Rajzolatok a társas élet és divatvilágból, 1835. július-december (1. évfolyam, 2/1-52. szám)

1835-07-04 / 1. szám

3 húszast nyújtott a’ kedves vendég inasának. La­jos megköszönte ’s eltávozott. Georgina pedig még egyszer átolvasá a’ kedves foglalatú levelet, melly­­ben a’ tréfás ezredes őt mindenütt menyének emli­­té. — Az est bekövetkezett és nem érkezik a’ várt Szögfi. Számtalan estek szőttek setétjökkel fátyolt a’ nappalra , és Szögfi egyre nem jőve. A’ váró Georgina újra, és újra csalódék. Szögfi természetesen nem kérésé többé Csa­baiék házát. Hol ő semmi lelki gyönyört nem re­­méllhete ott nem szereté élte’ perczeit vesztegetni. Erre pedig reményt nem nyújtott a’ hideg divat­­báb’ mássa, a’ szeles Georgina, ki sem kérdve se hallva őt Szögfi inasának keresztelő. Ez könnyel­műséggel határos szelesség, ez el nem engedhető! gondolá magában a’ megsértett Szögfi. Nekem sem öltönyöm, se módom, se formám nem szolgai, mért gondol hát inasnak? — így hányogatá el­méjében kalandját a’ nagy bácsi gyengéjéből, rangi büszkeségéből egy keveset örökölt Lajos, és nem ment többé Csabaiékhoz. Egy ezt előző másik kalandját olvassuk ön leveléből: „Barátom! Négy nap óta vagyok Pes­ten, nekem itt minden tetszik mi van, csak az nem mi nincs. De azért nem zúgok, hanem igyekszem én is egy morzsácskát tehetni a’ nagy alkotmányhoz. Mihelyt megérkeztem bemutatóm magam’ principálisomnál, ő a’ legelőkelőbb itteni ügyé­szek’ egyike, szívesen látott ezredes bátyám­’ ajánlatára, ’s azonnal kimutatta szobámat. Ju­rátusai sokan vagyunk, lakótársam Fényesi nevű egy csak most nemesedett és magyarosodott ide való mesterember’ fija. Gondold barátom! milly szégyen ért miatta. Együtt­létünk első estéje be­következik, ő vetkőzni kezd, én hasonlón, de én viszont gyorsan magamra rántom öltönyömet, hogy pirulnom ne kelljen durva fehér ruhám miatt, az ő testét a’ legfinomabb vászonszövet boritá. Hogy csúfjává ne legyek, sötétben vetköztem­ le, és ví­­radta előtt öltöztem­ föl. Nem képzelheted mint bosszantott fölébredő társam kaczajja, ’s ezen sza­vai: „Talán szántatni akar barátom menni, hogy a’ verebekkel fölkel?“ Félbosszuval viszonzám: „Igen, némelly parlagon hagyott agyat akarok fölugarolni.“ Társam elkaczagá magát és vála­­szolá befelé fordultában : „Bravo! ha illy elménez kegyed még mi jó napokat élünk együtt.“ Én nem szóltam, ő elaludt. — Mihelyt zajlott a’ város kimentem ujfehér­ ruhára vásznot vásárlandó, mellyet azt sem tudtam, hogy készen lehet venni. Illyésekre soha sem vala gondom, bár most se kezdtem volna bele, nem férfinak való ez. De hallj okot, melly megbánatá léptemet, és halld a’ csalás- vagy lopás­ módot, melly itt divatos. Nyomozás után találtam egy vásznos boltot, gyorsan megvettem egy vég vásznot, szinte indu­­lék, midőn mellém sompolyodik egy ott ezérnát vásárló szép kis leány, ezt kérdő édes nyájas hangon : „Van már uraságodnak varónéja ; meg­várom ha nincs.“ Én, a’ varóné-kereséstől föl­mentő ajánlaton örülő ’s a’ hangtól mellyen ez té­tetet megbájolt, mohón fogadám ígéretét. A’ kis leány azonnal fölmenté nyalábjától a’ velem in­dulni akaró bolti szolgát, ’s jött utánam. Vélet­lenül egy volt iskolatársammal találkozom, ez számtalan kérdéseivel utamat gátolja, a’ látá­sommal telhetetlen reggelizni hí, én, asszonyos vásárlásom’ megvallani nem akaró—koholt ment­ségekkel háritám­ vissza kisztetéseit, a’ zsaroló erőtet, ’s nekem menni kelle. Egy aggódó pillan­tást veték körül az előttem ösmeretlen leányt ke­resőt, ez nem vala sehol látható, eltűnt az alkal­mat használva ’s már negyed nap óta tűnve van , és vele kétszáz forintom, mellyet én kinevetteté­­sem nélkül nem fürkésztethetek. Épen nem aka­rom juratus társaimmal tudatni sem gyávaságo­mat, sem durva fehér­ ruhám’ kiirtásában tett lép­teimet : ezek hamar elméjük köszörűjévé választ­ják az embert. Élj boldogan, tanulj kalandomból embert ösmerni.“ Ezen levél postára küldetése után alig két negyed teltével, kaczagva nyit ajtót Szögűre a’ folyosón dohányozó vig szobatárs, ezen szavak­kal : „Barátom hamar szert tett szép varónéra.“ ’S bebocsátá Lizát, a’ varónét. A’ varóné’ váratlan megjelenése bámulattal, a’ szobatárs’ gunyja szégyennel tölté Szögfit. Za­varodva állott a’ hasonlón lángpirulattal borított leányka előtt. Fényesi kaczagva hagyta őket ma­gukra. A’ fölingerlett Szögfi bosszúsan támadá­­meg, a’ még némán álló, ’s egy megvárt inget kibonyolító leánykát: „Mért alkalmatlankodik szállásomon? ha szemérmes leány, tudhatja, hogy nem illik férfi szobájába lépni.“ A’ leányka láng­­szinét liliom fehérré változtatá ezen durva megtá­madás, és halk hangon válaszlá: „Én nem férfi­nél, hanem mint embernél bátorkodtam uraságod­­nál alkalmatlankodni.“ Szögfi csillapulva viszon­­zá: „Nem illy ferdén értem én, csak az illyes szeles emberek’ gunyja’ kikerülésére tanácsosbnak tartanám, cselédre bízni munkája’ haza küldetését.“ **

Next