Pesti Napló, 1938. szeptember (89. évfolyam, 174–198. szám)

1938-09-01 / 174. szám

1 C Csütörtöki Csütörtök PESTI NAPLÓ 1938 szeptember 1 ­dasági kirándulásoknál, külföldiek látogatásá­nál büszkén mutogatták ezt a­­mintagazdálko­dást, ahol a gyönyörű grafikonok szerint a gabonatermés átlaga 8 q-ról 14 q-ra, a burgo­nyáé 45 q-ról 160 q-ra ugrott fel és ahol egy hold lucernáról,­ csalamádéról több takar­mányt kaszálltak, m­int azelőtt háromról. És az e­redmén­y. Amikor a pénzügyi krach beütött, ezt a birtokot a legreménytelenebbek osztályába kellett sorolni. Ezekkel szemben, akiknek sorát még­­folytatni tudtam volna, az ellenkező oldalról három gazdát neveztem meg a miniszternek. Az egyik az országban mindenki által tisz­­telt aggastyán, akinek azonban gazdálkodási módja is olyan öreg, egyszerű és puritán, mint ő maga. Kastélyában petróleumlámpa és gyertya ég (ott fut el a villanyvezeték egy kődobásra tőle), sokezer holdján egyetlen masina sem búg vagy kattog, még csépléshez is bérli a gépet, az őrlelő járgányát le húzza. Igaz, — mulasztás volna, ha meg nem említe­ném — a cselédeinek is jó a dolga és a falu népével törődik. Régi vágású ebben is: a föl­desúr fogalma nála egyértelmű,a pártfogó és listápoló gondolkodásával. Úgy gazdálkodik,­­mint egy félszázad előtt, ha néhány éve dicse­kedett is vele, hogy már csak feleannyi ugart hagy, mint azelőtt. A másik az ország egyik leggazdagabb, avagy legalább legrendezettebb vagyonú fő­ura. Élve, minél kevesebb pénzt, adni ki. Ami bérben van a birtokaiból, annál is nem a bér nagyságára fektette a súlyt, de hogy biztosan­­és feltétlen meg is kapja. A harmadik példám egy már nem is ag­gastyán, de Matuzsálem volt. Birtokát hosszú­­évek óta kizárólag feles bérbeadás útján hasznosította. Ha kivették jó, ha harmada, negyede parlagon maradt, azzal sem törődött. A gazdasági épületei összeestek, földjein csak a madár és nyúl trágyázott. A földbirtokreform során mind a három uradalom vagy birtoknál, ha más-más fogal­mazásban is, de lényegében ez állott az ítélet indokolásában: ha a törvény ennyi és ennyi számú szakasza a birtokot, mint ősi birtokot nem védené, az utolsó, hol­dig el kelleneretnni, mert rajta olyan elavult, külterjes, a mai kö­vetelményeknek meg nem felelő gazdálkodás folyik. Nos — mondtam a miniszternek — az első példám két szentedő alanya a nyugati mód­szerű gazdálkodásban és az azt elérő termés­átlagokban tönkrement, a másik oldalon fel­hozott, szerinted »csapnivalóan rosszul gaz­dálkodó« háromnak, még ebben a szörnyű pénzügyi és gazdasági válságban sincs egy krajcár adóssága, sőt az egyiknek jelentős, a másiknak igen nagy készpénzvagyona. És — ha példáimat a legkirívóbb, nem általánosítható két szélső határról is hoztam akkor fel — Neked, kedves Barátom szintén csak azt mondhatom: nagyon sokszor más a könyvekben hirdetett, iskolákban, tanintéze­tekben és főiskolákon tanított elmélet és más az élet és valóság. Ha a mai kor éppen a gaz­dákra olyan szociális követelmények terhét rója is, melyeket az anyagi áldozatokra való tekintet nélkül meg kell nekik hozniok, ez az alapigazságot legfeljebb gyengítheti, de meg nem döntheti. Ez az­­alapigazság pedig, hogy a gazdálkodás nem l'art pour l'art és erkölcsi­leg bármennyi szociális kötelezettséggel jár is, mégis csak­­ üzlet. Ha valaki 6—7 mázsa termésátlaggal aktívan tudja lezárni az évi jövedelmi mérlegét, ugyanakkor pedig 12 mázsa átlagos