Rakéta Regényújság, 1982. július-december (9. évfolyam, 27-52. szám)

1982-07-06 / 27. szám

NORMAN MAILER A legklasszabb dolog a világon Bent a mozgóbüfében, ahol végre nem esett, fülledt hőség volt. Al Groot megállt az ajtó­nál, megdörzsölte a kezét, kicsavarta a sap­káját, és letörölte a cipőjét a piszkosbarna lábtörlőn. Ott topogott: egy kicsi, gyűrött, tizennyolc-tizenkilenc éves vénember, kerek, apró szemei mintha csak arra figyelnének, aki a háta mögött van. Az ajtóban megállt, és várt, nem volt biztos a fogadtatásban, alapo­san megvizsgálta a helyet, mintha nemsokára szüksége lenne majd erre az ismeretre. A biszt­ró valamivel jobban nézett ki, mint a többi hasonló, balra sötét, régi fabokszok voltak, szemben velük tisztára súrolt, vakítóan csil­logó, krómozott bárszékek és a bárpult. A fa­lon egy óra mutatta, hogy valamivel elmúlt tíz, így hát érthető, hogy miért volt majdnem üres a helyiség. A pultnál senki sem ült, az a néhány kamionsofőr, aki két szomszédos bokszban terpeszkedett el, csak valami kései vacsorát akart kapni, fáradtak voltak és na­gyon csendesek, minden figyelmüket a szend­vicseknek és a hamburgereknek szentelték. A pult mögött csak egy ember állt, gondosan suvickolta a virslisütő zsíros platniját, az olyan ember lassú mozdulataival, akinek rengeteg idő áll rendelkezésére, és akinek nemigen akarózik befejezni a munkát, hogy utána üres asztalokkal és néma emberekkel kelljen szem­benéznie. Alira tekintett, egy pillanatig bi­zonytalanul, hogy minek nézze, aztán vissza­fordult a sütőhöz, és még egyszer gondosan letörölte. Megszólalt, anélkül hogy felnézett volna, de a hangja barátságos volt. - Szervusz - mondta. Az is köszönt, figyelte, ahogy a férfi levakar valami koszt. - Pocsék egy éjszaka, mi? - kérdezte a bü­fés. - Szar. - Az. Bár, asszem, jól jön - mondta. - Nem árt az a vetésnek, ha sokat esik. - Persze - mondta Al. - Mondja, mennyi egy kávé meg fánk? - Tíz cent. - Két fánk? - Annyi. - Hűha - mondta Al. - Kaphatnék esetleg egy fánkot és fél csésze kávét öt centért? Egy ötösöm van csak. - Nem rem - mondta. - Lehetne, de mér tenném? - Máma még semmit se ettem - kérlelte Al. - Naa, adjon már. A férfi felnézett. Al mesterien szívta be az arcát, éppen csak annyira, hogy megtegye a hatást. - Asszem, rád fér. De előre fizetsz. Al a zsebébe nyúlt, és finoman kihúzott egy ötöst egy kettészakadt egydolláros két fe­le közül. Egy falásra bekapta a fánk egyhar­­madát, de észrevette, hogy milyen mohó volt, és a kávéból spórolósan kicsit kortyolt. - Klassz kis hely - mondta. - Az - mondta a férfi. - A magáé? - Ráhibáztál, kisapám. Melóztam ám, hogy megvegyem. Egészen az enyim. Senki se mond­hassa, hogy vesztek rajta. Minden csésze ká­vé, amit itt isznak, megfiadzik. - Szuperjó. - Behm - válaszolta keserűen. - Sokat érek vele. Hát látsz itten valakit? Talán csattog­tatom a kasszát? Egy frászt. Annak azon járt az esze, hogy milyen egy pechje van, hogy a kamionsofőröknek egyen­ruhát kell hordaniuk, ez ugyanis pontosan annyit jelentett, mint egy STOPPOLNI TILOS tábla. Együttérzően a tulajra vigyorgott, és olyan átázottnak próbált látszani, amilyennek csak tudott. - Öreg - mondta -, nagy szarban vagyok. - Stoppolsz, he? - Aha, az utolsó három mérföldet gyalo­goltam, azóta esik. - Kemény lehetett. - Az, asszem, nem alszok, ha nem áll el. Az utolsó ötösöm volt. ööö, mondja, nem len­ne nekem valami munkája? - mondta egy­­ügyűen. - És én akkor mit csináljak, bámuljam a nagy eget? - Akkor csak azt engedje meg, hogy éjsza­kára ittmaradhassak. Semmibe se kerül ma­gának. - Ez nem népszálló. - Hagyja, felejtsük el - mondta Al. - Csak addig hadd maradhassak, amíg megszáradok. Ha valaki benéz, talán felvesznek. - Maradj csak - mondta. - Jól megy a bolt. Új krómozás, vörösréz tartozékok. Hahaa. Al lecsússzam a székről, és leült egy hátsó asztalhoz, oda, ahol a büfés nem láthatta. Nekidőlt a boksz falának, felemelt egy étla­pot, a só és bors közé állította, és érdeklődve nézegette, de minden vágyakozás és sóvárgás nélkül. Arra gondolt, hogy már több mint egy éve nem evett marhasültet. Megpróbálta fel­idézni az ízét, de nem ment, és hogy elterelje a figyelmét ettől a szívfájdító emléktől, néze­getni kezdte az írást a papírlapon; először ki­talált egy szót, aztán megnézte, hogy meny­nyit tévedett. Bejött egy másik vállalat ka­mionsofőrje, Al gyorsan hátrapillantott, hogy hol a tulaj. Látta, hogy messze elöl van, alig­­alig látható, gyorsan felkapta a ketchupot, és

Next