Politika, 1947 (1. évfolyam, 1-39. szám)

1947-04-05 / 1. szám

POLITIKA * í 9 4 7 'ÁPRILIS 5 3 VÁRAKOZÓK írta: ORTUTAY GYULA A magyar politikai magatartások közül egyre határozottabb alakban bontakozik ki egyfajta magatartás, a várakozás, a visszahúzódó várakozás magatartása. Nem mehetünk el szó nélkül emellett a politi­kai jelenség mellett, mert nincs politikai rendszer, amely könnyen viselhetné el a várakozás, félreállás, a rendszer eröfeszi- téscit, munkáját mintegy kívülről s kö­zömbösen, vagy egyenest ellenségesen szemlélők magatartásának ártó követke­zéseit. Nekünk magyaroknak annál ébe­rebben kell figyelnünk erre a jelenségre, mert nem korlátozódik csupán a hata­lomból kicsöppent felső középosztályra s a földjét veszteit nagy- és középbirtokos rétegre, hanem terjed középosztályunk majd minden csoportjában, sőt jelek mu­tatnak arra, hogy ez a várakozó magatar­tás helyenkint a parasztság körében is felütötte a fejét. Ezt pedig éppen nem ■szemlélhetjük tétlenül. Miféle elvek, vagy elveknél sokkal la­zább érzelmi indokok határozzák meg ezeknek a várakozóknak a magatartását s joggal kérdezhetjük azt is: miféle ma­gatartást szuggerálnak azok, kiknek jo ér­dekük ennek a magatartásnak mind szé­lesebb körben való terjedése? Az egyik ez: jobb nem politizálni, a politika veszé­lyes mesterség, ne vállaljunk semmiben felelősséget politikai magatartásunkért, ki jelentésünkért, mert ki tudja a következ­ményeket. Hiszen a politika' hatalmasai­nak letűnését ez a nemzedék elégszer lát­hatta s azt is megtanulta, hogy még egy­szerű pártigazolványért is bűnhődni lehet. Mintha egyre több lenne az epikureus bölcselő honunkban, kik szép szóval s bölcsnek tűnő érveléssel hirdetik, hogy legjobb rejtekezve, távol a köz ügyeitől élni. Persze ez a magatartás az első lépés a visszahúzódás után a demokráciával való szembeállás felé, hiszen hirdetői nyíltan megváltják: bármilyen párligazol- vány veszélyes, bármilyen párthoz való tartozás kockázatos lehet s emögött a felfogás mögött az rejlik, hogy a pártok között nincs is végtére különbség. Ha a nyilas párttagság, Imrédy csodaszarvasá­hoz való vonzódás veszélyekkel járt, ugyanez következhet el1 valamely koalíciós pártba való belépés következtében. Ezek a közömbösek, ezek a visszahúzódók va­lójában a demokrácia óvatosabb ellensé­gei, a nyílt frontalakítás helyeit a kényel­mesebb pakszív rezisztenciát választják s még holmi magyar történetfilozófiát is kalapálnak hozzá, lealacsonyítva a maguk méreteihez oda nem illő nemes példákat, hivatkozván arra, hogy a magyarság leg­java politikai magatartása a századok vi­harában éppúgy, mint az elnyomás fül­ledt csendjében ez a passzivitás; ez a vá­rakozó visszahúzódás volt a legjobb vé­delmi politikánk. A szólam terjed s jobb nyíltan leszámolni vele. Akik ezt hirde­tik, jobb lenne, ha kimondanák világosan: a magyar parasztság és munkásság párt­jai — se pártok mindegyike szívesen fo­gadta a parasztságért s munkásságért élni akaró értelmiséget is, — számukra kö­zömbösek, vagy ellenszenvesek. Számukra az a tény, hogy végre a földeken a nép az úr s a gyárakban, bankokban, üze­mekben, bányákban már a munkásság pártjainak és szakszervezeti képviseleté­nek döntő befolyása van, veszedelmes és elítélendő. Röviden: nekik a demokrácia, a nép tényleges uralma nem kell, ellene vannak. A másik gondolatsor, illetve érzelmi hullám, ami emögött a várakozás mögött van, benne rejlik magában a szóban. Vá­rakozzunk, még nem dőlt el semmi, a háborúnak úgyis csak egv újabb szakasza előtt állunk, konferenciák, jegyzékváltá­sok csak előjelei, állomásai az új s eddi­ginél minden bizonnyal könyörtelenebb háborúnak. A demokrácia magyar for­mája, a dolgozók uralmának ez a rendje, a parasztság és munkásság s e két társa­dalmi osztályért élő s belőle növekvő ér­telmiség szövetsége ellenszenvesebb és fé­lelmesebb számukra, úgy tetszik, mint akár egy újabb világháború. Mi azokat, akik a demokrácia eredményeit ilyen alja indo­kokból tekintik