Rajzolatok a társas élet és divatvilágból, 1835. január-június (1. évfolyam, 1/1-52. szám)

1835-01-01 / 1. szám

2 szép szegény valt; a’ gazdag rift; az elmés so­kat fecsegett; a’jámbor öreg volt; az ifju igen akaratos. ,,Tóbiás! monda ismét anyám: járd el a’ vá­rost leánynézőbe, mert immár az időből ki­fogysz!“ Jegyzékem tehát a’ 12 fő tulajdonról a’ régiségek közé tevém ’s gondolám: ,,Tóbiás, válaszd a’ város’ leggazdagabb leányát, a’ pénz mind a’ 12 főtulajdon’ hiányát kipótolja.“ Há­zasságomra minden készületet megtettem. A’ gazdag Kalmárdi kereskedő’ leánya nagyon sze­­retetre méltó volt, mert kezével ötvenezer tal­lér ’s atyja’ halála után igen szép örökség járt. Atyjával kereskedést kezdék,’s egy évi termeszt­­ményim­et piaczi áron alól 2 forintjával adám­ el neki. E’ szerint a’ házhoz szabad bemenetem vala. Azonban felette nehéz volt Kalmárdi leá­nyának odajárásom’ igazi okát megvallanom; százszor akarám kinyilatkoztatni, hogy feleségűl veszem, ’s nyelvem mind annyiszor akadt­ el; pe­dig nem lehete mitől tartanom, mert szive sza­bad volt ’s nem is jára más házukhoz mint Fricz — a’szomszéd kereskedő’ fia. —• Végre Kalmárdi úrhoz folyamodtam ’s leánya’ kezét megkérem, ki azonnal kérdezé : mennyit érő birtokom vol­na? ’s én azt megvallám. Ekkor e’ jó ember rögtön ollyan szörnyű köhögést kapott, hogy vá­laszolni sem tuda, ’s csak annyit mondhatott: előbb leányával értekezném.. .*■ Vasárnap este tehát elballagék Kalmárdi kisasszonyhoz, ki Friczczel a’ folyosón állt, hol egy nagy keres­kedői mérték függött. „Épen jókor Bongori úr — mond a’ kisasszony, most mindjárt megmér­jük mellyikünk nehezebb.“ A’ mérték’ egyik fele csaknem a’ folyosó’ boltozatját éré; Fricz bele ülnöm segíte, másik felébe két mázsát tőn ’s azonnal a’ levegőben függöttem. „Az Istenért, kiáltám­ , igen szédülök ! “ A’ kisasszony és Fricz tele torokkal nevettek ’s ott hagyának. Leug­rani féltem ’s e’ kokasülőn rám esteledett. Utol­jára, senki szabadításomra nem jővén, kibirjék a’ mértékből ’s egyik lánczát megragadám, hogy majd jó szerencsére leugrom, de mint a’levegőben viczkándozom, valaki lábaim közé akad, válára ereszkedem, az ember nagy lármával összero­gyik , engem is földre terít ’s midőn elesett kala­pom után kapnék, kezembe egy paróka akad — de szaladnom kell, mert az ember gyilkost! tol­vajt! kiált. Otthon vizsgálom a’ parókát, Kal­márdi úré vala ’s igen sajnáltam, hogy épen raj­ta lovaglék; de azért harag köztünk nem támo­da, mert leánya nem az én feleségem, hanem négy hét múlva Friczé jön. »fr **■ * . ilyen viszontagság után kinek lett volna ismét kedve házasodni ? de én nem csüggedtem ’s újra szerencsét próbálok. Terka , a’ kalapos’ leá­­nya nem vola gazdag , de igen szép. Széles ka­­rimájú kalapom’ tüstént szögre tevem, egy leg­újabb divatú kalapot vettem ’s ez által kész al­kalmam vala Terkáékhoz gyakrabban járnom. Igaz ugyan, hogy több ifjú legény is járt há­zukhoz, de Terka engem mint leggazdagabbat, mindig megkülönböztete; gyakran el kelle­tt szüleivel vinnem bálba ’s ide ’s tova szomszéd fa­lukban mindenféle mulatságba. Hogy Terka hoz­zám a’ legtisztább indulattal viselteték, csak az is bizonyítá, mert bálokban, csupán egészségem’ kímélése miatt, sohasem tánczolt velem, hanem mindig a’ többi házukhoz járt ifjakkal , engem pedig szüntelen „édes Tóbiásának“ nevezett. Ter­ka’ kezét bizonyosan el is nyertem volna , ha egy átkozott eset szégyen’ fiává nem tesz vala. — Nyolczad napra uj esztendő után Terkának egy barátnéja lakodalmát tartó ’s tánczra én is hivatalos valók. Korán indultam, mert az asz­talos utamba esvén , betérék, hogy vele házassá­gomra készitendő bútorok iránt alkudnám. Míg az asztalossal beszédem folytatóm, gyermekei a’ kemenczezugban kalapommal játszottak ’s ujdon­­us kalapomba enyvet töltenek. Az enyv a’ mele­gen felolvadt. Én e’ szerencsétlen esetet még csak nem is gyanítva, kalapom’ föltevém ’s el­indultam , mert késő este ’s csikorgó hideg is vala. — A’muzsika már távolról csiklandozá fü­leimet ; föltevém magamban : ma Terkával tánczo­­lok ’s annak jeléül , hogy négy hét múlva el is veszem, pecsétnyomó gyűrűmet neki átadom. — Alig toppantam a’ folyosóra, a’ háziak, kik már rég várakozónak rám , a’ nélkül hogy időm lett volna köszönnöm, vagy kalapomat levennem, tüstént a’ tánczszobába hurczoltak. —Egek, minő rémülés ! minden a’ jelen volt vendégeket kö­szönteni akarom ’s kalapomat fejemről le nem bi­­rom venni; hajtogatom magamat, udvarias sza­vakat mondok, kalapomat rángatom, de haszta­lan, nem mozdul, mintha fejemhöz lett volna szögezve. „Csekélység! mond egyik a’vendégek közűl: Uraságod nemde sietve jött?“ — , Perse.1 „Siet­ségében felette megizzadt?“ — ,Perse.1 „Künn csikorgó hideg van?“ — ,Perse.1 — „No lám.

Next