Romániai Magyar Szó, 1953. január (7. évfolyam, 1628-1652. szám)

1953-01-03 / 1628. szám

ivoo. január 6., szumuai ­ Az új és a régi harcának ábrázolása az 1952-es irodalmi termésben A nemrég kiosztott Állami Díjak fényes bizonyítékai annak, hogy irodalmunk egyre hűségesebben, egyre elevenebben tükrözi a szocializmus építésének nagyszerű útján já­ró életünket. Nem véletlen, hogy irodalmunk az elmúlt két évben ilyen nagyot fejlődött. Hogyne lelkesítené az írókat és költőket a hősi munka és a munka hőse, új világunk építése és az építés lázában alakuló, növekvő ember! Nemcsak a szocializmus építésében irányít a párt, hanem az épülő szocializmust megéneklő irodalomban is ő irányítja az író tollát, neveli az író lelkiismeretét. Nem ér­hettünk volna el ilyen sikereket pártunk tá­mogatása nélkül. Irodalmunk együtt fejlődött, együtt nőtt a testvéri román irodalommal. Első álla­mi díjas regényünk, Asztalos István „Szél furatlan nem indul’‘-ja után, irodalmunk si­kerét újabb állami díjak jelzik. Dan Desliu, Eugen Jebeleanu és Eugen Frunza mellett Horváth Imre kapta meg ezt a magas kitün­tetést, — Davidoglu és Lucia Demetrius mel­lett Sütő András és Hajdú Zoltán neve ol­vasható. Román írótestvéreink legjobb művei mellett, Kovács György „Foggal és köröm­mel“ és Horváth István „Törik a parlagot“ című műve részesült ebben a nagy kitüntetés­ben. A szocialista építés ütemében nincs egy ercnyi megállás. Irodalmunknak együtt kell aludnia valóságunk alakulásával. Irodal­munknak egyre mélyebben, egyre tágabb összefüggésekben kell tükröznie hazánk dol­gozó népének szépülő életét. Mit hozott az 1952-es év, az egyre éleződő osztályharc feltételei között a dolgozók életé­ben? És várjon hogyan tükrözte irodalmunk ebben az évben az osztályharcot? Regény hazánk magyar irodalmában csak egy jelent meg ebben az évben, Nagy István a „Legmagasabb hőfokon" című műve s a könyvhétre jelent meg Asztalos István: „Fia­tal szívvel“ című írása. A megjelent egy re­gény azonban kikristályosítja mindazt, ami irodalmi életünk eddigi fejlődésében tartal­mas és előremutató. Számos novella és el­beszélés született 1952-ben, amelyek mind azt hirdetik, hogy irodalmunk jó úton jár, hí­ven tükrözi valóságunkat. Az éleződő osztályharc feltételei között iro­dalmunk alapvető problémája a régi és az új harcának ábrázolása, a győzedelmes uj­jal szemben elbukó régi leleplezése. A harc valóságunk minden területén folyik, a terme­lésben és az emberek tudatában egyaránt. Irodalmunknak meg kell mutatnia azt, hogy a szocializmus építőinek győzelmes előretöré­se hogyan semmisíti meg az ellenséget. Iro­dalmunk annyira erőteljes, annyira hűséges tükre a valóságnak,­amennyire éles konfliktu­sokban, mély ellentétek harcában képes be­mutatni életünket, amennyire ki tudja dom­borítani az utat és az új győzelmét. A kon­fliktus mélysége és ereje adja tehát az osz­­tályharcot tükröző és az osztályharc tüzében edződő irodalmunk hevét és hitét. Ha ebből a szempontból vizsgáljuk meg hazánk magyar irodalmának 1952-es prózai termését, megállapíthatjuk, hogy irodalmunk fejlődött a valóság ábrázolásának hitelessé­gét illetően. Nagy István regénye, a „Legmagasabb hő­fokon" sok szempontból jelent lényeges fej­lődést irodalmunkban. Ilyen széles, átfogó koncepciójú művet hazánk magyar irodalmá­ban még nem írtak. Ugyanakkor ez az első regényünk, amely a munkásosztály harcát helyezi cselekménye középpontjába és az ál­lamosítás forradalmi tettének ábrázolásával hősi példát állít hazánk dolgozói elé. De Nagy István regénye, nemcsak abban jelent fejlődést, hogy a munkásosztály küzdelme tükröződik benne, hanem elsősorban abban, hogy az ábrázolt küzdelem a dolgozók és az ellenség között, valóban viharos összecsapás. Nagy István regényében az erős ellenséggel folytatott harcban nőnek ki a kommunista hősök és éppen ezért tudnak hősi magasla­tokra kerülni. Úgy jelentkezik a régi ebben a regényben, hogy érezzük: veszedelmes és erős ellenséggel van dolgunk. S ennek az el­lenségnek a legyőzése valóban élet-halálharc­­ban történik. De nem hallgatja el Nagy Ist­ván a réginek azokat a formáit sem, ame­lyek az emberek tudatában még hatnak. És merészen tárja fel azt, hogy az osztályellen­ség nemcsak személyében, hanem ezer más szálon keresztül érezteti hatását, rombol és aláaknázza munkánkat. Bemutatja a középré­tegekhez tartozó gerinctelen hivatalnokok tí­pusait, a munkásosztályon belül az áruló jobboldali szociáldemokratát, sőt a mun­kásosztályon belüli volt nyilast, aki a bur­zsoázia eszközévé válik. Ilyen ellenségekkel szemben valóban nagyszerű hősöket kell be­mutatni, hogy a munkásosztály győzelmét híven tükrözze a regény. És Nagy Istvánnak éppen ez sikerült. Ez a legnagyobb értéke írásának. Nem szegényíti el a valóságot, nem egyszerűsíti