Romániai Magyar Szó, 1951. szeptember (5. évfolyam, 1214-1239. szám)

1951-09-01 / 1214. szám

1951., szeptember 1., szombat Levelezőink a munkás- és parasztlevelezők kongresszusáról Az ország minden részéből érkeznek levelek szerkesztőségünkbe, amelyek mind kimondhatatlan háláról tanúskodnak Pártunk iránt, amely lehetővé tette, hogy levelezőink a kongresszuson annyi tapasztalattal és élménnyel gazdagodjanak . Puha Péter levelezőnk ezeket írja: „Ebben a levélben ki szeretném fejezni hálámat a Román Munkáspárt iránt, amely lehetővé tette, hogy részt vegyek a munkás- és parasztlevelezők bukaresti kongresszusán. Boldog vagyok, hogy beszéljettem, az ország legjobb levelezőivel, mert sok olyat tanultam tőlük, amit munkámban felhasználhatok, örülök, hogy halhattam a népdemokratikus országok küldötteinek felszólalását, mert ezekből megtudtam, hogy milyen módszerekkel dolgoznak .A kapitalista országok delegátusainak felszólalásaiból megértettem, hogy náluk a tőkések kezében vannak az újságok és hogy a haladó, demokratikus lapoknak milyen sok nehézséggel kell megküzdeniük, ha megnyitják hasábjaikat az elnyomottak szabad véleménynyilvánítása előtt". A rothadó imperializmusnak nem érdeke, hogy hiányosságai a közösség előtt feltáruljanak. Annak a rendszernek, amely nem tudja és nem akarja megszüntetni a munkanélküliséget, a nyomort, a termelési anarchiát, nem érdeke, hogy feltárja ezeket a szégyenfoltokat. Az imperialista sajtó hathatós hazugsággyárat épített ki a valóság leplezésére. Felszabadulásunk előtt ez volt a helyzet a mi országunkban is. Major Pál levelezőnk így ír erről: „Most, mikor hazatértem a munkája és parasztlevelezők kongresszusáról, visszaemlékezem azokra az időkre, amikor nem adták meg nekem a lehetőséget arra, hogy szabadon megírjam észrevételeimet. Ha én, vagy a hozzám hasonlók, valamit tenni vagy felszólalni merészeltünk sorsunk megjavítása érdekében, csendőrszuronnyal válaszolt rá a kizsákmányolok államhatalma. Ha visszaemlékezem a munkánálküliség hosszú heteire, hálatelt szívvel gondolok Pártunkra, amely vezetett és segített azon az úton, amely kollektív gazdaságunk megalakításáig, gondtalan életem alapjainak megteremtéséig vezetett. Pártunk megadott minden lehetőséget arra, hogy tarsuljsak és fejlődjek. Ennek legújabb megnyilvánulása volt az is, mikor meghívtak a levelezőkongresszusra. Ezt a kitüntetést azzal szeretném meghálálni, hogy ígérem, ezentúl még több és jobb levelet fogok beküldeni a szerkesztőségnek.“ A kongresszus fejlesztette és megerősítette munkájában Szárító József levelezőnket is, aki így ír erről: „Sokat tanultam a kongresszuson. Sajtólevelező társaim felszólalása még jobban megerősített, abban a hitemben, hogy munkánk nem tűr megalkuvást, lankadást. Csak akkor érhetünk el eredményeket új életünk építésében, ha szilárd öntudattal harcolunk a hiányosságok felszámolásáért, a béke ellenségeinek leleplezéséért". A dolgozók és levelezők tömegei a távolból is nagy figyelemmel kísérték a kongresszus munkálatait. Chisinevschi és Sorin Toma elvtárs előadásából, a küldöttek felszólalásaiból ők is tudást és erőt merítettek. Ezt tükrözik Gergely Ferenc levelezőnk szavai. „A levelező kongreszszuson elhangzott beszédeket mélyen az emlékezetembe vészem, ígérem, hogy a jövőben még odaadóbban fogom használi.i Pártunk legélesebb fegyverét, a kommunista sajtót. Többet és jobban fogok írni az elért eredményekről és a hiányosságokról, leveleimmel részt veszek a békeharcban és segítek leleplezni az angolamerikai imperialistákhazánkban még megbúvó csatlósait, a háborús uszítókat és a szabotőröket“. Levelezőink megerősödve folytatják beszámolóik küldését, a levelezőkongresszus után mind jobban tesznek eleget azoknak a számunkra oly időszerű feladatoknak, amelyeket Sztálin elvtárs kijelölt: „a munkás- és parasztlevelezők a fogyatékosságok kiküszöbölésének harcosai, a proletárközvélemény parancsnokai kell legyenek, akik arra törekednek, hogy ennek a döntő jelentőségű tényezőnek kimeríthetetlen erőit a Párt és a szovjethatalom megsegítésére irányítsák a szocialista építés olyannyira