Pesti Napló, 1939. július (90. évfolyam, 147-172. szám)
1939-07-01 / 147. szám
Budapest, 1939 90. évfolyam 147. szám ELŐFIZETÉSI ÁRAK: Egy hóra .. ..5 pengő Negyedévre. 10.80 pengő Félévre .... 21.60 pengő Egyes szám ára Budapesten, vidéken és a pályaudvarokon. 16 fillér Vasárnap............32 fillérPESTI NAPLÓ Főszerkesztő: GRATZ GUSZTÁV V VI/i/ Szombat, Július 1 SZERKESZTŐSÉGa KIADÓHIVATAL* VI. ker., Rákóczi út 54. Telefon: *145-559,*146-410 Jegypénztár, hirdetési-, előfizetési-, átazási- és könyvosztályi VII., Erzsébet körút 18—20 Az angol-japán konfliktus London, június. (A Pesti Napló londoni szerkesztőségéről.) Az angol kormány türelme kemény próbára teszi az angol közvélemény idegeit. A közelmúltban a kormány számára aránylag könnyű volt, hogy az újból és újból kirobbanó konfliktusok folyamán kitartson következetes békepolitikája mellett. Ezek a történelmi események, akár Abeszszínia, akár Spanyolország, Csehszlovákia vagy Albánia volt a színhelyük, az angol nagy tömegeket aránylag hidegen hagyták. A természetszerűen megnyilvánuló érdeklődés, sajnálkozás, sőt esetleg megdöbbenés nem fokozódott tömegindulattá. A világpolitikai összefüggésekre a tömeghangnhit még egy olyan politikailag iskolázott országban, mint Anglia sem reagál elemi erővel. Például hiába szónokoltuk a parlamentben, hogy az abesszin kérdés ilyen meg olyan fontos a brit világbirodalom számára, hogy a Nílus forrásvidéke felett való idegen uralom Egyiptomot veszélyezteti és ez a veszély végzetes lehet a brit világbirodalmat összekötő víziutakra, az ilyen bonyolult elgondolásokat a közvéleményt alkotó munkás, kisiparos, farmer stb. aligha tudja megérteni. És ha megérti, egy sóhajtással napirendre tér fölötte, azzal a meggyőződéssel térvén vissza munkájához, hogy a béke mégis csak fontosabb. Egy fis propaganda persze fölhevíthette volna a szenvedélyeket, de miután a kormány aktivitása mindezekben a kérdésekben a béke mellett sorakozott fel, a közvélemény a sóvárgott nyugalmi állapot vonzóerejénél fogva rendre beletörődött a megváltozhatatlanba. Most azonban egészen más a helyzet. Hiába ösztökéli a kormány nyugalomra az angol sajtót és hiába igyekszik a sajtó ezt a tanácsot megfogadni, a távolkeleti események önmagukért beszélnek. Az angol polgár évszázadokon keresztül megszokta, hogy a brit útlevélnél hathatósabb védelem nincs széles e világon. Egy-egy angol misszionárius fogságbavetéséért hadihajókat mozgósítottak, angol polgárok megkínoztatásáért vagy éppen meggyilkolásáért szörnyű háború kockázatát vállalta magára a brit birodalom, minden egyes brit alattvaló sorsát az angol kormány nemzeti ügynek tekintette és még a birodalom politikai és gazdasági érdekeit is kockáztatta veszélyeztetett állampolgáraiért. Még csak nem is olyan régen történt, hogy Anglia minden diplomáciai és gazdasági összeköttetést megszakított Oroszországgal, mert az ú. n. Vickers-per folyamán Moszkvában letartóztattak néhány angol mérnököt. Most pedig az ámuló angol nyilvánosság nap-nap után olvassa a tiencini rémhíreket. Egy előkelő angol hölgynek japán katonák és vigyorgó kínai bulik szeme láttára kellett csupaszra vetkőznie, vagy féltucat angol urat véresre pofoztak a tiencini koncesszió kapui előtt, másokat ütlegelésekkel levetkőzésre kényszerítettek és ruháikat kihajították az utca porába. Egy állítólag ártatlanul elfogott angol állampolgár belehalt a japán bajonettek által okozott sérüléseibe, egy angol tisztviselőt bevert fejjel vetettek fogságba és napokig éheztettek. Másokat arra kényszerítettek, hogy csupasz lábbal égő cigarettákat oltsanak el... És így tovább! Nem az a kérdés és mi nem is bírálhatjuk el, hogy mennyiben felelnek meg a tiencini híradások a valóságnak, vagy hogy mennyiben indokolt a japánok magatartása. A tény csak annyi, hogy az angol közvélemény előtt a sajtó tükrében angol