Pesti Napló, 1938. július (89. évfolyam, 123–149. szám)

1938-07-01 / 123. szám

Péntek­ PESTI NAPLÓ 1938 július 1­2 rasztság életnívóját. A keleti ember amúgy sincs elkényeztetve és túlnyomó többségben élete éppen csak a létfenntartás határán mozog-Luxusra, külföldi áruk vételére nem telik neki. Míg Nagybritanniában 1926/30. között az impor­tált áru évi fejenkénti állagának értéke 113 dol­lár, a behozatalra sokkal kevésbé szoruló USA-ban 32­70 dollár volt, addig Japánban csak 15, Kínában pedig pláne mindössze 1,77 dollárra rú­gott az import egy-egy személyre számítva. De belföldi árut is alig vásárolhat a japán. Japán ipari termelése 1925/34 közti tíz év alatt 96 szá­zalékkal növekedett ugyan, azonban a reálbérek mégis tizenhét százalékkal csökkentek. Egy japán szövőmunkás az amerikai bérének egytizedré­szét, az angolnak egynyolcad részét keresi. Az átlagos létfenntartási költségek 200 száza­lékkal alacsonyabbak, mint a USA-ban, az átla­gos béreik azonban 900 százalékkal kisebbek. És a további rosszabbodást alig lehet elkerülni. Az államnak, a hadseregnek egyre több pénzre van szüksége, tisztán az adóbevételeket hét év alatt a duplájára csavarták fel és az adóprés még egyre működik. A fokozott adóztatás pedig eddig is szükségszerűen az árak emelkedésére, ez pedig közvetve a munkabérek csökkentésére vezetett. Hol a kiút ebből a gazdasági kutyaszorítóból? Miként lehetne a 13 milliárd yenre becsült évi nemzeti jövedelmet, amelynek immár több mint 10 százalékát emésztik fel a katonai és hadikiadá­sok, valamiképpen emelni, hogy az adók is emel­hetők legyenek? Hatalmas problémák, amelyekre egyelőre nincs megoldás. A távolkeleti háború tombol, Japán terjeszkedni a­kar és bár Mandzsu­kuo példája elriasztó, az elfoglalt területek nyers­anyagkészleteinek kiaknázásából, kincseinek fel­tárásából és kihasználásából akarja terjeszkedésé­ne­k költségeit előteremteni. Mandzsukuóban ez egyelőre nem sikerült, ez az ország egyelőre sú­lyos százmilliókba kerül évente. Sikerül-e majd a többiben­? Nagy kérdés! A japán gazdasági élet felett sötét felhők tornyosulnak és ha csakugyan tízéves háborút készítenek elő a Távol-Keleten, akkor a világ előreláthatólag még számnos jelen­tős gazdasági és szociális probléma kipattanásá­nak lesz tanúja a Felkelő Nap országában.. „ Minden napom ünnep lett, Olvasom az llünnep"-et. NEMES FEM REGÉNY Irta: HU NY ADY SÁNDOR 37 Otthon Reményi Hedvig telefonüzenete várta. Hívja föl rögtön mihelyt hazaérkezik. A nagy művésznő meleg szeretettel korholta ifjú kolléganőjét: »Elfelejtetted, hogy élek? Ez a barátság!! Holnap félháromkor ebédre várlak! Nincs kifogás! Az uram is nagyon szeretne látni és lesz nálunk két vendég, akik végtelenül kíváncsiak rád, rajongóid és azon­kívül mindenkinél fontosabbak a számodra! A két »fontos« vendég Budapest legelő­kelőbb magánszínházának vezérigazgatója és művészeti igazgatója volt. Amilyen szánalmas és megható benyomást tett annak idején Ma­tildra Bajzai Ernő, oly kellemes és mégis za­varbaejtően biztos volt a két igazgatótárs egyénisége. Jól voltak öltözve, szépen ettek. A vezérnek piros füle volt, mint a korall és gyö­nyörű foga. A művészeti főnöknek spanyolo­san sápadt arca volt, oly elragadóan bánt bár­sonyos hangjával, hogy Matildot is megejtette varázsa. »Csakugyan igaz lehet, amit beszél­nek róla — gondolta — olyan ember, akiért megvadulnak a nők!« Az ebéd finom volt, titokban az is izgal­massá tette, hogy Matild megérezte: a társa­ság összetételében van valmi célzatosság. A barátnője akar tőle valamit. Persze a »szín­házról« beszéltek, de nem azzal az alulról föl­felé lángoló, kültelki lelkesedéssel, ahogy Baj­zaiék tették, hanem valami különös, intelli­gens szárazsággal, ahogy vezérkari tisztek be­szélnek egymás között a háborúról. A művészeti igazgató kifejtette, mekkora baj, hogy a színésznői pályára ritkán hatá­rozza el magát magasabb rangosztálybeli nő. Ezért ha akad is a felnövekvő anyagban te­hetség, olyan alig van, aki magával hozná azt a sajátságos adományt, amellyel születni kell, apró dolgokat, amelyeket meg kell tanulni tízéves korig. Az úriságot! »Sajnos nincs olyan színésznőnk, aki dámát tudna játszani!