bizalmatlanul, a legveszé­lyesebb ellenségeinknek tartjuk. Az ilyen várakozók, s nemcsak hazánkban lelhetni meg őket, ellenségei az emberiességnek, a fejlődésnek, ellenségei nemcsak a demokrá­cia politikai formáinak, hanem magának a puszta emberi létnek. Tagadhatatlan azonban, hogy van egy harmadik csoport is. E várakozók maga­tartását a magyar demokrácia néhány keményebb intézkedése, egy-egy helyi hiba, valamelyik vidéki kiskirály zsarno- koskodása határozza meg. A demokráciát állítják, sőt értik s érzik is, hogy a demo­krácia rendje értük s nekik dolgozik, po­litikai érdekeikre őrködik, mégis felületi hibák s tévedések a várakozók, nem egy­MI, AMERIKAIAK akkor vagyunk iga­zán az elemünkben, ha nehéz feladattal állunk szemben. S minél, nagyobb ez a feladat, annál jobban oldjuk meg. föl­téve, hogy pontosan tudjuk, miről van szó. Ha kell, jobb terveket állítunk fel, keményebben dolgozunk és többet pro­dukálunk, mint bármelyik más nép. 1940-ben úgyszólván teljesen üres hadi- arzenállal kezdtük és a leghatalmasabb háborús gépezetet alkottuk, amelyet a vi­lág valaha látott. Békében is hasonló csodákat hoztunk létre. Gondoljunk min­dig erre a két szóból álló mondatra: Min­den lehetséges. Az amerikai géniuszt a legtalálóbban az a gondolat fejezi ki, hogy semmi sem lehetetlen! Számomra a legnagyobb csoda mindig az a magától értetődő mód volt, ahogyan mi ezeket a csodákat létrehoztuk. Mindent rátettünk erre a háborúra; sohasem inogtunk meg, semilyen lehető­séget sem hagytunk kihasználatlanul. Va­lóban „világtörténeti mértéket alkalmaz­tunk magunkkal szemben“. Az előttünk álló békében pedig azt követeli meg az amerikai szellem, hogy mindent elköves­sünk a nép békéjének megnyeréséért, hogy egész emberanyagunkat, minden természetes erőforrásunkat, a technika legújabb vívmányait, feltaláló tehetségün­ket, az üzleti életben megnyilvánuló szor­galmunkat teljesen felhasználjuk, hogy előteremtsük a lehető legnagyobb meny- nyiségben azt, amire népünknek szüksége van és amire, a jövőben szüksége lesz. A béke megkívánja erőink legteljesebb meg­feszítését. — Megengedem, ha csak ötmillió em­ber 'dolgoznék és mi. többiek ennek az öt­milliónak a rabszolgamunkájából élnénk, az amerikai nép életszínvonala még min­dig magasabb lenne, mint mondjuk a hinduké. Sőt azt is elhiszem: ha csupán ötvenmillió ember dolgoznék, az ameri­kai nép egy ideig jobban élhetne, mint a világ legtöbb más népe, bár kérdés, hogy meddig viselhetné el a részleges munka- nélküliséget pénzügyi egyensúlyunk és szabad gazdasági rendszerünk. Mi azonban nem akarunk a „legszeré­nyebbel“ is megelégedni, még a „kissé jobbal“ sem, amikor a „legeslegjobbaf“ is elérhetjük. Ebből a háborúból meg kell szüléimé az eltökéltségnek, hogy bő­ségben akarunk dolgozni, termelni, élni és az élet örömeit élvezni s ez nem­szer az ellenségesen, ingerülten várakozók táborába sodorják. Különösen a magyar parasztság körében tapasztalhatni ilyen jelenségeket s az értelmiségnek éppen ab­ban a részében, amely az elmúlt évtize­dekben nyilván áhítozott a demokrácia után s szívből gyűlölte Horthy rendszerét. Elsőrendű kötelességünk, hogy a várako­zóknak ezt a csoportját meghódítsuk s is­mét visszavezessük a magyar demokrácia táborába. Itt valóban áll az, hogy nem harccal, hanem baráti, okos hódítással kell féléjük fordulnunk. De a lényeg ez utóbbi értékes és szá­munkra minderikép megnyerendő csopor­tot kivéve, mégis az, hogy a várakozók­nak immár dönteniük kell: velünk, vagy ellenünk! Az eltelt két év a felszabadulás óta bebizonyította, hogy a nép a politika uralmi pozícióiban teremteni, alkotni tud s kiemelte a mélyből országunkat. Európai viszonylatban is csodaszámba csak kevesekre, hanem mindenkire kell. hogg álljon. S nemcsak nálunk, de a vi­lág minden részén. A maga teljes értelmében vett emberi lét végső soron sZellemi kérdés: eszményi és eszmei, nevelési és vallási feladat. A szellemi művelődés és a vallásos nevelés el kell, hogy vezessen