Pesti Napló, 1937. február (88. évfolyam, 26–48. szám)

1937-02-02 / 26. szám

JCutlis PESTI NAPLÓ 1937 február 2 AZ EST egyhetes síkirándulása 1937 február 1-2, Körmöcbányára 1937 február 14-31. Az egyhet­es utazás részvételi díja 89 pengő, mely összegben a fűtött luxusautocarokon való oda-vissza utazás, teljes ellátás és lakás, valamint összes adók és borravalók foglaltatnak. Lakás és ellátás az 1300 m magasan fekvő SKALKA sportszállóban, amelynek teljesen mo­dern berendezése­­, utasaink legnagyobb kényelmét biztosítja. Kirándulásiun­kat a Magyar Nemzeti Bank 569. sz. engedélye alapján indítjuk. Jelentkezés és felvilágosítás Az Est Utazási és Nenetjegyirodájában, Emébet körút 18-20 Juhász Andor magyar középosztály felelősségéről Wekerle-serlegbeszéd az Országos Kaszinó lakomáján (Saját tudósítónktól.) Vasárnap tartotta köz­gyűlését az Országos Kaszinó. Gróf Teleki Pál igazgatót közfelkiáltással újabb három évre meg­választották. A választmány rendes tagjai­­ Bálás Béla, Bálás Károly, Balogh Elemér, Bernát Ist­ván, Degré Miklós, Dömötör László, Folkusházy Lajos, Kesztessy Ferenc, Ghyczy Dénes, Haller Károly, Horánszky Gyula, Juhász Andor, Lázár László, Osz­roluczky Miklós, Perczell György, báró Pongrácz Jenő, Preszly Elemér, Rauscher Aurél, Szabolcska Mihály és Újhelyi Andor lettek. Pót­tagok: Fark­­sfalvi Farkas Géza, Ferenczy Tibor, Lamotte Károly, Melzer István és Posch Gyula. A szám­vizsgálóbizottság tagjai: Weszely Gyula, Mosen Rudolf és vitéz Bathó János. A közgyűlést követő lakomán dr. Juhász An­dor, a királyi kúria nyugalmazott elnöke mondta a W­ekerle-serlegbeszédet a magyar középosz­tály felelősségéről. — Újabban nemzeti életünk minden betegségi tüne­téért a középosztályt szokás felelősségre vonni és pedig nemcsak kortesbeszédek keretében, hanem a tudományos irodalomban is.­­ Az egyik támadó cikk sze­rzője előrebocsátva a középosztály összetételében bekövetkezett tagadhatat­lan változást, kiemeli, hogy amint a Deák Ferenc-féle művelt birtokosok befolyása mindinkább csökkent, azzal együtt csökkent ennek az uralkodó osztálynak politikai érzéke is. Hiszen — úgymond — másként nem volna megérthető, hogy miért nem nézett szemébe ez a középosztály a nemzeti élet nagy problémáinak: a választójognak, a földkér­désnek és a nemzetiségi kér­­désnek. Szerinte Trianon csak részben hozott más problémákat, de a középosztály, amely a választójog újabb szabályozásával kantélák címén újból biztosítaná magának a hatalmat, sem a régieket, sem az újakat nem oldotta meg. Felemlíti a cikk írója az elszakított­­magyarság dolgát is és bizonyosnak mondja, hogy a leszakadt magyarság és az itteni közötti űrt a hazai középosztály rovására kell írni, amely e téren napról­napra mellőzi a reális szükségleteket, most is gyártja a­ revíziós és egyéb reményeket és olyan mesék és ábrán­dok világában él, amelyek naívságuk miatt a nyomda­festéket sem bírják el.­­ Mielőtt a nép vezető rétegét olyan szigorú meg­ítélésben részesítenék, mérlegelni kellett volna annak az osztálynak eddigi sorsát, szerepét és érdemeit. Nem nyúlva vissza a távolabbi történelmi időkbe, csupán 1848-at említem fel, amikor a magyar középosztály, akkor még nemesi rend, kivételes példaadással önmaga mondott le rendi kiváltságairól. Ezt követően az orosz segítséggel levert szabadságharc után végigszenvedte középosztályunk erkölcsileg és anyagilag a mintegy kétévtizedes alkotmányellenes uralom kínszenvedéseit, hűségesen kitartva a nemzeti eszme mellett. Újabban a világháború, az összeomlás, a forradalmak, hazánk kirablása és feldarabolása, a rekonstrukció idejében pedig a földbirtokrendezés, pénzünknek, az állami ér­tékpapíroknak, különösen a hadikölcsönkötvényeknek elértéktelenedése, a tisztviselői illetmények és nyug­díjak ismételt leszállítása stb. követelt középosztá­lyunktól a teljes összeroppanás meggátlása érdekében súlyos áldozatokat. Mindezt figyelembe kell venn­i ak­kor, amikor a magyar művelt középosztály nemzet­fenntartó jelentőségét bírálat tárgyává tesszük.