Előre, 1953. december (7. évfolyam, 1910-1936. szám)

1953-12-01 / 1910. szám

1953. december 1., kedd A GYÁR­ K­ÖVEKE­N MINT A TENYERÉT, úgy ismeri a gyárat. Minden műhelyben otthon van, mindenki jó­barátja. Büszke az önödére, ahol a kemen­cék éjjel-nappal sziszegve ontják az acélt; sajátjának tekinti a mechanikai műhelyt, ahol az ő irányítása alatt gyorsfordulatú gé­pek marják, esztergályozzák a fémet. Büszke mindenre, mert az ő munkája i­s benne van , szeme előtt épült, szívéhez nőtt itt min­den. Huszonhárom év nagy idő. Márpedig ép­pen ennyi ideje, hogy Vasilescu Dumitru ide került a bukaresti „Augusztus 23“ üzembe. Most mintha az őszi szél egyszeribe letörötte volna arcáról az elszántotta barázdákat, fia­talos lelkesedéssel mutogatja a gyár­­környé­két, a széles gyárudvart, a parkot, a szökő­kutakat: „A mienk itt minden... mi csinál­tuk.“ A gazda büszkesége, az alkotó öröme csen­dül ki minden szavából. — Ott van az új piac. Abban a nagy épü­letben a konyha, csupa gép, meg nikkelezett edény, de kár, hogy nem mehetünk le odáig. Mellette az ebédlő. Ott pedig, ott túl az utón . .. Kezével arra­felé mutat, ahol most szikré­­perr hordja a földet. — Kórházunk lesz ott jövőre. Emeletes. Százötven ággyal. Jöjjenek velem. Nézzünk körül egy kicsit a gyár környékén. Mikor a kétemeletes polklinikához érünk, már nemcsak azt tudjuk, hogy 25 orvos és 55 tagú egészségügyi személyzet látja el itt a járóbetegek kezelését, hanem azt is, hogy­­régen ennek a helyén volt a gyárhoz tartozó egyetlen „szociális“ intézmény — Aristide korcsmája. — Ide küldték „gyógyulni" a betegeket — emlékszik vissza Vasilescu elvtárs. — Volt a gyárban egy orvosi rendelőnek csúfolt szo­ba is, de a kezelés helyett... jó tanácsok­at osztogattak: „Ha nem tud dolgozni, marad­jon otthon.“ Maradjon otthon.". De azt nem mondták meg, hogy miből éljünk, ha otthon maradunk. A gyár főbejáratától balra ugyancsak két­emeletes, vöröstéglás épületben van az üzem központi könyvtára, az üzemi újság szerkesz­tősége és a gyárhoz tartozó pihenő. A pihenő férfiszobájában csupa ismerős fo­gadja Vasilescu elvtársat. — No mi az Balbaie — köszön az egyik ágyon egy fehér flanell házlikabátbain ülő férfiúra. — Csak nem a lábad rakoncátlanko­­dik megint. — De bizony. Megint csak a reuma, pedig májusban, amikor visszajöttem a fürdőről, azt hittem végleg elmúlt. Az orvos néhány napra pihenni küldött. — Ne búsulj, majd jövőre együtt megyünk Govorára. Pihenj csak nyugodtan, — hang­zik a vigasztalás. Valóságos otthon ez a szoba. Nyolc ragyo­góan tiszta ágy sorakozik egymás mellett. A padlót puha szőnyeg borítja. Asztal, fote­lek. A szoba végében fehérre lakkozott hűtő­­szekrény. Mindezt még otthonosabbá teszi a kellemes meleg. — Szép itt minden, meg jó is —- kapcso­lódik a beszélgetésbe a szomszédos ágyról Bonita Joan öntőmester. — De azért én in­kább a műhelyt választom. Egymásra néznek s tekintetükben ki gyűl a munka iránti vágyakozás tüze. ALACSONYTERMETŰ, izmos barna le­ányka viharzik fel a lépcsőn. Sietve válaszol a kérdésre: nyitva van ilyenkor a könyvtár? — Hajnaltól éjféliig... Én is odamegyek... Ne haragudjon Vasilescu elvtárs, sietek, mert 10 perc múlva kezdődik a váltás. Mire a lépcsőn felérünk, a könyv már a kezében van. Gospodin Vasile, a könyvtár felelőse, szép szabályos­­betűkkel írja be a „nagy­ könyvbe“ az olvasó nevét: láncú Vio­rica szerelő. A barna faburkolat, a meggyszínü plüss­­függönyök, az ablakokon, a terem minden ol­dalát embernél is magasabban beborító, könyvekkel zsúfolt polcok, az asztalok körül olvasó emberek és a nagy csend ünnepélyes külsőt adnak a szobának. — Mondja Gospodin elvtárs, hány könyvet cseréltek a tavaly? — Az Írás beszél — feleli Gospodin Vasil­e. Na nézzük csa­k meg a „mindenttudó“ köny­vet. „Az olvasásra kiadott kötetek száma 1952- ben 207.000. Köztük 45.000 szakkönyv.