nehéz művében". A szovjet kolhozok tapasztalataiból A szovjet mezőgazdasági tudomány eredményeit kiterjesztik a kolhozokra és szovhozokra is A Szovjetunióban tett látogatásunk alkalmával Tifliszben is jártunk. Itt többek között megtekintettük a „Berja“ mezőgazdasági tudományos intézetet is, ahol épen továbbképző tanfolyamot tartottak a környékbeli kolhozelnökök és brigádosok számára, tudásuk továbbfejlesztése, ismereteik kibővítése céljából. A „Berja" mezőgazdasági tudományos intézet 1921-ben létesült, azóta sokezer szakembert adott a szovjet mezőgazdaságnak. Agronómusokat, technikusokat és mérnököket, akik a legfejlettebb mezőgazdasági tudomány alapján dolgoznak. Ez az intézet ma már 10 fakultással működik és évente 500 új tanulót vesznek fel, akiknek nagy része élenjáró kolhoztag és munkahős. Az intézetnek 900 hektárnyi területe van, ebből 200 ha. gyümölcsös. A hallgatók tanulási idejük egyharmadát gyakorlati munkákkal töltik el. Az Intézetterületein általános mezőgazdasági növénytermesztéssel, állattenyésztéssel, gyürmölcs- és déligyümölcs termesztéssel, kalászosnövények keresztezésével és újabb fajta nemesített vetőmagvak előállításával kísérleteznek. Ezenkívül kísérleteket folytatnak a növényi betegségek leküzdésének módszerével s a mezőgazda- sági gépek teljesítőképességének fokozásával. Ennek eredményeképpen olyan kaszálógépük van, amelyik naponta 70 ha. területet kaszál le és csak egyetlen ember dolgozik vele. Van magas termelékenységű gyapotszedőgépük is, amelyik naponta 5 hektárról szedi le a gyapotot. Ezzel is csak egy ember dolgozik és negyven ember munkáját végzi el. Az itt látott répaszedőgép is munkájuk eredménye. Ez naponta 4 hektárról szedi ki a répát és ezenkívül megtisztítja a sártól és a levelétől. Két ember dolgozik vele Olyan krumpliszedőgépet láttam itt, amely naponta 8 hektárról szedi ki a krumplit, megtakarítja a földtől és ugyanakkor osztályozza is. Ezenkívül még sok olyan mezőgazdasági gépet láttam, amelynek olyan teljesítőképessége van, amilyet soha el sem tudtam volna képzelni. De ezek az emberek nem elégszenek meg eddig elért eredményeikkel, hanem állandóan tanulmányozzák a gépeket, kísérleteznek velük, hogy minél magasabb teljesítőképességűvé tegyék azokat. De ezekkel a nagyszerű gépekkel és ezzel a fejlett agrotechnikai tudománnyal nemcsak a kísérletező állomásokon, hanem a kolhozokban is találkoztunk. S éppen ezen keresztül győződtem meg arról, hogy a tudományos kutatások, kísérletezések során elért eredmények nem maradnak az intézet falai között, hanem kiterjesztik azokat a kolhozokban, a szovhozokban a gyakorlatban is alkalmazzák azokat. Ez félremagyarázhatatlanul bizonyítja, hogy a kísérletező állomások és a kolhozok között szoros az együttműködés, hogy a tudományos kutatások eredményeit a legszélesebb körben kiterjesztik a Szovjetunió mezőgazdaságának valamennyi kolhozára és szovhozára. BÖZÖDI MÓZES a tordátfalvi „Szocializmus Útja‘‘ kollektív gazdaság elnöke Emberekről — tervekről... Szép, merész terveket régen is szőttek a dolgozók. A paraszt földet, a munkás kenyeret álmodott kicsit több bért, egy jó tál ételt, foltatlan ruhát, tisztességet s emberibb szavakat, ahogy nagy költőnk Ady Endre irta. De az urak világában ezek a tervek csak tervek, álmok maradtak. A paraszt föld helyett korbácsot kapott. A munkást, ha fogait követelte, tömlöcbe vetelték, foltatlan, tiszta ruhát kért és rabruhát adtak rá. 1944 augusztusának, a szovjet hadseregnek kellett eljönnie, hogy népünk előtt is szélesre táruljon a szabadság bezárt kapuja, hogy Pártunkkal az élen évszázados álmait valóra váltsa. S ha ma falvainkban az újat keresed, mindenekelőtt a néptanácsok, a kollektivisták csodálatosan szép tervei lepnek meg. Hét esztendő alatt a mi falvaink dolgozói megtanultak írni, olvasni, megtanultak új módon géppel gazdálkodni, megtanultak szervezetten harcolni a földesúr, a kulák, a spekuláns ellen , és megtanultak mindenekelőtt a jövőbe nézni. Ezt a jövőt ötéves tervünk mutatja. Erről a tervről a Falvak Népe szalontól levelezője ezt írta: látjuk benne jövőnknek fényes, tiszta