­­ A középosztály javára kell elkönyvelni, hogy világszerte sehol sincs olyan nyugalom és rend, mint, nálunk. Ezt a külföld is honorálja. A magyar intelli­gencia látja el túlnyomóan a törvén­yhozást, az állami és az autonóm közigazgatást, az igazságszolgáttatást, a katonai és rendőri hatalom irányítását, az ő középen van a magyar tudomány, művészet, a saj­ó és nagy-, részt az ipar és kereskedelem is. Hogy Magyaror­szág a katasztrófák véget nem érő láncolata után egy, t­alán és különösen mint nemzeti állam létezik, — nem vonva kétségbe társadalmunk valamennyi osztályának jelentő­ségét és érdemeit — elsősorban mégis a köz­posztály áldozatkészségének és kitartásának köszönhető. — Legérzékenyebb!?« érintett engem, felvidé­ki s­zü­­letésü magyar embert, a középosztály elleni támadások­nak az illuzionizmust ostorozó rész. A magyar közép­osztály hazafias érzésű tagjaiban tagadhatatlanul él Magyarország feltámadásának kiolthatatlan reménye. Várjon ez-e az oly sokszor kifogásolt illuzionizmust Ezt a nemzeti eszményt öljük ki a magyarság lelkéből! A magyar anya ne a Nemzeti Hiszekegyre, hanem a mai geográfia tisztletére oktassa gyermekét! Biz­o­nyára mindnyájan elismerjük, hogzy egyelőre raboskodó vé­reink sorsának megjavítására és szenvedésének meg­szüntetésére kellene minden erőnket egyesíteni és hogy e részben nem lehe­tünk megelégedve azzal, ami eddig­elé történt. A fennálló rendkívüli nehézségeket áthi­daló gyakorlati lehetőségeket kellene kimunkálni és nem a magyar lelkek legszentebb érzésének néha naiv megnyilatkozásait nyomdafestéket nem tiltó­­ alg­isá­goknak bélyegezni. Ne bántsuk ezt a mi ezer gonddal, bajjal küzdő középosztályunkat. Ne bántsuk ezt a közép­osztályt, de örüljünk annak, hogy bár erejében megfo­gyatkozva, még létezik s megapadt realitásai helyett ideáljaiból merít erőt és bátorságot. ----•. .«• ­­t GÉZA Jr Rány | ÉSDUSAN * Irta: Hunyady Sándor Irinának nem volt külön hálószobája. Asszonyi szenvedélye, hogy rendezkedjék és díszítsen, csak a kertben nyilvánulhatott meg. Csináltathatott üvegházat virágoknak, gyümölcsöknek, korai főzelékeknek. Hozat­hatott Londonból angol virágmagokat, ültet­hetett a kastély frontja előtt óriási gruppot, vásárolhatott drága kerti bútorokat a parkba. De a ház belső szerkezete nem tűrt semmi­féle lényeges változtatást. A falakról nem lehetett eltávolítani a fényképről nagyított, naiv krétarajzokat; az »ősök« képei voltak. Nem illett volna a szűk, régimódi ágyakat kicserélni. Mindenik ágy híres volt róla, hogy született vagy meghalt benne valaki. Majd mindenik szobában volt varrógép, de ágy bizonyosan legalább egy, néha három. Az egyik vendégszoba Milicáéké volt, a má­sik a szenttamási, a harmadik az óbecsei, a negyedik a begrádi rokonoké. A sifonok teli voltak ruhával, amiket a vendégek csak úgy otthagytak, egyik nyártól a másikig. Nyá­ron mindig volt egy-két-három lakóvendég. Külön­ös alkalmakkor pedig összegyűlt Fe­ketenádason az egész Valiszavljevics-család. Voltak vagy ötvenen. Ilyenkor kellett min­den szoba, minden ágy, minden díván. Még a padláson is háltak atyafiak, sőt a parkban is a fatörzsek közé aggatott hálós hinta­ágyakban. Nem lehetett segíteni e patriar­kális állapoton. Még a bútorok is kicserélhe­tetlenek voltak. Irina érezte, hogyha moder­nizálná vagy fényűzőbbé tenné a berende­zést, fölidézné vele a férje egész családjának haragját. Fejére vonná azt a megrovást, hogy tékozló, pazarol a máséból. Talán még azzal is meggyanúsítanák, hogy erkölcstelen titokban. Hiszen voltak a famíliában olyan nénik, akik ingerülten kifogásolták, hogy két fürdőszoba van a kastélyban, a kádak újak, a fal csempézett. Minek az ilyesmi falun? Télen kész meghűlés fürödni. Nyáron meg ott a Ferenc-csatorna egy negyedóra kocsin. Olyan volt a ház