állampolgárok tömeges megszégyenítésének, megkínoztatásának és megalázásának képe alakul ki. A képnek különösen bántó hátterét az Angliával szemben rosszindulatú külföld gúnykacaja szolgáltatja, melynek újból és újból tápot adnak az angol presztízs helyrehozhatatlan sérelméről szóló rádiókommentárok, vezércikkek és egyéb sajtóhangok. Mindezzel természetesen az angol kormánynak is tisztában kell lennie. Chamberlain maga is kétszer használta beszédeiben az ő szájában különösen erősen ható kifejezést, a japánok »intolerable act«-jairól, vagyis tűrhetetlen tetteiről. E megállapításnál azonban alig ment tovább. Ebből pedig a közvélemény méltán azt következtetheti, hogy a kormány töri, amit maga is tűrhetetlennek tart. Persze napról napra elhangzanak angol diplomáciai tiltakozások, néhány erőshangú jegyzék is elment Tokió címére, de nemcsak hogy az elégtétel maradt el, hanem mind a mai napig tovább folytatódnak az angol polgár becsületét, testi épségét és gazdasági érdekeit sértő események. A kormány pedig — legalább is a nyilvánosság úgy látja— ezt tétlenül nézi és hajlandó napirendre térni minden erőszakosság és sérelem fölött, ha csak Japán kész arra, hogy tárgyalásokba bocsátkozzék a tiencini viszály lokalizálásáról és békés elintézéséről. Az angol hidegvér és az angol fegyelem még elég erős ahhoz, hogy kordában tartsa a felkavart indulatokat. De már nem sokáig. A kormánypolitika és a néphangulat között a tiencini jelenségek nyomán egyre súlyosabb ellentét bontakozik ki. A közvélemény most sem a világpolitikai összefüggéseikkel törődik és nem merül el a távolkeleti konfliktus diplomáciai és stratégiai kihatásainak latolgatásába, hanem csak azt látja és hallja, hogy nemzedékek óta először, szabad prédává váltak angol állampolgárok, a brit birodalom megtorló keze p pedig nem emelkedik sújtásra érdekükben. A kormány azonban, ameddig erre csak módja nyílik, ellenáll a megtorlást és elégtételt követelő tömeghangulatnak. Még csak a Japán ellen foganatosítandó gazdasági rendszabályokról sem esik ez időszerint szó, pedig Angliának módjában állna, hogy a japán kivitelt sújtó gazdasági retorziókkal megingassa Japán pénzügyi helyzetét. Egész sereg, az ország gazdasági élete számára nélkülözhetetlen nyersanyagban Japán rá van utalva a brit világbirodalomból való importra, mindenekelőtt az Ausztráliával és Indiával való szoros kereskedelmi kapcsolatra. A japán költségvetés szempontjából pedig felmérhetetlen fontosságú a brit birodalom részei felé irányuló export, mely nemes valutákkal látja el a hosszúra nyúló kínai háború következtében kimerült japán állampénztárt. Londonban azonban tisztában vannak azzal, az Olaszországgal szemben életbe léptetett szankciók tanulságait nem felejtették el , hogy gazdasági megtorló rendszabályok csak akkor lehetnek hatásosak, ha azokat a legszélesebb alapon és vasszigorral hajtják végre. Ez pedig csak blokád formájában volna lehetséges, a blokád pedig törvényszerűen háborúhoz vezet. Az angol kormány meg van győződve arról, hogy a mai világhelyzetben nem lehet többé elszigetelt háború. A fegyveres összeütközés Japánnal előbbutóbb, valószínűleg pedig már igen hamar, világháborúhoz vezetne. A távol keleti és az európai helyzet szoros öszszefüggése nyilvánvaló. Ameddig Európában nem stabilizálódik annyira az állapot, hogy az angol »Home Fleet« és a földközitengeri hajóraj európai vizeken lekötött egységei a Távol-Keleten állomásozó brit flotta segítségére síelhetnének, Angliának még súlyos presztizssérelmek árán is az időleges megegyezést kell keresnie Japánnal. Ép a napokban folyt le a méltán nagyfontosságúnak tekintett sipraporéi konferencia, mely a távolkeleti stratégiai helyzet megvitatására gyűjtötte egybe az ázsiai angol és francia szárazföldi, légi és tengeri haderők parancsnokait. Ez az értekezlet, mint ahogy előre látható volt a maga