Pesti Napló, 1936. november (87. évfolyam, 251–274. szám)

1936-11-03 / 251. szám

Ma: Iparos és Kereskedő Napló (Melléklet) Budapest, 1936 87. évfolyam 251. szám Ara 16 liííé r (S) Kedd, november 3 ELŐFIZETÉSI ARAKj Egy hór* . . . 4.— pengő Negyedévre . 10.80 pengő Félévre. 21.60 pengő Egyes szám ára Budapesten, vidéken és a Pályaudvarokon 16 fillér ünnepnapokon . 24 fillér Vasárnap 32 fillér PESTI NAPLÓ SZERKESZTŐSÉG ÉS KI AD Ó HI VATAL» TU. ker., Eákóczi út 54 Telefon 1-165-óa-töl 60-ig, 1-4M-19 tói 17-ig (sorozat) Jegypénztár, hirdetési-, elöfiz®. tési-, utazási- és känjvosztily« VII., Erzsébet körút 18-2a Szerkesztőség BécsDoni L, Kohlmarkt 7. EUROFAERT* ' »'A harc előtt, a harc alatt és a harc után mindig utakat építünk«, — mondotta Musso­lini az afrikai háború és a genfi szankció leg­forróbb s egyben legkeserűbb napjaiban. Üt­építés, — az antik Róma hagyománya volt ez mindig, hiszen Athéntól csakúgy; mint az erdélyi városoktól, a gall Lutetia Parisiorum­tól a hispániai Valenciáig minden út Rómába és Rómán keresztül vezetett. A fasizmus ti­zennégyéves fejlődése során (s ez a történelmi fejlődés egyben Mussolini emberi fejlődése is volt) az olasz nép vezére gyakran váltogatta azokat a történelmi jelszavakat, amelyek a maguk rövidségében mintegy összefoglalásai voltaik a Dux államépítési problematikájának. ..Volt idő, amikor Mussolini önön heroizmu­sának sorsvállalását nietzschei szóval így for­mulázta meg: »Vivere pericolosamente«, — »éljetek veszélyesen«. A fasizmus nem mindig megnyugtató belső harci periódusai után Mussolini a tett és gondolat, szellem és anyagi erő szintézisét ebben a történelmi »slogan*­ban vélte megtalálni: »könyv és fegyver teszi naggyá Olaszországot«. És ma.'végiül, túl a harcok első szakaszán, túl a győzelem mámo­rán is Mussolini az olasz nép és a maga fej­lődését útépítésnek látja és hirdeti. A milánói beszéd, amelynek visszhangja csak most van indulóban, elsősorban ilyen út­építés volt. Mussolini lefékezte temperamen­tumát, amikor a Dóm f<?hér márványcsodája előtt kétszázötvenezer emberhez kellett szóla­nia, — hiszen ezek a kétszázötvenezrek csu­pán a szónoki emelvényig tolt előőrsei voltak az európai négyszázmillióknak, akik az ola­szokénál nem kisebb feszültséggel figyelték e csodálatosan rugalmas, mindig mindent élői­ről kezdeni tudó államférfi megnyilatkozását. De mert útépítésnek szánta Mussolini a milá­nói beszédet, rövidrefogott kijelentéseinek architektúrája tisztára mérnöki munka volt; nyugodt, szabatos, határozott s még alternatí­váiban is világos cselekvés. Ha igyekezünk felbontani a 'nilánói be­széd belső szerkezetét, a kritikai kutatás első­sorban ennek a mérnöki objektivitásnak vas­traverzeire bukkan. Mussolini végighalad az összes európai problémákon s amennyire óva­kodik attól, hogy e természetüknél fogva ál­landóan vibráló kérdéseket végső és vissza­vonhatatlan jellegű ítéletekkel próbálja meg elintézni, ugyanannyira határozott e kérdé­sek megformulázásában. Éppen ezért senkise várjon a milánói megnyilatkozásból rózsás ábrándokat; kemény és kegyetlen Mussolini ítélete, — bár nem keményebb, mint maga a valóság. Hazugságokból nem lehet kiábrán­dulni, hazugságokat csak leleplezni lehet. Mussolini néhány perc alatt végzett a nemzet­közi politikának azokkal a hazugságaival, amelyek valamikor vágyálmok voltak, ké?