képét. Ez a kép: a szövet emberek boldog, bőséges élete. Ezért küzdünk, ezért dolgozunk. S ebben a küzdelemben a mi dolgozó földműveseink már elfelejtik a régi, bizonytalan, reménytelen élet közmondását: ember tervez, isten végez. „Mi tervezünk, mi végzünk" — így helyesbé,tette ezt nemrégen egy bafszi kollektivista. Ennek a módosításnak pedig egyszerű a magyarázata: félreállítottuk a hatalom régi isteneit, a királyt, a gyárosokat, a földesurakat. Néphatalmunk képviselői — a dolgozó nép fiai. Pártunk a nép törekvéseit foglalja nagyszerű törekbe. Minisztereink a nép nagy kezdeményezéseit segítik megvalósítani. S e mellett nincs óra, nincs nap, amikor ne tapasztalnák munkánkban a Szovjetunió segítségét. Íme, a jövőbe vetett határtalan bizalmuk forrása. Ennek a bizalomnak igazolását láttam dorihegyi kollektív gazdaságban is, melyet nemrégen látogattam meg. Ketten ültünk a halastó partján, jómagam s egy idősebb, szaporabeszédű kollektivista. Ültünk a késő délutáni meleg napsütésben, figyeltük a halak mozgását. Mezőségi embernek a hal még újdonság, régebb csak a békát ismertük, mert annak elég a rucateresztő is. De lám, a cichegyiek betonból gátat emeltek, messzi vidékről halakat hozattak s most gyönyörködnek bennük, mint a gyermekek. Az öreg Mihályka különösen. Lélegzetét is visszafojtotta, úgy figyelt. — Nézd csak — mondta s szemöldöke felfutott, szeme kerekre nyílt. — Hé, az is teafáját, micsoda anyahall Te, ha ezek megkölykeznek és kiszedünk a tóból két-háromezer kiló halat, az minimum háromszázezerej. De minimum... Zöldbejátszó, szürkés szeme volt az öregnek s derűsen, tisztán csillogott, akár a tó fodros, mély vize. Eleinte nem is a halakat néztem, inkább őt csodáltam; vidámságát, szapora beszédét s határtalan bizodalmát, amely mindent „minimumban" számol s joggal, mert Székely Lőrinc, kollektivista társa például, amikor belépett, csak ruhára számított, a tavalyi oszlás után pedig rájött, hogy a keresetéből házat is építhet Fel is építette. Hazafelé menet az öreg Mihályka megfogta karomat és így szólt: „Ezt írd meg az újságba, ha éppen írni akarsz az életünkről. Hallgass csak ide. Régóta töröm a fejem, hogy miket nem ér meg az ember. Azt mondja valaki a gyűlésen: nem jó az istálló építsünk újat. — Igaza van — hagyják helybe a többiek s erre jön az állam és azt mondja: pénz kell? Mennyit adjak? Száz, kétszázezer lejt? Hát ez valami nagy dolog, te fiam. Kiterveltünk valamit s már tehet hozzáfogni... Kérdezd meg Székely Lőrincet: amíg nem fordult a világ, hány év telt el s ő mind csak a tervvel maradt, hogy házat kellene építeni. Hát mond, nem ,állam ez a mi államunk? Szó, amióta tudom a fejem, mind ilyenre gondoltam ... Vagy itt van az én feleségem — folytat a csöppnyi hallgatás után. — Tudod, az olyan, hogy ha lefekszik egy fél órára, az már álmodik, de ha tudnád, miket álmodik. Nem volt régebb tehenünk? Tehenet álmodott. Össze is vesztünk emiatt. Mondom neki: ha álmodsz, olyant álmodj, hogy azt meg is lehessen fejni, de ne keserítsd a fejemet. Nem volt kenyerünk? Reggel ébred fel az asszony, azt mondja: jaj, de gyönyörű szép fehér kenyeret álmodtam. Hát, mire megenném, csak látom: úrvacsora. Hát mit lehet abból enni? Szóval úrvacsoras kenyeret álmondtunk , rágtuk a málét, hogy guvadt ki a szemünk. Most van kenyerünk, van tehenünk s erre mit álmodik az én feleségem? Azt álmodta, hogy hat pár csizmát vett magának. Na, mondom, szegyeld magad. Mit szól a Párt ha elmondom, milyen telhetetlen vagy. Feneketlen zsák, nem egyéb... Hanem azt is megírhatod, elvtárs, hogy ezt a halasta fát, hogy építettük — folytatta. — At járt a múltkoriban Vajda miniszter elvtár* Mondjuk neki, hogy né, mit akarunk. Helyeselte. Aztán hazament Bukarestbe s egy hét múlva jöttek is a mérnökök a tervrajzokkal. Kezdtük a munkát s azon a napon, amikor a Párt a harminc esztendejét betöltötte, kész volt a halastó. Az ilyen emberről azt mondom én is, hogy miniszternek való. Nem olyan mint a régiek, mert azok az adószedőnél is rosszabbak voltak.... A mi minisztereink egyek a néppel. S a terveik, se mások, mint a mi