Pesti Napló, 1938. július (89. évfolyam, 123–149. szám)
1938-07-01 / 123. szám
Péntek PESTI NAPLÓ 1938 július 12 rasztság életnívóját. A keleti ember amúgy sincs elkényeztetve és túlnyomó többségben élete éppen csak a létfenntartás határán mozog-Luxusra, külföldi áruk vételére nem telik neki. Míg Nagybritanniában 1926/30. között az importált áru évi fejenkénti állagának értéke 113 dollár, a behozatalra sokkal kevésbé szoruló USA-ban 3270 dollár volt, addig Japánban csak 15, Kínában pedig pláne mindössze 1,77 dollárra rúgott az import egy-egy személyre számítva. De belföldi árut is alig vásárolhat a japán. Japán ipari termelése 1925/34 közti tíz év alatt 96 százalékkal növekedett ugyan, azonban a reálbérek mégis tizenhét százalékkal csökkentek. Egy japán szövőmunkás az amerikai bérének egytizedrészét, az angolnak egynyolcad részét keresi. Az átlagos létfenntartási költségek 200 százalékkal alacsonyabbak, mint a USA-ban, az átlagos béreik azonban 900 százalékkal kisebbek. És a további rosszabbodást alig lehet elkerülni. Az államnak, a hadseregnek egyre több pénzre van szüksége, tisztán az adóbevételeket hét év alatt a duplájára csavarták fel és az adóprés még egyre működik. A fokozott adóztatás pedig eddig is szükségszerűen az árak emelkedésére, ez pedig közvetve a munkabérek csökkentésére vezetett. Hol a kiút ebből a gazdasági kutyaszorítóból? Miként lehetne a 13 milliárd yenre becsült évi nemzeti jövedelmet, amelynek immár több mint 10 százalékát emésztik fel a katonai és hadikiadások, valamiképpen emelni, hogy az adók is emelhetők legyenek? Hatalmas problémák, amelyekre egyelőre nincs megoldás. A távolkeleti háború tombol, Japán terjeszkedni akar és bár Mandzsukuo példája elriasztó, az elfoglalt területek nyersanyagkészleteinek kiaknázásából, kincseinek feltárásából és kihasználásából akarja terjeszkedésének költségeit előteremteni. Mandzsukuóban ez egyelőre nem sikerült, ez az ország egyelőre súlyos százmilliókba kerül évente. Sikerül-e majd a többiben? Nagy kérdés! A japán gazdasági élet felett sötét felhők tornyosulnak és ha csakugyan tízéves háborút készítenek elő a Távol-Keleten, akkor a világ előreláthatólag még számnos jelentős gazdasági és szociális probléma kipattanásának lesz tanúja a Felkelő Nap országában.. „ Minden napom ünnep lett, Olvasom az llünnep"-et. NEMES FEM REGÉNY Irta: HU NY ADY SÁNDOR 37 Otthon Reményi Hedvig telefonüzenete várta. Hívja föl rögtön mihelyt hazaérkezik. A nagy művésznő meleg szeretettel korholta ifjú kolléganőjét: »Elfelejtetted, hogy élek? Ez a barátság!! Holnap félháromkor ebédre várlak! Nincs kifogás! Az uram is nagyon szeretne látni és lesz nálunk két vendég, akik végtelenül kíváncsiak rád, rajongóid és azonkívül mindenkinél fontosabbak a számodra! A két »fontos« vendég Budapest legelőkelőbb magánszínházának vezérigazgatója és művészeti igazgatója volt. Amilyen szánalmas és megható benyomást tett annak idején Matildra Bajzai Ernő, oly kellemes és mégis zavarbaejtően biztos volt a két igazgatótárs egyénisége. Jól voltak öltözve, szépen ettek. A vezérnek piros füle volt, mint a korall és gyönyörű foga. A művészeti főnöknek spanyolosan sápadt arca volt, oly elragadóan bánt bársonyos hangjával, hogy Matildot is megejtette varázsa. »Csakugyan igaz lehet, amit beszélnek róla — gondolta — olyan ember, akiért megvadulnak a nők!« Az ebéd finom volt, titokban az is izgalmassá tette, hogy Matild megérezte: a társaság összetételében van valmi célzatosság. A barátnője akar tőle valamit. Persze a »színházról« beszéltek, de nem azzal az alulról fölfelé lángoló, kültelki lelkesedéssel, ahogy Bajzaiék tették, hanem valami különös, intelligens szárazsággal, ahogy vezérkari tisztek beszélnek egymás között a háborúról. A művészeti igazgató kifejtette, mekkora baj, hogy a színésznői pályára ritkán határozza el magát magasabb rangosztálybeli nő. Ezért ha akad is a felnövekvő anyagban tehetség, olyan alig van, aki magával hozná azt a sajátságos adományt, amellyel születni kell, apró dolgokat, amelyeket meg kell tanulni tízéves korig. Az úriságot! »Sajnos nincs olyan színésznőnk, aki dámát tudna játszani!