le az osztályviszonyokat, nem ábrázol egyforma, uniformizált embereket, hanem az osztályok közötti kapcsolatok és a munkásosztályon belüli emberek közötti kap­csolatok bonyolult összefüggésében tárja elénk a valóságot Éppen azért tudja az el­lentmondásokat olyan mélyről felhozni, mert ismert az élet bonyolultságának számtalan összefüggését és mert eszmei mondanivalója irányítja ezeknek az összefüggéseknek a fel­derítésében. Nagy István regényének legna­gyobb értéke, hogy ebben jelentkezik irodal­munkban először az a pozitív hős, amelyik végre nemcsak az író szándéka szerint, hanem a művészi megformálás szerint is képviseli a­z elbukó régivel szemben győzedelmeskedő újat, valóban képviseli az uj erejét, szilárdságát, eszmei magasrendűségét. Az 1952-es évi irodalmi termés a régi és az új harcának tükrözésében éppen az erő­teljes pozitív hős megteremtése által jelent fejlődést. Malenkov elvtárs a Szovjetunió Kommu­nista Pártjának XIX. Kongresszusán tartott beszámolójában az irodalom kérdéseivel fog­lalkozva mondta: „Íróinknak és művészeink­nek ostorozniok kell műveikben a hibákat, a hiányosságokat, a társadalomban elterjedt egészségtelen jelenségeket, pozitív művészi alakokban kell ábrázolniuk az új típusú embe­reket emberi méltóságuk egész nagyszerűsé­gében. Elő kell segíteniök ezzel az olyan jel­lemek, erkölcsök és szokások kinevelését, a mi társadalmunk embereinél, amelyek men­­tesek a kapitalizmus szülte fekélyektől és hibáktól.“ Nem véletlen, hogy Malenkov elvtárs az irodalmi típus ábrázolásától éppen ezt a két dolgot várja, a jellemábrázolás elé éppen ezt a kettős feladatot tűzi: bemutatni mindazt, ami korhadt s ami régi és vele szembeállítani mindazt, ami a legmagasabbrendű­en képvi­seli az újat, a hősiest. Az Írás eszmei mon­danivalóját elsősorban az irodalmi hősök fe­jezik ki. A korhadó, a régi elleni küzdelem­ben annak tipikus bemutatása harcra hív bennünket, a győzedelmes új követésére pedig a teljes méltóságábart megjelenő új ember tipikus ábrázolása lelkesít. Éppen azért, mert az uj csak a régivel való harcában nyilvánul­­hat meg, ezért mondotta Malenkov elvtárs, a szocialista realizmus útján járó írókra köte­lező szavakat: „A tipikus a pártosság alap­vető megnyilatkozási szférája a realista mű­vészetben. A tipikusság problémája mindig politikai probléma.“ Ha ezt a nagyszerű tanítást szem előtt tart­va vizsgáljuk meg az ez évi irodalmi termé­sünket, úgy más írásokban is kifejezést nyer, hogy éppen a győzedelmes útnak tipikus áb­rázolása jelenti a haladást a megelőző évek alkotásaival szemben. Régi fogyatékossága irodalmunknak, hogy a munkásosztály és a vele szövetséges dolgozó parasztság össze­csapását az osztályellenséggel nem tudja olyan erővel kidomborítani, mint amilyen erő­­vel az osztályellenség akcióit ábrázolni tud­ta. Sőt, ebből a szempontból még az a fo­gyatékosság is előállott, hogy irodalmi mű­veinkben olykor nem úgy tükröződött az osztályharc, mint amelynek menetében a mun­kásosztály a támadó, a harcot irányító és a harc feltételeit megteremtő fél, hanem elég sűrűn úgy tükröződött, mintha ebben a küz­delemben a munkásosztály a védekező, a visszaverő szerepet vinné az aktív, erőteljes és támadó reakcióval szemben. A séma elleni küzdelmünk legfőbb célja iro­dalmunk fejlődésének utolsó évében elsősor­ban arra irányult, hogy harcoljunk a pozitív hősök vázlatossága, elnagyoltsága ellen, lelki életük elszegényítése ellen, gazdag lelki, világuk ellaposítása ellen. Ez a célkitűzés legjobb írásainkban eredményt hozott. Nagy István regénye az 1952-es irodalmi termés legkiemelkedőbb alkotásai, éppen azért tudta olyan mély összefüggésekben elénk tár­ni, mert a típusalkotás kérdését valóban mint politikai kérdést fogta fel, mert igyekezett az előremutató hősök által valóban a szocializ­must építő új ember típusait megragadni, így követésreméltó munkáshősöket állított elénk. Az olvasó megismeri ezeknek a gazdag lelki­­életű, sokszínű, a valóságból merített hősök­nek a lelkivilágát, éppen azért lesi izgatottan sorsukat, életük alakulását. Éppen azért ra­gadja­ meg az olvasót az a konfliktus, amely­ben ezek az új emberek a régivel összecsap­nak s éppen ezért kívánja az olvasó teljes szívéből ezeknek a hősöknek a győzelmét. A régi az ujjal azonban az emberek tuda­tában is megütközik. A kapitalizmus feltéte­lei között nevelkedett emberek tudatában szá­mos nyoma van a burzsoá ideológiának, er­kölcsnek, szokásoknak, íróinknak sikerült ábrázolniuk nem egy esetben azt a harcot, amelyet az új létfeltételekből származó új tudattartalmak vívnak az emberek tudatában még meglévő polgári, kispolgári csökevények­­kel. Egyik legvonzóbb írói feladat ebben a vonatkozásban annak a folyamatnak a meg­ragadása, amint a közösségi élet új formáiba bekapcsolódó