Politikai Ujdonságok, 1867 (13. évfolyam, 1-52. szám)

1867-01-02 / 1. szám

kezzék. Sokkal veszedelmesebb jellemmel bír azon diplom­atiai összeütközés, mely a jelenben a török és görög kormány között ütött ki. Ha az európai kormányok közül azok, melyek a békét őszintén kívánják, nagy hirtelenséggel nem fordíthatnak a dol­gon, a görög hadsereg mozogni kezd, s erre mint adott jelre az Epirus és Thessaliában lakó elnyomott görögök rögtön fegyvert ragadnak s kigyulad a láng a szultán leg­fontosabb tartományaiban. Tudjuk, hogy György görög király dán herczeg, a­kinek testvérét, Dagmar herczeg­­nőt néhány hét előtt vezető oltárhoz az orosz koronaherczeg. Ha tehát György király kardot ránt, mindenki eltalálhatja, hogy nem történhetik ilyesmi az orosz czár titkos beleegyezése nélkül. Ez annyit tesz, hogy a görögök szükség esetére orosz segítségre számíthatnak. S ha így áll a dolog, kész az európai háború. A „Times”­ már­is minden harangot félre­ver, írja, hogy a törökök és görögök között a háború kikerülhetlenné vált, s ha az európai hatalmak egyelőre nem is avat­koznának a harczba, rövid időn egyik a má­sik után volna kénytelen fegyverhez nyúlni, hacsak azt nem akarja, hogy a többiek az ő kárára intézzék el a viszályt s kihagyják őt az osztozásból a leromlandó török biro­dalom tartományaiban. Bécsben elismerik, hogy Ausztria hely­zete háború esetére igen veszedelmes. Mert kivel szövetkezzék? és váljon az, a­kivel szövetkezni óhajtana, akar-e vele fegyveres bajtársságot kötni? A „Times“ ijesztgeti Ausztriát s visszatartani akarja a Franczia­­országgal való szövetkezéstől. A „Times“ azonban nem tudhatja még azt sem, akar-e Napoleon császár szövetkezni a bécsi udvar­ral? s vájjon a^g^^ni most netán készül, nincs-e előre im g­atározva és kiczirkal­­mazva Napóleon császár, a porosz király és az orosz czár között, miután az eddig tör­téntek példája is mutatja, hogy e három hatalmas uralkodó nyíltan vagy titokban mindig egyetértett. A nevezett angol lap egészen fellármázta Európát, mely kevéssel ezelőtt alig sejthette, minő veszedelmek közelednek feléje. A „Times“ szerint, ha Ausztria Francziaor­­szággal tart, akkor Oroszországgal és Po­roszországgal gyűl meg baja, s ha a csatát elvesztené, a porosz a felső dunai tartomá­nyokat foglalná el, talán egész Bécsig, az orosz pedig Galicziát és az Al-Dunát. A­midőn pedig ily kérdések jönnének napirendre, biztosan föltehetjük, hogy arra egész Európa mozgásba jő, s akkor a vesze­delem óráiban új szövetségek keletkeznek, régiek bomolhatnak fel, úgy hogy a legóva­tosabb hatalom sem tudhatja, kiben bizzék, kiben reméljen, kitől féljen és rettegjen, ne­hogy megcsalattassék, mert bizony ily idők­ben megeshetik, hogy a­kit megkárosítani szándékoznak, azt elébb tartják sok szép szóval, de a­midőn kenyértörésre kerülne a dolog, szépen elosztatják, rászedik, megcsal­ják és tönkreteszik. Most már, ha valóságosan és komolyan ily idők következhetnek be, av­agy nem intő példa az minden kormányra nézve, hogy mielőtt a vész órája üt, igyekezzék ide benn oly rendet csinálni, mely a népek meg­elégedésében lelje alapját. A kormánynak sza­badságot kell adni a népnek, hogy ennek érdekében feküdjék, az utolsó csepp vérig harczolni azon kormányért, mely őt fegy­verre szólítja és a harc­térre vezeti. Ám a példa már megmutatta, hogy nem elég a győzelemre a sok beparancsolt, berukkolta­­tott katona, arra még szellem, egyetértés, és igazi lelkesedés is szükséges, úgy hogy­­ a vezér és katona egyaránt érezze, hogy­­ saját hazájáért és szülőföldjének boldogságá­ért ontja vérét. „A keleti kérdés.