Politikai Ujdonságok, 1868 (14. évfolyam, 1-53. szám)
1868-01-01 / 1. szám
minket leigázó hatalomnak tekintettük, az ellenfél táborában pedig rendesen legjobb barátainkat kerestük. Tudnunk kell azonban, hogy az olasz és a franczia sem a mi szép szemünkért és fényes fekete szakálunkért tetszelgett velünk, hanem mert ismerte halálos elkeseredésünket Ausztria ellen, azért szép ígéretekkel is kacsintgatott felénk, s nagyon valószínű, hogy ha Ausztria a villafrankai és nikolsburgi békét rögtönözve alá nem írja,ezen ígéretét meg is tartja. De nézzünk szét a mai világban, s azonnal látni fogjuk a különbséget a mai és a korábbi helyzet között. Amióta Ausztria elveszté olasz birtokait, s mióta kiszoríttatott Németországból, a szabadelvű Európa már bevégezte számadását ezen hatalommal. Többé semmi követelni valója sincs Ausztriától, s így a nyugati szabadelvű nemzeteknek nem áll érdekében Ausztriát, Magyarország felizgatásával még tovább is elgyengíteni. Sőt inkább attól kell félnünk, nehogy a legközelebbi háborút oly ellenség indítsa meg, aki Ausztria és Magyarország között vagy semmi különbséget sem tesz, vagy ami még roszabb, oly ellenség, aki nem anynyira Ausztria német-szláv tartományaira, mint egyenesen Magyarország meghódítására vágyik. Ilyen ellenség volna az orosz, aki 1849-ben is megmutatta, mennyire nem akarja, hogy a Kárpátok déli lejtője alatt független Magyarország alakuljon, s aki Palacky pánszláv író szerint már csak azért is gyűlöli a magyar nemzetet, mert mi akadályozzuk az északi és déli szlávok összeforradását azáltal, hogy e földön élünk, itt telepedtünk meg, s minden erőnket arra fordítjuk, hogy vérrel szerzett hazánkat megtarthassuk. Hírlapírói kötelességünk lévén olvasóinkat a nagy világ felfedező ügyeiről értesíteni, czikkeink közül az egyik ezen igen gyanús értelmű czímet viseli: a „keleti kérdés fölmerülésének jelei.“ Őszintén óhajtjuk, hogy ezen úgyszólván új rovatunk, egy pár folytatás után észrevétlenül enyészszék el hasábjainkról. Ezen kedvező esetre azonban egyelőre még nincs biztos kilátásunk, sőt úgy tapasztaltuk, hogy ami a múltkor még csak kétes és homályos jelnek mutatkozott, az mai összeállításunkban már határozottabb alakot kezd magára ölteni. Nem verjük félre a harangot, ha itt-ott egy félhivatalos lap hosszú czikkben kezd egy más kormány ellen vádakat emelni. De lehet-e figyelem nélkül hagynunk, ha az orosz kormány legkmolyabb félhivatalos közlönye, a „Russki Invalid“ egyszerre ily szemrehányásokkal lép fel Ausztria és Francziaország ellen: „Minden terv közül, mely az európai népek megnyugtatásának ürügye alatt rántatott elé, legroszabb az osztrák-franczia szövetség, mert ez által egyetlen egy kérdés sem oldatik meg, ellenben a szenvedélyek újabb tápanyagot nyernek. Ezen szövetség nem akadályozhatja meg Németország egyesülését, sőt épen oda kényszeríti Poroszországot, hogy karddal kezében lásson nemzeti munkájának befejezésére. Ezen szövetség a pápát sem szabadíthatja meg, s így Olaszországot pusztító belháborúba keveri. Végre, ezen szövetség nem hogy megnyugtathatná Kelet keresztyén lakóit, sőt épen azon meggyőződésre vezetendő, hogy elhagyatva vannak Európától, s egyedül csak fegyverrel szerezhetik vissza emberi és nemzeti jogaikat. Ezen szövetség felbátorítja a törököket újabb üldözésre, s tán még a lengyeleket is újabb lázzadásra