dolgozó parasztok tudatából lassan-lassan kivesznek a magángazdálkodás okozta tartalmak, amint gondolkodásmódjuk, erkölcsi felfogásuk, a munkához való viszo­nyuk, a közösségi tulajdonhoz való viszonyuk, az államhoz való viszonyuk lassan-lassan át­alakul a kollektivista ember lelki vonásait, tulajdonságait példázó magasrendű szocialis­ta öntudattá. Kemény és szívós harcban tör­ténik meg ez az átalakulás. Az élet hatásai nyomán fejlődő embert azonban csak úgy le­het hitelesen bemutatni, ha az élet valódi el­lentéteinek a középpontjába helyezzük. Ha bátran és teljes mélységében feltárjuk azokat az ellentéteket, amelyeknek összecsapásában érlelődik ki. Horváth István „Porkoláb Jóska” című el­beszélésében ilyen, a valóság mélyéről merí­tett konfliktusban állítja elénk hősét. Porko­láb Jóska, a magángazdálkodó paraszt, indi­vidualizmusában vonakodik az állami beszol­gáltatástól. Gyapjút kell beszolgáltatnia az államnak, ő azonban úgy véli, hogy amit az államnak ad, az tiszta veszteség, az őt sze­gényíti. A valóságban a helyzet azonban az, hogy Porkoláb Jóskát, mint annyi más dol­gozó parasztot a beszolgáltatás nem szegé­nyíti, hanem gazdagítja. Hiszen amit beszol­gáltat, őhozzá kerül vissza az állami tartalé­kok növekedése, az iparcikkek olcsóbbodása, a szocialista felhalmozás ütemének gyorsulása folytán. Ezt azonban Porkoláb Jóska nem látja, ő csak annyit tud, hogy az az övé, amit a kezében tart. Mi az író feladata Porkoláb Jóska meggyőzésében ? Az, hogy irodalmi hő­sét olyan konfliktusba állítsa, amely felfedi a valóság mély összefüggéseit, amelyik be­bizonyítja előtte azt, hogy individualizmusa elsősorban saját maga számára káros Az írónak olyan összeütközést kell terem­tenie, amelyben a valóság felszínre hozza azokat a mély összefüggéseket, amelyeknek ismerete és belátása hiányzik irodalmi hősé­nek tudatából. S az író meg is teremti ezt a helyzetet. Miközben Porkoláb Jóska a gyap­jút válogatja és az államnak beszolgáltatan­dó csomóba a gubancos, tüskés részt teszi, megérkezik a fia, aki a városban tanul s csak pár hete ment el otthonról. A fiú új ruhában van: az államtól kapott új, sötétkék egyenru­hában. Porkoláb Jóska megörül a fiának és csodálkozva szemléli új ruháját. Azután csak közel hajol hozzá s miközben a gyapjúszöve­tet vizsgálja, abban durva bojtorjántüskét fedez fel. S ekkor Porkoláb Jóska belátja, hogy a tüskés, gubancos gyapjú, amit be akart szolgáltatni, már vissza is érkezett hozzá a fia ruhájában. Az államot akarta volna be­csapni, saját magát csapta be. Ekkor ki­méri a szép szálas gyapjúból az állam részét. Ez a kis novella kitűnő példa arra, hogy az író mélyet és általános érvényűt tud mon­dani a régi és az új harcában, ha­ az élet mélyéről meríti konfliktusát, ha össze tudja sűríteni és fel tudja mutatni azokat az össze­függéseket, amelyek az összeütközést terem­tik a valóságban és az emberek tudatában. Sütő Andrásnak a nagy nemzetgyűlési kép­viselőválasztásra írt karcolata szintén az emberek közötti mély kapcsolatok egy olda­lát villantja fel és ezáltal tud hiteles képet adni a nép küldöttjeinek életéből, azoknak az embereknek az életéből, akikbe a dolgozók bi­zalmukat vetették. Egy Magyar Autonóm Tar­­tomány­beli falu kollektív gazdasága jelöltet küld a nagy nemzetgyűlési választásokra. „Szavad legyen a mi szavunk“, ez a novella címe és az Írás eszmei tartalma. Olyan em­bert kell küldeni, akinek szava az egész dol­gozó nép vágyait, akaratát fejezi ki. Benkő Sándor, a néptanács alelnnöke várja, hogy őt jelöljék. Nem önhittségből várja ezt, hiszen az egész falu arról beszél, hogy ő a legérde­mesebb. S tudja ő maga is, hogy megérdemli, mert hiszen jól­­dolgozott. Felesége, a csen­des és szerény Eszti boldogan várja, hogy férjét ez a nagy kitüntetés érje. A jelölőgyű­­lésen azonban más történik. A falu dolgozói nem őt, hanem a feleségét jelölik. Benkő Sán­dorban minden indulat és érzelem felkavaro­dik. Hogyan? Hát ő rosszabb mint a felesége? Ő, aki annyit dolgozott és minden energiáját a kollektív gazdaság felvirágzására fordítot­ta? S ekkor felötlik benne az az eddig ki nem mondott gondolat, hogy ő a nők egyenjogú­ságát elvben tudta ugyan, de az életében en­nek nemigen volt nyoma. A sok munkában megfeledkezett a feleségéről, de megfeledke­zett az emberekről is. Ő túl fontosnak érezte feladatait, elhanyagolta az embereket és el­szakadt a falu dolgozóitól, felesége pedig ép­pen a kollektivisták nevelésében szerezte meg azokat az érdemeket, amelyek méltóvá tették a képviselői tisztségre. S amikor a jelölés után az egyik asszony reákiált: „na te híres, kiált­sad, hogy éljen a nők egyenjogúsága”,­­ ak­kor ötlik eszébe, hogy is áll ez a dolog a nők egyenjogúságával. Hogyan is lesz majd, ha a felesége nagyobb tisztségben lesz, mint