“ Vasilescu elvtárs tréfálkozva teszi fel a kérdést: „ Azt olvassa még ki öreg fiú, ha tudja a „mindenttudó“ könyvéből, hogy csodálkoz­nának-e vagy inkább bosszankodnának a gyár régi urai, ha ezt hallanák. A GYERMEKEK BIRODALMÁBAN — a bölcsődébe és a napközi otthonba csa­k fehér köpenyben szabad belépni. Mindenütt csupa derűs színek: rózsaszín, almazöld, fehér. Tíz óra. A legifjabbak szobájában vége idé közeledik a délelőtt legfontosabb eseménye: a szoptatás. A csecsemők jóllakottam pislognak csipkés felkötőik alól. Sandu Elena ölében is aludni készül a kis háromhónapos Florin. Szája szögletén egy nagy tejcsepp. Anyja gondosan letörli és közben beszél hozzá, mintha az már értené: — Most szépen aludni fog a legényke. Anyuka odaad a néninek. Ő majd vigyáz rád. Egy órakor aztán megint találkozunk. Tízórai után a napköziben is kötelező az alvás. De előbb sorra megfürösztik a gyer­mekeket. — Nálunk már „komoly munka“ folyik — mutogatja a gyermekek rajzait, kézimunkáit Dum­itrescu elvtársnő, egy kedvesarcú gondo­zónő. — Megtanítjuk a gyermekeket arra, hogy emlékezetből lerajzolják, megformázzák a látott dolgokat. És ami ennél is fontosabb, megszerettetjük velük a természetet és a munkát. Itt van például a faliújság. A gyermekek szerkesztik. Most éppen a múltkori kirándu­lás után emlékezetből megrajzolt tárgyak ké­peit függesztettük ki: villamos, fák, virágok, ház, kislány ,a kinek mi tetszett meg legjob­ban. Az üvegoktetű szekrények előtt hosszan időzik Vasilescu elvtárs. Nézegeti a gyufa­­skatulyából készült szobaberend­ezéseket, a kulturotthont, a papírból kivágott zenekart, a kacsáikat, hangszereket, íróasztalokat. KINN AZ UTCÁN a 23-as villamos dübö­rögve érkezik meg a gyár kapuja elé. Több munkás nem tér be mindjárt a gyárba. El­indulnak az üzletek felé.­­ Még több mint egy óra van hátra a vál­tásig, addig sok mindent el lehet intézni — mondja Vasilescu elvtárs. Váltás előtt és utána mindig zsúfolva van az élelmiszerüzlet, a ruhásbolt. Sokan enged­nek a büffé bécsiszeletekkel és fás hozottakkal megrakott tányérjai csábításána­k. A házi­asszonyok pedig a zöldség- és­ a húselosztó­­ban vásárolják meg a szükségeseket. — Ha régebben jártak volna erre — ma­gyarázza Vasilescu elvtárs, — itt csak sze­métkupacokat láthattak volna. Még odébb valamivel a „Három nővérhez“ címzett le­­bújt. Sokan költötték el ott már szombat dél­után az egész heti keresetüket. ★ MOST PEDIG menjünk a Fehérmocsárba — indítványozta Vasilescu elvtárs. S mivel látta, hogy a mocsárlátogatás gondolata nem nagyon csábít, jónak látta megtoldani:­­— Megéri azt a kis utat, mert amíg odaérünk, még megmutogatok egyetmást. Meg aztán a mocsár sem mocsár­­már. Nem biz­a. Úgy el­tűnt mint... Úgy látszik hirtelen nem talált megfelelő hasonlatot s így csak a kezével mutatta, hogy semmi sincs már­­abból, amit „Fehérmocsár“­­n­ak hívtak, amikor ő idekerült. — Az ott az „Augusztus 23“ stadion. Azok­ban a pi­rostetős, emeletes­­házakban is a mi­eink laknak. A családosak. Ott a park is, a néptanács létesítette. Beszélgetve mentünk. Mellettünk csilingelve rohantak el a villa­mosok. A „­mi villamosaink“, ahogyan az Augusztus 23 és a Re­publica-üzem dolgozói nevezik. Útközben felelevenedtek a régi emlékek, amelyek még élnek -az Augusztus 23-gyár dol­gozóiban, de beszélni már nemigen szeretnek róluk: a három és fél kil­ométeres út, amelyet nyáron bokáig érő téglaporban, ősszel és ta­vasszal pedig térdig sárban gyalog kellett mindennap kétszer megtenni a munkásoknak az üzemig, a szétszórt, rogyadozó viskók képe, amelyeknek helyén ma egész kis város­ka épült takaros munk­áslakásokból. Ezért olyan büszkék hát a „mi villamo­sunkra.“ Négy egymás mellett épült kétemeletes tömbház elé értünk. — Ezt akartam még megmutatni — mond­ja Va­sil­escu elvtárs. Itt volt a „Fehér mo­csár.