Politikai Ujdonságok, 1868 (14. évfolyam, 1-53. szám)

1868-01-01 / 1. szám

minket leigázó hatalomnak tekintettük, az ellenfél táborában pedig rendesen legjobb barátainkat kerestük. Tudnunk kell azonban, hogy az olasz és a franczia sem a mi szép szemünkért és fé­nyes fekete szakálunkért tetszelgett velünk, hanem mert ismerte halálos elkeseredésün­ket Ausztria ellen, azért szép ígéretekkel is kacsintgatott felénk, s nagyon valószínű, hogy ha Ausztria a villafrankai és nikolsburgi békét rögtönözve alá nem írja,ezen ígéretét meg is tartja. De nézzünk szét a mai világban, s azon­nal látni fogjuk a különbséget a m­ai és a korábbi helyzet között. A­mióta Ausztria elveszté olasz birtokait, s mióta kiszorítta­­tott Németországból, a szabadelvű Európa már bevégezte számadását ezen hatalommal. Többé semmi követelni valója sincs Ausz­triától, s így a nyugati szabadelvű nemze­teknek nem áll érdekében Ausztriát, Ma­gyarország felizgatásával még tovább is elgyengíteni. Sőt inkább attól kell félnünk, nehogy a legközelebbi háborút oly ellenség indítsa meg, a­ki Ausztria és Magyarország között vagy semmi különbséget sem tesz, vagy a­mi még roszabb, oly ellenség, a­ki nem any­­nyira Ausztria ném­et-szláv tartományaira, mint egyenesen Magyarország meghódítá­sára vágyik. Ilyen ellenség volna az orosz, a­ki 1849-ben is megmutatta, mennyire nem akarja, hogy a Kárpátok déli lejtője alatt független Magyarország alakuljon, s a­ki Palacky pánszláv író szerint már csak azért is gyűlöli a magyar nemzetet, mert mi aka­dályozzuk az északi és déli szlávok össze­­forradását az­által, hogy e földön élünk, itt telepedtünk meg, s minden erőnket arra fordítjuk, hogy vérrel szerzett hazánkat megtarthassuk. Hírlapírói kötelességünk lévén olvasóin­kat a nagy világ felfedező ügyeiről értesí­teni, czikkeink közül az egyik ezen igen gyanús értelmű czímet viseli: a „keleti kér­dés fölmerülésének jelei.“ Őszintén óhajt­juk, hogy ezen úgyszólván új rovatunk, egy pár folytatás után észrevétlenül enyészszék el hasábjainkról. Ezen kedvező esetre azonban egyelőre még nincs biztos kilátásunk, sőt úgy tapasztaltuk, hogy a­mi a múltkor még csak kétes és homályos jelnek mutatkozott, az mai összeállításunkban m­ár határozot­tabb alakot kezd magára ölteni. Nem verjük félre a harangot, ha itt-ott egy félhivatalos lap hosszú czikkben kezd egy más kormány ellen vádakat emelni. De lehet-e figyelem nélkül hagynunk, ha az orosz kormány legk­molyabb félhivatalos közlönye, a „Russki Invalid“ egyszerre ily szemrehányásokkal lép fel Ausztria és Fran­­cziaország ellen: „Minden terv közül, mely az európai­­ népek megnyugtatásának ürügye alatt rán­­tatott elé, legroszabb az osztrák-franczia szö­vetség, mert ez által egyetlen egy kérdés sem oldatik meg, ellenben a szenvedélyek újabb tápanyagot nyernek. Ezen szövetség nem akadályozhatja meg Németország egyesülé­sét, sőt épen oda kényszeríti Poroszországot, hogy karddal kezében lásson nemzeti mun­kájának befejezésére. Ezen szövetség a pápát sem szabadíthatja meg, s így Olaszországot pusztító belháborúba keveri. Végre, ezen szövetség nem hogy megnyugtathatná Kelet keresztyén lakóit, sőt épen azon meggyőző­désre vezetendő, hogy elhagyatva vannak Európától, s egyedül csak fegyverrel szerez­hetik vissza emberi és nemzeti jogaikat. Ezen szövetség felbátorítja a törököket újabb üldö­zésre, s tán még a lengyeleket is újabb láz­zadásra