bátoríthatja, pedig e nemzet még most is keserűen lakói legközelebbi kísérlete miatt. Ha tehát az egyenetlenségek Nyugat-Európában nem szűnnek meg, úgy világos, hogy a mai fegyveres békének elkeseredett harczcvá kell változni.11 Lehet-e ennél világosabban háborúval fenyegetőzni? Hogy (a mi hitünk és meggyőződésünk szerint) az orosz lap nem őszinte lélekből beszél, amidőn az osztrák-franczia szövetség létrejöttét hírül adja olvasóinak, az nem sokat változtat a dolgon. Mert az eddig háborúk keletkezésének történetéből megtanultuk már azt, hogy a diplomata mindig csak ürügyet szokott előállítani, ha támadó harczot indít, a harcz titkos okával pedig csak a győzelem és a békekötés perczében szokott előállani. Apró szemrehányásokon kezdik, aztán fegyverkeznek, verekednek, s a vége mindig az, hogy a győző elveszi azt a tartományt, melynek birtokára vágyott. Miniszter-válság Olaszországban. Az olasz kamara befejezte a vitákat a római kérdésre vonatkozó interpellálók fölött: 201 szavazattal 199 ellenében elvetette a Menabrea által kívánt napirendet. Menabrea úgy nyilatkozott a kamara decz. 18-ai ülésében, miként nem kíván oly szavazatot, mely őt valami bűn alól fölmenti, hanem eljárásának nyílt helyeslését vagy kárhoztatását kéri. Ő erélyesen el akarja nyomni az utóbbi események alkalmával fölmerült visszaéléseket, az e tekintetben foganatba veendő intézkedések iránt egyet fog érteni a parlamenttel. Ezen nyilatkozat szerint tehát Menabrea határozott „igen“-t, vagy „nem“-et kívánt kimondatni az olasz kamara által. Egy párisi tudósítás szerint pedig Menabrea hajlandó volt, hogy a kamara megújítsa szavazatát. Rómának Olaszország fővárosává proklamáltatására nézve, de egyszersmind törvényt kívánt a garibaldismus ellen. Az ellenzék is — tudomás szerint — több napirendet indítványozott. Egyik volt Sellaé, mely következőleg hangzott: „A kamara, érzületéhez és nemzeti programmjához híven, bizalmát fejezi ki, hogy Róma, melyet a nemzet közvéleménye fővárossá kiáltott ki, a haladás és beszervezés útján egyesülni fog Olaszországgal, s áttér a napirendre.“ Biitani indítványozott napirendje így hangzott: „A kamara Olaszország fővárosává proklamálja Rómát; kijelenti egyszersmind, hogy az egyházi állam és Olaszország tétele összeférhetlen; tiltakozik jogának a császári kormány részéről történt megsértése miatt, s áttér a napirendre.“ A tudósítások azt sem jelentik, hogy az olasz kamara Sella vagy Bertani értelmében fogadta-e el a napirendet, vagy tán egy harmadik módosított javaslat szerint. Menabrea kabinetje csak két szavazattal maradt kisebbségben; mindazáltal — a parlamenti szokásokhoz híven — beadta lemondását, s várja a király további parancsát. Elfogadja-e a király Menabrea lemondását? s ha el, kit biz meg új kabinet alakításával? vagy talán — mint beszélik — a kamara feloszlatását rendeli-e el? mind oly kérdések, melyekre most még nem felelhetünk. A talán az Olaszországból érkező tudósítások igen zavartak s több tekintetben kalandosak A franczia konzervatív irányú lapok a többi közt egyre hirdetik Olaszországnak Oroszország felé közeledését. A „France“ (a franczia senatorok lapja) ugyanis ezt írja: „Senki előtt sem titok, hogy Olaszország idestova futkosott szövetségének fölajánlásával Európa némely nagyhatalmánál. Berlin felé fordult, de siker nélkül, mivel Bismarck gróf sokkal ügyesebb, mintsem a pápa ellen fordulna azon pillanatban, midőn megnyerni igyekszik Németország katholikusainak rokonszenvét. — Olaszország azután Sz.