ő, ha majd nem Benkő Sándort fogják keresni a tartománytól jövő elvtársak, hanem a fele­ségét, ha majd az asszony a háztartásból a közéletbe kerül? őszinte és hiteles, mély em­beri vonásokkal ábrázolt küzdelemben győ­ződik meg arról, hogy a felesége éppen az emberek iránti szeretetében több, mint ő. Ezért érdemli meg, hogy képviselje a falu dolgozóit a Nagy Nemzetgyűlésben. Mélyen tárja elénk ez az írás az uj és a régi har­cát s éppen ezért emelkedik ki belőle a ta­nulság, hogy az uj győzedelmeskedik a régi fölött a szocializmust építő emberek erköl­cseiben is. S hozzunk fel végül még egy példát arra, hogy az uj és a régi harca hogyan jelentkezik hiteles konfliktusban életünknek azon a terü­letén, amelyet irodalmunk eddig meglehetősen elhanyagolt. Hogyan jelentkezik az értelmi­ségiért életében? Kormos Gyula „Építők“ című novellája azt hozza­ elénk, hogy milyen küz­delmet kell folytatnia annak a becsületes ér­telmiséginek, akit a kispolgári humanizmus és az apolitizmus maradványai visszatartanak attól, hogy fenntartás nélküli szövetségesévé váljék a munkásosztálynak és a dolgozó pa­rasztságnak. Ebben az írásban is mély kon­fliktuson keresztül tárul elénk az eszmei mon­danivaló. A konfliktus magya­­az, hogy egy szabotázsakció keretében az elbeszélés hősé­nek hamis, kispolgári „becsületességét" kell legyőznie azért, hogy leleplezhesse a szabó­­tőrt. Rá kell jönnie arra, hogy a kispolgári becsületesség érzelme hamis, ártalmas és ob­jektíve becstelenség egy sokkal magasabb­­rendű erkölcs által megkövetelt becsületesség­­gel szemben, a néphez való hűség követelmé­nyét eléje­­állító becsületességgel szemben. Kormos Gyulának ebben az írásában sikerült hitelesen elénk állítania azt a vívódást, ami a polgári neveltségű értelmiségi tudatában az újat győzelemre viszi a régivel szemben. Irodalmi termésünk múltévi prózai alkotásai még számos más példában bizonyítják, hogy a fejlődő és a pusztuló küzdelmét híven és az előző évi művekhez képest magasabb eszmei színvonalon állítják elénk. S ez azért lehetséges, mert íróink egyre világosabban látják az éleződő osztályharc által teremtett helyzetek és az ebben formálódó emberi sor­sok egybefonódását, az élet új és régi erőinek kérlelhetetlen harcában. S ami hiba és fogyatékosság mutatkozik irodalmi műveikben, az nagyobbrészt onnan ered, hogy egyes írásokban az író nem láttat­ja meg, ellenkezőleg elhallgatja, elfedi az élet ellentéteit, a harcot, vagy a munkánkban je­lentkező hibákat, burzsoá maradványokból eredő fogyatékosságokat. A valóság, a reális ellentéteinek elhallgatása, az élet nehézségei­nek elkenése, az élet megédesítése a legve­szedelmesebb ellensége a hiteles és művészi ábrázolásnak. Az idillizmus hamis, ártalmas és lefegyverző szemlélete ez évben is hatott és számos írást fosztott meg erejétől és hite­lességétől. Az idill elleni küzdelmünkben felmérhetet­len segítséget kaptunk a szovjet irodalomel­­mélettől. A PRAVDA 1952. április 7-i szá­mában cikket közölt a „konfliktusmentesség“ hamis elmélete ellen. A PRAVDA cikke („Számoljuk fel a drámairodalom lemaradá­sát") többek között a következőket mondja: „A drámairodalom szegénységének, sok szin­­mű gyengeségének fő oka az, hogy a dráma­írók műveiket nem az életben mélyen gyöke­rező konfliktusokra építik fel, hanem megke­rülik azokat. Ha az ilyen színdarabok szerint ítélkeznénk, akkor nálunk mindent rendben­­levőnek, ideálisnak találnánk, ahol szó sincs semmiféle konfliktusról. Némelyik drámaíró azt tartja, hogy csaknem tilos életünk rossz, negatív vonásait bírálni. Egyik-másik kritikus azt követeli, hogy a műalkotások csak eszmé­nyi típusokat mutassanak be, ha pedig az író, a drámaíró megmutatja az­ életben meg­lévő negatívumokat, igyekeznek őt agyonbí­­rálni. Az ügy ilyen kezelése helytelen. Így el­járni annyit jelent, mint gyávának lenni, vét­kezni az igazság ellen.“ Máshelyt a követke­zőket mondja a PRAVDA cikke: „Művész számára nincs nagyobb bűn, mint félni az élet igazságától, kitérni az életben rejlő ellentmon­dások ábrázolása elől. Híven tükrözni az éle­tet a maga forradalmi fejlődésében — ez a szocialista realizmus művészetének első pa­rancsolata, írjátok az igazat — erre tanítja Sztálin elvtárs íróinkat. Csak az igazsághoz hű művészet lehet igazán eszmei, csak az hat­hat milliók lelkű idére." A PRAVDA elvi jelentőségű cikkéből szár­mazó tanulságok számunkra a legerősebb fegyvert biztosítják az idillizmus elleni küz­delmünkben.. Természetesen, nálunk az osz­tályharc éleződésének feltételei között a „kon­fliktusmentesség” elmélete nem születhetett meg. Azonban annál inkább jelentkezett egyes íróink gyakorlatában az idillikus ábrá­zolás formájában, a harc nehézségei elhall­gatásának formájában. Az idill akkor jön lét­re, ha az író képtelen az új és a