Pesti Napló, 1939. július (90. évfolyam, 147-172. szám)

1939-07-01 / 147. szám

Budapest, 1939 90. évfolyam 147. szám ELŐFIZETÉSI ÁRAK: Egy hóra .. ..5 pengő Negyedévre. 10.80 pengő Félévre .... 21.60 pengő Egyes szám ára Budapesten, vidéken és a pályaudvarokon. 16 fillér Vasárnap............32 fillérPESTI NAPLÓ Főszerkesztő: GRATZ GUSZTÁV V VI/i/ Szombat, Július 1 SZERKESZTŐSÉG­­a KIADÓHIVATAL* VI. ker., Rákóczi út 54. Telefon: *145-559,*146-410 Jegypénztár, hirdetési-, előfize­tési-, átazási- és könyvosztályi VII., Erzsébet körút 18—20 Az angol-japán konfliktus London, június. (A Pesti Napló londoni szer­keszt­őségéről.) Az angol kormány türelme kemény próbára teszi az angol közvélemény idegeit. A közelmúlt­ban a kormány számára aránylag könnyű volt, hogy az újból és újból kirobbanó konfliktusok fo­lyamán kitartson következetes békepolitikája mellett. Ezek a történelmi események, akár Abesz­­színia, akár Spanyolország, Csehszlovákia vagy Albánia volt a színhelyük, az angol nagy töme­geket aránylag hidegen hagyták. A természet­szerűen megnyilvánuló érdeklődés, sajnálkozás, sőt esetleg megdöbbenés nem fokozódott tömeg­indulattá. A világpolitikai összefüggésekre a tö­­meghangnhit még egy olyan politikailag iskolá­zott országban, mint Anglia sem reagál elemi erővel. Például hiába szónokoltuk a parlamentben, hogy az abesszin kérdés ilyen meg olyan fontos a brit világbirodalom számára, hogy a Nílus forrás­vidéke felett való idegen uralom Egyiptomot ve­szélyezteti és ez a veszély végzetes lehet a brit világbirodalmat összekötő víziutakra, az ilyen bonyolult elgondolásokat a közvéleményt alkotó munkás, kisiparos, farmer stb. aligha tudja meg­érteni. És ha megérti, egy sóhajtással napirendre tér fölötte, azzal a meggyőződéssel térvén vissza munkájához, hogy a béke mégis csak fontosabb. Egy­ fis propaganda persze fölhevíthette volna a szenvedélyeket, de miután a kormány aktivitása mindezekben a kérdésekben a béke mellett sora­kozott fel, a közvélemény a sóvárgott nyugalmi állapot vonzóerejénél fogva rendre beletörődött a megváltozhatatlanba. Most azonban egészen más a helyzet. Hiába ösztökéli a kormány nyugalomra az angol sajtót és hiába igyekszik a sajtó ezt a tanácsot megfo­gadni, a távolkeleti események önmagukért be­szélnek. Az angol polgár évszázadokon keresztül megszokta, hogy a brit útlevélnél hathatósabb védelem nincs széles e világon. Egy-egy angol misszionárius fogságbavetéséért hadihajókat moz­gósítottak, angol polgárok megkínozta­tásáért vagy éppen meggyilkolásáért szörnyű háború koc­kázatát vállalta magára a brit birodalom, min­den egyes brit alattvaló sorsát az angol kormány nemzeti ügynek tekintette és még a birodalom politikai és gazdasági érdekeit is kockáztatta veszélyeztetett állampolgáraiért. Még csak nem is olyan régen történt, hogy Anglia minden diplomáciai és gazdasági össze­köttetést megszakított Oroszországgal, mert az ú. n. Vickers-per folyamán Moszkvában letartóz­tattak néhány angol mérnököt. Most pedig az ámuló angol nyilvánosság nap-nap után olvassa a tiencini rémhíreket. Egy előkelő angol hölgy­nek japán katonák és vigyorgó kínai bulik sze­­­me láttára kellett csupaszra vetkőznie, vagy fél­tucat angol urat véresre pofoztak a tiencini kon­cesszió kapui előtt, másokat ütlegelésekkel levet­­kőzésre kényszerítettek és ruháikat kihajították az u­tca porába. Egy állítólag ártatlanul elfogott angol állampolgár belehalt a japán bajonettek ál­tal okozott sérüléseibe, egy angol tisztviselőt be­vert fejjel vetettek fogságba és napokig éheztet­tek. Másokat arra kényszerítettek, hogy csupasz lábbal égő cigarettákat oltsanak el... És így tovább! Nem az a kérdés és mi nem is bírálhatjuk el, hogy mennyiben felelnek meg a tiencini híradá­sok a valóságnak, vagy hogy mennyiben indokolt a japánok magatartása. A tény csak annyi, hogy az angol közvélemény előtt a sajtó tükrében an­gol