bátoríthatja, pedig e nemzet még most is keserűen lakói legközelebbi kísér­lete miatt. Ha tehát az egyenetlenségek Nyugat-Európában nem szűnnek meg, úgy világos, hogy a mai fegyveres békének elke­seredett harczcvá kell változni.11 Lehet-e ennél világosabban háborúval fenyegetőzni? Hogy (a mi hitünk és meggyőződésünk szerint) az orosz lap nem őszinte lélekből beszél, a­midőn az osztrák-franczia szövetség létrejöttét hírül adja olvasóinak, az nem sokat változtat a dolgon. Mert az eddig háborúk keletkezésének történetéből megtanultuk már azt, hogy a diplomat­a mindig csak ürügyet szokott elő­állítani, ha támadó harczot indít, a harcz titkos okával pedig csak a győzelem és a békekötés perczében szokott előállani. Apró szemrehányásokon kezdik, aztán fegyverkeznek, verekednek, s a vége mindig az, hogy a győző elveszi azt a tartományt, melynek birtokára vágyott. Miniszter-válság Olaszországban. Az olasz kamara befejezte a vitákat a római kérdésre vonatkozó interpellálók fölött: 201 szavazattal 199 ellenében elve­tette a Menabrea által kívánt napirendet. Menabrea úgy nyilatkozott a kamara decz. 18-ai ülésében, miként nem kíván oly szava­zatot, mely őt valami bűn alól fölmenti, ha­nem eljárásának nyílt helyeslését vagy kár­­hoztatását kéri. Ő erélyesen el akarja nyomni az utóbbi események alkalmával fölmerült visszaéléseket, az e tekintetben foganatba veendő intézkedések iránt egyet fog érteni a parlamenttel. Ezen nyilatkozat szerint tehát Menabrea határozott „igen“-t, vagy „nem“-et­ kívánt kimondatni az olasz kamara által. Egy párisi tudósítás szerint pedig Menabrea hajlandó volt, hogy a kamara megújítsa szavazatát. Rómának Olaszország fővárosá­vá proklamáltatására nézve, de egyszers­mind törvényt kívánt a garibaldismus ellen. Az ellenzék is — tudomás szerint — több napirendet indítványozott. Egyik volt Sellaé, mely következőleg hangzott: „A kamara, érzületéhez és nemzeti programm­­jához híven, bizalmát fejezi ki, hogy Róma, melyet a nemzet közvéleménye fővárossá kiáltott ki, a haladás és beszervezés útján egyesülni fog Olaszországgal, s áttér a napi­rendre.“ B­iitani indítványozott napirendje így hangzott: „A kamara Olaszország fővá­rosává proklam­álja Rómát; kijelenti egy­szersmind, hogy az egyházi állam és Olasz­ország tétele összeférhetlen; tiltakozik jogá­nak a császári kormány részéről történt megsértése miatt, s áttér a napirendre.“ A tudósítások azt sem jelentik, hogy az olasz kamara Sella vagy Bertani értelmében fogad­­ta-e el a napirendet, vagy tán egy harmadik módosított javaslat szerint. Menabrea kabinetje csak két szavazattal maradt kisebbségben; mindazáltal — a par­lamenti szokásokhoz híven — beadta le­mondását, s várja a király további paran­csát. Elfogadja-e a király Menabrea lemon­dását? s ha el, kit biz meg új kabinet alakí­tásával? vagy talán — mint beszélik — a kamara feloszlatását rendeli-e el? mind oly kérdések, melyekre most még nem felel­hetünk. A talán az Olaszországból érkező tudósí­tások igen zavartak s több tekintetben ka­landosak A franczia konzervatív irányú lapok a többi közt egyre hirdetik Olaszor­szágnak Oroszország felé közeledését. A „France“ (a franczia senatorok lapja) ugyan­is ezt írja: „Senki előtt sem titok, hogy Olaszország ide­s­tova futkosott szövet­ségének fölajánlásával Európa némely nagy­hatalmánál. Berlin felé fordult, de siker nélkül, mivel Bismarck gróf sokkal ügye­sebb, mintsem a p­ápa ellen fordulna azon pillanatban, midőn megnyerni igyekszik Németország katholikusainak rokonszenvét. — Olaszország azután Sz.