“ Széles betonlépc­ső vezet az úttól egészen a nikkel­ezett ajtójű főbejáratig. A 33-as számú lakás egyik szobájából ked­ves hang Felel a kopogtatásra: „szabad“. Ge­­réb Emma, a­­kenőanyag raktár munkása la­kik itt három gyermekével. Két kislánnyal és a fiúval, Gézával, aki azonban bennlakó a szakiskolában. — Nem gond­­ma már a gyermek— dicsek­szik boldogan. A két kislány is ösztöndíjat kap az iskolában, a fiút pedig mindennel el­látják. Belepirul az örömbe, amíg sorolja,­­mi min­dent kapott a fia az iskolában: két rend­­ru­hát, nagykabátot, bakancsot, szandált törül­közőt, négy váltás fehérneműt, szappant, fog­kefét. — Tetszik-e az új lakás Gerébné — érdek­lődik Vasilescu elvtárs. — Ilyen lakásban öröm lakni. Központi fű­tés, mosókonyha, hideg-meleg víz. ...Másik lakás egyik szobájában magas, barna asszony takarít. — Tessék beljebb jönni. Hogy összedobálta ez a két hosszú fiú ezt a rengeteg könyvet — zsörtölődik anyásán. A szobában valóban rengeteg a könyv és­­a füzet. Tele velük :asztal, szék, éjjeli szek­rény. Még a rádió tetejére is jut belőlük. Mindegyiken ott a tulajdonosuk neve: Cos­tescu Liviu elsőéves egyetemista. A­­másik ágy mellett siméc és sportfelszere­lések mutatják, hogy a szoba­­másik lakója inkább a sport kedvelője. A második emeleti ablakból messzire ellát­ni, de Vasilescu el­vtá­rs szeme még messzebb­re néz. Mintha az egész épülő országot látná maga előtt: — Ez van ma ... És holnap majd tovább­építjük ... Velük közösen ... A szomszédos szakiskola Felé mutat, ahol Geréb Géza és társai vidáman énekelve men­nek át az ebédlőbe. SIPOS DEZSŐ MEGNYERGELTE A TECHNIKÁT Ezerkilencszázötven nyarának egyik regge­lén fiatal férfi jelentkezett felvételre a „Sov­­romtractor“-üzemek motorosztályának meste­rénél. Zsebéből különböző bizonyítványokat szedett elő és kiteregette az asztalra. .Ám Belici Dusán mestert nem érdekelték külö­nösképpen az iratok. Átható tekintetét az előtte ülő fiatalember arcára, eleven, sötét szemére függesztette, mintha onnan akarná kiolvasni, hogy miféle emberrel van dolga. — Mi a szakmája, elvtársam? — Vasesztergályos vagyok. A mester szemében öröm villant. — Kitűnő. Nagy szükségünk van ügyes­­kezű esztergályosokra. Mondjon magáról egyet-mást, szeretném megismerni. Miklóssy Vilmos, a jelentkező, hirtelen fel­törő bizalmat érzett­ a barátságos mester iránt. Egyszerre kikívánkozott belőle mindaz, ami ide irányította életének útját a hatalmas traktorgyár falai közé, a technika ezer meg ezer géppel zugó csodálatos világába. És beszélni kezdett. A gyermekkoránál kezdte. Elmondta, hogy nagyon szeretett volna ta­nulni, de apjának nem volt lehetősége arra, hogy taníttassa. Négy hold földje volt s arra hat gyermek. Csak a harmadik gimnáziumig jutott. Akkor elszegődtették kereskedőinasnak Székelykereszturra. Három évig sepergette a boltot, végezte a cselédmunkát a kereskedőnő nagysága mellett. Miután letette a segéd­­vizsgát, a kereskedő kirúgta. Csak ingyen munkaerőt akart, segédre nem volt szüksége. A mester figyelmesen hallgatta a fiatalem­ber irányt-vetett életének történetét. Bóloga­tott. Igen, ilyen volt az ő élete is azelőtt. Bizonytalanság, kiszolgáltatottság. — S hogyan szánta rá mam­át, hogy há­tat fordít­ a kereskedői pályának? — tette fel a kérdést. — Mindig vonzottak a gépek — válaszolta lelkesen Miklóssy. A felszabadulás után végleg elhatározta magát arra, hogy szakmát változtat. A vla­­hicai vasüzemben kapott munkát. Hat hó­nap alatt elvégzett egy szaktanfolyamot. Esztergályos lett. Szívesen maradt volna az üzemben, mert megbecsülték, de szűknek érezte a műhely falát maga körül. A vasüzem esztergaműhelyébe­n csak üzemfenntartási munka volt, egy-egy eltörött szerszám, vagy gép kijavítása, ő pedig többre vágyott, olyan nagyüzembe akart kerülni, ahol tág tere nyí­lik a szó szoros értelmében vett alkotó mun­kának. Az újságban olvasta, hogy a sztálinvárosi faktorgyárban Karácsonyi Imre esztergár­­­os a fémek új megmunkálási módszerével il ,sér­etezik. Ez felkeltette figyelmét. K­ará­­csony 1 osztálytársa volt valamikor a gimná­ziumban. Mehetett volna egyenesen hozzá, hogy a segí­tségét kérje, de ugy­e, ma már nincs szükség protekcióra, hogy valaki állást kap­jon. Meg aztán ő jobb szeret a saját erejére