly buzga­lommal árulják a könyvet és mosolyogva adnak auto­gramot. Az Est hatalmas könyvsátra előtt, a Nemzeti Szín­ház művészbejárata előtt beszélgetünk Orosz Lászlóval, Az Est könyvosztályúnak vezetőjével. A rövid interjú­ból kialakul <iz idei első könyvnap mérlege. — Hogy' megy? — tesszük fel a tírgyilagos kérdést. — Köszönöm, jól — hangzik a tárgyilagos válasz. ­Egyelőre teljesen meg vagyunk elégedve, mm n*am­dunk a IwvaJm mpgijU. Sőt*». Ha ez az izgaloméhség többé-kevésbé megvan min­den emberben, akkor ez rossz dolog úem lehet. Az ösztönök közé sorolom őket, melyek egytől egyig mind szükségesek és mind jók — a maguk idejében és a maguk helyén. Az oívóstudömány rávetette magát a »szájon át« vagy »ori'on át« (kokain) beszedhető izgató szerekre és ma már körülbelül tisztában is vagyunk úgy hasznukkal, mint ártaknasBágukkal. De a sport­versenyt mint izgató szert még nem tanultuk ki, sőt ezen a téren talán még megfigyeléseket és méréseket sein végeitek. Nem baj, majd eljön ennek is az ideje. Blzonyo« az is, hogy egy jó kapuvédőre sokkal többen kíváncsiak, mint a legjobb költőre vagy a leg­jobb művészre. Ebben van is igazság, mert sok jó művészünk van. de hogy sok jó kapuvédőnk lenne, azt még nem hallottam. Sok tehát a hiány, aminek pótlá­sát még várhatjuk és remélhetjük.. — Sőtt — Talán merhetem kimondani, hogy az idén olya­nok is vásárolnak könyvet, akik tavaly nem igen vásá­roltak. Mondhatn ám talán: egy új réteget hódított ma­gának a könyv. Nem is éppen a tisztviselői osztályra gondolok, amely az idei könyvnapon feltűnő számban jelentkezett, hanem arra a gyönyörű és népes domo­kráciára, amelyben az Idén a könyvvásárló közönség egyesült. — Kik az első könyvnap sztárjaif — kérdezzük. — Ady Endre. — Percnyi szünet. — Az »összes ver­sek« és az új Ady-'könyv, a »Jóslások Magyarországról*, títána nem sorrendben, hanem szorosan egymás mellett következik Móricz Zsigmond »Rab oroszlán«-ja, Földi Mihály »A házaspár«-ja és »Kiáltás a válságból« című új tanulmánykötete, Babits Mihály »Európai irodalom­története«, Szabó Lőrinc új verseskönyve, a »Külön­béke«, Heltai Jénő »Néma leVenté«-je, — Helt aí, alig győíte a dedikálást ma a sátorban — Kodolányi János új regénye, »A vas fiai«, Nyifő József »Tíz Bence«'című abaposztóba kötött székely regénye, Öulácsy Irén »För­geteg«^, Szíttfj/aí Zoltán »Hodinai Hodinák«-ja, Illyés Gyula könyve, »A puszták népe«, Horváth Jen« »Világ­tÖrtéfiet«-é, Asztalos Miklós és Pethő Sándor »Magyar tfoténet«-e, Trócsdnyi Zoltán könyve, »A történélem árnyékában«, Mező Ferenc »Olimpiai kalauz«-a, Hevesi András új regénye, a »Párisi eső«, Vaszary Gábor »Vi­gyázz, ha jön a nő« című könyve, a »Szép Szó« könyve, a »Mal magyarok végi magyarokról«, Rejtő Ferenc ;Ér­zelmes utazást-a, Tersánszky J. Jenő »Legenda a nyúl­paprikásról« című könyve, Falk Géza »Liszt-bl-eviá­rium«-a, no és persze a könyvnap két klasszikusa, Arany János legszebb verseinek könyvnapi gyűjteménye és Jósika kétkötetes remeke, a »Csehek Magyarossá gban«, amely a könyvnap tiszteletére most csak másfél pen­gőbe kerül. — Valami szépet a nap történetéből. — 'Az egész nap csodaszép. És milyen szorgalmasan és kedvesen segített nekünk Titkos Ilona és Szűcs László!... De hadd mondom el a vidéki tanítónőt, aki megspórolt harminc pengőjét vásárolta el könyvre. Hadd említem az ugyancsak Vidéki úriembert, aki nagyobb »tételt« vásárolt Jósika regényéből, azzal, hogy a városa­beli gimnáziumnak ajándékozza: osszák ki vizsgajuta­lomkönyVek. És el kell mondanom azt a megható érdek­lődést, »mellyel a közönség állandóan ä súlyos operáción áteseitt Karinthy Frigyes iránt érdeklődik és legújabb könyvét, a »Nevető betegek «-et vásárolja... . Nos, tehát áll a könyvnap, 6 az első nap kezdősebes­sége olyain, hogy a másik kettőre csupa jóval és széppel biztat a — reméljük, szerdán és csütörtökön is — nap­fényes budapesti uccán. Mélységes fájdalommal jelentjük úgy a saját, mint az egész rokonság nevében, hogy a felejt­hetetlen, drága, imádott anya, nagyanya, testvér, sógornő és rokon özv. Glück Horné szül. Klein Rózsika 1936 június hó 1-én 57 éves korában visszaadta nemes lelkét a Teremtőnek. Temetése 1936 június hó 3-án délelőtt tl óra­kor Jesz a rákoskeresztúri izr. temetőben. Budapest, 1936. június hó 2-án. Dr. Keleti Ernő fivére, Garai Jenőné szül. GIücK AranKa, dr. Deutsch OszKárné szül. Gl&cK Márta, GlücK Erzsébet gyermekei, Garai Jenő és dr. Deutsch OszKár vejei. Garai Magda és Anny, Deutsch Pista unokái. RészvétlátogatásoK mellőzését Kérjük! AZ ELSŐ KÖNYVNAP

Next

/
Thumbnails
Contents