terveink. Csak ezt tudom mondani... Tavaly Éjszakácsin jártam, a nagiykárolyi rajonban. Kulturelőadás volt, arra adtak meg engem is. Az állomáson szekérrel várt a néptanács elnöke, a Magyar Népi Szövetség elnöke s a helybeli sajtólevelező, egy rendkívül vidám természetű, ember, aki —■ mint mondták —, szereti megtréfálni az idegeneket. S úgy látszik, engem is meg akart tréfálni, mert ahogy a falu terveiről, a terméskilátásokról kezdtünk beszélgetni, egyszeresük azt mondja: — Látod azt a széles, nagy táblát, elvtárs? Ott, ahol a traktorok szántanak. Azon a földön mi hektáronként legalább húsz mázsát fogunk termelni. Nézem a határt, traktor sehol. Hallgatózom, zúgást se hallok. Gondoltam, nagyon messze lehetnek azok a traktorok, a szemem pedig nincs hozzászokva ehhez a rettentő síksághoz. Nem szóltam, csak bólin láttam, hogy hát az derék dolog, később azonban mégis megkérdeztem: hol vannak azok a traktorok? Na, erre kitört a kacagás. Az elnöknő a gyeplőt is elejtette, úgy kacagott, a levelező meg hunyorgott ravaszul s végül azt mondta, a traktorokat még ne keresd, még nincsenek sehol. Csak tudod, én úgy beszéltem, mintha 1951-ben lennénk. Nem árt az, ha az ember egyszeregyszer előrefut egy-két esztendőt a számlálással. Az érszakácsi sajtólevelező szavait akkor értettem meg igazán, amikor ezelőtt két héttel újra kimentem ebbe a faluba Hallgatózni most már nem kellett. Valóban traktorok zúgtak a határon. Sztálinvárosban készült IAR-traktorok. Csak úgy porzott a határ, ahogy a tarlót hántolták. A sajtólevelezővel is találkoztam. Fiatalos lépteiről, keskeny válláról már messziről megismertem. Irkát tartott a kezében s frissen hegyezett tintaceruzájáról arra következtettem, hogy a legmagasabb norma gazdájat kiresi. — Mit mondtam a tavaly, elvtárs? — mosolygott rám diadalmasan. — Tudod, azóta új gépállomás létesült Tasnádon... Később az aratási munkálatokról kezdtünk beszélgetni. A búza nagy részét már levágták, csupán az északi részeken maradt meg néhány holdnyi. — Ott, ládd, ahol az a kombájn arat — mondta a levelező, de ezt már határozottan tréfából tette, hogy a tavalyi beszélgetésünkre emlékeztessen. Csak arra komolyodott el, hogy tenyerem a szemem fölé tartva, elnéztem én is a szélben hajladozó, érett búzatáblát és azt mondtam: látom, jól dolgozik. Arat is, csépel is egyszerre. — Arat is, csépel is. Csodálatos gip ishez az — bólintott a sajtólevelező, majd hirtelen azt kérdezte, de jövőre, vagy azutánra miért ne aratnánk mi is kombájnnal? A kollektívát már szervezzük s a Párt megígérte ... Annak pedig úgy hiszek, mint az édes jó anyámnak, aki felnevelt. Lesz, hidd el, hogy lesz kombájnunk. Ládd, ezek a traktorok is .. . ennyit mondott még s elnézett a messze-messze hajladozó nyárfák Irányába, ahol mély, síró bugással űzték egymást a traktorok. A közeli szérűn nagy szürke cséplőgép nyelte szaporán a súlyos kévéket. Az etető füttyöt cifrázott. A rigót utánozta. Az asztag tövében, a kádnál a második váltás emberei mosakodtak. A lányok friss, hideg vizet paskoltak egymás arcába s kacagásuk, mint a szabad madár, messzire szállott a földek felett... * Öreg szegényparaszt házában szálltam meg, valahol a nyárád mentén s míg főtt a vacsora, házigazdám a gyermekeivel dicsekedett. Ez a dicsekvés jogos volt. Hét gyermeket felnevelni — bizony gondot jelent, kivált ha szegény az ember. Mári! — hallgass csak ide — mondta a feleségének. — Ha tévedek, hozd helyre, nehezen tudom őket észbetartani. Szávai a nagyobbik, az katonatiszt. Épp a múlt hét szombatján irta, főhadnagy lett s attól félek, a végén generálist csinálnak belőle, az pedig nagy munkát jelenthet s ő nem a legjobban áll az egészségével... lám, hát az különös egy ember. Az kérem gyerekkorában is örökké traktorokat gyártott sárból az út szélén, most meg valami felta kiló féle, én nem tudom mit eszelt ki, elég az hozzá, felvitték a minisztériumba ... Szóval ez kettő — számolta az ujján, majd szivarra gyújtott s folytatta. — András, a harmadik, őrá dühös vagyok. Mai napig se tudom kiféle, miféle, csak azt tudom, hogy az újságokba szekell írni. A múltkor