Pesti Napló, 1937. október (88. évfolyam, 223–248. szám)

1937-10-01 / 223. szám

Péntek­ PESTI NAPLÓ sodik bekezdése értelmében a felsőháznak csakis a 18. és 39. §-aiban megjelölt Budapesten nem lakó tagjai részesülnek költség­megtérítésben, nyilván­való, hogy a felsőháznak a 4. § B) pontjaiban fel­sorolt tagjai közül a Budapesten nem lakók szin­tén nem részesülnek költségmegtérítésben. Ezek szerint a magyia­r nemzet — amely az ed­dig már részlegesen megvalósított titkos válasz­tási jog keretében e szavazásnak gyakorlását bün­tetés terhe mellett kötelezővé tette — törvényerőre emelte azt az erkölcsi elvet és a hazafiasságnak azt a követelményét, hogy akinek megélhetése biztosítva van, az köteles külön ellenszolgáltatás nélkül a törvény­hozásban is részt venni. Az a ren­­delkezés, hogy a felsőháznak Budapesten nem lakó tagjai költség­megtérítésben részesülnek, nem sérti meg ezt az elvet, mert­ a törvény szelleméből kö­vetkezik az, hogy az erre vonatkozó rendelkezés­nek az a célja, hogy a felsőház tagjai sorából ne legyenek kizárva egyrészt a nem vagyonos ele­mek, másrészt azok a Budapesten nem lakók, akik­nek megélhetési alapját veszélyeztetik a Budapes­ten való megjelenéssel, vagy a megélhetésüket biz­tosító hivatásuknak távollétükben való akadály­talan folytatása érdekében való helyettesítéssel felmerülő költségek. Ha ez az elv a főrendiház tagjaira, vagyis a törvényhozás egyik házának tagjaira törvénybe iktatva lett, úgy az igazság és az erkölcs általá­nos érvényű szabályai megkövetelik azt, hogy a titkos jogra vonatkozó új törvény keretében ezt az elvet a képviselőház tagjaira is alkalmazni kell és pedig legalább annyiban, hogy képviselői minőségben díjazásban vagy tiszteletdíjban nem részesíthetők a képviselőháznak ama tagjai, akik a Magyar Államtól, az azzal kapcsolatban levő vagy azzal összefüggésbe hozható intézményekből magas összegű nyugdíjat s tiszteletdíjakat kapnak. Amennyiben az ekként,­­valamint a fenti I. pont értelmében elérendő­ megtakarítások az adó­leszállításra alapot szolgáltathatnak, úgy ezt az elvet a hozandó új választási törvényben minél nagyobb terjedelemben kell megvalósítani, ha pedig az ez úton elérhető megtakarítások nem képezhetik alapját az adóleszállításnak, úgy azok rendkívül fontos nemzeti célokra fordít­hatók. A hazafias áldozatkészség törvény© minden­kire kötelező, ebbeli kötelességüket teljesítették különösen a hősi halált haltak, a rokkantak és nagyon üdvös hatást váltana ki az, ha a fentiek szerint elérhető megtakarítás az »Önállósítási Alap« nagyobbítására fordíttatik akként, hogy a hősi halált haltak gyermekeinek, a rokkantak­nak, az iparos és kereskedelmi foglalkozást űző vitézeknek az ipar és kereskedelem terén való megélhetésük és boldogulásuk lehetővé tétetik, ami a vitézekre azért is fontos, mert a Vitézi Rendnek iparos vagy kereskedői foglalkozást űző tagjai­ a földművelő tagok mellett eddig ilyen irányú támogatásban nem részesültek. Ez a támogatás nemcsak szaporítja a hazáért áldozatra kész, hanem az adózásra is képes s így az állam fennmaradását biztosító egyének számát. A magyar nemzet története mutatja és az álta­lános viszonyok igazolták és igazolják