állampolgárok tömeges megszégyenítésének, megkínoztatásának és megalázásának képe alakul ki. A képnek különösen bántó hátterét az Angliá­val szemben rosszindulatú külföld gúnykacaja szolgáltatja, melynek újból és újból tápot adnak az angol presztízs helyrehozhatatlan sérelméről szóló rádiókommentárok, vezércikkek és egyéb sajtóhangok. Mindezzel természetesen az angol kormánynak is tisztában kell lennie. Chamberlain maga is két­szer használta beszédeiben az ő szájában különö­sen erősen ható kifejezést, a japánok »intolerable act«-jairól, vagyis tűrhetetlen tetteiről. E megál­lapításnál azonban alig ment tovább. Ebből pedig a közvélemény méltán azt következtetheti, hogy a kormány töri, amit maga is tűrhetetlennek tart. Persze napról napra elhangzanak angol diplomá­ciai tiltakozások, néhány erőshangú jegyzék is el­ment Tokió címére, de nemcsak hogy az elégtétel maradt el, h­anem mind a mai napig tovább foly­tatódnak az angol polgár becsületét, testi épségét és gazdasági érdekeit sértő események. A kor­mány pedig — legalább is a nyilvánosság úgy látja­­— ezt tétlenül nézi és hajlandó napirendre térni minden erőszakosság és sérelem fölött, ha csak Japán kész arra, hogy tárgyalásokba bocsát­kozzék a tiencini viszály lokalizálásáról és békés elintézéséről. Az angol hidegvér és az angol fegyelem még elég erős ahhoz, hogy kordában tartsa a felkavart indulatokat. De már nem sokáig. A kormánypoli­tika és a néphangulat között a tiencini jelenségek nyomán egyre súlyosabb ellentét bontakozik ki. A közvélemény most sem a világpolitikai össze­függéseikkel törődik és nem merül el a távolkeleti konfliktus diplomáciai és stratégiai kihatásainak latolgatásába, hanem csak azt látja és hallja, hogy nemzedékek óta először, szabad prédává vál­tak angol állampolgárok, a brit birodalom meg­torló keze p pedig nem emelkedik sújtásra érde­kükben. A kormány azonban, ameddig erre csak módja nyílik, ellenáll a megtorlást és elégtételt követelő tömeghangulatnak. Még csak a Japán ellen foganatosítandó gazdasági rendszabályok­ról sem esik ez időszerint szó, pedig Angliának módjában állna, hogy a japán kivitelt sújtó gaz­dasági retorziókkal megingassa Japán pénzügyi helyzetét. Egész sereg, az ország gazdasági élete számára nélkülözhetetlen nyersanyagban Japán rá van utalva a brit világbirodalomból való im­portra, mindenekelőtt az Ausztráliával és Indiá­val való szoros kereskedelmi kapcsolatra. A ja­pán költségvetés szempontjából pedig felmérhe­tetlen fontosságú a brit birodalom részei felé irá­nyuló export, mely nemes valutákkal látja el a hosszúra nyúló kínai háború következtében ki­merült japán állampénztárt. Londonban azonban tisztában vannak azzal,­­ az Olaszországgal szemben életbe léptetett szankciók tanulságait nem felejtették el , hogy gazdasági megtorló rendszabályok csak akkor le­hetnek hatásosak, ha azokat a legszélesebb ala­pon és vasszigorral hajtják végre. Ez pedig csak blokád formájában volna lehetséges, a blokád pe­dig törvényszerűen háborúhoz vezet. Az angol kormány meg van győződve arról, hogy a mai világhelyzetben nem lehet többé elszigetelt há­ború. A fegyveres összeütközés Japánnal előbb­­utóbb, valószínűleg pedig már igen hamar, világ­háborúhoz vezetne. A távol kel­eti és az európai helyzet szoros ösz­­szef­üggése nyilvánvaló. Ameddig Európában nem stabilizálódik annyira az állapot, hogy az angol »Home Fleet« és a földközitengeri hajóraj euró­pai vizeken lekötött egységei a Távol-Keleten ál­lomásozó brit flotta segítségére síelhetnének, Angliának még súlyos presztizssérelmek árán is az időleges megegyezést kell keresnie Japánnal. Ép a napokban folyt le a méltán nagyfontossá­gúnak tekintett sipr­aporéi konferencia, mely a távolkeleti stratégiai helyzet megvitatására gyűjtötte egybe az ázsiai angol és francia száraz­földi, légi és tengeri haderők parancsnokait. Ez az értekezlet, mint ahogy előre látható volt a maga