is hallgatom a kultúrotthonban a rádiót, hát egyszer azt mondja, hogy halló rádió, itt most Kincses András fog beszélni az ő életének a sorsáról. Hallgatom, hallgatom, hát amit az beszélt, az nem illendő dolog. Kérem, az anyja világéletében titkolta, hogy őneki nincs egy rendes ágyrepednje, mert ugyebár az ember szégyenli, most meg jön ez a gyerek és ki kürtöli az egész világnak, hogy mikor az anyja lepedőt mosott, akkor ő a csóré szalmazsákon aludt sefféléket... Azt írja viszont, hogy jó a fizetése ... Az öreg Kincses elmondta azután a többiekről is, hogy melyik merre van, menynyit keres, mikor vett magának új ruhát ... Végül Lajihoz jutottunk, a legkisebbikhez. — Hát te mi leszel? — kérdeztem. -- Mozi mester. — itt a faluban — tette hozzá önérzettel az anyja, — Jójó, dehát itt nincs mozi. — Nincs, de lesz. — hunyorgott rám az öreg. — Egy éven belül olyan mozink lesz, hogy csudájára járnak. Addig Lajika is befejezi a szakiskolát. Legalább itt marad a faluban a szülei mellett. Mert, hogy az ember mozimester legyen a saját szülőfalujában, az nagy dolog — tette hozzá, de úgyláttam, ezt már inkább a gyereknek mondja. — Csak először a villanyt kell bevezessük. Próbára akartam tenni az öreget. Kétkedve ráztam a fejem. — Nem hiszem — mondtam. — Régen is igének ide villanyt s mozigépet. Lám, mi lett belőle. — Csakhogy azt el se hittük — szökött fel az öreg dühösen. — Arca véres lett a felháborodástól s bár addig elvtársnak szerított, most egyszeribe leutazott és ellentmondást nem tűrő hangon oktatott. — Ha az ur nem hallott a Pártról, akkor ne beszéljen. Kérem, a Párt azt mondta lantnak: gyere be a gyárba, embert csinálunk belőled. Az lett? Ember lett. A Párt azt mondta: alakítsatok kollektív gazdaságot, nem bánjátok meg. Megbántuk? Nézze meg milyen tehenet vettem Ha pedig most azt mondja, hogy a falunak villanya lesz, akkor villanya lesz. Ehhez nem fér szó, mert így van kiszámítva. A mi Pártunk nem úripárt. Különben, hogy hívják magát? Lássam az igazolványát. Sbiza se igazoltatott. Még azután is nehezen hitettem el vele, hogy csak tréfáltam. Három hónap múlva, hogy, hogy nem, újra kikerültem abba a faluba. Az út mentén már szerelték a porcelláncsuprokat a villanypóznákra Az öreg Kincses is ott volt egy önkéntes csoportban, serényen lapátolta a földet s valami indulót dudorászott, amit nyilván a fiataloktól lesett el. — Na, mit mondtam? — nézett rám önérzettel. — A rajoni párttitkár becsapott minket. Ötvenkettőre ígérte a villanyt s ne, már csináljuk. Csak egyet sajnálok — tette hozzá őszintén elkeseredve. — Kiterveltem szépen, hogy mire végez a fiam, kész a moziház. De most már lekésett... SÜTŐ ANDRÁS 2 Egy délután az „Augusztus 23“ üzem könyvtárában Az olvasóteremre mély csend borul. Nagy csend van, olyan, amit általában „beszélő csend“-nek szoktak nevezni. Pedig a terem nem üres. Sőt, minden szék asztal foglalt. Mégsem hallatszik egyéb, mint a könyvek lapjainak zizegése, meg a könyvtáros ceruzájának halk messze. Ilyenkor, a délutáni órákban, az „Augusztus 23“ üzem munkásai, munkásnői, közöttük sok ifjú, sok pionír, itt tölti el szabadidejét. Nagy vonzóereje van ennek a teremnek. Tenstele van a legszebb, legjobb könyvekkel. Van itt szakkönyvtől szépirodalomig, ideológiától ifjúsági és tankönyvig minden bőven. Az olvasók valamennyien követik Gór kis mondását: „Szeresd a könyvet, az megkönnyíti az életet, baráti segítőkezet nyújt ahhoz, hogy kiigazodj a gondolatok, érzések, események sokszínű viharában". Igen, ezek az asztal fölé hajló emberek szeretik a könyvet. Ez a szeretet meglátszik csillogó szemükön, ahogy egyik oldalt a másik után nyelik, meglátszik kemény, munkáskezükön, ahogy szinte simogatva tartják, hajtogatják a lapokat. _ Sokuknak _ Gorkij könyv van az asztalán, az első asztalsorban komoly feketeszemű munkás az „Életem“-et olvassa, nem messze tőle értelmes arcú fiatal munkásasszony az „Ember születik" növeltáskötetet forgatja. Javarészt azonban mégis szak- és ideológiai könyveket olvasnak . A volt „Malaxa" gyár kifosztott, agyon kínzott munkásai nem ismerték a könyvet. Az üzem