termeléssel ráfizet, senki sem tehet neki szemrehányást, ha az előbbi módot választja. Éppen ezért, ha cikkedben valamivel nem értek egyet, úgy avval nem, hogy Te a szo­ciális megterhelés mértékét még csak nem is a középső, hanem a legjobban működő üze­mek teherviselő képességéhez akarod mérni. Rettentő igazságtalan volna ez, avval az igen nagy számú közép- és nagybirtokossal szem­ben, akinél sem a jóakaraton, sem a szándé­kon, de még a képességen sem múlik, ha nem foglalkoztat annyi munkáskezet és nem olyan produktív mint a Te »új intéződ« gazdasága. Százakat ítélne a terved keresztülvitele pusz­tulásra, akiknek egyetlen bűne, hogy az Úristen a birtokukat nem Csanád, Békés, Baranya­ vagy Sopron kannánján, de a saját szűkebb pátriád meredek, hideg agyagtalaján,­ szikeken, kecskeméti, izsáki,, halasi futóhomokon vagy a kis Alföld kavics alta­lajain mérte ki. Amit a szociális védelemről és főleg a lét­minimum biztosításáról írsz, abban 100%-ig egyek vagyunk. A demagógia ellen való küz­désben is egy arcvonalon állunk, ez az erről való reflexió már nem fér el — amúgy is hosszúra nyúlt — levelembe. És végül »nichts für Ungut«. Ha a Te elméleti tudásod és az én paraszt ésszel elgondolt tapasztalatom csak egy lépéssel előbbre viszi a kérdés józan megítélését.­­•— azt hiszem — mindketten elértük célunkat. őszinte tisztelő híved Szontagh Jenő Képek a falon Irta: Szomory Dezső A kerti fal tele van aggatva képekkel. Sűrűn egymás mellett, van itt minden, amit csak el lehet képzelni egy festő részéről: portré, akt., csendélet, interior, tájkép,­­ egy­­ egész nagy körzet művészi látomány és álom. Különösen sok tájkép, sok mindenféle tájról. Mingyárt hozzá kell tennem: valami mostoha sors s balvégzet van rajta az egészen. Valami egyéni sors a sok tájon. Több évtized munkáján, szorgalmán és kínján. A sok szép, a sok táji portré és csendélet keret nél­kül lóg a sárga falon, a nyers világításban, szinte hontalanok, szokatlanul, vásáriasan, mert a képeknek is, mint a könyveknek, megvan a ma­guk sorsa és rosszul hatnak ott, ahová nem valók- Azonfelül a sok tájkép ebben a kerti plein-airben versenyre kel a természettel, ami már a priori reménytelen és vigasztalan verseny. Lehet mondani a tájkép elmerül a tájban. El is vész benne. A csendéletek is elvesznek a vendég­lői asztalok holt természete között. Hús, hal, fő­zelék, saláta és és gyümölcs között, amit a pin­cérek leraknak az asztalra a fürdővendégeknek. Mert ez itt a füredi nyári vendéglő, azzal a magas sárga fallal- S ezen a sárga falon ezzel a sok képpel, akttal, portréval, csendélettel, — ez Pettes József festőművész gyűjteményes kiállí­tása ... Nyilvánvalóan ez a művész a fürdővendégek műérzékére és vásárló kedvére számít. Reggeli, ebéd és vacsora közben, a fürdővendégek egy jobbik étvágyára számít. Gondolom, mondanom sem kell, hogy ebben a jobbi­k étvágyban csaló­dik. Egy távoli világ, színek és érzelmek harmó­niája szól el ide a Balaton partjára, a Balaton partjának e kerti tuszkulánumába. Egy távoli világ egy másik világ profánságába. Mindenki vígan falatozik s iszik , nem hagy ki egy fogást a menüből. De senki nem vesz egy képet. Ez szo­morú. Ez az egyetlen szomorú jelenség ebben a gyönyörű nyárban a füredi tájban. Ez a nagy sárga fal teleaggatva képekkel, mint művészi panasszal és nyomorúsággal, a balatoni tájban! Alig ülö­k le az asztalomhoz, már odajön hoz­zám Petres József. Csak meglátott