bennünket egy mé­lyebb értelemben vett, gondolatokban gazdagabb és termékenyebb élethez. Milyen szabadságért harcolunk? A vallás lehetővé teszi, hogy messzebbre tekintsünk. A vallás mélyebb bepillantást enged az életbe s megtanít nemcsak arra, hogy hogyan, hanem arra ;s. hogy miért tesszük ezt vagy azt. Minden nagy hívő a közös jólétért dolgozott: a szociális ha­ladásért. szembenállva azokkal, akik a szegények ellenségei. Századokon keresz­tül újra és újra rámutatott a vallás az emberi és szociális értékekre. Fontos, hogy képességeink és erőforrá­saink teljes kihasználására neveljenek minket. A jellemképzés azonban még ennél is fontosabb, hogy az emberek összeműködés útján haladhassanak előre. Nem csak arra kell megtanítani gyer­mekeinket. hogyan tudnak sikereket el­érni az egymással versenyző egyéneknek a létért való harcában, hanem — s ez a fontosabb — arra is. hogy hogyan kell együttműködni az általános jólét szolgá­latában. A múltban a nevelés során túl nagy súlyt vetettek az egyéni, és túl ke­vés súlyt az általános jólétre, úgy hogy végül is a kormányzás és az üzlet terü­lete önző csoportok harcterévé vált. A nevelés célja az. hogy egyensúlyt teremt­sen a két szélsőség között: az általános jólétnek arra a legmagasabb fokára tö­rekszünk, amely még összeegyeztethető a szabadság áldásaival. Minden gyermek­ben fel akarjuk szabadítani az alkotó erőket. Azonban a szabadságnak nem azt a fajtáját akarjuk, amely anarchiára és erőszakossághoz vezet. A múlt században az egész világon az volt az átka a nevelésnek, hogy túlságo­san élőmozdította az egyes államok bel­politikájában és külpolitikájában egyaránt megnyilvánuló hatalmi törekvéseket. Az egyéni agyafúrtságot fejlesztette s nem a személyiséget. Az iskolákban való jellem­képzést gyakorlatiatlan álmodozásnak tar­tották. Pedig a jellemképzést komolyán megy' a magvar demokrácia teremtő ereje, életkedve, politikai, gazdasági, szellemi szívóssága. Aki fél annak a veszélyétől, hogy a magyar munkásnak és parasztnak politikai felemelkedésére áldozza életét, aki inkább a harmadik világháborút átú­lozza. mint a nép építő békéjét, az ne várakozzék tovább, álljon a magyar de­mokrácia ellenzéke mellé. Sokkal jobban becsüljük a nyílt ellenfelet, mint az álcá­zott. lappangó reakciót, jobboldaliságot. A magvar nép tudni akarja s tudni is fogja, hogy kik akarnak vele együtt épí­teni s kik várakoznak az urak Magyaror­szágának, a „régi. jó időknek“ feltámadá­sára. A várakozóknak dönteniök kell: a magyar nép érdekei mellé állanak, vagy ellene fordulnak: a várakozóknak ludniok kell, hogy választásukkal nem a magyar nép, hanem saját jövendőjük fölött ítél­nek. A magyar nép haladni akar tovább a maga út ján, nem vár tovább... kell venni. A csoportok és az egyének jólétének fölébe kell helyezni a közjólétet, hogy ez legyen a legmagasabb és eminen­sén gyakorlati célja a nevelésnek. Mert ez az előfeltétele az igazi, élő, nyugati civilizációnak. Használható módszereket kell találni arra, hogy az emberi jóság és tisztesség értékét és a Hegyi Beszéd szociális gon­dolatait a mindennapi nevelésbe bevihes- sük. A különféle országokban folyó ne­velés döntő kihatással lesz arra, hogy a háború és a káosz, vagy pedig egy olyan világ vár ránk holnap, amely itthon és a külföldön az együttműködésen alapuló emberi boldogságot és békét hozza meg. Ezért gondolom, hogy magasabb néző­pontról tekintve egy kulturember szá­mára a nevelés a legfontosabb feladat. Amiben Amerika lemaradt Ezzel kapcsolatban kínos megállapítást kel] tennem. Anyagi gazdagságához viszo­nyítva az Egyesült Államok a nevelés te­rén a föld legelmaradottabb nemzetei közé tartoznak. Az északamerikai unió néhány tagállama állami és községi ala­pokból évenkint százhuszonöt dollárt költ minden egyes iskolásgyermekre, más álla­mokban azonban oly szegény községek is akadnak, hogy évenkint alig tudnak huszonöt dollárt fordítani egy iskolás­gyermek tanítására. A hiányos nevelés, amelyet a gyehnekek egy ilyen