volt gazdái másban törték a fejüket, nem abban, hogy könyvet adjanak a munkás kezébe. Hazánk felszabadulása, különösen az államosítás után ugrásszerűen fejlődött, gyarapodott a könyvtár. Ma 46.000 kötete van 7.783 állandó olvasóval. A dolgozók végre közelebb kerültek a könyvhöz és megismerték annak valódi értékét. Tudják, mekkora szükségük van a haladó szovjet munkamódszerek, mind pedig a haladó szellemű irodalom megismerésére. Nem csak tudásukat gyarapítják, de megjavítják, megkönnyítik munkájukat is. Az egyik kisasztalnál fiatal esztergályos, Avram Ion tanulmányozza elmerülten Gorelik: „A Sztálin-díjas" című könyvét. Agyában lázasan kergetőztek a gondolatok. Szinte maga előtt látja Bortkevics gépe fölé hajló alakját, hihetetlen gyorsasággal dolgozó kését. Mikor visszaadja a könyvet, már megérett benne az elhatározás: holnap ő is kipróbálja... Közvetlen szomszédja a 17 esztendős Natalia Marinas. Kezében Makarenko: „Az új ember kovácsa" című könyvet szorongatja. Mielőtt visszaadná Gospodaru Vasile elvtársnak, az üzem könyvtárosának, mégegyszer átlapozza, átolvas egyegy érdekes részletet. Ő a könyvtár egyik legszorgalmasabb olvasója — mondja Gospodaru Vasile. — Mindennap itt van, szinte falja a könyveket. Igaz, szükség is van rá, no meg ezért is emelték ki a termelésből, ezért küldték pedagógiai iskolába. A központi könyvtáron kívül, minden üzemrésznek, minden osztálynak megvan a maga könyvtára. Ezeket a könyveket azok a dolgozók veszik ki, akik nem állandó olvasói a könyvtárnak. Mikor szükségük van rá, kikérnek egy-egy technikai könyvet, kijegyzik azt, amire szükségük van és vissza is adják. Másnap aztán újra elolvassák, vagy kikérnek egy szépirodalmi könyvet, de olvasásuk nem rendszeres. Az üzem vezetőségének arra is kiterjed a figyelme, hogy könyvvel lássa el a környező községek kulturotthonainak könyvtárát. Azt akarjuk, hogy minél több könyv jusson el a dolgozó parasztokhoz. Vasile bácsi lelkesen magyaráz, és talán még órák hosszáig is el tudna beszélgetni kedvenceiről, a könyvekről és olvasóikról, ha nem gyűlnének asztala köré egyre többen, könyvvel a kezükben. Kérem Rojdeszvenszky: Sztahanovista Iskolák című könyvét... Kérem „Mitrea Cocor útját“... egymásután röpködnek a kérések és a könyvtáros gyorsan adja mindenki kezébe a kért könyvet. — Másfél éve, hogy könyvtárosnak választottak — meséli Vasile bácsi. — Addig kint a műhelyben dolgoztam. Eleinte egy kicsit megijesztett a dolog... Akkor azt mondtam magamban: Ha az ember nagyon akar valamit, szorgalommal, igyekezettel el is éri... És azóta tanultam, olvastam. Most sok könyvet úgy adok olvasóim kezébe, hogy sajátmagam is elolvastam már. Minden igyekezetemmel azon vagyok, hogy minél többen, minél többet olvassanak. Nemrég elhatároztam, hogy különös gondom lesz azokra, akik eddig valamilyen oknál fogva még nem olvastak. Ezeket fokozatosan bevonom a könyvolvasásba, megszerettetem velük a könyvet. Az üzembe számos vörös sarkot, könyvkiállítást szervezünk. Irodalmi viták keretében megbeszéljük a dolgozókkal egyes könyvek tartalmát. Igénybe veszszük a faliújságot, az üzem hangszóróit és biztosan meglesz a kívánt eredmény. — Vasile bácsi, tessék, itt van a „Fehér szerecsen“, kiolvastam és nagyon tetszett. — Pirosnyakkendős kis piorrilányka ágaskodik a magas asztal felé. Kovács Magdi az, akinek édesanyja itt dolgozik az üzemben s azért leánykája majdnem mindennapos vendége a könyvtárnak. — Most kérem szépen Vasile Roaita élettörténetét. Szeretném anyukámnak felolvasni, őneki nincs annyi ideje olvasni, mint nekem. Gospodaru Vasile kezébe adja a kicsinek a kívánt könyvet, az pedig sietve igyekszik kifelé. A tágas, sokablakos terem árnyékba borul. Egymásután távoznak el az olvasók. A vastag szőnyegek felfogják a léptek zaját, az asztal fölé hajló könyvtáros csak az ajtó halk nyikorgásából tudja: elmert egy... mégegy... Mindannyian könyvvel a kezükben mentek el, hogy otthon folytassák a félbehagyott olvasást, tanulást. Soknak Puskin, vagy Majakovszkij versei zsonganak a fülébe, sokan izgatottan várják a holnapot, hogy ők is kipróbálják Borikevics, Nina