Reggeli Délvilág, 1993. január (4. évfolyam, 1-25. szám)

1993-01-02 / 1. szám

Butrosz Gáli ENSZ-főtitkár erőteljesen ellenzi a jugoszláviai katonai beavatkozást. A brit rádió megszerezte azt a levelet, amelyben a világszervezet vezetője figyelmezteti a Biztonsági Tanács tagjait, hogy a konfliktus csak súlyosbodna, ha a Nyugat akcióba lépne. A tervek szerint a Biztonsági Tanácsnak a jövő héten kellene összeülnie, hogy jóváhagyja a boszniai repülési tilalom fegyveres kikényszerítését. A BBC szerint az ENSZ-főtitkár azt írta a levelében, hogy komolyan aggódik a katonai beavatkozás iránt növekvő nyomás miatt. Úgy vélte, hogy a fenyegetés kockára teszi az újabb genfi tárgyalásokat, amikor is első ízben ülnének egy asztalhoz a boszniai szerb, horvát és mohamedán csoportok képviselői. „Fékezni kell a rohanást, a katonai beavatkozás felé, különben a zsenge békefolyamat nem tud meggyökerezni" - vélekedett Butrosz Gáli, és arra kérte a Biztonsági Tanácsot, hogy egyelőre halassza el a döntést még a repülési tilalom kikényszerítéséről is. Délvilágszépe Szilvia Akit a képen látnak, nem más, mint Strich Szilviája 1992-ben az Év Arca versenyen második helyezést ért el. De mint Szebeni András csudaszép Playboy fotóján is látszik, Szilvi nemcsak arcával hívja föl magára a férfiné­pek figyelmét , ezért is döntöttünk úgy, hogy megérde­melt helye van a Délvilágszépek csinos táborában. MINDEN KEDVES UTASUNKNAK BOLDOG ÚJ ÉVET KÍVÁNUNK! 1993­ január 1-jétől új, áfával növelt áraink: 100% 60 Ft, 50% 30 Ft, 75% 15 Ft, 90% 5 Ft 70 év felett díjtalan Bérletek tanuló dolgozó 20 km 210 Ft 1 750 Ft 25 km 276 Ft 2 300 Ft KÖSZÖNJÜK, HOGY EDDIG IS VELÜNK UTAZOIT!! HÓD-MEZŐ HÓD-MEZŐ HÓD-MEZŐ 2. J 1993/1. január 2., szombat Ara: 8,90 Ft Esztendőre fordulóra Szegeden Csata a korzón Csata dúlt szilveszter éj­jel a szegedi Kárász utcán, és ez korántsem a történtek feltupírozása, hanem szinte a valóság. a tapasztalat azt mutatja, az adott év szilvesztere mindig kemé­nyebb egy fokozattal, mint az előző év, „a szilveszte­rek fokozódnak, s erre a mostanira bízvást rámond­hatjuk: ilyen még nem volt. A petárdazaj éjféltájban folyamatos pergőtűzzé mo­sódott össze, az apróbb-na­­gyobb durranások alapzajjá olvadtak, s ebből időközön­ként felkiáltójel gyanánt meredt ki egy-egy hatal­mas dörrenés. Lőporfüst és pezsgő szaga állt a jégben vastagon, hadszíntérnek tűnt az utca. A tűzfészek a Kárász „strassze” és a Du­gonics tér közt volt, onnét néha valósággal kifüstölték az embereket a petárdák, a tömegben széles rés nyílt, mindenki a fal mellett ment. A kör közepén pedig ott parázslott, ugrott, szikrázó­­dott a petárda, aztán fül­siketítő csattanás, s kék füstgomoly burkolja be az enyhén égett szagú utcát. Különösebben nagy töme­gek tulajdonképpen nem is voltak odalenn, legalábbis hajnal fél egy-egy óra­­ kö­zött, amikor is arra jártam, a régebbi évekből megszo­kott tolongás elmaradt. Em­­brsz poj­cy,­ bőven akadt, de nem léptek egymás szájá­ba, mint esztendeje. Szerin­tem sokan egyszerűen fél­tek végigmenni a Kárá­szon. Igazuk volt. Elvégre nem lehet tudni, nem-e jobban-e (hallod e szép ma­gyarságot? Az utca szava!), tehát sohasem volt tudható, mikor robban lábad alatt egy szerkezet, amit ugyan petárdának mondanak, ám a hangja alapján bízvást lehetne pokolgép. Egy fiatal lánnyal pont ez történt, hangtalanul dőlt a többiek karjába az orra előtti