régi harcát a valóságnak megfelelően, erőteljesen ábrá­zolni. Az idill az életben zajló heves és kímé­letlen, életre-halálra menő küzdelmet igényte­len, lapos, szürke és vérszegény összeütkö­zéssé teszi. A kiagyalt műkonfliktusok és a konfliktusokat elhallgató idillizmus ellen min­den elért siker ellenére tovább kell harcol­nunk, mert ezek lefegyverezik a dolgozókat, nem ébresztenek gyűlöletet az ellenséggel szemben és nem keltenek szeretetet a pozitív hősök iránt. Prózairodalmunk­ ez év folyamán számos sikerült műben tudta elénk állítani az új vi­lágot építők harcát és győzelmét a régi világ vámszedői felett. Ezeknek a sikereknek a tu­datával és a sikerekből származó tanulságok felhasználásával minden biztosítékunk meg­van arra, hogy a következő év irodalmi ter­mése újabb lépést fog jelenteni a szocialista realizmus felé haladó irodalmunk útján. Asz­talos István könyvhétre megjelent regénye, Horváth István új harcos novellái, Kovács György készülő regénye mindmegannyi biz­tatás, a további fejlődés reményére jogosító példamutatás. FÖLDES LÁSZLÓ XIV 1110.111 V 4 JL ­ Építőipari vállalataink nagy feladatai November 15-én és a rákövetkező napok­ban az építészmérnökeik, tervezők, techniku­sok, kőművesek és ácsok különleges érdek­lődéssel hatoltak a kiterített Újság fölé, amely az RMP Központi Vezetőségének és az RNK Minisztertanácsának határozatát kö­zölte a városok­ építéséről és újjáépítéséről. Úgy hatott ránk a határozat, mintha egy széles ablak tárult volna ki előttünk, egy ablak, amelyen keresztül csodálatos szépsé­gű új városokra, harmonikus és művészi vo­nalú középületekre, korszerű munkáslakások­ra, iskoláikra és új ipartelepek százaira te­kinthetünk. Pártunk elérkezettnek látta az időt arra, hogy szocializmust építő népünk külső képében is megváltoztassa, újjáfor­málja városainkat. Olyanná, amely a dolgo­zó népet derűvel, boldogsággal tölti el. Áttanulmányozva a határozatot, sokunk­ban felmerült a kérdés, hogy építőiparunk meg tud-e felelni a párt által kitűzött óriási feladatnak? A kérdés érthető. Pártunk meg­tanított bennünket arra, hogy mielőtt egy új célért harcba indulnánk, mérjük fel erőin­­ket. Mi, a sztálinvárosi 5. számú Építkezési Tröszt dolgozói már megkezdtük erőnk fel­mérését, hogy kifejlesszük azt, ami jó és fel­számoljuk azokat a hibákat és hiányossá­gokat, amelyek akadályoznának bennünket nagy építkezési tervünk keresztülvitelében. Amiről alább beszámolok, az elsősorban a mi vállalatunkra vonatkozik, de tapasztalat­csere-látogatásaink alkalmával a többi épít­kezési vállalat munkatelepén is számos eset­ben hasonló helyzetet találtunk. TIZENEGY HÓNAP ALATT ÚJ ÜZEMEK ES MUNKÁSHÁZAK * EGÉSZ SORÁT ÉPÍTETTÜK A múltban az­ építtető az uralkodó osz­tály volt, a földbirtokosok, gyárosok, banká­rok építtettek, palotákat, luxusvillákat a ma­guk kényelmére és sivár bérházakat a saját hasznukra. Ma viszont az építtető maga a dolgozó nép. Meg kellett tehát változnia an­nak a viszonynak is, amely a múltban volt az építtetők és az építők között. Ma az épí­tőipari dolgozó, aki az új társadalomnak épít , saját magának alkot. Gyökeres vál­tozás történt az építőipari dolgozók helyzeté­ben is. A rendszeresen visszatérő téli mun­kanélküliséget, a hihetetlenül alacsony nap­számbéreket az állandó foglalkoztatás, a biztos megélhetés, a szociális helyzet foly­tonos javulása és a munka megbecsülése váltotta fel. A sztálinvárosi 5. Építkezési Tröszt dolgo­zói mélységesen átérzik ezeket a változásokat. Ez indította őket arra, hogy versenybe in­duljanak az 1952. évi tervfeladatok 11 hó­nnap alatti teljesítéséért. Szinte lehetetlen volna felsorolni, mi mindent építettünk az­ eltelt 11 hónap alatt, így csak a főbbeket em­lítem . A terv szerint újabb háztömbökkel bővít­jük a sztálinvárosi „Vörös zászló” munkás­várost. Az építkezés előrehaladását meg­gyorsítják a Szovjetuniótól kapott gépek és felszerelések, különösen a gigantikus mére­tű toronydaruk. Egy toronydaru 50 ember munkáját végzi. Aki a múlt héten látta az építkezést, a jövő héten már nem hinné, hogy ugyanazon a helyen jár, valósággal máról­­holnapra nőnek egymás fölé a házak eme­letei. Rövidesen 216 munkáscsalád talál ott­honra a két-háromszobá­s, parkettás, fürdő­szobás lakásokban. A fogarasrajoni Kére községben felépítet­tük hazánk legkorszerűbb lenfeldolgozó üze­mét, amelynek lengybefejtő osztálya már üzembe is lépett. Már szerelik az áramfej­lesztő Diesel-motorokat s az ország külön­böző vidékeiről egyre nagyobb tömegekben érkezik a feldolgozásra váró len. Befejezéshez közeledik a sztálinvárosi új kenyérgyár építése. A gyár kitűnő gépekkel, szárítókamrákkal van ellátva és biztosítja a fejlődő iparváros dolgozóinak kenyérellátá­sát. Ez az üzem újabb büszkesége lesz váro­sunknak. Semmiben sem