Rajzolatok a társas élet és divatvilágból, 1835. július-december (1. évfolyam, 2/1-52. szám)
1835-07-04 / 1. szám
3 húszast nyújtott a’ kedves vendég inasának. Lajos megköszönte ’s eltávozott. Georgina pedig még egyszer átolvasá a’ kedves foglalatú levelet, mellyben a’ tréfás ezredes őt mindenütt menyének emlité. — Az est bekövetkezett és nem érkezik a’ várt Szögfi. Számtalan estek szőttek setétjökkel fátyolt a’ nappalra , és Szögfi egyre nem jőve. A’ váró Georgina újra, és újra csalódék. Szögfi természetesen nem kérésé többé Csabaiék házát. Hol ő semmi lelki gyönyört nem reméllhete ott nem szereté élte’ perczeit vesztegetni. Erre pedig reményt nem nyújtott a’ hideg divatbáb’ mássa, a’ szeles Georgina, ki sem kérdve se hallva őt Szögfi inasának keresztelő. Ez könnyelműséggel határos szelesség, ez el nem engedhető! gondolá magában a’ megsértett Szögfi. Nekem sem öltönyöm, se módom, se formám nem szolgai, mért gondol hát inasnak? — így hányogatá elméjében kalandját a’ nagy bácsi gyengéjéből, rangi büszkeségéből egy keveset örökölt Lajos, és nem ment többé Csabaiékhoz. Egy ezt előző másik kalandját olvassuk ön leveléből: „Barátom! Négy nap óta vagyok Pesten, nekem itt minden tetszik mi van, csak az nem mi nincs. De azért nem zúgok, hanem igyekszem én is egy morzsácskát tehetni a’ nagy alkotmányhoz. Mihelyt megérkeztem bemutatóm magam’ principálisomnál, ő a’ legelőkelőbb itteni ügyészek’ egyike, szívesen látott ezredes bátyám’ ajánlatára, ’s azonnal kimutatta szobámat. Jurátusai sokan vagyunk, lakótársam Fényesi nevű egy csak most nemesedett és magyarosodott ide való mesterember’ fija. Gondold barátom! milly szégyen ért miatta. Együttlétünk első estéje bekövetkezik, ő vetkőzni kezd, én hasonlón, de én viszont gyorsan magamra rántom öltönyömet, hogy pirulnom ne kelljen durva fehér ruhám miatt, az ő testét a’ legfinomabb vászonszövet boritá. Hogy csúfjává ne legyek, sötétben vetköztem le, és víradta előtt öltöztem föl. Nem képzelheted mint bosszantott fölébredő társam kaczajja, ’s ezen szavai: „Talán szántatni akar barátom menni, hogy a’ verebekkel fölkel?“ Félbosszuval viszonzám: „Igen, némelly parlagon hagyott agyat akarok fölugarolni.“ Társam elkaczagá magát és válaszolá befelé fordultában : „Bravo! ha illy elménez kegyed még mi jó napokat élünk együtt.“ Én nem szóltam, ő elaludt. — Mihelyt zajlott a’ város kimentem ujfehér ruhára vásznot vásárlandó, mellyet azt sem tudtam, hogy készen lehet venni. Illyésekre soha sem vala gondom, bár most se kezdtem volna bele, nem férfinak való ez. De hallj okot, melly megbánatá léptemet, és halld a’ csalás- vagy lopás módot, melly itt divatos. Nyomozás után találtam egy vásznos boltot, gyorsan megvettem egy vég vásznot, szinte indulék, midőn mellém sompolyodik egy ott ezérnát vásárló szép kis leány, ezt kérdő édes nyájas hangon : „Van már uraságodnak varónéja ; megvárom ha nincs.“ Én, a’ varóné-kereséstől fölmentő ajánlaton örülő ’s a’ hangtól mellyen ez tétetet megbájolt, mohón fogadám ígéretét. A’ kis leány azonnal fölmenté nyalábjától a’ velem indulni akaró bolti szolgát, ’s jött utánam. Véletlenül egy volt iskolatársammal találkozom, ez számtalan kérdéseivel utamat gátolja, a’ látásommal telhetetlen reggelizni hí, én, asszonyos vásárlásom’ megvallani nem akaró—koholt mentségekkel háritám vissza kisztetéseit, a’ zsaroló erőtet, ’s nekem menni kelle. Egy aggódó pillantást veték körül az előttem ösmeretlen leányt keresőt, ez nem vala sehol látható, eltűnt az alkalmat használva ’s már negyed nap óta tűnve van , és vele kétszáz forintom, mellyet én kinevettetésem nélkül nem fürkésztethetek. Épen nem akarom juratus társaimmal tudatni sem gyávaságomat, sem durva fehér ruhám’ kiirtásában tett lépteimet : ezek hamar elméjük köszörűjévé választják az embert. Élj boldogan, tanulj kalandomból embert ösmerni.“ Ezen levél postára küldetése után alig két negyed teltével, kaczagva nyit ajtót Szögűre a’ folyosón dohányozó vig szobatárs, ezen szavakkal : „Barátom hamar szert tett szép varónéra.“ ’S bebocsátá Lizát, a’ varónét. A’ varóné’ váratlan megjelenése bámulattal, a’ szobatárs’ gunyja szégyennel tölté Szögfit. Zavarodva állott a’ hasonlón lángpirulattal borított leányka előtt. Fényesi kaczagva hagyta őket magukra. A’ fölingerlett Szögfi bosszúsan támadámeg, a’ még némán álló, ’s egy megvárt inget kibonyolító leánykát: „Mért alkalmatlankodik szállásomon? ha szemérmes leány, tudhatja, hogy nem illik férfi szobájába lépni.“ A’ leányka lángszinét liliom fehérré változtatá ezen durva megtámadás, és halk hangon válaszlá: „Én nem férfinél, hanem mint embernél bátorkodtam uraságodnál alkalmatlankodni.“ Szögfi csillapulva viszonzá: „Nem illy ferdén értem én, csak az illyes szeles emberek’ gunyja’ kikerülésére tanácsosbnak tartanám, cselédre bízni munkája’ haza küldetését.“ **