rob­banás zajára, a társaság vitte-húzta is tovább. Meg azután olyan is volt, hogy páresztendős, alig totyogó kisgyerek kezébe adta a büszke atya azt a zöld kis „békát”, ami nem robban, csak a földön ugrál, pörög, pattani­k, s a kicsi boldogan tapsikolta körül a szikrázó petárdát. Az atyának igaza van, hadd szokja. Úgy lát­szik, kezd beindulni a há­borús pedagógia .. . Persze a Kárász után kí­vül is volt élet. A vendég­lők dugig teltek — odabenn sült malac, pezsgő, éjfél után bőrös virsli, hajnal­tájt az igazán jó helyeken korhelyleves­ig —, a klu­bokból pufogva szólt a diszkózene, ak­i jó előre nem foglalt asztalt valahol, az biz hoppon maradott. Azaz mégsem­­ erre jó a házibuli intézménye. A külvárosban imitt-amott vé­kony, tizenéves gyerekek támolyogtak, arcuk falfehér, pupillájuk hatalmas az ut­cai lámpafényben, amott is egy, falnak támaszkodik. (Folytatás a 3. oldalon.) Negyvenszer csapott le a pici testre — A vérbosszú nem maradhat el — Ujjlenyomatok az ereszcsatornán Visszajött a halál kapujából — Az Aranyembert néz­tem az MTV 1-es program­ján. Valószínű, hogy a látot­tak hatására elábrándoz­tam, lehet, hogy el is bóbis­koltam. Egyszer csak lépte­ket hallottam. Tudja, én na­gyon éberen alszom. Kinyi­tottam a szemem és meglát­tam őt. Arcát félig eltakar­ta egy fehér sál, de megis­mertem. Feje fölé emelt ke­zében egy kést tartott. Mit akar Sanyi? — kiáltottam rá, de ő lesújtott. Majd még egyszer, majd újra és újra. Beestem az ágy és a fal kö­zé. Nem mozdultam. Iszo­nyúan fájt mindenem, a fe­jem, ott hat centis sebet ej­tett, a mellkasom, a kés ketté törte a szegycsonto­mat, a karom, a lábam . . . A gyilkos azt hitte, meg­haltam. Ekkor az alvó kis­lány felé indult. Csillácska, ez a csodálatosan szép gyer­mek, mélyen aludt. Semmit nem tudott a történtekből. Ez az állat odalépett az ágyához és. . . Mint egy őrült. Hogy tehette? Negy­venszer, érti, negyvenszer csapott le arra a pici szép testre! Iszonyú! Csupa vér lett minden. Az ágy, a fal, a szőnyeg ... Rettenetes! Ezután a Sanyi odalépett a fogason lógó kabátokhoz. Keresgélt valamit, majd tá­vozott. Három-négy percet még vártam, ezután kimász­tam, kivonszoltam magam az utcára és elindultam a Sirály utca felé. Ott lakik a lányom. A kapunál felhajol­tam, hogy keressek egy kö­vet, azzal akartam az abla­kot beverni, ébredjenek fel. Ahogy összegörnyedtem, a mellkasomból bugyboré­kolva tört elő a vér. Nem találtam semmit, amit fel­vehettem volna, de ekkor megpillantottam egy közele­dő autó lámpáit. Kimentem az útra és elébe álltam. Tud­tam, ha ő nem segít, nekem végem. De jó ember volt. Megállt, segített. Hála neki, élek. A doktor úr, az aki megműtött, az imént mond­ta: Tudja asszonyom, ott állt már a küszöbön a halál kapujában, onnan hoztuk vissza. Tudom, mindenkinek meg kell halnia egyszer, de a módja . . . Mondja, annak a kislánynak, ugye a szom­szédok is mondták, csodála­tosan szép kislány volt, mi­ért így kellett befejeznie az életét? Itt van előttem minden, ami és ahogy történt. Pereg a film, azt látom, pedig ma­gára nézek. Nagyon örülök, hogy eljött és elmondhatom. Igen, ha adna vizet, megkö­szönöm. Nehezen tudok be­szélni, elfáradtam. Az orvo­sok és a nővérek aranyosak. Sokat segítenek. Nem, ne hozzon semmit. Szóltam a gyermekeimnek, az unoká­imnak, ők hoznak papucsot, hálóinget. Másra nincs szükségem. Ja, de igen, ta­lán egy fohászra. Ugyanis csupa vér a hajam. Vagy halasszam el? Holnap még korán lenne? Tudom, Sz.