meghatározott kereteiben, sikerrel végző­dött. Az angol és francia katonai szakértők rész­letesen kidolgozták a két ország rendelkezésére álló haderejének teljes koordinációját a veszély esetére. Megállapították, hogy a két nyugati nagy­hatalom a singaporei flottabázis tökéletes kiépí­tése révén sokkal kedvezőbb helyzetben van, mint volt néhány évvel ezelőtt, amikor a singaporei építkezés elhanyagolása, — ami főleg az angol szocialista kormány bűne volt — megfosztotta az angol flottát a sikeres operációkhoz szükséges támponttól. Viszont a japánok sem maradtak tét­lenül. Earl Beaty, a világháború nagy angol ten­gernagyának fia ép a napokban mutatott rá a Daily Telegraph-ban, hogy milyen veszedelmesen közeledett Japán folytonos expanziója révén a brit világbirodalom csendesóceáni alkotórészei­hez. Japán véglegesen birtokába vette az eredeti­leg csak mandátumként átadott egykori német gyarmatokat, a Marsh­all- és Caroline­-szigeteket. Ezeken a szigetcsoportokon a japánok meg­erősített flottabázisokat, katonai repülőtereket lé­tesítettek és ezáltal körülbelül 3000 kilométerrel közelebb jutottak Új-Guineához, Ausztráliához, Ú­­j-Zélandhoz és a nyersanyagban nagyon gazdag Fidzsi szigetekhez. Pár hónap előtt a japánok megszállták a Kína legdélibb pontjával szomszé­dos Hainan-szigetet, melyet ugyancsak hadműve­leti támponttá építettek ki. Innen már csak ezer kilométer az út Singapore-ig és még sokkal rövi­det­!) Franciaország indokínai gyarmatáig. A leg­újabb japán hódítás az apró Spratler sziget meg­szállása volt, mely a japán flottát 500 kilométer­nyi közelségbe hozta brit Észak-Borneóhoz, ahol a japánok bőségesen megtalálnák azt, amire a legnagyobb szükségük van: a nyersolajat. Mindennek következtében az egyesült angol és francia távolkeleti tengeri haderők roppant feladattal találnák magukat szemben a Japánnal való ellenségeskedés megkezdésekor. Francia- Indokínát, az angol Észak-Borneót, Fidzsi szige­teket, Új-Guineát és mindenekelőtt az elsősorban veszélyeztetett egész ausztáliai dominimumot kel­lene védelmezniük az utóbbi években páratlan arányokban fejlesztett japán tengeri és légi had­erők ellen. Kétségtelen, hogy Nagy-Britannia és Franciaország sikeresen szembeszállhatna Japán­nal, ha teljes haderejüket, vagy legalább is an­nak jelentős részét küldhetnék akcióba. Viszont, és mint már az előbb említettük, az európai hely­zet mindkét flotta jelentős részét leköti az euró­pai vizeken. Tehát a két nagyhatalom távolkeleti hadereje legfeljebb a bár modern, de aránylag jelentéktelen ausztráliai hajóraj segítségére szá­míthatna. Az ekképpen rendelkezésre álló együttes had­erők ideig-óráig feltartóztatnák a japán előnyo­mulást, de nagy kérdés, hogy képesek volnának-e a végleges ellenállásra, mindenekelőtt pedig a tá­madó jellegű ellenakciókra. A kép természetesen teljesen megváltoznék, ha az Egyesült Államok felsorakoznának Anglia és Franciaország mellé. Az amerikai flotta beavatkozása már eleve eldön­­tené a háborút. A három nagyhatalom túlsúlyá­val szemben Japán tehetetlen volna. Csakhogy az angolok époly kevéssé számíthatnak az Egyesült Államok segítségére, mint amennyire a japánok arra, hogy az Egyesült Államok nem fognak be­avatkozni. Vagyis a jelenleg döntő szerepet játszó tengeri hatalom szerepe egyelőre még teljesen tisztázatlan. Az amerikai közvélemény, bármennyire is támogatja érzelmileg és hangulatilag a nyugati demokráciákat, a világháború tanulságai folytán visszariad attól, hogy megint egyszer úgynevezett »európai érdekeket« szolgáljon. Tehát az Egyesült Államok beavatkozására csak akkor kerülne sor, ha a japán agresszió már amerikai érdekeket fe­nyegetne. Minden jel arra vall, hogy a japánok, ameddig csak lehet, mindent el fognak követni, hogy az Egyesült Államok legsajátabb érdekeit kíméljék. Persze az ellenségeskedések folyamán előállhat egy olyan helyzet, hogy a japánok mint

Next