támaszkodni Ha volna itt a motorosztályon egy esztergapad ... Belici nem titkolt örömmel hallgatta a buzgó szavakat, amelyekből kicsengett fs technika szeretete. Megígérte Miklóssynak,­­ hogy maga mellé­ veszi, segíteni fogja, amig belejön a munkába. A beszélgetés végén keményen megrázta a fiatalember kezét s átható tekintettel szemébe nézve nyomaté­kosan mondta: — Egyre azonban figyelmeztetem! Tanul­jon, tanuljon! Tudás nélkül nem lehetünk urai a gépnek. Mi pedig azok akarunk lenni. Miklóssy Vilmos néhány nap múlva már a „Sovromtractor“-üzemek esztergaműhelyé­­ben dolgozott. A mester egy régitípusú pad­­mellé osztotta be. Nem valami nagyteljesítményű gép, de tanulgatni leh­et rajta. Napjában több­ször is odament hozzá, megmagyarázta, mit hogyan kell csinálni, hogy gyorsabban és könnyebben menjen a munka. De akadtak más segítői is a régi esztergályosok, akik szí­vesen megmutattak neki egy-egy jó munka­fogást. Csakhamar otthon ére­zte magát a ha­talmas műhelycsarnok zugó gépei közt. Az a félszegség és bátortalanság, ami kora ifjú­ságának idején a megaláztatások közepette ragadt rá, lefoszlo­tt róla, eltűnt nyomtalanul Egy percre sem érez­te többé, hogy egyedül van. Elvtársak álltak mellette, akik gondos szeretettel nevelték, irányították. A traktorgyárból ezrével gördülnek ki a traktorok a falu felé, segítik a dolgozó pa­rasztságot, hogy kiemelkedjék az évszázados nyomorúságból, amelyben egykori urai örök­ké fogva szerették volna tartani. A traktor­gyár dolgozói képzelni sem tudnak szebb, di­csőségesebb munkát, mint az övék. Érzik, hogy a haza, a dolgozó nép szeme rajtuk és igyekeznek megfelelni a nagy feladatnak. Fia­tal, faluról jött emberek bekerülnek a gyár­ba, először csak a kenyérkereseti lehetőséget látják a munkában, aztán kezd kinyílni a sze­mük, pillantásuk túl­jut a műhely falán, rá­ébrednek a traktorgyártás országos jelentő­ségére és szinte észre sem veszik, hogy meg­változnak, így történt ez Miklóssy Vilmossal is. A versenyek forró szelleme lobbant fel a szívé­ben. Ágyában merész és bátor tervek szület­tek. Elhatározta, hogy nem elégszik meg a gyakorlati tudással, hanem elsajátítja a tech­nika elméleti részét is. Délutánonként, ami­kor hazatért az ü­zemből, megvacsorázott, el­játszadozott egy félórát a kisfiával, aztán neki a tanulásnak. Féléjszakákon át olvasgatta a műszaki iroda könyvtárából kölcsönvett szak­könyveket. S amilyen mértékben nőtt a tu­dása, olyan mértékben növekedett a munka­teljesítménye is. Kezdett kiemelkedni a körü­lötte dolgozó fiatalok sorából. Néhány hét múlva egy termelési értekezle­ten Belici Dusán mester ezt jelentette: „Ki­válóan ügyeskezű ember és fejlődőképes. Sze­retném rábízni az egy 1k- új esztergapadot, amit most kaptunk a Szovjetunióból. Első­rendű gép mellé elsőrendű ember kell, aki százszázalékosan ki tudja használni a gép teljesítőképességét.“ Miklóssy úgy gondozta és tanulmányozta a csillogó moszkvai esztergapadot, mintha nem is gép, hanem élőlény volna. Kihozni a padból mindazt, a­ki belőle kihozható — erre törekedett. Egyszer összetalálkozott Karácso­nyi Imrével, akinek­­nevét akkor már szárny­ra kapta a hír. A két gyermekkori barát me­legen megölelte egymást. Hosszasan elbeszél­gettek. Karácsonyt biztatta: — Próbálkozz meg, Vilmos, a gyorsfém vá­gással, hidd el, nem ördöngösség. Nem kellett neki sok biztatás, az elsők kö­zött volt a műhelyben, akik megpróbálták esz­tergapadjukon alkalmazni Bikov szovjet szta­hanovista gyorsforgácsolási módszerét. Csapágyakat és perselyeket esztergált. A perselyek megmunkálásánál akadt egy ne­héz problémája: hogyan lehetne megoldani, hogy a perselyek belsejét is gyorsforgácso­lással esztergálja? Nézegette a poháralakú perselyt. Nehéznek, szinte lehetetlennek lát­szott a megoldás. A gyorsvágóknál keletkező span a kés köré csavarodva, teljesen eltömte a persely belsejét. A szakkönyvekhez fordult segítségért. Végre is megtalálta a megoldást. H­a a késre felforraszt egy másfél