-Pétervárott ko­pogtatott, hol azonban nem fogadtatott ked­vezőbben Gorcsakoff herczeg által. Minthogy azonban néhány nap óta úgy beszélnek Ignatiev tábornokról, mint a herczeg utódá­ról, Flórenczben most némi reményt látsza­nak ezen eshetőségre fektetni. Ignatiev tá­bornok, mint beszélik, valóban az orosz kor­mánynak a többi európai hatalmak iránt élesebben kitüntetett viszonyait képviselné.“ Hasonló értelemben nyilatkozik a „Presse“ (a párisi pápai nuntius közlönye), mely sze­rint az „olasz kabinet nemcsak Poroszor­szág szövetségét keresi, hanem Oroszország felé is fordult, melytől hasonlóképen segít­séget vár. Berlinben és Sz.­Pétervárott vélik föltalálni az olasz-római kérdés meg­oldását. Ez az olasz politika ultima ratiója. Francziaorság akarta ezt így — kiáltanak föl a különböző színezetű pártlapok. Ezen politika sajátságos módon illustráltatik Olasz­ország készületei által. Csak hét millió fran­cot kérnek a kamarától katonai czélokra. Látható, hogy Olaszország szegénysége da­czára sem riad vissza hadseregének erősí­tésére ezélzó semmi áldozattól.“­­ (Részletesebb tudósítások.) A Mena­brea által kívánt napirend egész szövegében előttünk áll, s így hangzik: „A kamara, tekintetbe véve a minisztérium azon nyilatkozatát, mely szerint sértetlenül fen akarja tartani azon nemzeti programmot, mely Rómát Olaszország fővárosává proklamálja, saj­nálja, hogy e programmot a törvényekkel és a parlament szavazatával ellenkező eszközök által akarták végrehajtani, és — meggyőződve lévén, hogy a törvény tiszteletében fekszik a szabadság és egység biztosítéka — helyesli a minisztérium eljárását és áttér a napirendre.“ Ez­en napirend szerint Menabrea határo­zott „igen“-t vagy „nem“-et kívánt a kamara által kimondatni programmja fölött, mely három lényeges pontot foglal magában : először a nemzeti kívánat fentartását, mely szerint Róma — Olaszország fővárosa; má­sodszor, az erőszakos és törvénytelen eszkö­zök kárhoztatását és visszautasítását, és harmadszor a minisztérium eljárásának helyeslését. A kamara ezen napirendet­ 201 név sze­rinti szavazattal vetette el 199 ellenében. (Me­gjegyzendő, hogy 8 követ nem szavazott.) Két indokból következtetik a kívánt napi­rend elvetését: egyik, hogy kárhoztatja Garibaldi vállalatát oly körülmények miatt, melyek e vállalatot és a nemzet által e czélra nyújtott támogatást igazolhatják; a másik ok a bizalmi szavazat, mit oly minisztérium részére követelt, mely gyanús volt Franczia­­ország iránti nagyon engesztelékeny és Olaszország alkotmányos szabadsága iránti ellenséges hajlamai miatt. Gualterio bel­ügyminiszter némely tettei, s Menabrea mi­niszterelnök némely nyilatkozatai is nagy befolyást gyakorolhattak a kamara többsé­gének hajlamaira. A szavazat után a minisztérium beadta lemondását, mi a király által elfogadtatott. A közvélemény Sella Lamarmora, vagy Depretis Cialdini minisztériumot várt, mi­után Ratazzi minisztersége, bármily rokon­­szenvvel viseltetik is a király személye iránt,­ még korainak tekintetett, az Olasz- és Fran­­cziaország közti viszonyoknál fogva, de a király, a­helyett, hogy egyik vagy másik átmeneti minisztérium mellett határozna, még egy utolsó kísérletet akart tenni, a Tuileriák kabinetjére nézve kedvező érte­

Next