Rakéta Regényújság, 1988. július-december (15. évfolyam, 27-52. szám)
1988-07-05 / 27. szám
Meleg májusi délután volt, a nap még merőlegesen tűzött a felhőtlen égről. Az országút mentén, jobbról-balról, virágzó akácok álltak, mint két sor illatos hajú, magas szűz, kiknek fehér ruhája olykor megremeg a szélben, susognak egyet, s hallgatva tovább várakoznak. Hoszszú, sárgán csillogó porszalag kígyózott tövükben egy bricska nyomán, amely zörögve haladt át a csendes vidéken. A dűlőútnál, ahol az intéző bekanyarodott, három egymás mellett álló fiatal akác már ejtegetni kezdte ruhácskáját; tiszta fehér volt alattuk a föld. A két ló izzadó, ferde háttal húzta hegynek fölfelé a sárgára festett bricskát, lábuk olykor megcsúszott az agyagos, nedves földben, nyakukon megfeszült, a csillogó bőr. A dűlő mentén kábítón illatozott a kakukkfű. - Az ott a csárda - mondta az intéző hátrafordulva vendége felé, s ostorával egy toronyszerű épületre mutatott, amely fehéren ragyogva bukkant fel a kanyarodó mögött. A csárda a szőlőhegyek között áll, kétszáz lépésnyire a hatvan-salgótarjáni országúttól. Tornyából nagy kilátás nyílik, délen falvakkal beszórt széles völgy húzódik, tűszerűen csillogó patakokkal, északon el lehet látni a Mátráig, amelynek bejáratánál három sötét csúcs, a Galyatető, a Nyikom s az Ágasvár őrködik. A völgytől a hegyekig ragyogó szelíd szőlődombok hullámai futnak. - Ugye, szép hely? - mondta az intéző, miközben vendégét kisegítette a kocsiból. - Pestről is jönnek ide, kérem . .. autón! Bent a csárda udvarán már együtt ült a társaság, nyolcan-tízen, közöttük két vagy három nő. Hogy ketten vannak-e vagy hárman, a kapun belépve, első pillantásra nem lehetett megállapítani: egy-egy könnyű, tarkán csillogó foltot vett ki a szem a férfiak sötétebb öltözetű tömegéből. Az asztal meg volt rakva üvegekkel, szikrázó poharakkal. - Ezek már jócskán vannak, kérem! - mondta halkan az intéző, miután vendégét bemutatta a társaságnak, s helyet foglaltak az asztalnál. DÉRY TIBOR Békés szőlőhegy 1938-ban Nem is három, négy nő ült az asztalnál, de a negyedik sötétzöld szoknyában, vadásztekében, zöld trrolerrel a fején. - Az állatorvos felesége - súgta az intéző. - Szervusz - mondta, s koccintott egy feléje tartott pohárral. A nap felé emelte az üveget, s megcsillogtatta; sárgán, mint egy jegygyűrű, édesen és tömören nyugodott poharában a nehéz folyadék. Szájába vett egy kortyot, néhányszor ide-oda görgette nyelve fölött, mintha szájüregét akarná kiöblíteni, majd lassan lenyelte. Hosszú, lóformájú arcára az élvezet kegyetlen kifejezése ült, keze fejével megtörölte homlokát. Meg volt elégedve, elégedetten nézett végig a társaságon, majd felemelte tekintetét, és végigjártatta a napfényes udvaron: a sarokban a bérlő mezítlábas gyerekei játszadoztak a porban, az egyik ablak előtt pedig, háttal az udvarnak egy férfi állt, s az alacsony párkányra könyökölve, befelé beszélgetett. Egy ideig nézegette, nem ismerte meg a hátáról. - Hány parasztot pofozott meg ma, intéző úr? - kiáltotta egy hang az asztal végéről. Az intéző nem felelt. Egy percre csend lett az udvarban. A boros, kipirult arcok vala- , mennyien feléje fordultak. - No? - sürgette az előbbi hang. - Hagyj neki időt, hadd számolja össze! - mondta egy másik hang, s vékonyan, hosszan nevetett. Az intéző alattomos, sárga fényű szemével az asztal vége felé nézett. - Dehogy pofozok én - mondta, s megvakarta állát, amelyen oly színtelenül nőtt a szakáll, hogy ráért hetenként egyszer is borotválkozni. - Nem piszkítom be a kezemet ezeknek a pofázatával! - No, fiam - mondta a mellette ülő állatorvos, s magasra emelte a boroskancsót -, annyi pohárral kapsz csak, ahány pofont bevallasz! A hosszú asztal rengett a nevetéstől. Egyik vége a házfalig ért, ahol egy virágzó bodzabo- i kor nőtt; édes, tömör illata a rekkenő napsütésben megállt