hasonlít a kizsák­mányolók által építtetett üzemekhez. Mű­helyei tágasak, levegősek. Kényelmes klub és fürdő áll a munkások rendelkezésére. Egész sor üzemet megnagyobbítottunk a város és tartomány területén. Prázsmáron a „Constantin David“ posztógyár kapott új műhelyeket, Sztálinvárosban a „Vörös Zász­ló“ üzemek új öntödét Most folyik a Gumi­gyár bővítése és egészségtelen műhelyeinek újjáalakítása is. öröm és büszkeség tölt el bennünket épí­­tőmunkánk eredményei láttán. Ám nem hunyhatunk szemet a fölött, hogy az eredmé­nyek mellett hibák és hiányosságok is van­nak az 5. Építkezési Tröszt vállalatainál és munkatelepein. S hozzá kell tennünk azt is, hogy nemcsak apró-cseprő hibák, hanem ko­moly hiányosságok is. A SZOCIALISTA VERSENYEK JOBB MEGSZERVEZÉSÉÉRT! A szocialista építőmultika minden vonalán tapasztalhattuk, hogy valóban nagy és kiváló eredmények ott születnek, ahol jól megszer­vezik a szocialista munkaversenyt, a munka hajtóerejét és motorját. Különösen fontos a szocialista verseny az építőiparban, amely­nek munkásait az ország különböző részeiből toborozzák s csak most kezd kialakulni az egységes, kollektív munkaszellem. Az építő­iparban áll a leggyengébben a munkafegye­lem is. Mindemellett őszintén meg kell mondanunk, hogy vállalatunk vezetősége és szakszervezeti bizottsága csak másodrendű feladatnak tekinti a munkaversenyek meg­szervezését. Kampányszerűen beindítja ugyan a versenyeket, de nem törődik azzal, hogy a verseny gyökeret verjen a mu­nkatelepeken és vérévé váljék a dolgozóknak. Egyes veze­tők látszateredmények hajhászásával veszé­lyeztetik a verseny komolyságát. Mi történt például a november 7-e megünneplésére in­dított versenyek alkalmával ? Az ünnepi mű­szakon a földmunkásokat — annak ellenére, hogy a legégetőbb munka az árkok és alapok ásása lett volna — földegyengetési munkára osztották be, hogy így, a könnyebb munka révén több négyzetméter eredményt mutat­hassanak ki. Egy másik eset a tröszt anyag­­beszerzési vállalatának vezetője vállalta, hogy november 7-e tiszteletére bizonyos mennyiségű téglát fog leszállítani. Vállalá­sának eleget tett ugyan, de milyen áron ? Az összes szállítási eszközöket elvonta tégla­­szállításra, amit a munkatelepek súlyosan megsínylettek. Nem kielégítő vállalatunknál a szocialista versenyeik eredményeinek nyilvántartása sem, holott ez nagyon fontos volna, mert ha az egymástól távol eső munkatelepek dolgozói nem tudnak egymás eredményeiről, nincs ami­­hez hozzámérjék saját teljesítményüket. Elhanyagolták a takarékossági mozgalom fejlesztését. Egyes telepeken valósággal fel­háborító pazarlás folyik az anyaggal. A tég­lát nemegyszer úgy dobálják ki a vagonokból hogy nagyon sok összetörik. Előfordul az is, hogy a raktárakban nem ellenőrzik az anyag­­készletet és kétszer is megrendelnek valamit. Az anyag visszaszállítása természetesen ren­geteg pénz és időveszteséget okoz, azonkívül a felesleges anyag zárolása zárolja a forgó­alapot. Ezeket az egyéni felelőtlenségből ere­dő hibákat sürgősen fel kell számolni. A ta­karékossági mozgalom fejlesztésének van egy kiváló módszere, amit a minisztérium rende­­lete ír elő: a dolgozókat anyagilag érde­keltté kell tenni, jutalmazni kell takarékos, jó munkájukért. Százával is vannak nálunk olyan építőmunkások, akiik minden centimé­ternyi anyagot felhasználnak és ezzel millió­kat takarítanak meg a vállalatnak. Ezeket kell megjutalmazni és népszerűsíteni, példa­képül állítani valamenyi építkezés dolgozói elé. AZ ANYAGHIÁNY KIKÜSZÖBÖLÉSE Talán egyetlen iparágban sem hangzik el annyi panasz az anyaghiány miatt, mint az építőiparban.. Pedig elegendő téglával, ce­menttel, deszkával, faszénnel vagy más építő­anyaggal rendelkezünk. Bőven van anyagunk az országban, de anyagbeszerzőink nem elég körültekintőek és mozgékonyak. Azt hiszik, azzal is eleget tesznek feladatuknak, ha az Íróasztal mellől telefonálgatnak a szállító vállalatoknak. Az 5. Építkezési Tröszt anyaga beszerzési vállalatának vezetője és munka­­kollektívája csak a legritkább esetben megy terepre, pedig rendelet írja elő, hogy szemé­lyesen is kapcsolatot kell felvenniük azokkal a vállalatokkal, amelyeknek a rendeléseket leadták. Anyagbeszerzőink kényelmességénél a rovására kell írnunk, hogy nemrégiben napo­kat késtek szerelőink a víz- és gázcsapok be­szerelésével, mert nem kapták meg idejében a szereléshez szükséges legegyszerűbb anya­got, a csepet, és ugyanakkor állandóan hiányt szenvedünk egy másik egyszerű anyagban, az oxigénben, amely a hegesztéshez szükséges. Az építkezések télen sem szünetelnek. A fej­lett szovjet építőipari technika nyomán mi is alkalmazzuk a téli építkezési módszereket. Már be kellett volna szerelnünk a beton me­leg öntéséhez szükséges gőzt, de még nem­ kaptuk meg a hozzávaló