« — panaszolta az igazgató, aztán elhallgatott. Bosszankodva jutott eszébe, hogy a háziaszszony is egy tejcsarnokból lépett a színpadra. Reményi azonban nem haragudott, sőt élénken helyeselt: — Szóról szóra így van! Itt vagyok például én! Nyugodtan játszom királynőket és tündéreket. Meghalok a színpadon, gyilkolok, szerelmes vagyok! Ott, ahol »dráma« van, helyben vagyok, de ahol csak simán társalogni kell, kényelmetlenül érzem magamat. Mondjuk, hogy a szerepem szerint grófnő vagyok. Semmi baj a lélekkel és a tragédiával. De ha fölakasztom magam, sem tudok természetes hangon beszélni a színpadi cselédségemmel! — nevetett. — »Mondja meg a gróf úrnak Jean, hogy a szobámban várom!...« ezt ma is úgy ejtem ki, mint egy színitanodai növendék. Az ilyesmi megtanulhatatlan. Feketénél a »vezér« gyöngéden és ravaszul megkérdezte Matildot, mik a tervei a szezonra? — Nem tudom! — felelte őszintén Matild. — Nem vagyok egészen rendben a színházammal! — Ennek nagyon örülök! — mondta a direktor tökéletesen őszintének látszó, meleg hangsúllyal. — Mert nagyon szeretném, ha együtt dolgozhatnánk! Már tavaly is ajánlatot akartam tenni, amikor láttam a Warrennében... — Látott?! — vágott közbe Matild örvendezve. — Háromszor! El voltam ragadtatva. De nem tartottam volna kollegiális dolognak, hogy kiemeljem egy küzdő kis színház töltőárjából. Persze egészen más, ha szabad! Igazán tárt karokkal fogadjuk! A háziasszony fülét hegyezve figyelte a társalgást, vidáman felkiáltott: — Eredjetek át gyerekek a szobámba, beszéljétek meg a hitvány anyagiakat! Matild megérezte, hogy ehhez az emberhez nem küldhetné el önkéntes titkárát, Lulut, hogy alkudozzék. Átsétáltak egy kis, szalonszerű szobába. Leültek egy rózsafaasztalka mellé, amelyen könyvek voltak, írószerek és egy húszéves szerep, Reményi legújabb föladata. A »vezér« nagyon fölényesen beszélt a pénzről, holott éppen elég sok baja volt a pénz miatt. Dehát másféle számokban gondolkozott, mint Bajzai Ernő és ez imponálóvá tette. Azonkívül sokkal jobban tudta, mint Matild, hogy milyen üzleti értéke van. Tudott más színházak terveiről, amelyek Majthényi felé tapogatóznak. Becsületbeli dolognak tartotta, hogy Matild »nála legyen«. Jó néhány levelet kapott bérlőktől, amelyek Majthényit követelték a színháztól. Tisztelte is Matildot a származása miatt. Hátha egyszer mégis kibékül az apjával! Mit jelenthetne Grobon Henrik a színháza mögött a bankjaival?! Ezért nem alkudozott, hanem, hogy minden más konkurrenciát sürgősen elgáncsoljon, mind márt a legmagasabban kezdte: — Mi biztosíthatnánk százötven pengő felléptidíjat és száz estét. Ez a minimum. De remélem, hogy kétszázat fog játszani nálunk. És ez már pénz, ami szerény, magyar viszonyaink között. Matild egy pillanatra behúnyta a szemét.Ez ugrásszerű emelkedés volt. Szinte álom. Mégis eszébe jutott a Klasszikus Színház igazgatója. Aki fölfedezte. — Szeretnék előbb beszélni Rajzaival! — mondta. — Bizonyos dolgok miatt hálával tartozom neki! (Folytatása következik.) Meglepő gyógyítási eredményeket értek el Szent-Györgyi P-vitaminjával az eddig nehezen gyógyuló vérzéses vesegyulladásnál A szagedi Ferenc József tudományegyetem belgyógyászati diagnosztikai klinikáján kipróbálták Szent-Györgyi Albert és Rusznyák István egyetemi professzorok P-vitaminját vérzéses vesegyulladásnál, amely eddig a régi gyógyítómód mellett csak nehezen vagy egyáltalában nem gyógyult. Az eredmények, amelyek a klinikán a P-vitaminnal, illetve Citrinnel, aminek új szerüket a föltaláló professzorok elnevezték, meglepők, úgyhogy azokat Purjesz Béla processzor engedélye alapján dr Lajos Sándor tanársegéd most megismerteti az orvosi nyilvánossággal. A klinika két vesevérzéses és vesegyulladásos betegén megállapították az okozati összefüggést a vérzés megszűnése és a Citrin adagolása között. A gyógyulási folyamat négy esetben