Politikai Ujdonságok, 1882 (28. évfolyam, 1-52. szám)
1882-01-04 / 1. szám
rakonczátlanokat, megint csak nagylelkű jótéteménynyel válaszolt a sérelmekre? Szinte elképedünk bele, tapasztalva, hogy ime egyszer valahára mégis történt már valami, ami összhangban áll a közvélemény kívonatával. Az igaz, hogy a sértés, melyet Románia, e legfiatalabb kis kamasz elkövetett ellenünkben, olyan természetű volt, hogy már maga Románia vehette volna sértésnek, ha ezáltal sem érezzük sértve magunkat. Hiszen a lovagiasság, tisztesség alaptörvényei ugyanazok a nemzetek, mint egyesek között. Csupán a méretek különbözők. Ha előkelő, magasabb állású embert egy alantibb, szegényebb fölvergődöncz untalan bököd, gúnyol, — és ez apróbb incselkedésekre amaz csak méltóságérzetének kicsinylő mosolyával felel, mintha azt akarná mondani, hogy bizonyos hangok nem hallatszanak föl az ő fensége Olympusáig — hát ez még hagyján. Az illető még dicsekhetik, hogy — lám milyen bátor ő, hogy ki mer kötni a pihenő oroszlánnal. De ha aztán egyenesen azt a czímet vágja szeme közé, amelynek jelentősége iránt a becsület kódexei nem ismernek félreértést, és még akkor sem kér elégtételt az illető, nem veszi azt komolyan, akkor már ez a megvetés legösszemorzsolóbb, legmegsemmitőbb kifejezése, mert azt akarja mondani, hogy az illető sérteni és elégtételt adni egyaránt képtelennek tartatik. Ekkor már maga a sértő volna kénytelen magyarázatot és illetőleg elégtételt kérni, hogy bebizonyítsa, miszerint ő csakugyan párbajképes. Ilyenforma volt pedig a Románia által elkövetett sértés. A trónbeszédben az «ürügy» szó annyit jelentett, mintha a monarkhiának nem volna bátorsága a valódi okkal kirukkolni, de azt elhallgatva, valami hazug ürügy palástja alatt követelné a dunai kérdésben föntartott igényeit. Körülbelül, mintha gyávaságból elkövetett hazugsággal vádolnák. És pedig még trónbeszédben. No ez már aztán csak lenyelhetlen göredény volt egy óriásnak is. Igazán, mintha csak azt akarta volna Románia kipróbálni, vájjon képesnek tartja-e őt a nagy monarkhia a sértésre? De hiszen, ez esetben, ha ez a czélja, igazi lovagias ember aztán nem hátrál meg, hanem megállja a sarat, hogy lovaggá üssék, ha még ez az ünnepélyes cselekmény nem történt meg. Mert különben épen elvesztheti azt, amit keresett: a kerek asztal lovagjai közé való fölvételt. Mert azt kérdezheti tőle mindenki: mire való volt a henczegés? Avagy oly csekélynek tartja magát, hogy elég tisztességnek tartja magára nézve azt is, ha komolyan feleletre vonatik és szükségesnek találják, hogy alázatos szívvel bocsánatot kérjen? Igazán, nehéz eligazodni, mi czélja volt Romániának e kirohanással? A trónbeszéd olvastakor mindjárt azt gondolta a kerek világ: itt csak két eset foroghat fönn. Románia szakítani akar, és ezt nem teheti egy nagyhatalom fedezése nélkül. Románia viszályt kezd, illetőleg egy nagyhatalom akar belénk kötni — Románia keze által, mint előbb Szerbia cselekedte Törökországgal szemben. E föltevés meglepő és szinte hihetlen volt, mert semmi jel arra, hogy Anglia vagy Oroszország jelenleg ily nagy cselekvésre volnának hajlandók. A másik eset szinte még képzelhetlenebbnek látszott; az, hogy Románia kormányelnöke ne tudná, mit cselekszik. Hogy ne volna képes megmérni a király ajkára