« — panaszolta az igazgató, aztán elhallgatott. Bosszankodva jutott eszébe, hogy a háziasz­szony is egy tejcsarnokból lépett a színpadra. Reményi azonban nem haragudott, sőt élénken helyeselt: — Szóról szóra így van! Itt vagyok pél­dául én! Nyugodtan játszom királynőket és tündéreket. Meghalok a színpadon, gyilkolok, szerelmes vagyok! Ott, ahol »dráma« van, helyben vagyok, de ahol csak simán társalogni kell, kényelmetlenül érzem magamat. Mond­juk, hogy a szerepem szerint grófnő vagyok. Semmi baj a lélekkel és a tragédiával. De ha fölakasztom magam, sem tudok természetes hangon beszélni a színpadi cselédségemmel! — nevetett. — »Mondja meg a gróf úrnak Jean, hogy a szobámban várom!...« ezt ma is úgy ejtem ki, mint egy színitanodai növendék. Az ilyesmi megtanulhatatlan. Feketénél a »vezér« gyöngéden és rava­szul­ megkérdezte Matildot, mik a tervei a szezonra? — Nem tudom! — felelte őszintén Matild. — Nem vagyok egészen rendben a színhá­zammal! — Ennek nagyon örülök! — mondta a di­rektor tökéletesen őszintének látszó, meleg hangsúllyal. — Mert nagyon szeretném, ha együtt dolgozhatnánk! Már tavaly is ajánla­tot akartam tenni, amikor láttam a Warren­nében... — Látott?! — vágott közbe Matild ör­vendezve. — Háromszor! El voltam ragadtatva. De nem tartottam volna kollegiális dolognak, hogy kiemeljem egy küzdő kis színház töl­tőárjából. Persze egészen más, ha szabad! Igazán tárt karokkal fogadjuk! A háziasszony fülét hegyezve figyelte a társalgást, vidáman felkiáltott: — Eredj­etek át gyerekek a szobámba, beszéljétek meg a hitvány anyagiakat! Matild megérezte, hogy ehhez az ember­hez nem küldhetné el önkéntes titkárát, Lulut, hogy alkudozzék. Átsétáltak egy kis, szalonszerű szobába. Leültek egy rózsafa­asztalka mellé, amelyen könyvek voltak, író­szerek és egy húszéves szerep, Reményi leg­újabb föladata. A »vezér« nagyon fölényesen beszélt a pénzről, holott éppen elég sok baja volt a pénz miatt. Dehát másféle számokban gon­dolkozott, mint Bajzai Ernő és ez imponálóvá tette. Azonkívül sokkal jobban tudta, mint Matild, hogy milyen üzleti értéke van. Tudott más színházak terveiről, amelyek Majthényi felé tapogatóznak. Becsületbeli dolognak tar­totta, hogy Matild »nála legyen«. Jó néhány levelet kapott bérlőktől, amelyek Majthényit követelték a színháztól. Tisztelte is Matildot a származása miatt. Hátha egyszer mégis kibékül az apjával! Mit jelenthetne Grobon Henrik a színháza mögött a bankjaival?! Ezért nem alkudozott, hanem, hogy min­den más konkurrenciát sürgősen elgáncsoljon, mind márt a legmagasabban kezdte: — Mi biztosíthatnánk százötven pengő felléptidíjat és száz estét. Ez a minimum. De remélem, hogy kétszázat fog játszani nálunk. És ez már pénz, a­mi szerény, magyar viszo­nyaink között. Matild egy pillanatra behúnyta a szemét.­Ez ugrásszerű emelkedés volt. Szinte álom. Mégis eszébe jutott a Klasszikus Színház igazgatója. Aki fölfedezte. — Szeretnék előbb beszélni Rajzaival! — mondta. — Bizonyos dolgok miatt hálával tartozom neki! (Folytatása következik.) Meglepő gyógyítási eredményeket értek el Szent-Györgyi P-vitaminjával az eddig nehezen gyógyuló vérzéses vesegyulladásnál A szagedi Ferenc József tudományegyetem bel­gyógyászati diagnosztikai klinikáján kipróbálták Szent-Györgyi Albert és Rusznyák István egyetemi pro­fesszorok P-vitaminját vérzéses vesegyulladásnál, amely eddig a régi gyógyítómód mellett csak nehezen vagy egyáltalában nem gyógyult. Az eredmények, amelyek a klinikán a P-vitaminnal, illetve Citrin­nel, aminek új szerüket a föltaláló professzorok elnevezték, meg­lepők, úgyhogy azokat Purjesz Béla processzor enge­délye alapján dr Lajos Sándor tanársegéd most meg­ismerteti az orvosi nyilvánossággal. A klinika két vesevérzéses és vesegyulladásos bete­gén megállapították az okozati összefüggést a vérzés megszűnése és a Citrin adagolása között. A gyógyulási folyamat négy esetben meglepő