felszerelést. KÉSZÜLJÜNK FEL A NAGY FELADATOKRA Előttünk áll pártunk és kormányunk határo­zata, amely nagyszerű távlatokat nyit még hazánk fejlődése felé. Szépek ezek a tervei Amiről egyiket még álmodni sem mertünk, most elindul a megvalósulás útján. Olyan városaink lesznek, mint a Szovjetunió csodá­latos szépségű szocialista városai. Sztálin­városban hatalmas gépipari és fizikai főiskola épül, a „Vörös Zászló“ munkásváros egé­szen Derestyéig kinyúlik. Nagy és szép feladatok ezek, azt jelentik, hogy pártunk bízik az építőipari dolgozók erejében. Legyünk méltók erre a bizalomra ! Gyűrjük le a nehézségeket, szüntessük meg az akadályt jelentő hiányosságokat! A szocia­lista munkaversenyek széles körben való ter­jesztésével készüljünk fel a terv teljesítésére ! KNILL JÁNOS, a sztálinvárosi 5. Építkezési Tröszt 506-os szerelési vállalatának igazgatója A sztálintartományi néptanács ülésszaka Vasárnap délelőtt kezdődött meg Sztálin tartomány néptanácsának 6. ülésszaka. Lixandru Vasile elvtárs, a tartományi nép­tanács elnöke beszámolójában megemlítette, hogy a sztálintartományi néptanács és szervei az év folyamán tervüket teljesítették. A nép­tanácsokhoz tartozó ipari vállalatokkal fog­lalkozva, megállapította, hogy a helyi erőfor­rások kihasználásával számos helyi iparválla­lat és üzem tervét határidő előtt teljesítette. A tartományi néptanács mezőgazdasági osztálya is eredményes munkát végzett. A mezőgazdaság szocialista átalakítása terén kiváló eredményeket értek el a tartományban. 1951-ben csak 69 kollektív gazdaság volt a tartományban, 1952 végéig számuk 119-re emelkedett. A kollektív gazdaságokban jelen­­leg 12.664 tag, több mint 70.000 hektár földön folytat szocialista gazdálkodást. A mezőgaz­dasági társulások szervezésével kapcsolatban is jelentős eredményekről számolt be az elő­adó. A tartományi néptanács tevékenységében egyik fő feladatnak tekintette a városi dolgo­zók ellátásának megszervezését. Nagy súlyt helyezett a város és falu közötti árucserefor­galom fejlesztésére. A városi dolgozók jobb ellátását jelentősen elősegítette a beszolgálta­­tási kötelezettségek teljesítése és a dolgozó parasztság terményfeleslegeinek értékesítése a szövetkezetek útján. A dolgozóknak friss zöldség- és főzelékfélékkel való jobb ellátása érdekében az elmúlt év folyamán újabb terü­letekkel bővítették a néptanács mezőgazda­­sági osztályához tartozó konyhakertészetet. Ezután az előadó a falvak fejlesztésével foglalkozott. Megemlítette, hogy a tartomány számos községében az önmegadóztatásból befolyt összegekből iskolákat, kultúrházakat, utakat, kórházakat, sporttereket építettek, illetve javítottak meg. Több községben, falu­ban bevezették a villanyvilágítást, vagy ki­bővítették a hálózatot. Nagy gondot fordítottak a közegészség­­ügy fejlesztésére. Kulturális vonalon számos könyvtár állományát gyarapították újabb mű­vekkel, fejlesztették a falvak sportját. Ennek eredményeként Sztálin tartományban 1952 végéig közel 19 ezer sportoló szerezte meg az MVK jelvényt. Falvainkban harcot folytattak az írástudatlanság felszámolásáért. A néptanácsok támogatást nyújtottak az állami szerveknek a mezőgazdasági termé­kek begyűjtésénél, ugyanakkor keményen jár­tak el az­­osztályellenséggel szemben, akik szabotálni akarták a tavaszi, őszi vetési csa­tát, az aratást és cséplést, vagy a beszolgál­tatást. A néptanácsok következetesen és ha­tározott harcot folytatnak minden vonalon és minden szektorban a jobboldali elhajlás kö­vetkezményeinek megszüntetéséért. Az eredmények felsorolása mellett az elő­adó rámutatott, hogy egyes néptaná­csok nem tartanak rendszeresen gyűléseket, el­hanyagolják a megvitatott kérdések elintézé­sét, mint például a medgyesi, ágotai és más városok néptanácsai. A hanyagságok, a bü­rokratikus eljárások sok esetben a városi dol­gozók jobb ellátását akadályozták. A tartományi néptanács munkájában jelent­kező hibák elemzésénél az előadó megemlítet­te, hogy a végrehajtó bizottság tagjai keveset jártak a terepre. Késéssel intézik el a bead­ványokat. Hasonló hiányosságok észlelhetők a néptanács többi tagjainál is. Ezzel szem­ben vannak többen, akik lelkes munkájukkal tűntek ki különösen a terménybegyűjtésnél és a választási kampány idején. A beszámoló után, Basch Ferenc elvtárs előterjesztette Sztálin tartomány 1953. évi tervelőirányzatát. A tervet a néptanácsi kép­viselők helyesléssel fogadták el és a hozzá­szólások során több javaslattal egészítették ki. A felszólalások során a képviselők örömü­ket fejezték ki az­­elért eredmények felett és fogadalmat tettek, hogy a jövőben még oda­­adóbban teljesítik hivatásukat Az állandó bi­zottságok újraszervezésével kapcsolatos ja­vaslatot Cardan Alexandru elvtárs terjesztette elő. A sztálin tartományi néptanács 6. ülésszaka lelkes hangulatban ért véget. 