centiméter magas forgácstörő vállat, nem lesz több baja a spannal, szabad a kés utáa a persely belse­jébe. Egy technikus segítségével megcsinál­ta az újfajta kést. Teljesítménye azonnal száz százalékkal emelkedett. A nagy eredmény után munkatársai szemében nőtt a becsülete. Úgy kezdtek beszélni róla, mint aki egyike a legjobb esztergályosoknak. Ezt írták róla az újságok is. Más az ő helyében megelége­dett volna ekkora sikerrel. De nem, ő még magasabb színvonalra törekedett. Milyen lehetőség állt előtte? összpontosí­tani a különböző műveleteket. Ez abban áll, hogy egyszerre ne csak egy, hanem két-három, sőt négy késsel egyidőben végezze el a mun­kadarabon lévő különböző műveleteket. A nagyteljesítőképességű szovjet esztergapad alkalmas volt erre. Újabb tanulás, újabb kí­sérletek következtek, hetek, hónapok nehéz munkája. Lankadatlan kedvvel próbálkozott újra meg újra, amíg végre sikerült „megnyer­­gelnie“ a technikát, bevezetnie esztergapad­ján az összpontosított műveleteket. Most há­rom normát teljesít naponta. Ezerkilencszázötvenhárom nyara Miklóssy Vilmost a predeáli sztahanovista üdülőben találja. Reggelenként madárfüttyre ébred. Szobája ablakából kinéz a fenyvesekkel borí­tott gyönyörű tájra és boldogság tölti el. Nemrégen találkozott egyik kolozsvári szta­hanovista barátjával. — Elvtárs, mondj egyet-mást magadról, hogy mint élsz — kérte Miklóssyt régi is­merőse. — Két télikabátom van. Azelőtt egy sem volt. A kisfiamnak is kettő van. És négy pár kitűnő cipőm, bakancsom. Ezerkétszáz fejt ke­resek havonta. Erzsike, a feleségem jól be­osztja. Most új szobabútorra gyűjtünk pénzt. Az üzemben megígérték, hogy rövidesen la­kást kapok a gyár új mun­kásblokkjábam — kétszoba-konyhást, fürdőszobával... Alit mond­jak még? így élni szép. SIPOS BELLA ELŐRE Megjelent a „Dokumentumok a Kommunisták Romániai Pártja történetéből“ (1923-1928) II. kötete Nemrégen jelent meg a Politikai Kiadó kiadásában „Dokumentumok a Kommunisták Romániai Pártja történetéből (1923—1928) II. kötete, amelyet az RMP KV mellett mű­ködő Párttörténeti Intézet állított össze. A II. kötet dokumentációs anyagot tartal­maz a kapitalizmus viszonylagos és részleges stabilizációjának időszakából, amikor a bur­zsoáziáinak és a földesuraknak a szociáldemo­kraták segítségével sikerül ideiglenesen fel­tartóztatni a dolgozó tömegek forradalmi len­dületét. A kötetben foglalt dokumentumok tükrözik a Kommunisták Romániai Pártja harcát ,a szakszervezeti egységért,­ a munkástömegek harcát az illegalitás körülményei között, tük­rözik továbbá azt, hogyan használták fel az SZKP tapasztalatait a kizsákmányoló osztá­lyok offenzívája ellen az illegális harcnak a legális munkával történő összekapcsolásával. A kötet dokumentumokat tartalmaz még a KRP 111. kongresszusáról, foglalkozik a párt harcával a legalista, likvidátorista és a párt soraiban mutatkozó egyéb opportunista meg­nyilvánulások ellen, továbbá felöleli a párt bolsevizálásáért folytatott harcot. A kötet tükrözi a KRP-nak az SZKP pél­dája nyomán vivőtt harcát a munkásosztály egységéért, ideológiai tisztaságáért, tömeg­­kapcsolatainak megerősítéséért és megmutat­ja vezető szerepét. Constantin Ivanus munkásmozgalmi élharcos hajlanak 25. évfordulója Constantin Ivanus, országunk munkás­mozgalmának egyik élharcosa, a Kommunis­ták Romániai Pártja egyik megalapítója ha­lálának 25. évfordulója alkalmából hétfőn este emlékgyűlés volt „A nép forradalmi har­­ca“-múzeumban. Az emlékgyűlést az RMP mellett működő párttörténeti intézet rendezte. A gyűlés részvevői egypercnyi csenddel adóztak országunk munkásmozgalmi harcosa emlékének. Marin Sisu elvtárs, az RMP bukaresttarto­­mányi bizottságának tagja Constantin Ivanus életéről és tevékenységéről beszélt. Az előadáson a dolgozók nagy számban vettek részt. (Agerpres.) Ünnepi ülés a fővárosban az Örmény SZSZK fennállásának 33. évfordulója alkalmából Az Örmény Szocialista Szovjet Köztársa­ság megalapításának 33. évfordulója alkal­mából, a Román—Szovjet Barátság Háza és a Stepan Lahumian Kulturház vasárnap este a fővárosi Batistei­ utca 14. szám alatti teremben ünnepi ülést tartottak. Az ünnepi ülést St. Milcu akadémikus nyitotta meg. Dr. C. Pambuccian, a Stepan Lahumian Kulturház elnöke méltatta a­z ör­mény népnek Szovjet-Örményország fennál­lásának 33 éve alatt kivívott sikereit.