-Pétervárott kopogtatott, hol azonban nem fogadtatott kedvezőbben Gorcsakoff herczeg által. Minthogy azonban néhány nap óta úgy beszélnek Ignatiev tábornokról, mint a herczeg utódáról, Flórenczben most némi reményt látszanak ezen eshetőségre fektetni. Ignatiev tábornok, mint beszélik, valóban az orosz kormánynak a többi európai hatalmak iránt élesebben kitüntetett viszonyait képviselné.“ Hasonló értelemben nyilatkozik a „Presse“ (a párisi pápai nuntius közlönye), mely szerint az „olasz kabinet nemcsak Poroszország szövetségét keresi, hanem Oroszország felé is fordult, melytől hasonlóképen segítséget vár. Berlinben és Sz.Pétervárott vélik föltalálni az olasz-római kérdés megoldását. Ez az olasz politika ultima ratiója. Francziaorság akarta ezt így — kiáltanak föl a különböző színezetű pártlapok. Ezen politika sajátságos módon illustráltatik Olaszország készületei által. Csak hét millió francot kérnek a kamarától katonai czélokra. Látható, hogy Olaszország szegénysége daczára sem riad vissza hadseregének erősítésére ezélzó semmi áldozattól.“ (Részletesebb tudósítások.) A Menabrea által kívánt napirend egész szövegében előttünk áll, s így hangzik: „A kamara, tekintetbe véve a minisztérium azon nyilatkozatát, mely szerint sértetlenül fen akarja tartani azon nemzeti programmot, mely Rómát Olaszország fővárosává proklamálja, sajnálja, hogy e programmot a törvényekkel és a parlament szavazatával ellenkező eszközök által akarták végrehajtani, és — meggyőződve lévén, hogy a törvény tiszteletében fekszik a szabadság és egység biztosítéka — helyesli a minisztérium eljárását és áttér a napirendre.“ Ezen napirend szerint Menabrea határozott „igen“-t vagy „nem“-et kívánt a kamara által kimondatni programmja fölött, mely három lényeges pontot foglal magában : először a nemzeti kívánat fentartását, mely szerint Róma — Olaszország fővárosa; másodszor, az erőszakos és törvénytelen eszközök kárhoztatását és visszautasítását, és harmadszor a minisztérium eljárásának helyeslését. A kamara ezen napirendet 201 név szerinti szavazattal vetette el 199 ellenében. (Megjegyzendő, hogy 8 követ nem szavazott.) Két indokból következtetik a kívánt napirend elvetését: egyik, hogy kárhoztatja Garibaldi vállalatát oly körülmények miatt, melyek e vállalatot és a nemzet által e czélra nyújtott támogatást igazolhatják; a másik ok a bizalmi szavazat, mit oly minisztérium részére követelt, mely gyanús volt Francziaország iránti nagyon engesztelékeny és Olaszország alkotmányos szabadsága iránti ellenséges hajlamai miatt. Gualterio belügyminiszter némely tettei, s Menabrea miniszterelnök némely nyilatkozatai is nagy befolyást gyakorolhattak a kamara többségének hajlamaira. A szavazat után a minisztérium beadta lemondását, mi a király által elfogadtatott. A közvélemény Sella Lamarmora, vagy Depretis Cialdini minisztériumot várt, miután Ratazzi minisztersége, bármily rokonszenvvel viseltetik is a király személye iránt, még korainak tekintetett, az Olasz- és Francziaország közti viszonyoknál fogva, de a király, ahelyett, hogy egyik vagy másik átmeneti minisztérium mellett határozna, még egy utolsó kísérletet akart tenni, a Tuileriák kabinetjére nézve kedvező érte