104 sportolót tüntettek ki sportmesteri címmel A fővárosi Dinamo sportcsarnokban kiosztották a sportmesteri címeket hazánk legjobb sportolóinak, akik teljesítményeikkel bebizonyították, hogy méltók a megtisztelő ki­tüntetésre. Az ünnepi gyűlést Manólé Bodnáros elvtárs, a minisztertanács mellett működő Testnevelési és Sportbizottság elnöke nyitotta meg. Beszé­dében hangsúlyozta, hogy a sportmesteri cím adományozása mutatja a párt­­és a kormány gondoskodását és megbecsülését a sportolók iránt. Ezután került sor a sportmester jelvények kiosztására. 104 sportoló kapta meg a sport­mesteri címet. A kitüntetettek között van Ba­­kucz György, Ion Paraschiva, Serfőző Gábor és Váczi György labdarúgó, Perin Stela tor­nász, Dumitru Vasile és Aurel Raica atlé­ta, Venera Vasilescu kerékpáros, Mircea Dob­v­rescu ökölvívó, V. Marchitiu és Orosz Kató úszó, Kása I. és I. Coliban síző, valamint több más élsportoló. A kitüntetettek nevében Stela Perin, Be­nedek Zoltán, Ilie Gheorghe és V. Dumitrescu válaszoltak. Megköszönték a kitüntetést és megfogadták, hogy továbbra is kimagasló eredményekkel hálálják meg pártunk és kor­mányunk gondoskodását. Az összes városi és falusi postahivata­loknál FOLYTATÓDIK az 1953. évi előfizetések, felvétele az új­ságokra és folyóiratokra. Ha 3, 6, vagy 12 hónapra előfizet, biz­tosítja az újságok zavartalan szétküldését . Előfizetéseket felvesznek az intézmé­nyek, vállalatok, üzemek és gyárak ön­kéntes sajtóterjesztői, valamint a falusi önkéntes terjesztők is._________________ A kollektív gazdaságokban osztják az évi jövedelmet Nagyvárad tartományban a Nagyszántó községi kollektív gazdaság élen járt az idei mezőgazdasági kampányban. A biharpüspöki GTA traktoristáinak segítségével az agrotech­nikai minimumok előírásának megfelelően vé­gezték munkájukat. A gabonát és a kukoricát a szovjet módszer szerint, keresztbevetették. E módszer alkalmazása, a növényápolási és betakarítási munkálatok idejében való elvég­zése és a kollektivisták munkalendülete tet­ték lehetővé, hogy az aszály ellenére nagy terméshozamot érjenek el. A kollektivisták hektáronként átlag 1.881 kg. búzát, 4.979 kg. kukoricát, 2.242 kg. árpát, 1.207 kg. napraforgót, 18.196 kg. burgo­nyát és 17.413 kg. cukorrépát termesztet­tek. Szép eredményt hozott a zöldségtermesz­tés is, amelyből a gazdaság több mint 131.000 lejt vett be. A kollektivisták, lelkes munkájuk jutalmául ezidén is bőséges részesedést kaptak a gaz­daság terméséből. Minden munkanapért 3 kg búzát, 8 kg kukoricát és 4,16 kg burgonyát osztottak ki. Tóth István kollektivista, a gazdaság élen­járó dolgozója, aki családtagjaival együtt 736 munkanapot teljesített, 2.208 kg. bú­zát, 5.892 kg. kukoricát, 2.697 kg. bur­gonyát, 1.17 mázsa napraforgómagot ,továbbá nagymennyiségű zöldséget és más terméket, valamint 2.208 lej készpénzt kapott. Tolvaj Imre kollektivista, aki 661 munkanapot telje­sített, 5.202 kg. kukoricát, 1.984 kg. búzát, 2.496 kg. burgonyát és jelentős mennyisé­gű más mezőgazdasági terméket, valamint 1.983 lejt kapott. A többi kollektivistának is, akik szorgos munkájukkal hozzájárultak a gazdaság szép terméseredményéhez, nagymennyiségű termék jutott, ami biztosítja gondtalan, bőséges éle­tüket. ★ A bálványosváraljai kollektív gazdaságban ünnepélyes keretek között ment végbe a vég­leges terményelosztás, amelyen a községbeli dolgozó parasztokon kívül Nyires, Kisbáton, Szentmargita és más szomszédos községek képviselői is résztvettek. Az ünnepség alkalmával ismertetett termés­­eredmények újból bebizonyították a közös gazdálkodás kimagasló fölényét az egyéni gazdálkodással szemben. A kollektív gazda­ságban hektáronként termett burgonya kere­ken 400 százalékkal, a búza 70 százalékkal,­ a kukorica 85 százalékkal, a napraforgó pe­dig 800 százalékkal volt magasabb az egyé­nileg gazdálkodó földművesek termésénél. Érthető, hogy ilyen terméseredmények alap­ján a szorgalmasan dolgozó kollektivisták annyi gabonát és egyéb terményt vittek haza, amennyit azelőtt a legjobb években megköze­líteni sem tudtak, így például Enyedi Imre, aki egymagában 350 munkanapot számolt el, 12 mázsa 77 kg. búzát, 897 kg. burgonyát, 526 kg. kukoricát, ezenkívül rozsot, zabot, hagymát, markot, napraforgót, valamint 41 mázsa különböző takarmányfélét kapott. Ré­szesedése összesen 71 mázsa 48 kg-ra rúgott. Tóth Márton kollektivista családtagjaival együtt 131 mázsa, Törpe Gábor 93 mázsa 59 kg., Szöllődy Sándor 91 mázsa, Szabó Sán­dor Kati 63 mázsa terményrészesedést ért el. A bálványosváraljai kollektív gazdaság munkájának sikere jelentékenyen gyarapította a környékbeli egyénileg dolgozó parasztok körében azok számát, akik elhatározták, hogy maguk is rálépnek a boldogulás és jólét felé vezető útra, a kollektív gazdaság útjára.

Next