­­ Gh. Pik professzor, a Román—Szovjet Ta­nulmányi Intézet igazgatója, a Szovjetuniót meglátogató ARLUS-küldöttség tagja az Örmény Szocialista Szovjet Köztársaságban szerzett benyomásairól beszélt. Az ünnepi ülés kultúrműsorral fejeződött be. (Agerpres.) Távirat a... második emeletre Ha valaki mélyenszántó tanulmányt akarna írni a bürokrácia legváltozatosabb megnyilvánulásairól, kétségtelenül érdekes jelenségre bukkanna a kolozsvártartomá­­nyi Szövetkezeti Szövetségnél is. Elsősorban a postással kellene beszél­nie. A postás elmondaná, hogy milyen értel­metlenül forgatta, nézegette első alkalom­mal a Mo­lotov-ut 9. szám II. emeletre cím­zett hivatalos levelet, amelyet két nappal ezelőtt a Molotov-ut 9. szám, I. emeletről adtak fel. Érdekes téma — gondolná a bürokrácia­kutató s tovább nyomozna az ügyben. Elmenne az említett épületbe s ott már az Intézményt jelző táblákról is újabb adatokat találna. Az első emeleten a „Kolozsvártartományi Szövetkezet Szö­vetség“, a másodikban pedig a „Kolozsvár­­rajoni Szövetkezeti Szövetség“ felírás fo­gadná. De ha már idáig elérkezett, nyis­son csak be a második emeleten a rajoni szövetség helyiségeibe. Papp Gizella elv­­társnő, a rajoni szövetség titkársága ré­széről bőven elmagyarázná, honnan ered ez a furcsa levelezés. A kolozsvárrajoni Szövetkezeti Szövet­ség abban a szerencsés helyzetben talál­ható — amint már az előbbiekből kiderült, — hogy a tartományi szövetséggel egy épületben kapott helyet. Ez mindkét rész­ről megkönnyítené a munkát, mert a tar­tományi szerv — ellentétben a más váro­sokban lévő rajoni szövetségektől — a ko­lozsvárrajoni szövetséget azonnal tudná értesíteni minden fontos utasításról, köz­vetlenül és sokkal nagyobb eredménnyel támogathatná tevékenységét. A tartomány­nál azonban nem veszik figyelembe az egyemeletnyi távolság jelentőségét s így azokat az intézkedéseket, ame­lyeket két-három perc alatt továb­bíthatnának — a posta útján küldik el. Ez pedig két-három napi késést jelent: újabb téma a postát illetőleg! Ez a posta útján történő felesleges leve­­lezgetés idő- és pénzpazarlást eredményez. Papp Gizella azt is elmondaná, hogy már felhívta a tartományi szövetség figyelmét erre a jelenségre, de a figyelmeztetés nem használt semmit. Nem hiszi el? Tessék, itt vannak a borítékok és a levelek: Nr. 24097, 26548, 24512 stb. csupán november 9—13-ig mintegy 20 levél érkezett ily mó­­don. A bürokrácia­kutató itt elégedetten el­tenné sűrűn teleírt jegyzetfüzetét s éppen elköszönne, amikor előkerülne egy másik, de aztán igazán nevetséges dokumentum: egy távirat, amely bizonyos kimutatásokat sürget s szintén az első emeletről továbbí­tották — postán — a második emeletre... * Nem szükséges hangsúlyozni, hogy­ milyen nagy jelentőségű a szövetkezetek munkája. A tartományi és rajoni Szövetke­zeti Szövetségek gyors, bürokráciamentes irányító és ellenőrző tevékenysége előse­gíti a szövetkezetek feladatainak teljesíté­sét. A kolozsvár tartományi Szövetkezeti Szövetségnél sem ártana, ha megszüntet­nék a posta utján történő levelezést a ko­lozsvárrajoni szövetséggel, mert ez is megkönnyítené sokrétű munkájukat Ha azonban a tartományi szövetség vélemé­nye mégis az, hogy biztosabb posta útján elküldeni a leveleket és a „táviratokat“ az első emeletről a másodikra mert: a) több időt vesz igénybe, b) felesleges költséget jelent, akkor vegyék igénybe a repülőpos­­tát is ... Beküldött levél alapján: LAKATOS ANDRÁS TESTNEVELÉS ÉS SPORT Az Aradi Vörös Lobogó UTA nyerte az RNK Kupát Aradi Vörös Lobogó — Hads­ereg Központi Háza 1 5 0 Vasárnap, mintegy 60.000 néző előtt ját­szották le a fővárosi „Augusztus 23“ stadion­ban az RNK Kupa 1953. évi döntőjét, amelyet az aradi textilgyári együttes megérdemelten nyert meg. A Hadsereg Központi Háza sokat támadott ezen a mérkőzésen, csatárai azon­ban egyetlen gólhelyzetet sem tudtak haszno­sítani. Az első percekben az UTA támad, Serfő­ző, majd Kovács lövi kapu mellé a labdát. Ezután a Hadsereg Központi Háza veszi át a játék irányítását, de Tataru, Zavoda I. és Alexandrescu sorra kihagyják a jó helyzete­ket. A HKH támadásaival kezdődik a második félidő is. Az 56. percben egy szögletrúgés után Petschowskihoz kerül a labda, aki cselez, majd mintegy 8 méterről mellé lő. Pár perc múlva Alexandrescu lövését Kiss, az aradi csapat kapusa a levegőben úszva szögletre üti. A HKH nagy fölényben van. Fölényét azonban nem tudja gólokra váltani, mert a támadások lassúak és rendszerint több az oldalra való adogatás és így a jól tömörülő aradi védelem idejében közbe tud lépni. Egy ellentámadás alkalmával Dumit­­rescu elfut, beadását sem Kovács sem pe­­dig Ivanescu nem érik el. A kapu előtt pat­­tanó labdát az oldalról befutó Popa szerzi meg, de nyolc méterről, jó helyzetből fölé lő. A 90. percben Alexandrescu átmegy az aradi védelmen és közelről a felső kapufának lövi a labdát. A szabályok értelmében 2x15 perccel meg­hosszabbították a mérkőzést. A meghosszab­­bítás után élénkebbé és helyenként igen iz­r­galmassá válik a mérkőzés. A 110. percben Popa—Váczi összjáték után Váczi hat méter­­ről megszerzi a győzelmet, jelentő gólt. Az aradi csapatból a védelem igen szép­ teljesítményt nyújtott, különösen Kiss, Szűcs, Farmati, Kapás, Kovács és A Bercea játszottak jól. A HKH-ból Apoltan, Bene és Alexand­rescu érdemelnek dicséretet. , M. Popa játékvezető erélytelenül vezette a mérkőzést. A mérkőzés után I. Vaida, a Miniszterta­­nács mellett működő Testnevelési és Sport­ bizottság helyettes elnöke ünnepélyes ke­­retek között nyújtotta át az RNK Kupát az aradi Vörös Lobogó UTA csapatának. Szombathelyi Lokomotív—Bukaresti Lokomotiv IsO (1­­0) Vasárnap a kupadöntő után játszották le a Szombathelyi Lokomotiv—Bukaresti Loko­motiv csapatai közötti barátságos nemzetkö­zi labdarúgó mérkőzést, amelyet a magyar vasutascsapat szép játék után 1:0 arányban nyert meg. A két csapat a következő összeállításban játszott: Szombathelyi Lokomotiv: Horváth —Nyirő, Tarr, Tölgyesi—Kulcsár, Domba­— Papp, Varga, Szakály, Czigány, Kolesán­­szki (Szondi). Bukaresti Lokomotiv: Birtasu— Androvits, Szalóki, Macri—Ferenczi (Lungu), Ruzici— Pakkai, Marian, Sever (Roman), Iordache, Filoti. Az első percekben a magyar csapat támad. Szép, helycserés adogatások után Kolesán­­szki balszélen elfut és a kifutó Birtasu mel­lett a kapu mellé lövi a labdát. Igen válto­zatos a játék. Ferenczi kiugratja Pakkait, de a kifutó Horváth idejében közbelép. A 13. percben Papp—Szakály—Czigány helycserés támadásnál Szakály nagy lövést küld kapura, de Birtasu résen van. A 27. percben szögle­tet ér el a Szombathelyi Lokomotív, a labda Vargához kerül, az magasan Czigányhoz to­vábbítja, aki közelről befejeli a győzelmet je*­­ lentő gólt. 1:0. A 35. percben Marian 25 mé­­teres na­gyerejű lövése a felső kapufán csat­tan. A második félidőben erősen rohamoz a Bu­­karesti Lokomotiv. Roman nehéz szögből kül-­­dőlt lövését szépen védi Horváth. Pár perc múlva a Marian—Iordache—Roman összjáték­ fejeződik be eredménytelenül. Egy kavaro­­dás után Birtasu kifut kapujából, Szondi tá­­­volról az üres kapu felé irányítja a labdát,­­azonban Szalóki a gólvonalról ment. A szombathelyi csapatból Horváth, Czi­i­gony, Szakály és Papp játszottak jól. A bukaresti csapatból Androvits, Marian és Lungu érdemelnek dicséretet. Stefan Geac jól vezette a mindvégig sport­­szerű keretek között lezajló mérkőzést. A Szombathelyi Lokomotiv kedden Maros­­vásárhelyen, csütörtökön pedig Temesváron vendégszerepel. ­ A feketehalmi társulásban Coconete Nicolae, a feketehalmi mezőgaz­dasági társulás elnöke kilép az utcára nyíló