azt, hogy a magyar nemzetnek mindenkor készen kell állnia a fennmaradását és boldogulását biztosító har­cokra, ezt pedig csak úgy érhetjük el, ha a nem­zetnek minél több katonai szolgálatra alkalmas tagja van és az új nemzedéknek a­ hiányos táplál­kozás folytán fenyegető elsatnyulása, pusztulása­­meghiúsíttatik, ezért az ezen célt megvalósítani törekvő, »zöld kereszt« mozgalomnak az elérhető megtakarításokból való hathatós támogatása rend­kívül sürgős és fontos nemzeti érdek, amelynek megvalósítása érdekében feltétlenül kell törekedni arra, hogy a fenti alapon minél nagyobb meg­takarítások legyenek elérhetők.­ ­. Amennyire életbevágó és nagy horderejű a vá­lasztói jogra vonatkozó új törvény meghozatala, émoly végzetes következményekkel járhat annak megalkotása akkor, ha annak meghozatalánál fontos körülmények és lényeges tapasztalatok mellőztetnek, ezért nagyon ajánlatos és kívánatos, hogy a miniszterelnök úr visszatérjen a háború­előtti ahhoz a szokáshoz, amely az egyes törvény­javaslatokhoz való hozzászólhatást a parlamenti tárgyalás előtt az egyes polgároknak is lehetővé tette, mert csak ekként volt hozható a háború­előtt sok igen klasszikus értékű törvény és mert bármennyire ismerik is a törvényjavaslatnak mi­niszteriális előkészítői a törvénybe foglalandó anyagot, azoknak —­ mint embereknek — a figyel­mét elkerülhetik lényeges körülmények és minél szélesebb terjedelmű hozzászólásnak hozzátétele olyan gondolatokat vethet fel, amelyek nagy hord­erejűek s ezeknek figyelembevétele fontos köz­érdek, mellőzése pedig súlyos hátrányokkal jár­hat. Az ország neve Területe km'-ekben Lakosa male a száma Képviselőinek a száma Hány km*-re­­ Hány lakosra esik egy képviselő Északamerikai Egyesült Államok 7,839.063 127,521.000 435 18.021 293.152 Angl­ia (Észak-Irországgal) .241.865 45,403.000 615 393 73.826 Franciaország 550.986 41,843 923 615 896 68.055 Német Birodalom 470.699 66,044.000 669 704 98.720 Olaszország 310.137 43,843.000 400 775 109.607 Lengyelország 388.635 33,418.000 208 1.868 160.663 Hollandia 34.222 8,932.102 100 342 89.321 Portugália 91.948 6,825.883 90­­.022 75.789 Csehszlovákia 140.394 15.017.347 300 468 50.058 Magyarország 93.073 8.898.367 245 380 36.319 Ketten a Dunaparton Írta: Bozzay Margit A budai Dunaparton álltak és nézték az esti lámpák fényében olajosan, barnán villódzó vizet. Nézték a fodrokat, ahogy egymásba, egymásra simultak, ahogy remegett rajtuk a lámpák na­rancsba olvadó rószaszínű fénye, ahogy jöttek egymásután és mentek, ahonnan jöttek: a végte­lenbe. Hosszú ideje nézték már. S közben nem be­széltek egyetlen szót sem. Válluk, karjuk összeért, egymáshoz simult, s a könnyű ruhákon keresztül érezték egymás testének melegét a langyos éjsza­kában. — Lássa, ha maga bátrabb kicsit. •— szólalt meg hirtelen halk, vibráló és nem a torkából, ha­nem a lelkéből jövő hangon a férfi — már meg is születhetett volna. A lány merezdült. Lassan elfordította fejét a víztől és mély, beszédes szemét a férfira emelte. A két nézés összeomlott. A kék meg a fekete. S ahogy összeomlott, olyan volt, mint két egy­másba szakadt tó. Az egyik, a mélység ellenére is átlátszóan tiszta, mert az ég kékségét tükrözte a