Nazarova és a többi szovjet sztahanovista módszereit, hogy a szocialista kultúra tanításaival, a nagyszerű szovjet tapasztalatokkal megismerkedve, új életünk, békeharcunk még elszántabb katonáivá váljanak. G. G. Feladataink a nyaralás után Az elmúlt hónapban láttam életemben másodszor a tengerpartot, a tengert. Első ízben mint tényleges katona jártam arra, jó tizenöt évvel ezelőtt. Emlékszem, milyen jól esett volna akkor nekem is, ha megmárthattam volna magamat a tenger habjaiban, — de a divatos fürdőhelyen lebzselő urak és hölgyek gőgös tekintete visszariasztott a próbálkozástól is. Ennek a tartózkodásnak nyoma sem maradt bennem, amikor a múlt hónapban 12 napon keresztül nemcsak naponta végigsétáltam Mangalia gyönyörű tengerpartján, hanem tetszésem szerint törődtem is. A „Ploesti‘‘-villa 15 számú ízlésesen berendezett szobájában laktam másodmagammal. Lakótársam Kilin László elvtárs volt, a Kolozsvári Porcellángyár kőműves-brigádjának mestere. A fürdőhelyen nemcsak testi pihenésünkről és ellátásunkról gondoskodtak kifogástalan módon, hanem szellemi felüdülésünkről is. Esténként hangversenyt hallgattunk. Az olvasótermekben könyvek, újságok, folyóiratok, képeslapok állottak rendelkezésünkre. Ott olvastam el Salamon Ernő szép verseit. Minden nap átlapoztam a Romániai Magyar Szót, s ez a magyar újság járt a fürdőhelyre. A megérdemelt pihenés után újult erővel látunk munkához. Mi, a Kolozsvári Porcellángyár dolgozói, vállaltuk, hogy üzemünk évi tervét tizenegy hónap alatt teljesítjük s egyidejűleg fokozzuk a takarékosságért folyó harcot is Én magam, az anyagtakarékosság érdekében, megkezdtem az öntőkannák ócska lemezekből való készítését, amelyek a használatban nagyon jól beválnak. Lakatosműhelyünk minden dolgozója arra törekszik, hogy gyárunk egyetlen üzemrészében se legyen fennakadás a mi hibánkból, hogy egyetlen gép, vagy szerszám használatában se álljon be zavar, hogy minden javítási munkát idejében, a legrövidebb idő alatt elvégezzünk. KISS JÓZSEF a Kolozsvári Porcellángyár lakatosműhelyének élmunkása Romániai Magyar Szó Cséplőcsoportot alakítottak a zsombolyai állami gazdaság állatgondozói Gazdaságunk, a zsombolyai állami gazdaság jószágkezelői megértették Pártunknak a gabonaneműek gyors betakarítására vonatkozó felhívását, önkéntes cséplőcsoportot alakítottak és ezáltal elérték azt, hogy 12 ember 3 nap alatt 3 vagon búzát csépelt ki. Aztán úgy szervezték át a csoportot, hogy éjszakai munkát végezhessen a kombájn mellett. A műhelyek munkásai is segítettek az aratásban és a cséplésben. Ezeket az eredményeket a jó felvilágosító munkának köszönhetjük. Vannak azonban hiányosságaink is. A munkában esetenként észlelhető fegyelmezetlenséget a csoportfelelősök hibás intézkedéseinek tulajdonítjuk. Néha a kantint igen későn értesítik arról, hogy hány embernek kell ebédet készítenie Gerber Károly csoportvezető egyizben hetvenöttel több ebédet küldött a mezőre, mint ahányra szükség lett volna, míg a kantinban nem mindenkinek jutott. Hasonló esetek miatt végül is leváltották. Miután hibáinkat kielemeztük és a kritikát helyesen alkalmaztuk, reméljük, hogy gazdaságunkban a munka még fokozottabb lendületet vesz. KOHN LAJOS levelező „Öntudattal tölthetjük ki magasztos hivatásunkat“ A napokban olvastam a KMP Központi Vezetőségének és a minisztertanácsnak határozatát a tanügyi káderek élet- és munkakörülményeinek megjavításáról. Engem, fiatal népnevelőt, határtalan boldogsággal töltötte el az a tudat, hogy Pártunk a szocializmust építő munkájában szeretettel gondoskodik a tanítókról és tanárokról, akik hivatottak arra, hogy az ifjú nemzedéket a nép ügye, a szocializmus ügye iránt odaadó állampolgárokká neveljék. A munkásosztály újabb nagy győzelmét látom ebben a határozatban. Erős elhatározás érlelődött meg bennem, a határozat tanulmányozásakor. Hogyan kezdjem az új iskolai évet, hogyan szolgáltam dolgozó népemet a szocializmus építésében? Minden erőmmel küzdeni fogok a kultúrforradalom kiteljesítéséért, az elmaradottság ellen, az írástudatlanság felszámolásáért. Küzdeni fogok a béke ellenségei