elmaradott faluban kapnak, valóban nemzeti szégyen, sőt nemzeti veszedelem. Az amerikai szabadságjogok első vé­delmi vonalához tartozik a közoktatás ügye. Még sem szabad megengedni, hogy a szövetségi (washingtoni) kormány se­gítsége együttjárjon az iskolák irányítá­sába való beavatkozással. Mint az épít­kezési és egészségügyi kérdésekben, úgy az iskolai ügyek terén is az ellenőrzésnek demokratikus alapon kell nyugodnia. A községek a nevelési kérdések területén állanak szemközt legfelelősségteljesebb feladatukkal. Nevelési hatóságainknak a szövetségi, állami és községi közigazgatásban egyaránt a felnőttek számára is meg kell adniok minden lehetőséget a továbbképzésre. Senki sem túl öreg ahhoz, hogy valami újat tanuljon: a siker attól függ, hogy komolyan, teljes odaadással akarunk-e tanulni. Én magam tudtam időt találni HENRY A. WALLACE: AZ ÉN Mire e sorok megjelennek, Wallace épp útban lesz Amerikából London-felé, hogy azután más európai fővárosokba is ellátogasson. Kétségtelen, hogy ma alig van amerikai államférfi, aki nagyobb érdeklődést válthatna ki az európai közvéleményben, mint Wallace. Roosevelt először földmivelésügyi miniszterként vette maga mellé, 1940 novemberében pedig. Roosevelt második úijái- választásakor Wallace lett az Egyesült Államok álelnöke és mint ilyen fungált 1941 elejétől 1945 januárjáig. Ebben az időben bocsátotta útjára az azóta oly nevezetessé vált jelszót, hogy a huszadik század a kisemberek százada. Később pedig a háború vége felé azt hirdette, hogy Amerika legfontosabb teendője a háború után a munkanélküliség megelőzése kell majd hogy legyen, s ha szükséges, a nagytőke érdekeinek háttérbe szorításával is mindent meg kell tenni annak biztosítására, hogy a háborús konjunktúra után is hatvanmillió embernek tudjanak állást adni, kenyeret adni az amerikai gazdasági életben. 1944-ben azután, amikor Roosevelt-et negyedszer jelölték elnöknek, a demokrata párt Wallace-t „túlságos balotdalisága“ miatt nem jelölte ismét az alelnöki tisztségre, ugyanakkor azonban Byrnes (a későbbi külügyminiszter) alelnök-jelöltségét is el­vetették, mert őt viszont „túlságosan jobboldalinak“ tartották. Így esett azután a választás az akkor még inkább a középen álló Truman-ra, aki Roosevelt halálakor, 1945 áprilisában az amerikai alkotmány értelmében automatikusan került az elnöki székbe. Maga Roosevelt mindenesetre olyan igazságtalannak érezte Wallace kibuktatását, hogy 1945 januárjában kifejezetten az alelnökség elvesztéséért való kárpótlásul Wallace-t kereskedelmi miniszterré ^yevezte ki. Ebből az állásából Wallace 1946 őszén távozott, mint a Fehér Ház hivatalosan közölte: az elnök kérésére, tudvalévőén azért, mert nem tudta helyeselni Byrnes akkori külügyminiszter külpolitikáját, amelyet Wallace különben már tavaly nyáron sem tartott elég megértőnek és elég lojálisnak a Szovjetunió irá­nyában. Voltaképpen ez a „külpolitikai lázadása“ irányította rá a világ közönségének figyelmét Wallace-ra, akinek politikai pro­filja annál érdekesebb, minthogy nehéz öt odaszögezni valamely politikai irányzathoz. Wallace tagja maradt a demokrata pártnak, de annak balszárnyához s a balszárnynak is a halszéléhez tartozik. Hisz a kapitalista termelési rendszer fejlődés-képességében, de kinövéseinek bátor és következetes bírálója. Vannak, akik az amerikai liberalizmus zászlóvivőjének tekintik s ha e körül — mint általában Wallace körül — szenvedélyes viták folynak is, egyben mindenesetre egyetértenek még legádázabb ellenfelei is, ne­vezetesen abban, hogy a meggyőződés idealizmusa fűti. Megmutatkozik ez legutóbbi könyvében is, amely tudvalévőén „Hatvanmillió munkahely“ címmel jelent meg. Most, hogy Wallace Európába érkezik, érdemesnek tartjuk, hogy e könyv utolsó fejezetének részleteivel, tehát Wallace tulajdon gondolatai­nak és stílusának közvetlen reprodukálásával hozzuk közelebb ezt a világszerte nevezetessé vált személyiséget a magyar olvasó- közönséghez.

Next

/
Thumbnails
Contents