napon, a másik feneketlenül sötét a fenyők ár­nyékában. Mind a két nézés testi vággyal és lelki vágy­gyal volt terhes. Olyan vágyakkal, amelyekben nemcsak ők voltak az egymás szeretésükkel, kí­vánásukkal, hanem amelyben benne volt az élet folytatásának, az örökkévalóságnak gyönyörű, ha­zug szédü­lete is. Az a szédület, amely a két em­berrel, akik szeretik egymást, kívántatja, akar­tatja, hogy az égigérő szerelemnek folytatása, bi­zonyítéka legyen. Amely nem ér véget a betelje­­sü­léssel, hanem amelynek minden beteljesülés csak új szépséget, új mélységet, új fényességet ad. A leány rátette kezét­ a férfi kezére, azután éppen olyan halkan és éppen olyan mélyről, mint a férfi az előbb, mondotta: — Igaza van. Abban igaza, hogy már megszü­lethetett volna. De abban nem, hogy azért nem született meg, mert nem volt bátorságom hozzá, hogy a világra hozzam. — Hát volt? — kérdezte a férfi s észre sem vette, mennyi keserűség volt a száján. A lány ujjai lassan behajoltak a keze alatt fekvő kézen. • _ — Igen. A bátorság megvolt. S ha, magát nem féltem olyan mondhatatlanul, világra hoztam volna. — Nem értem. — Pedig egyszerű. Maga miatt ,nem szül­e­tem meg. — Miattam. — Eltatigatottc kicsít, azután hal­kan és szaggatottan folytatta. — Igen... Értem. Félt, hogy a feleségem egyszer mégis... tudomást szerez róla. A lány megrázta fejét. Kis fekete kalapjában hullámzott a fátyol fiatal, szép, tiszta arca körül. — Nem... Nem azért. Rá ebben a vonatkozás­ban nem gondoltam. — S most az ő száján volt keserűség. — Hát akkor? A hosszú ujjak még erősebben, még melegebben fogták át a kesztyűtlen férfikezet. Olyan mele­gen, olyan testtel és lélekkel, hogy a férfi lassan leejtette fejét a kézre és a száját hosszan, forrón reányomta. A lány a csók alatt lehányta a szemét. Min­dig lehunyta. Nem bírta még így, egyoldalúan sem nyitott szemmel a csókot. Ha a nagy, erős száj hozzáért, pillái rögtön leereszkedtek és rög­tön kizárták a világot kettőjük közül. Kellett neki ez az elzártság. Ez a kiesés az életb­ől és ez a maga­átadása az érzésnek, a boldogságnak. Ez a szédítő zsibbadás, amely alatt nem egyszer érezte, hogy apró részekre bomlik csak azért, hogy minden részével még külön is élhesse a csóknak ezt a soha nem álmodott mámorát. És így volt a férfi is. Túl a rengeteg nőn, aki útjába került a harminc év alatt, mióta csókolt. Mert rengeteget csókolt. Szívből és szív nélkül, de mindig csak önzőn. Mindig csak úgy, hogy neki legyen öröme benne. A másik sohasem számított. Még a felesége sem. Még akkor sem, amikor el­vette. Megházasodott, mert gyereket akart. Szép, okos gyereket, akiért érdemes dolgozni és otthont teremteni. De nem lett... Húsz év alatt nem lett. Mindene lett, amit csak akart, csak az nem, amit legjobban akart... Nők, szőkék, bar­nák, szépek és kevésbé szépek, villa, autó, pénz, utazás, minden, csak gyerek nem ... Pedig mindig jobban vágyott rá. Sokszor már fájdalmasan. Ke­reste a nőt, futott egyiktől a másikhoz, hogy meg­találja azt, aki a gyereke anyja lesz. De nem találta... Mámort talált eleget, többet is, mint keresett, de azt a megmagyarázhatatlan érzést, azt a szerelembe oltott vágyat, azt a remegő kívánságot, hogy