s már odajön hozzám. Turistaruhájában, kissé elhanyagolt kül­sővel, mindjárt látszik rajta, hogy együtt­ utazik­ a képeivel. Különös vándor, vándorművész, és amerre csak viszi útja mindenütt a tájakon át,­­viszi magával a maga külön tájait! Nem is lát mást az útján és a tájon, csak amit maga festett tájat. Nem is lát más életet, csak ami a maga sorsa. A maga külön va l£«­á**i& jésii* a világáé. ^ Elsőbben is gratulálok neki, már az első ka­nál levesnél, gratulálok neki ehhez a gyűjtemé­nyes kiállításához. Ehhez a nagy munkájához. Ehhez a vándorláshoz a sok tájjal a tájban s a világban. — A gondolat nem is rossz, — mondom, — így utazni! De sőt, ez több mint egy gondolat: kitűnő ötlet ez! — ezt mondom. — Ahogy a többi művészek,, előadók és dalművészek jár­ják a fürdő­helyeket a maguk produkciójával, ön is itt van egy sárga falon a maga külön műsorával, ötven darab olajfestménnyel, köztük a sok tájjal! Szép gazdag tárlat ez, finom távlatokkal és horizontok­kal, csak éppen arra nincs kilátás, hogy el fog adni valamit. Az előadókat és dalművészeket könnyebb meghallgatni, mint megvenni egy ké­pet. Az is kényelmetlen hazavinni. Azonfelül, így ráma nélkül, még a remekművek is gyengébben hatnak. Szó s­incs róla, nehéz sors manapság, festeni egyetlenegy képet. Hát még ötven-hatvan képet! És most írta meg Petrovics Elek, hogy ez milyen nehéz! Már­pedig ha ő írja azt, aki ilyen igaz kitűnő ember, hát neki el lehet hinni. — Oh, kérem, — feleli a művész szerényen, — én tudom a legjobban, hogy az milyen nehéz! Évek óta küszködöm és dolgozom a külföldi or­szágokban, mert itthon nem tudtam boldogulni. Bejártam egész Franciaországot s jelenleg Zü­richben van lakásom. Még ott van olykor egy-egy portrémegrendelésem s el is adtam néhány táj­képet, amit meg idehaza festettem. Nagyon sokba került hazahozni Magyarországba ezt a sok ké­pet. Be is keretelni őket, több ezer pengő lett volna, — ki bírja ezt a mai világban? A családo­mat is hozni kellett magammal, mert mióta sze­gény feleségem meghalt, egy percre ne váltaim meg a gyermekeimtől. Négy kis leányom van, a legidősebb tizenkilencéves. S van egy kis fiam is hozzájuk, ez egy négyéves angyal. — Uram, — mondtam meghatódva a szívem­ben, — ön több mint festő, engedje megmon­danom, ön egy igazi jó apa! Emberileg és erkölcsileg is művész, ezt engedje megmon­danom. Ennyi képpel, ennyi gonddal és ennyi gyerekkel utazni Svájcból Magyarhonba, — meg­vallom ez nagyon tetszik nekem! — Hát akkor ezt tessék beírni az emlékköny­vembe, — mondja csendesen s átnyújt egy szép selyemkötésű könyvet. S egy töltőtollat is hozzá. Csak László Fülöpnek láttam ilyen szép emlék­könyvét a hajdani időkben, mikor az a boldogabb művész Fraknói püspök úr vendége volt Rómá­ban s a—* '' é. Pettes még nem jutott idáig. Az e is más. Szerény írók és művészek olyan kedves énekesnők, mint Hal ívésznő. Sok más illusztris­­ netvet is .­yvben- Mégis az más as « László Fülöp! Az ő emlékkönyvébe csupa királyok írtak Az összes királyok és királynék, akiket le­festett. A trónusukról írtak egy aranytollal. Ta­lán a művész, térdre borulva tartotta elébük a könyvét. Megvallom, jobb szeretem a Pettes em­lékkönyvét. Minden igyekezetemmel és képessé­gemmel néhány olyan szép mondatot írok bele olyan olvashatóan, hogy magam is meg vagyok lepve.Eközben, valóban festő­ apához méltó festői csoportban, négy angyali lélek közeledik, olyan halkan a kavicson, mintha