-nek az volt a szerencséje, hogy az unoká­im, hárman vannak, akko­rák, mint maga — 191 cm — nem találták meg. Akkor már valószínű, hogy ő sem élne. Tisztában vagyok az­zal, hogy az önbíráskodás (Folytatás a 2. oldalon.) Mint keddi kiadásunkban megírtuk, december 25-én, a késő esti órákban borzalmas tragédia nyomait rögzítették­­ a Csongrád megyei Rendőrkapitányság zsarujai Szegeden, a Kisfaludy utcában. Egy 12 éves, mélyen alvó kislányt 40 késszúrással ölt meg egy gonosztevő, de előtte nevelőany­jára, az 52 éves F. Máriára is többször lesújtott. A tettes azt hitte, két halottat hagyott hátra. Az idős nő, hála életüsztö­­nének és a gyors, szakszerű orvosi beavatkozásnak, meg­menekült. A kórházban kerestük föl a tragédia után négy nappal. Aznap vitték át az intenzív osztályról a traumatoló­gia egyik kórtermébe. Mindenáron el akarta mesélni a történteket. Testét súlyos sebek borítják; egyik szemére alig lát, jobb kezét, lábait nem tudja, vagy csak épp hogy mozdítani; bal kezének ujjait nem érzi. Orvosai segítségé­vel az utolsó pillanatban ellépett a kaszás suhintása elől. Fehéren, feketén A­djátok el, amitek van! Adjátok oda a rászorulóknak.­­ Bibliai szavak. Lukács evangélistától. Micsoda őrült­ség, eladni amink van, túladni keservesen összegyűjtött javainkon? Különben sem vennék sok hasznát a könyveim­nek, más kincset meg nem gyűjtöttem. De ha jobban utánagondolok, erre mifelénk a történelem vasgereblyével gondoskodik róla, hogy koronként újrarendeződjék a gzadagok s szegények igazságos megoszlása. Úgy hol bővebb, hol szőkébb harminc évente került sor, csak ebben a században is, teljes rendszerváltozásra, s ilyenkor minden kezdődött elölről.­"- A hátulsó pár előre fuss szabályai szerint, helycsere zajlott, de hányszor már! Persze, aki élhetetlen, magára vessen! így van ez most is. Aki abban nőtt fel, hogy minden egyforintos bevételét lekönyveli, hogy bármikor ellenőrizhető és felelőssé te­hető, aki nem engedett meg magának szinte semmit feketén — mára elveszett. Föltéve, hogy nem változott közben. Ma nem olyan időket élünk itt a déli határszélen, hogy a becsületes üzlet biztos jövőt ígérne. Az alávalóság sem garantál hasznot, de igazi közmegvetést sem. Min­denki így csinálja, vélekedik a nép a gazdagokról számolat­­lanul. Minek tartóztatnád meg magad, ha egyszer a haver rögvest megtenné helyetted? V­ajon a jónak ismerete, a jó cselekedetem fölötti benső örömöm eléggé vonzó-e az érte hozandó áldozatért? Hát még azért kárpótol-e a jó tett, ami hasznom elmaradt? És különben is, ha egyszer jó vagyok szűkebb környeze­temben, az nem elég? Mi közöm a világhoz, amelyet ráadásul úgysem tudok megváltoztatni! Amit tettem, parancsra tettem. Legutóbb egy szerb harcos nyilatkozatában olvastam ezt az ismerős mondatot. Malacok nyakán tanulta meg, hogyan kell elvágni egy ember nyakát. Vajon ő lenne az iszonytató gonosz? Vagy csupán megtévesztett szörnyszülött? Ahol a kincsetek, ott a szívetek is — mondja az írás. Csakhogy Jézus a pótolhatatlan kincseinket a mennybe helyezte, ahol nem fér hozzá tolvaj, nem rágja meg a moly. A szívünk viszont itt verdes, bordáink rácsa mögött. Megosztott lélek, verdeső madár az ember. Vajon megtu­dunk még az eddigieken is túlmenően valami fontosat sorsunkról a ’93-as évben? Vagy csak ha már ütött az óra?

Next