belül, mint egy tízszere­sére növesztett tanítói lak, jómódú vidéken, ahol sok járandósága meg gazdag felesége van a tanítónak. De ha az ember jobban kö­rülnézett, mind márt megláthatta a polgári egyszerűség rétege alatt a nagy vagyont. A végtelenül pedáns tisztaság költséges fény­űzés lehet ekkora házban. Sok cseléd kell ahhoz, hogy mindennap kitakarítsanak eny­nyi szobát akkor is, ha lakik bennük valaki, akkor is, ha üresen állnak. A rengeteg pe­hely a párnákban és dunyhákban, a végtele­nül sok finom vászonnemű. Egy mezővárost ki lehetett volna stafírozni a kastély lepedői­ből és ciháiból. A spájz határtalan bősége. Liszt, bab, lencse, borsó zsákokban. Óriási ládákban kávé és cukor. Zsír roppant bödö­nökben. Egész tábla szalonnák, hatalmas sonkák. Ezer üveg lekvár meg befőtt. És a hazai dolgok mellett drága konzervek. Ana­nász, lazac, kaviár. Egész raktár francia pezsgő és francia likőr a pincében. Dusán szerette a nagyszabású bevásárlásokat. Egy­szerre tízezer trabukót vett Újvidéken. Le­gyen otthon szivar. A fürdőszobában pedig szalmafonatú, húszliteres demionban állott a 4711-es otkolon. Jó, ha van abból is elég, csak fölmegy közben az ára. Azon a napon, amikor a huszárok megje­lentek Feketenádason, a kastély terraszáról nézte a bevonulást Dusán. Mellette állt a fe­lesége meg a nénje, Milica, a papné, aki öz­vegy lett közben és a nénjének a leánya, Danica. Danica húszéves, elegáns kis hölgy volt. Olyan civilizált, mint akármelyik tenniszező, dzsentri kisasszony. Neki is fekete haja, fe­kete szeme volt. Csak a bőre volt fehér, de olyan gyanúsan fehér, a­hogy látszott rajta, ha nem vigyázna magára örökösen, egy óra alatt indiánná barnulna a napon az ősi haj­lamtól. A szeme csillogott, finom, kis orra szinte megmozdult a lelkesedéstől, ahogy a katonaszagot szimatolta a levegőben. Hozzánk szállnak a tisztek?, — kér­dezte olyan hangon a nagybátyját, hogy, benne volt, táncot érez, nótát, flörtöt, mula­tást. A derekában megmozdult minden ideg. — Nem szállnak hozzánk! — mondta komoran Dusán. — Miért ? — kérdezte csalódottan a­ lány. A foga egy parányit előreállt,­ az ajka, amely sötétpiros volt, duzzadt, mintha méh csípte volna meg, kissé kinyílt. Nemcsak a hangjával kérdezett, a szája formájával is, nyulacska. — Nem vagyunk elég előkelőek nekik! — dörmögte Dusán. Milica megsértődött, Irina nevetett: »hála Istennek, ha idejön­nének, nem tudnék miattuk délig pongyolá­ban járni, napkúrát tartani lent a parkban«. — Szerbek vagyunk! — folytatta Dusán zordonan a kesergést. Mintha le akarná szö­gezni az állapotukat, amelyre büszke­ is, de amelyért büntetést kell fizetni, különböző megalázó alakban. Nem volt igaza. A dolog úgy állt, hogy amikor az ezred kibocsátotta a rajt, gondo­san megbeszélték a kvártélykérdést. Az Őr­nagynak pontos helyzetjelentése volt Fe­ketenádasról. Hogy ki az a Valiszavljevics Dusán és milyen a háza? Az ezredes végig­hallgatta az őrnagy referátumát, aztán el­gondolkozva nézett a cigarettája füstjébe. »Persze, hogy a legtermészetesebb dolog lenne hozzája szállni. A kastély a legkényel­mesebb, abban van a legtöbb férőhely. De várjon szívesen látná-e Valiszavljevics a fiúkat? Esetleg megsértődne. Azt hihetné, hogy bosszantani akarjuk a nemzet­isége miatt!« Jankovics hadnagy, aki bunyevác fiú volt, illő tisztelettel megjegyezte, hogy ezt kizártnak tartja. Ismeri hírből a szóban­forgó urat. Nem olyan ember, aki meghara­gudna ezért. Az őrnagy azt indítványozta, hogy csak vonuljon ki a csapat. Ráér hatá­rozni a századparancsnok, ha majd tisztában lesz a dörgéssel. Az ezredes azonban nohány katona volt. Nincsen »majd aztán«, dönteni kell előre. Meg is történt a beosztás: három úr a főbírónál, kettő a jegyzőnél. Minél rosszabb lesz az ügy, annál jobb. Lehet, hogy két hét múlva már a fronton áll a századi Legalább kap valami átmenetet, az itthoni puhaság utánt. (Folytatása következik

Next