szárnyakon jönne: a négy gyermekleány egyformán öltözve, mindegyik a maga kis virágmintás kék vászonruhájában, egyformán szőkén, egyformán szűzi derékkal, mint tündérek olyan hajlékonyan, olyan apró mellekkel a hiúz kivágása alján, mint almák tavasszal az ágon. Az élükön a négyéves koruk mintha vezetné őket, mosolyra fordult szájjal. A leánykák sorjában szépen köszönnek, bemutatkoz­nak, azzal az egyszerre félénk és bátor hang­súlyozással a nyelvük élén, ahogy az ilyen fiatal leányok bemondják a nevüket. A kerub, négyéves, oldalvást fordul és elbúj a szoknyájukban. Végül, egyedül m­aradok a legidősebb leányká­val. Tizenkilencéves. Valinak hívják. Olyan gyen­géden és egyszerűen szőke, ahogy ezt egyenesen a jó Isten lehellte a homlokára s külön-külön a két halántékára, ahol ez a szőkeség pelyhesen virul tovább olyan aranyderengéssel, mintha kétfelől egy-egy búzakalász volna tűzve a hajába. Ehhez a szőkeséghez­­ van egy kiis édes, sápadt, elrajzolt arca, azzal a finom kis orrával egy árnyalatnyira oldalvást a két ajka fölött. Egyébként okleveles tanítónő. — Egyelőre a testvéreim mellett kell, hogy maradjak, mert anyukánk meghalt s én gondozom őket. Apuka sokat küzd és szenved értünk- Annyi bajt és szomorúságot láttam, hogy úgyszólván elfordultam az élettől és szívvel-lélekkel egy jobb világba nézek. Mikor apukának s a testvéreim­nek nem lesz többé szükségük rám, — apáca le­szek. Sem boldog, sem gazdag nem akarok lenni. Imádkozni akarok az emberekért, hogy szívükben megjavuljanak és Isten könyörüljön rajtuk. Apuka még nem tudja ezt a szándékomat, mert idáig nem szólottam róla- Egy nap meg fogja tudni. Semmi ezen a világon el nem téríthet engem. Gyönyörködve várom azt a percet, mikor felveszem a fátyolt. Amikor elmegyek ebből a vi­lágból. Megváltva! A szomszédban, a kertben, van egy kávéház, ahonnan zene szól. Ahol már táncolnak fiatalok, a kora délutánban. . — Nézze csak Vali, — mondom, — inkább­ jöjjön át velem táncolni egyet. Wwkwin, — feleli, — —te csak egyet! Emésztési kiütések a bőrön sok esetben ha­mar elmúlnak, ha bélműködésünket reggelenként éhgyomorra egy-egy pohár természetes »Ferenc József« keserű vízzel elrendezzük. Kérdezze meg orvosát. El Készül az új „hadak útja Londontól Isztanbulig London, augusztus 31. Legutóbb hivatalos közleményt adtak ki, hogy­­a london-isztanbuli gépkocsiutat októberben szakértőbizott­ság járja végig. A Daily Telegraph and Morning Post ebből az alka­lomból hosszabb cikket közöl, amelyben történelmi visszapillantást vet a római világbirodalom idejében Konstantinápolyból Boulogneig vezető hadak útjára, amely hellyel-közzel, különösen a Balkánon, még meg­van. A jelenlegi nemzetközi autóút ettől az úttól részben eltérően vezet. Nem visz keresztül Franciaországon, hanem Ostende és Liege között belga területen halad, majd Németországon keresztül Budapestre, onnan Sze­geden át Belgrád—Nis—Szófián keresztül Isztanbulba vezet. A cikk ezután ismerteti a Touring Clubok Nemzet­közi Szövetségének munkáját, amellyel létrehozta ezt az utat, amely már jóformán teljesen elkészült. Londontól Isztanbulig 1937 mérföld a hossza. Ismerteti a műút egyes szakaszait és megállapítja, hogy Magyarország pompás felületű, tökéletes utat épített és szakaszával a leggyorsabban készült el. A műút egyes országokban még épülőfélben van, így Angliában és a Balkán félszi­get egyes részein még évekig dolgozni fognak rajta.

Next