Rajzolatok a társas élet és divatvilágból, 1835. július-december (1. évfolyam, 2/1-52. szám)

1835-07-04 / 1. szám

2 atyád homályhelyzete nem nyithat utat hozzájuk, sugá halkan az ifjúnak, czímem varázsvesszőkint pattantja le zárjaikat. A* leveleket, mellyeket rád biztam , kezdé ismét hangosan , magad add mindenütt kézhez, kivált Csabai tanácsnokékhoz magad vidd. Ez legkedvesebb barátom, ennek van egy szép jó leánya, még — no de nem szólok. Ezt a’ szívek, ne a’ nagybátyák végezzék. Geor­gina egy derék leány, járj körűié, tudom nem fog értté haragunni. Szép fin vagy te , tartsd maga­dat, ne vesztegesd egy hamar el szivedet. Csak ennek szerencséjével ne játszál: ha ez egyszer el van játszva többé vissza nem váltható. De menj isten hirével. Sok tanács főfájást okoz, főfájás tántorodást. Neked ingatlan léptekre van ott szük­séged, hová most mégy: állj, lépj erősen. Hajts! Pista,“ kiáitá az ezredes hangosan, hogy fogyha­tatlan beszédjének végét szakaszthassa. A* kocsi elzörgött, a’ visszamaradtak némán, önkebleikkel foglalatoskodva tértek szobáikba. Többszer váltak már ők el a’ kedvencztől, midőn tanulói év kezdetén iskoláiba visszatért, és soha­sem érzék, mit most. Egyik sem vallá-meg a’ másiknak titkos érzetét, mert mindenik szégyenle a’ házi divat ellen tenni: Az illyes elutazásokat mindennapinak kelle Szögfiéknél tekinteni, ’s ők most is annak tekinték; szívok hangos kiáltása el­len annak. Mint a* föntebbikből láthatá olvasóm: Az ifjú Szögűnek anyja, atyja és egy nyugalmazott ezredes nagybátyja volt. Az utóbbi rangról, fé­nyes helyzetről sokat tartott, még is legtisztáb­ban ’s forróbban szerető testvére vala csak földét művelő férjü húgának , az sógorának is, kiben semmi kárhozatost nem lelt, csupán helyzetét, mellyből magasbra emelkedhetésre nem vala ut. Midőn húgát a’ szegény nemes ifjú megkér­te, egész büszke erejével ellenkezék a’ még ak­kor őrnagy. — Ok vagyonosabb, rangosabb ház ivadéki voltak. — De húga, a’ mind szivében mind megosztott vagyoniban önkényü, szívére, nein rangvadászó bátyja’ fényes nézeteire hallga­tott. Kezet nyújtott kérőjének, és boldog életet élt férje csendes, munkás keblén ; ki kicsiny kö­rének nemes tettekkel szerze értéket, tekintetet. Úgy munkálódék ő itt, mint a’ nagyobb körbeli­eknek kellene. Ezt a’ dologba tisztán néző ezredes átlátá, és lassankint nemcsak hozzá szokott eleinte meg­vetett sógorához, hanem meg is szerette, lelke- baratjava valasztá, és nem egyszer szánva sohajta, midőn ez jobbágyai holdogulását sikerítő intézke­désekkel foglalatoskodék: „Miért nem lett ez mi­niszter?“ A’ sógor illykor elégülve mosolyodék-el és feleié : „Hogy megczáfolhassam nagysád elő­ítéletét, — ezen czímet testvérétől is megkívánta az ezredes — melly a’ rangból nem osztozóktól emberi magasulást is megtagad.“ Az ezredes illy­kor egy pár „no, no“val felelt, ezt vetve utána önmentségül: „Az emberi magasság boldogságot tenyésztőbb sugarakat áraszthat a’ magas polcz- ról is.“ így győzött minden vitájukban mind két sógor egymáson. Mindenik dijkoszorút vitt a’ csa­tatérről, szíveiket jobban egymáshoz csatló vi- szonti becsülést. Ez rövid rajza a’ Szögű ház vi­szonyinak. Az ifjú Szögű vágytól dagadó mellel közelge Pest felé, és édes meglépés környezd elérkeztével. Semmi sem vala uj a’ főváros történteit, haladá­sát távol is szorgosan fürkésző ifjú előtt. Osmerte már ő ennek törekvéseit, lépéseit, és mindezeken nem mint újon bámult; hanem mint érdekesen, mint haladás kezdetén örült. Es nem azon panasz­kodott mi nincs, hanem azzal dicsekedett mi van, ’s elégedve járdala Pest' utczájin. Ha itt ott meg­botlott kövezetén, zugás nélkül türé a’ csupán azt sajnálló: hogy helyette nem azok’ egyike botlott- meg, kik honjok göröngyeit a’ simított külföldön kerülik. Az ezeket gondoló Szögű, ismét — meg­botlott. Botlását a’ mellék házból éles kaczaj he­lyeslé. Pirulva tekinte-föl ’s örömére Csabai ház előtt vala. Szögű nem azon elmerülök’ egyike volt, kik zavarodásukból magukhoz nem tudnak térni. O a’ kaczajjal nem gondolva fölfutott a’ lépcsőkön és nehány perez alatt az őt kikaczagó kisasszony előtt állt. Zavarodás nélkül mondá-el nagybátyja’ tiszteletét, a’ levelet átnyújtó. Georgina föltörte ’s a’ pamlapon olvasó, Szögű Lajost a’ szobakö­zépen állni hagyá. „Mondja-meg tiszteletemet urá­nak barátom, — kezdé Georgina — és azt: hogy igen szívesen veendem ha ma kísérőm lesz a’ játékszínbe.“ Lajos Játá Georgina’ tévedését, de abból ki­venni nem tartá érdemesnek a’ kevély leányt, sőt e’ kérdésével jobban bele bonyolitá: „Mellyikben inéltoztatik parancsolni?“ „A’németbe !“ viszonzá Georgina olly hangon, mellyet Lajos e’czím alatt: Busz huzaléátiy, themául választott és számtalan variatiokkai kiegészített. Egy perez’ müve vala ez, és Lajos magát alázattal, vagy is inkább utálat­tal meghajtó indult. A’ nyájas Georgina egy pár

Next

/
Thumbnails
Contents