gyorsan, úgyszólván néhány nap alatt megindult és csak egy esetben húzó­dott el hosszabb ideig. Ekkor is a gócos fertőzés oká­nak megszűnése után a Citrin hatása gyorsan érvé­nyesült. Ugyanebben az esetben megállapíthatták az orvosok, hogy a Citri­n kihagyása után a vérzés újból jelentkezett, majd a szer alkalmazására ismét hamaro­san megszűnt. A Citrin-adagokat nem szabályosan alkalmazták. Az adagok 25 és 300 miligramm között ingadoztak. Pontos adagot megjelölni a klinika nem tud, azt az esetek sze­rint kell az orvosnak eldöntenie. A klinika véleménye szerint, amit az esetek nagyobb részében szerzett tapasztalatok is igazolnak, napi 50—100 miligramm között kell keresni azt a legnagyobb adagot, amivel a szervezet a Citrinben vitaminnal megtelik. Megpróbálkozott a klinika egy esetben a C-vitamin­nal való együttes kezeléssel is, erről azonban még véle­ményt nem mondhat, ez további klinikai megfigyelése­ket tesz szükségessé. Miután azonban a P-vitaminnak ugyanabban az oxidációs rendszerben van fontos sze­repe, mint a C-vitaminnak, illetve az ascorbinsavnak, valószínű, hogy a két vitamin együttes alkalmazása egymás hatásának növelése révén az eredményesség szempontjából nagyobb hatást kelt. Megemlíti dr. Lajos Sándor beszámolója, hogy a Citrin-injekcióktól soha a legkisebb kellemetlenséget nem észlelték, akár az erek, akár a beteg általános köz­érzete szempontjából. A Citrint a vérzéses vesegyulladás esetein kívül mí­g, nem vérzésekkel járó betegségekben is alkalmaz­ták, mégpedig heveny reumatikus sokszülött gyulladás­nál és szívbelhártyagyullaadásnál is. Ezekkel a betegsé­gekkel kapcsolatban a Citrin hatásáról szerzett benyo­mások vegyesek, így a sokizületi gyulladásban szen­vedő betegnél a klinikai kép jóformán alig változott, bár az erek ellenállásának növekedését és az erek át­eresztőségének csökkenését megállapították. A szívbel­hártyagyulladás egyik fajtájánál semmiféle hatást nem láttak, míg egy másik fajtájánál 27X50 miligramm Cit­rinnek a vénába való befecskendezésével teljes gyógyu­lást értek el. A beszámoló szerint az elért, eredmények a Citrin­nek előzetes alkalmazását javulják minden olyan beteg­ségben, ahol vesegyulladás veszélye fennáll és így mint megelőzéses gyógykezelés is szóba jöhet. A miniszterelnök beszédével megnyílt a Nemzetközi Légi­­forgalmi Kongresszus (Saját tudósítónktól.) Csütörtökön délelőtt nyi­tották meg a parlament delegációs termében a Légiforgalmi Vállalatok Nemzetközi Szövetsége harmincnyolcadik közgyűlését. A tanácskozáson húsz állam ötvenhárom képviselője vett részt. Először vitéz Imrédy Béla miniszterelnök üdvö­zölte francia nyelven a megjelenteket. — Ha azt a hatalmas fejlődést szemlélem, — mondotta többek között — amelyet az aviatika megszületése óta az egész világon megtett, akkor meg kell állapítanom, hogy ez az új közlekedési mód, amely eredetileg inkább helyi viszonylatok megteremtésére szorítkozott, ma már a világjáró közlekedések előőrsének szerepét tölti be. De ha egyrészről kétségtelen, hogy az aviatika húsz év­nél rövidebb idő alatt ideális közlekedési móddá fejlődött, jelentőségének­ leértékelése volna, ha nem látnánk mást benne, mint új közlekedési mó­dot. Az aviatika a legnemesebbrendű emberi talál­mány, mert gyakorlatilag csaknem megszüntetve a távolságokat, a földünkön élő emberiség egye­temességét valósággá és kézzel foghatóvá tette. — Az aviatika eddig ismeretlen és mérhetet­len világot nyitott meg előttünk. Az ember meg­hódította a földet és a tengereket, de csak az aviatika által lett igazán a világ ura. Magyar­ország legjobb tehetsége szerint igyekszik ki­venni részét ebből a nagyszerű erőfeszítésből. A miniszterelnök végül hangoztatta, hogy éppen a kongresszus ülésezése alatt nyílik meg a budapesti varsói vonal, amely Észak-Európát fogja összekötni Magyarországgal. A miniszterelnök beszédét Grofschmidt Ist­ván köszönte meg. A közgyűlés, amely három napig tart, csütörtök délután szakosztályi ülések keretében műszaki, kereskedelmi és jogi ügyek­kel foglalkozott.

Next