“ — (Anglia­­politikája a keleti kérdésben.) A „Times“ decz. 25-ei vezérczikkét azon elismert igazság­ mondás idézésével kezdi, hogy „a történet sohasem ismétli magát.“ Alig képzelhetni a nevezett lap szerint egy újabb oly combinatióját a körülményeknek, mint az volt, mely ezelőtt tizenkét évvel a nyugati hatalmakat arra bírta, hogy egye­sült erővel meggátolják, vagy legalább bi­zonytalan időre elhalaszszák a török biroda­lom bukását. Szükségtelen azon kompliká­­ciók felett okoskodni, melyek keletkezhetné­nek, ha Oroszország nyíltan támadólag lépne fel. A pétervári hivatalos lapok kinyi­latkoztatták, hogy uralkodójuk a keleti ke­resztyénekkel rokonszenvez ugyan, de hogy minden ármánykodástól idegenkedik. Jelen­leg nem orosz-török háború eshetőségei fo­rognak fenn. A verseny jelenleg Törökország és keresztyén alattvalói, vagy legfeljebb is a török birodalom és ama kis görög király­ság közt foly, melyet a török uralomtól megmenteni, keleti és nyugati Európa egy­aránt segítettek ezelőtt negyven évvel. Az angol kormány cselekvési iránya, a porta és annak keresztyén alattvalói közötti ellenke­zésben, világosan ki van jelölve a preceden­­ciák hosszú sora által. A görög királyság elismerése óta Angolország állandón fen­­tartotta a be nem avatkozás politikáját, és ennek eredményeivel annyira meg lehet elé­gedve, hogy hasonlót bátran lehet ajánlani minden kormánynak, de különösen a görög­nek. Ha ez utóbbi ellen nem állhatna a ki­sértésnek, hogy lándzsát törjön Törökország­gal, az angol kormány hagyná őt szembe­szállni cselekedetének következményeivel, hacsak ezek oly végletekig nem terjedné­nek, melyek Angolországot a fennemlített időben vállalt kötelezettségekre emlékez­tetnék.“ „Hiszszük, folytatja a„Times“, hogy nem csupán Krétában, hanem a török birodalom minden európai tartományaiban a keresztyén népség többé-kevésbbé nyílt ellenszenvével kell m megküzdenie a szultánnak; egyátalában nem vagyunk biztosak, hogy a küzdelem nem fog oly soká tartani s oly messzire ter­jedni, miszerint a végromlás szélére hozza Törökországot. Ha mindez megtörténnék, valóban alig tudjuk, hogy a végső katasz­trófát mily közelbe várnék be, minekelőtte elkerülhetlenül szükségesnek látnák el­hagyni eddigi helyzetünket, mint tétlen, de nem érdekletlen nézők.“ A „Times“ ezután alaptalannak nyilvá­nítja azon várakozásokat, melyeket néme­lyek az angol konzulok által krétai mene­kültek iránt tanúsított rokonszenvre építe­nek, és szinte hihetetlennek mondja, hogy az egyéni izgalomérzet e nyilatkozataiból mint lehet azt következtetni, hogy az angol kormány befolyását terjeszteni akarja Kele­ten. Czikkét következőkkel fejezi be: „Ha hatalmunkban állott volna, mi a keleti kérdés megoldását még számos évre elhalasztottuk volna, és azt kívántuk volna, hogy sem krétai felkelésről, sem más ese­ményről, mely a török birodalom fenállását veszélyezteti, ne kellessen hallanunk. De azon esetben, ha ilynemű kitörés történik, csak azt kívánhatjuk, hogy a küzdelem mi­nél rövidebb ideig tartson, és a humanitás azon határai közt maradjon, melyeken Kele­ten túlcsapongani szokott a háború. De ha a kereszt és a félhold közt élethalál-harc­ keletkeznék, nem felejthetnék el, hogy in­kább keresztyének vagyunk mint muzulmá­nok, inkább görögök