adott sértő szavak horderejét. — De hát pedig, a következés megmutatta, hogy mégis így volt. Lehetlen mást föltételeznünk. És így Románia megkapta a mit keresett. Azaz hogy ha tudatlanságból tette, hát akkor nem lehet mondani, hogy kereste, de megkapta azt, amit megérdemelt. Mert a politikában az eszély elleni vétség, a hiba nagyobb, mint az erkölcsi törvények megsértése, a bűn. Az okosság ellen csak oktalansággal lehet véteni. Summa summarum tehát: Románia szerzett nekünk újévi ajándékul egy kis olcsó, könnyű, de azért nem értéktelen diadalt.. Mert, úgy látszik, nemcsak Romániának volt szüksége e leczkére, de nekünk is e kis győzelemre. E szerint kvittek vagyunk, és az egész incidenssel mind a ketten meg lehetünk elégedve. Újévi szokás szerint a pártok elmennek jó szerencsét kívánni vezéreiknek. És már volt eset úgy itt benn, mint külföldön, hogy újévi köszöntések alkalmával nagyobb horderejű kijelentést hallott a világ, melynek később nagy lett a durranása. Akkor hát az újévi üdvözletek érdekének agrója jól fölszökött és máig sem tudta azok jelentőségtelensége egészen alpárt leszállítani. Nem is lehetlen az, hogy majd ha egyszer az idők hozzávalók lesznek, valahol újév napján megint elsül egy riasztó lövés, mely egyszerre talpra ugratja a már-már elálmosodott politikai tűzoltókat. De amikor sehol a messze láthatáron tüzet nem lát, eszén levő őr nem is jelezi azt. A miből nem következik, hogy a legnagyobb világbonyodalom, fenekestül való fölfordulás be ne következhetnék, nem hogy azon évben, de a legsemmitmondóbb újévi köszöntők után is pár hét múlva. Hiszen még emlékezetben van, milyen átalános csöndesség és a diplomaták mily rendületlen elbizakodása előzte meg a 48-iki februári franczia forradalmat. A közepesség mindig nagyobb részét tölti ki az időnek, a «rendkívüli» szó már magában kifejezi, hogy a kisebbséget képviseli. A kormányelnököknek tehát csak ritkán nyílik alkalmuk, hogy oly nyilatkozatokkal üdvözöljék az újévet, mely történelmileg emlékezetes maradjon. A mi pártjaink újévi tisztelgésének ünnepélyessége tehát már csaknem családias jellegű. Nagyon közepes, vagy azon is aluli, úgynevezett dologidőket élünk, vajha mondhatnók, hogy mi legalább e fogalomnak megfelelünk. «Most már csak húsz évi béke» — mondák 67-ben a kiegyezés alkotói, «és aztán meg lesz mentve a haza». A hétköznapi dologban kellene nagyoknak lennünk, mint a francziák megmutatták a legutóbbi évtizedben. A fáradhatlan munkásságban egyesek és az államtest részéről, kicsinyben és nagyban, részletben és egészben. Igazán ritka példája az egyetemességnek, hogy egy nemzet, mely elragadtatásra, lelkesedésre hajló, mely a csodásat, rendkívülit kedveli, a prózai hangyaszorgalomban, a zajtalan tevékenységben is bámulatosat tud mivelni. Nem igen választhatunk magunknak vérmérsékletünkhöz illőbb, tanulságosabb előképet e nemzetnél. A magyar kormányelnök — «a halálra is kész lelkesedés» szükségét emlegette ez újév alkalmából. Nem igen vagyunk képesek belátni ez idő szerint a figyelmeztetés alkalmiságát ... ha csak az éhhalál szomorú és szintoly dicstelen mint hasztalan kényszerű eshetőségét nem értette ? — De ez ellen is épenséggel gyakorlatibb gyógyszerül ajánlhatta volna a munkásságot, a mi ugyan POLITIKAI ÚJDONSÁGOK, nálunk