őbb illúziókká fajultak, hogy napjainkban végül veszedelmes, mert rosszhiszemű hazugságokká zülljenek. »Porbahullott a leszerelés ábránd­képe, mert hiszen senkinek eszeágában sincsen leszerelni. Hasonlókép megsemmisült az együttes biztonság, amely sohasem volt ós so­hasem lesz meg, hiszen férfias nép nem haj­landó sorsát bizonytalan harmadik kézbe le­tenni. Az oszthatatlan béke az oszthatatlan háborút jelenti. A Népszövetség vagy megúj­hodik. vagy eltűnik s mert megújhodásra alig számíthatunk, számunkra nyugodtan elszende­rülhet«, — mondotta Mussolini, aki ezekkel a könyörtelen megállapításokkal nem rombolt le semmit, amit mar előtte maguk a tények le ne rombolták volna— Hiszen ezeknek a nemzet­közi vágyálmoknak meghiúsulásit mindenki érezte, aminthogy ma is nap-nap után mó­dunkban van végigélvezni azt az infernális hazugságpolitikát, amalv ugyanazzal a kézzel ír alá szerződésokot a »béke megteremtésére«, amellyel majdnem egyidejűleg új meg új mu­niciós iparokat épít. Mussolini beszéde után a világ szegényebb lesz néhány olyan illúzióval, amelyben már úgysem hitt senki, — de gaz­dagabb lesz a tisztánlátás erejével s a veszély tudatával, amely hovatovább, egyetlen óvin­tézkedésnek látszik a veszély romboló betelje­sedésével szem ben. A valóság erejét hirdette Mussolini Milá­nóban, a hűvös tisztánlátás nyugalmát, az egymással szembenálló érők mérnöki egybe­vetését. Seregszemlét tartva Olaszország kül­politikai hadállásain, ha nem is kifejezetten, de gondolkodásmódjának nagyon is érthető közvetettségével állapította meg, hogy súlyo­san nyugtalanító feszültség nem áll fenn Olaszország és bármely más állam között. Amennyire a középei Trópai béke megszilárdu­lásának egyik pozitív s mé£ egyre fejlődés­képes értéke az olasz-jugoszlav viszony barát­ságoSrafordulása, époly kevéssé nyugtalaní­tóak azok az őszinte szavak, amelyeket Mus­solini a francia külpolitika címére küldött. Az olasz-francia barátság elhidegült, — Mus­solini ezekkel a nagyon egyszerű és nagyon pontos szavakkal jelölte meg a két nagy or­szág pillanatnyi kapcsolatait. Súlyos hiba lenne azonban azt hinni, hogy ez az elhide­gülés akár a Földközi tenger medencéjében, akár Közép-Európában súlyosabb következ­ményekkel járó »danger point«, veszélypont. Hiszen ugyanebben az alaposan megfontolt beszédben állapította meg Mussolini, hogy »a francia-olasz egyezménynek új korszakot kel­lett volna megnyitnia a két nép életében«, — márpedig az ilyen történelmi muszájt bármi­féle pillanatnyi elhidegülés csak ideig-óráig akadályozhatja meg a teljesülésben. Ameny­nyire helytelen volt két évvel ezelőtt az olasz külpolitika frontváltozásálól 4 tartani a fran­cia-olasz egyezmény megkötésének következ­ményeképpen, ugyanannyira rövidlátó s a nemzetközi erők kölcsönhatásának jelentősé­gét lebecsülő ítélet lenne ma a két latin nép szembefordulásáról beszélni. Útépítés volt a milánói beszéd s az út fogalmának lényege az, hogy vezet valahova. Még jól emlékszünk azokra a súlyos feszültsé­gekre, amelyek Olaszország és a német biro­dalom között időnként már-már fenyegetően éleződtek ki. Berlin és Róma között — min­denesetre némi keletafrikai kerülővel — ki­épült az új út. Ez az új út azonban nem el­választ, hanem — Mussolini szavai szerint — »olyan összekötő vonallá fejlődhetik, amely körül nyugodtan csoportosulhat valamennyi európai állam, amelyet áthat az őszinte béke­abtrat«. A német-olasz kapcsolatok normani­zálódásának valóban őszintén örülhet minden jó európaj, hiszen ez az egvmáshozbékélés végső soron Ausztria függetlenségének német részről való garantálását feltételezi, már­pedig az osztrák függetlenség megmaradása sarkpontja az európai békének. Európáról beszélt Mussolini Olaszország­nak és Európának — csak