meglepő gyorsan, úgyszólván néhány nap alatt megindult és csak egy esetben húzódott el hosszabb ideig. Ekkor is a gócos fertőzés okának megszűnése után a Citrin hatása gyorsan érvényesült. Ugyanebben az esetben megállapíthatták az orvosok, hogy a Citrin kihagyása után a vérzés újból jelentkezett, majd a szer alkalmazására ismét hamarosan megszűnt. A Citrin-adagokat nem szabályosan alkalmazták. Az adagok 25 és 300 miligramm között ingadoztak. Pontos adagot megjelölni a klinika nem tud, azt az esetek szerint kell az orvosnak eldöntenie. A klinika véleménye szerint, amit az esetek nagyobb részében szerzett tapasztalatok is igazolnak, napi 50—100 miligramm között kell keresni azt a legnagyobb adagot, amivel a szervezet a Citrinben vitaminnal megtelik. Megpróbálkozott a klinika egy esetben a C-vitaminnal való együttes kezeléssel is, erről azonban még véleményt nem mondhat, ez további klinikai megfigyeléseket tesz szükségessé. Miután azonban a P-vitaminnak ugyanabban az oxidációs rendszerben van fontos szerepe, mint a C-vitaminnak, illetve az ascorbinsavnak, valószínű, hogy a két vitamin együttes alkalmazása egymás hatásának növelése révén az eredményesség szempontjából nagyobb hatást kelt. Megemlíti dr. Lajos Sándor beszámolója, hogy a Citrin-injekcióktól soha a legkisebb kellemetlenséget nem észlelték, akár az erek, akár a beteg általános közérzete szempontjából. A Citrint a vérzéses vesegyulladás esetein kívül míg, nem vérzésekkel járó betegségekben is alkalmazták, mégpedig heveny reumatikus sokszülött gyulladásnál és szívbelhártyagyullaadásnál is. Ezekkel a betegségekkel kapcsolatban a Citrin hatásáról szerzett benyomások vegyesek, így a sokizületi gyulladásban szenvedő betegnél a klinikai kép jóformán alig változott, bár az erek ellenállásának növekedését és az erek áteresztőségének csökkenését megállapították. A szívbelhártyagyulladás egyik fajtájánál semmiféle hatást nem láttak, míg egy másik fajtájánál 27X50 miligramm Citrinnek a vénába való befecskendezésével teljes gyógyulást értek el. A beszámoló szerint az elért, eredmények a Citrinnek előzetes alkalmazását javulják minden olyan betegségben, ahol vesegyulladás veszélye fennáll és így mint megelőzéses gyógykezelés is szóba jöhet. A miniszterelnök beszédével megnyílt a Nemzetközi Légiforgalmi Kongresszus (Saját tudósítónktól.) Csütörtökön délelőtt nyitották meg a parlament delegációs termében a Légiforgalmi Vállalatok Nemzetközi Szövetsége harmincnyolcadik közgyűlését. A tanácskozáson húsz állam ötvenhárom képviselője vett részt. Először vitéz Imrédy Béla miniszterelnök üdvözölte francia nyelven a megjelenteket. — Ha azt a hatalmas fejlődést szemlélem, — mondotta többek között — amelyet az aviatika megszületése óta az egész világon megtett, akkor meg kell állapítanom, hogy ez az új közlekedési mód, amely eredetileg inkább helyi viszonylatok megteremtésére szorítkozott, ma már a világjáró közlekedések előőrsének szerepét tölti be. De ha egyrészről kétségtelen, hogy az aviatika húsz évnél rövidebb idő alatt ideális közlekedési móddá fejlődött, jelentőségének leértékelése volna, ha nem látnánk mást benne, mint új közlekedési módot. Az aviatika a legnemesebbrendű emberi találmány, mert gyakorlatilag csaknem megszüntetve a távolságokat, a földünkön élő emberiség egyetemességét valósággá és kézzel foghatóvá tette. — Az aviatika eddig ismeretlen és mérhetetlen világot nyitott meg előttünk. Az ember meghódította a földet és a tengereket, de csak az aviatika által lett igazán a világ ura. Magyarország legjobb tehetsége szerint igyekszik kivenni részét ebből a nagyszerű erőfeszítésből. A miniszterelnök végül hangoztatta, hogy éppen a kongresszus ülésezése alatt nyílik meg a budapesti varsói vonal, amely Észak-Európát fogja összekötni Magyarországgal. A miniszterelnök beszédét Grofschmidt István köszönte meg. A közgyűlés, amely három napig tart, csütörtök délután szakosztályi ülések keretében műszaki, kereskedelmi és jogi ügyekkel foglalkozott.