meghatározott kereteiben, sikerrel végződött. Az angol és francia katonai szakértők részletesen kidolgozták a két ország rendelkezésére álló haderejének teljes koordinációját a veszély esetére. Megállapították, hogy a két nyugati nagyhatalom a singaporei flottabázis tökéletes kiépítése révén sokkal kedvezőbb helyzetben van, mint volt néhány évvel ezelőtt, amikor a singaporei építkezés elhanyagolása, — ami főleg az angol szocialista kormány bűne volt — megfosztotta az angol flottát a sikeres operációkhoz szükséges támponttól. Viszont a japánok sem maradtak tétlenül. Earl Beaty, a világháború nagy angol tengernagyának fia ép a napokban mutatott rá a Daily Telegraph-ban, hogy milyen veszedelmesen közeledett Japán folytonos expanziója révén a brit világbirodalom csendesóceáni alkotórészeihez. Japán véglegesen birtokába vette az eredetileg csak mandátumként átadott egykori német gyarmatokat, a Marshall- és Caroline-szigeteket. Ezeken a szigetcsoportokon a japánok megerősített flottabázisokat, katonai repülőtereket létesítettek és ezáltal körülbelül 3000 kilométerrel közelebb jutottak Új-Guineához, Ausztráliához, Új-Zélandhoz és a nyersanyagban nagyon gazdag Fidzsi szigetekhez. Pár hónap előtt a japánok megszállták a Kína legdélibb pontjával szomszédos Hainan-szigetet, melyet ugyancsak hadműveleti támponttá építettek ki. Innen már csak ezer kilométer az út Singapore-ig és még sokkal rövidet!) Franciaország indokínai gyarmatáig. A legújabb japán hódítás az apró Spratler sziget megszállása volt, mely a japán flottát 500 kilométernyi közelségbe hozta brit Észak-Borneóhoz, ahol a japánok bőségesen megtalálnák azt, amire a legnagyobb szükségük van: a nyersolajat. Mindennek következtében az egyesült angol és francia távolkeleti tengeri haderők roppant feladattal találnák magukat szemben a Japánnal való ellenségeskedés megkezdésekor. Francia- Indokínát, az angol Észak-Borneót, Fidzsi szigeteket, Új-Guineát és mindenekelőtt az elsősorban veszélyeztetett egész ausztáliai dominimumot kellene védelmezniük az utóbbi években páratlan arányokban fejlesztett japán tengeri és légi haderők ellen. Kétségtelen, hogy Nagy-Britannia és Franciaország sikeresen szembeszállhatna Japánnal, ha teljes haderejüket, vagy legalább is annak jelentős részét küldhetnék akcióba. Viszont, és mint már az előbb említettük, az európai helyzet mindkét flotta jelentős részét leköti az európai vizeken. Tehát a két nagyhatalom távolkeleti hadereje legfeljebb a bár modern, de aránylag jelentéktelen ausztráliai hajóraj segítségére számíthatna. Az ekképpen rendelkezésre álló együttes haderők ideig-óráig feltartóztatnák a japán előnyomulást, de nagy kérdés, hogy képesek volnának-e a végleges ellenállásra, mindenekelőtt pedig a támadó jellegű ellenakciókra. A kép természetesen teljesen megváltoznék, ha az Egyesült Államok felsorakoznának Anglia és Franciaország mellé. Az amerikai flotta beavatkozása már eleve eldöntené a háborút. A három nagyhatalom túlsúlyával szemben Japán tehetetlen volna. Csakhogy az angolok époly kevéssé számíthatnak az Egyesült Államok segítségére, mint amennyire a japánok arra, hogy az Egyesült Államok nem fognak beavatkozni. Vagyis a jelenleg döntő szerepet játszó tengeri hatalom szerepe egyelőre még teljesen tisztázatlan. Az amerikai közvélemény, bármennyire is támogatja érzelmileg és hangulatilag a nyugati demokráciákat, a világháború tanulságai folytán visszariad attól, hogy megint egyszer úgynevezett »európai érdekeket« szolgáljon. Tehát az Egyesült Államok beavatkozására csak akkor kerülne sor, ha a japán agresszió már amerikai érdekeket fenyegetne. Minden jel arra vall, hogy a japánok, ameddig csak lehet, mindent el fognak követni, hogy az Egyesült Államok legsajátabb érdekeit kíméljék. Persze az ellenségeskedések folyamán előállhat egy olyan helyzet, hogy a japánok mint