természetes, hogy beszélnie kellett Európa legsúlyosabb kérdé­séről, amelynek már puszta léte is meggyalá­zása az európai szellemnek: Magyarország ke­gyetlen megtiportatásáról. Meg kell tartóztat­nunk magunkat a hála és köszönet túlságosan lírai megnyilatkozásaitól, amely semmiképpen sem illene a Duce éppen hideg logikája által megcáfolhatatlan beszédéhez. Nem lírai rész­vét, a gyenge és megtiport iránt érzett szána­lom mondatta ki Mussolinival ezeket a szava­kat: »Mindaddig, amíg Magyarországnak nem­szolgáltatnak igazságot, a Duna-inedence kér­déseit nem lehet véglegesen rendezni. A há­ború igazi megcsonkítottja Magyarország. Négymillió magyar él a mostani határokon túl«. Nem, mindebben nyoma sincs a szubjek­tív megilletődöttségnek s a zengő pátosznak, amelynek jóakaratú példáit az elmúlt tíz év alatt oly gyakran volt módunkban hallani. Természetesen senki sem fogja hinni, hogy az igazságtalanságok revíziója már csak rövid idő kérdése, de: most történik meg elsőízben, hogy majdnem abszolút hatáskörű s éppen ezért abszolút felelősségű államférfi teljes tisztasággal formulázza meg a magyar problé­mát. Mussolini a milánói Dóm előtt mondotta el üzenetét s mögötte ott állott a székesegyház kövekbefagyott történelmi példája, a gótikus csbda. amelynek minden díszítőeleme egyben sztatikai szükségszerűség is. Szép a gótikus katedrális, de szépsége össze forradt az építés szerkezeti szükségszerűségével s ha nem lenne szép többé, össze kellene omlania... Ami a művészetben esztétikai parancs, az a népek -életében történelmi végzetszerűség. Magyar­ország megtipor tolásán végső soron nemcsak ez a kis ország, hanem, egész Európa elvérez­hetik, —- Mussolini akartan egyszerű szavai mögül ez az igazság szólal meg. Az olasz nép vezére a legmagasabb erkölcsi értékek Szent György-lovagja volt abban a pillanatban, ami'kor ötven szó tömör gránitjába véste a magyar szenvedést. Mert ez az ötven szó az egyetemes európai problematika szerves ré­szévé tette a magyar kérdést s amit ezer év magyar múltja tettekkel igazolt, azt Musso­lini most tisztán és félreismerhetetlenül fo­f almozta meg: az a Magyarország, amely mi~ or Önmagát védte, egyben Európáért is har­colt, mai szenvedéseiben egyben Európát is szenvedteti. . Európának beszélt Mussolini Európáról s az utak, amelyeket épített, hatalmas falak is egyben, amelyek védőn emelkednek Ázsia ez előretolt kis félszigetén. Nincsenek illúziók a milánói beszédben, a valóság hideg ereje csen­dül ki Mussolini kemény megállapításaiból, amelyek nem játszadoznak többé az örök béke álmaival. Az utolsó két év óta Európa útját kétoldalt szakadékok szegélyezik s néha már­már azt hisszük, hogy a »háború előtti kor­szak« megjelölés nem 1914 előttre, hanem 1936-ra vonatkozik. Mussolini nem mondja azt, hogy nem lesz háború, de azzal, hogy a háborút u reális eshetőségek kategóriájába so­rozza, módot ad Európa országainak arra, hogy az egyéni felelősség vállalásával döntse­nek háború és béke, talpraállás és végső pusz­tulás szörnyű alternatívái között. Ne keressen senki külpolitikai rancune-öket, kétfelé band­zsító diplomatizálgatást Mussolini szavaiban; az írás parancsolatja szerint »igen igen« és »nem nem« a milánói üzenet. Mussolini tizen­négy éven át Olaszországért harcolt, korszaká­nak tizenötödik évében Európáért állott ki. És Európa nem lehet hálásabb Mussolini, sem bölcsebb önmaga iránt, mint ha tragikus éveinek e huszonnegyedik órájában szívének I ' és szellemének minden erejével felfigyel a mi­lánói üzenetre»

Next

/
Thumbnails
Contents