még alig nem a legnépszerűbb jelszó, de épeért, ki hangoztassa azt, ha nem azok,, avogy igen népszerűek, vagy igen — hatalop ? KEKI ÜGYEK. A szultán két almas embere fordult meg közelebb Berlin, jelenleg pedig Bécsben időznek. Ezek tevése — mint sejteni lehet — az, hogy két állam jó hangulatát biztosítsa magát a szultán, ki Angliában többé nem lát tmogatót, mint régebben, Francziaország his politikája iránt pedig aggodalmai van, nevezetesen a mi az afrikai Tripolisztgti, mely Tunisz megszállása óta mostól- egészen tőszomszédjában érzi a franc terjeszkedést. Hir szerint a török küldség Berlinben ki is fejezte aggodalmaitiambetta ellen . Bismarck azonban aztmácsolta nekik, hogy egyenesen Francziszággal értekezzenek, s ezen az után inték el, hogy a szultán visszahívhassa Tripszból a katonaságot, mely oly sok költsége kerül. Figyelemre mélt még, hogy monarkhiánk, Némeszág, Oroszország és Olaszország megegyek volna arra az esetre, ha Egyiptomban válság törne ki, s valamely egyes hatam (például az angol) akarna ott hatalmat bositani magának. Az angol-franca befolyás a kele ten, mint egy Párisban megjelenő arab lap, a «Haszir» írja, hanyatlódon van s különösen Egyiptomban oly változást tervez a porta, melyek teljesen meg fogják az angol és franczia politikát buktatni. A szán ugyanis el akarja törölni a khedive (alkirályi)méltóságot és Egyiptomot szabadalmakkal ellátt egyszerű vilajetté akarja átváltoztatni, melyn élén a szultán által öt évre kinevezendő kormána állana. E tervet a szultán közölte a német osztrák-magyar nagykövetekkel, kik azóta rendkül nagy érdeklődést mutatnak az egyiptomi ügye iránt. A «Times» konstantinápolyi levelezője szítén azt állítja, hogy Németország és Ausztria-Magarország készek segíteni a szultánnak, hogy Egyptomot megszabadíthassa az angol-franczia liliomtól és ennek tulajdonítandó, hogy Kosjek., ki az osztrákmagyar diplomaták között talá a legjártasabb a , keleti ügyekben, Konstantinápolyból egyszerre Kairóba helyeztetett át, noha Open előléptetését várta. Annyi kétségtelen a «Tims» levelezője szerint, hogy a szultán körében napk óta majdnem kizárólag ezen tervekről folyik a beszéd. A porta és Görögország közt új differenczia keletkezett, melyet ez utóbbi ismét a hatalmakhoz intézett körjegyzék tárgyává tett. A porta ugyanis az átengedett területrészek ama lakosait reklamálja, akik már az átengedés előtt megtelepültek volt Kis-Ázsiában, mint alattvalói. A szmirnai kormányzó egy erre vonatkozó rendelete ellen az ottani görög püspökhöz, a konstantinápolyi görög követ tiltakozott. A szultán bizalmi emberei Bécsben. A szultán két bizalmas emberének, Ali Nizami pasának és Resid bejnek Bécsbe érkezése újabb politikai kombinácziókra szolgáltat alkalmat, melyek a monarkhia és a siorta közt uralkodó jó viszony zavartalan fennállását bizonyítgatják. A bécsi hivatalos «Fremdenblatt» azt mondja, hogy Ali Nizami pasa és Resid bej nincsenek ugyan Bécs számára külön misszióval megbízva, de monarkhiánk irányadó személyiségeivel való érintkezésük természetesen még sincs híján a politikai jelentőségnek. Ama befolyásos állásánál fogva, melyet mindketten a szultánnál elfoglalnak, bizonyára fontos dolog, hogy amaz intencziók felől, melyeket intéző köreink a keletre vonatkozólag táp-