most... ettől a nőtől... ebből az ölelésből megszülessen végre, akit annyira vár... azt nem találta meg. Egészen... a lányig... Eddig a lányig, akinek a kezén izzik a szája itt a langyos estében a Dunaparton. Ennél azonban kitört belőle. Ugy kitört, ahogy a tűzhányó tör ki hosszú pihenés után. Ugy, hogy szinte el­söpörte ... S attól kezdve mindent erre az egy kártyára tett. Akarta, — soha semmit sem akart annyira — hogy a lány beleszeressen. Beleszere­tett... Nem úgy, ahogy ezt mostanában értik, hanem igazán. Úgy, hogy rajta keresztül élt, lélegzett és csak azok az órák számítottak az éle­tében, amiket együtt töltöttek. Egyszer azután, amikor már elérkezettnek vélte az időt, meg­mondta, mit akar... Hogy gondolatban már el is rendezett mindent. Elviszi valami külföldi szana­tóriumba és otthagyja, amíg szükséges lesz-Hogyha túl lesz mindenen, haza­jön, folytatja a régi életét és egy év, talán még több idő múlva örökbefogadja majd a gyermeket. Hogy nem fog megtudni senki semmit, hogy ő minden szabad percét náluk tölti és ott lesz az igazi élete, az igazi otthona... A lány nem mondott nemet... Azt mondta, bízzanak mindent a sorsra, ő nem tesz ellene semmit... A világ legboldogabb em­bere volt akkor. Imádta a lányt. Imádta benne a nőt és már előre gyermekének az anyját. Milyen boldogan várta az első ölelést. Hogyan készült rá napokon, éjszakákon át. Hogyan rendezgette gon­dolatban, hogy­an fényesítette, színesítette, gazda­gította lélekben. Úgy, talán még ugyabbul, mint a szűz a nászéjszakáját. Hogyan indult meg szinte remegő lélekkel a Szigetre, ahol a lány várta-Úgy érezte, abban az első ölelésben mindent meg­kap, amit férfi csak kaphat. A nőt, akit határ­talanul szeret, aki után minden idegével, az egész szívével vágyik, és a gyereket, aki húsz eszten­deje állia az életének. Felsóhajtott. A lány felemelte szabad kezét és lassan, vég­telen gyengéden a férfi fejére tette. — Életem ... — mondta. — Ne kínozza ma­gát. És ne higgye azt, hogy magamért nem tettem és magamat féltettem. Magáért nem tettem és magát féltettem. A férfi felemelte fejét. Szeme végtelen szo­morú volt és arca még a homályban is sápadt. — Elhiszem . . . Csak . . . nem értem egészen. — Majd megmagyarázom. — De ha nem értem is, végtelenül szeretem, és bár fáj, sem tudok neheztelni magára. Hiszen igaza van. Olyan nagy dolgot kértem, aminél na­gyobbat férfi nem kérhet, és amiért én alig ad­hattam volna valaha is valamit. Biztosítékot meg éppen nem. — Amiért maga máris mindent adott, mondta simogatón a lány. — Sőt, többet adott a mindennél. És ennek a mindennek a megtartá­sáért ... nem tehettem eleget kívánságának ... ítéltettem ezt a mindent... Féltettem a tetszését, amely mindig, mint valami szép szobron kalan­doz rajtam. Hogy meg tudom-e tartani akkor is, ha formátlan leszek, ha a derekamat nem éri át a két kezével, ha mellemet nem tudja betakarni az egyik tenyerével. Féltettem, hogy mi lesz... ha nem leszek itt... Ha esetleg hónapokig távol leszek... Hogy kih­ez sodorja azalatt az élet-Mert maga... — és a végtele szerelem mellett végtelen szomorúság volt a hangjában — nem az a férfit aki meg tud maradni egy asszony mellett. 1937 október 1­2

Next