ellen, demokratikus rendszerünk megerősítéséért. Megjavul anyagi helyzetünk, megjavulnak munkakörülményeink, öntudatosan tölthetjük be magasztos hivatásunkat, bátran nézhetünk a jövőbe, mert szeretett Pártunk irányít és vezet. Örömmel üdvözölhetjük a tanítók közöti kongresszusát, amely lehetővé teszi nevelési feladataink, célkitűzéseink, eredményeink megbeszélését, tapasztalataink kicserélését. Szeretettel köszönöm szeretett Pártunknak, hogy gondoskodott a tanügyi dolgozókról, és megerősített a szocializmust építő munkánkban. Éljen a világ dolgozóinak harca a békéért. SIMONFFY BALÁZS, tordai magyar fiúiskola II. ciklus. Nyolc új úszócsúcs a RNK úszóbajnokságának döntőjén Csütörtökön kezdődött Kolozsváron a RNK úszóbajnokságának döntője, amelyen 17 város 300 kiváló úszója vesz részt. Már az első napon 8 új csúcsot állítottak fel, ami azt bizonyítja, hogy úszóink odaadóan készültek a döntőre. Az első nap eredményei: 200 m. hátúszás szenior: Mladin (Dinamo) 2 perc 49.9 mp. (új RNK csúcs ) 400 m. gyors női: Bock (Hadsereg) 6 perc 17,6 mp. (E próba keretében Bock 300 méteren 4 perc 40 mp-es eredményt ért el, amely új RNK csúcsot jelent) 200 m. pillangó úszás szenior: Patrichi (Hadsereg) 2 perc 59,6 mp; 100 m, hat női: Orosz (Haladás Kolozsvár) 1 perc 31,1 mp., 2. Rusu (Hadsereg) 1 perc 31,9 mp. (új ifjúsági csúcs); 1500 m. gyors szenior: Hospodar (Hadsereg) 21 perc 43,4 mp. (új ifjúsági csúcs); 4X100 m gyors női: Haladás Kolozsvár 6 perc 04,5 mp. (új női ifjúsági csúcs); 3X50 méter leány-vegyesváltó: Métáiul Resica—Haladás Temesvár kombinált csapat 2 perc 19,5 mp; 800 m. gyors ifjúsági: Maxim (Métáiul Kolozsvár) 12 perc 13,8 mp; 4X100 m. gyors szenior: Haladás Műhely 4 perc 28,8 mp; 100 m. pillangóúszás női ifjúsági: Szobotka (Haladás Temesvár) 1 perc 40,2 mp. Tömegdal és irodalmi versenypályázatot hirdet az ARLUS Központi Tanácsa Az ARLUS Központi Tanácsa és a minisztertanács mellett működő Művészi Bizottság, a Román-Szovjet Barátsági Hónap keretében zenei és tömegdal-versenyt rendez, amelynek tárgya „Énekeljünk a Román-Szovjet Barátságról". A daraboknak népünk és a szovjet népek közötti örök barátságot kell kifejezniük, azt a szeretetet és hálát, melyet népünk a dicsőséges szovjet népek és a nagy Sztálin Iránt érez, azért a felmérhetetlen segítségért, melyet hazánknak a szocializmus építésében és a béke védelmében nyújt. A legjobb munkákat 100.000, 80 000 és 60.000 lejes összeggel jutalmazzák. Ezenkívül öt 20.000 lejes jutalmat osztanak ki. A díjakat és jutalmakat egyenlően osztják el a zeneszerzők és a szövegírók között. A versenyzők lepecsételt borítékban küldik el munkáikat a Victoria körút 115 szám alá az ARLUS Központi Tanácsának kulturális, művészi és tudományos osztályára. A borítékon fel kell tüntetni mind a zeneszerző, mind pedig a költő nevét és címét. A verseny szeptember 1-te 51 szeptember 20-ig tart. Egyéb tájékoztatást a 4.32.65 számú telefonon kaphatnak az érdeklődők. * Az ARLUS Központi Tanácsa és a RNK írószövetsége 1951 szeptember 1. és október 1. között irodalmi versenyt rendez. A verseny tárgya „A Román-Szovjet barátság". Külalakja lehet vers, karcolat, vagy irodalmi riport. A legjobb munkákat díjakkal és kitüntetésekkel jutalmazzák . Vers: 50 000 lej, 30.000 lej és20.000 lej Karcolat: 40.000 lej, 25.000 lej, 20.000 lej. Irodalmi riport 30.000 lej, 20.000 lej, 15.000 lej. Ezen kívül öt 8.000 lej értékű jutalmat is osztanak ki. Az írók, költők, újságírók és irodalmi körök tagjai, az ország minden részéből, román nyelven és az összes együttélő nemzetiségek nyelvén írt pályázatukat 1951 október 1-ig, az ARLUS Központi Tanácsa (Bukarest, Victoriei körút 115 szám) kulturális, művészi és tudományos osztályának nyújtják be. Minden munkának viselnie kell az iró jeligéjét (pl. „Grivioa"). Mindez egyes munkához lezárt borítékot kell mellékelni, az író teljes nevével és címével október 1-e után nem fogadnak el versenypályázatokat. Egyéb tájékoztatást az érdeklődők a 6.68.94 számú telefonnál kaphatnak. Az ARLUS Központi Tanácsa és az RNK írószövetsége ■UlilWJI»11»! | l—lllll—BM—N3HMM.