mint törökök, és hogy a töröknek Európából való kiűzetését csak úgy tekintjük, mint idő kérdését, hogy ko­moly és önérdektelen rokonszenvünket a görög ügy iránt kimutattuk, midőn a róniai szigeteket átengedtük a görög királyságnak, s midőn ennek trónját, melylyel egy angol királyi herczeg kináltatott meg, visszautasí­tottuk. Nem bánjuk, ha „prózai nép“-nek neveznek bennünket, melyet „nagy eszmék“ nem képesek lelkesíteni. A krétai harcz, az Epirusban, Thessáliában és egyéb török tartományokban előre látható zavarok már­is oly tények, melyek komoly meggondolást érdemelnek. De mi készek vagyunk az ese- i­ményeket elfogadni, a­nélkül, hogy azokat siettetnék, és azt hiszszük, hogy szabad megmentenünk a törökök boszujától néhány krétai áldozatot, vagy ama csaknem kinép­­telenített szigetröli menekülést lehetségessé tenni a szenvedőknek a­nélkül, hogy azzal gyanúsíttassunk, miszerint irgalmasságunk­­ból politikai kapitálist akarunk csinálni és a görögök jóakaratát megnyerni azon időre, midőn ők a Dardanellák s a Bosporus felett uralkodni fognak és a Kelet sorsát kezükben tartandják.“ — (Ausztria politikája). A ,,P. L.“-nak írják: Az osztrák politika egyik legfontosabb terén egész csendben fordulat készül, sőt ezen fordulat nagyrészt már meg is történt. Ez a Beust által foganatba vett szakítás a Metternich hagyománynyal és Ausztriának viszonyaival a portához. Az osztrák kabinet már a román és még határozottabban a szerb ügyben kimutatta, hogy a porta keresztyén hűbéri államaihoz való viszonyának eddigi felfogását, ha nem is hagyta el egészen, mégis lényegileg megváltoztatni határozta el, és hogy különösen ezen keresztyén la­kosság életfeltételeit nem tekinti már oly korlátlanul alárendelve a souverain hata­lomnak érdekei alá. Ezen fordulat nem fog jó befolyás nélkül maradni a császári állam azon népeire, kik azoknak törzstársai, és már is azon eredménynyel járt, hogy az Oroszországgal való őszinte jó viszonynak útjából egyik legfőbb akadályt gördítette el. Hogy azonban Ausztria ebben Francziaor­­szággal egyetértőleg cselekszik, bizonyos jelekből könnyen felismerhető.­­ (A franczia lapok véleménye.) A fran­­czia lapok előtt nagyon feltűnik az angol kormánynak a kandiai felkelés irányában mutatott magatartása. A többi közt az „Opinion nationale“ előadván az angol ha­jóknak az amerikai és orosz hajókkal együtt tanúsított s a humanitás által parancsolt eljárását, ezeket mondja: „E tények jellem­zők. Ezek ezt mutatják, miként Angolország mulaszthatlan dolognak tekinti, hogy a gö­rögök iránti rokonszenvének nyilvános jelét s jóindulatának zálogát adja a végett, hogy jobban védhesse saját és nyugati Európa érdekeit Keleten, Oroszország ismeretes nagyravágyása ellenében. Ennek az lesz kö­vetkezménye, hogy Angolország oly nép­szerűségre jut egész Keleten, mely politiká­jának nyomatékot szerez, és hatalmas támo­gatásul szolgáland, akár a charismus veszé­lyes befolyásának gyengítésére, akár pedig oly engedmények kinyerésére a Portától, melyek Európa békéjét biztosíthatják, a je­lenlegi annyira fontos és nehéz körülmények között. Ezen tekintetek nyugati, közép és déli Európa kormányainak komoly figyelmét érdemlik, mert mindnyájuknak ugyanazon ellenség ellen kell küzdeniük Keleten. Nem vitathatják el ezen igazságot sem Turinban, sem Párisban, sem Bécsben, s az ép oly vi­lágos dolog Berlinben, mint más fővárosok­ban, mert például Poroszország — bármik

Next