kiskapun. Hűvös a novemberi reggel. Még jobban magára húzza posztókabát­ját és meggyorsítja lépteit. Nem is gondolná az ember, hogy közel hatvanéves. Siet, mert ma a bevetett búzaföldeket mérik a brigá­dok részére. Lassan elmaradnak mellette a házak. Kiér a határba és az őszi hármastól csillogó föl­det nézi. Az apró göröngyök közül már kibújtak a lándzsához hasonló kis, zöld búzaszálak, le­hajol és úgy győződik meg arról, hogy elég puha, elég jó-e a föld a növekedő búza szá­mára. Kezét akaratlanul is végighúzza egy gyenge búzaszálon. Különös érzés fut végig rajta Éppen ilyen volt a társulás élete is. Kez­detben gyenge, erőtlen. Aztán növekedésnek indult — mint a búzaszál — s mind jobban fejlődött, erősödött... Majdnem két év telt el azóta, hogy a falu szegény és középparasztjai közül sokan elhatározták: közösen művelik meg földjüket. 1952 márciusában megalakították a társu­lást. Már az első évben szép termésük volt, 22 mázsa búzát, 27 mázsa árpát termeltek hek­táronként. Nagy dolognak számított ez, mert a társulás minden tagja nagyobb termést ért el, mint amikor egyénileg gazdálkodott. Már az első eredmények is sok szegény- és közép­­parasztot győztek meg a közös munka elő­nyeiről és már 1952 őszén megnövekedett a társulás. Az idén már 113 család dolgozott közösen, több mint 406 hektár földön. ★ A tavalyi egy brigád helyett, ebben az év­ben öt brigádot alakítottak. A brigádok jól dolgoztak. A kalászosok betakarítása után azonnal tarlót bontottak. Az őszi termények begyűjtésével párhuzamosan megkezdték az őszi szántás-vetést is. A gép- és traktorállo­mástól sok segítséget kaptak. A szántás ide­jén a traktorok zúgása betöltötte az egész határt. A traktor szántotta földön gyorsan fordul­­tak a vetőgépek és a társulás tagjai már­ okt­­óber 24-re befejezték a búza és rozs vetését. De nem akármilyen magot vetettek. Vetésre, szánt gabonájukat minőségi magvakra cse­rélték be. Az állam jó vetőmaggal segítette, őket. Vetés után megkezdték a mélyszántást is, hogy tavasszal könnyebben és jobban előké­szíthessék a talajt a gabona számára. A társulás tagjainak, amióta közösen dol­goznak, megváltozott az életük. Sokan közü­lük nyomorúságban éltek éveken, évtizede­ken át. Most boldog emberek, mert a társulásban állandóan növekedik a jövedelmük , a jó­létük. Fástáca La­losif sokat kivalódott életé­ben Alig tengődött egyik napból a másikra.. Miután belépett a társulásba, lovat és tehe­net vett. Pripis Irimie két lovat vásárolt,­ Adam Ion nemrégen még­­ más házában nyomorgott. Amióta ő is új társulásban dol­gozik, házat épített magánjuk. Coconete Nicolae, a mezőgazdasági tár­sulás elnöke is jobban él most, mint egyéni gazdálkodó korában, Gheorghe fia esztergá­lyos a gép- és traktorálllomásnál. Nicu a tár­sulásban dolgozik, Eforina nevű lányát ami­kor férjhez adta, bútort vásárolt számára. Azelőtt erre sem jutott volna. Lovat is vá­sárolt mióta a társulásban dolgozik, így változott meg az élete azoknak a fe­ketehalmi dolgozó parasztoknak, akik a me­zőgazdasági társulás tagjai lettek. SZÖLLÖSI OLGA A Magyar Népköztársaság kulturális küldöttsége Marosvásárhelyen A román—magyar kulturális egyezmény 1954. évi munkatervének aláírására orszá­gunkban tartózkodó magyar kulturális kül­döttség november 30-án Marosvásárhelyre érkezett. A küldöttség tagjai délelőtt látogatást tet­tek­­a „Bernáth Andor“ cukorgyárban és a „Simó Géza“ bútorgyárban. Délután a kül­döttség megbeszélésen vett részt a Magyar Autonóm Tartomány tudósaival és a­­kulturá­lis élet dolgozóival. Este a küldöttség részt vett a­ marosvásár­­helyi népi­ zenekar előadásán a Kulturpalotá­­ban. Nagy küzdelem az RNK sakkbajnokságának döntőjében Az RNK 1953. évi sakkbajnoksága döntőjé­nek IV. V. és VI. fordulóját nagyszámú né­zőközönség kísérte figyelemmel. Különösen a VI. forduló játszmái váltottak ki nagy ér­deklődést. Ebben a fordulóban Szabó Gyula és Drimer D. mesterjelöltek játéka emelkedett ki, akik kemény küzdelem után győztesen fe­jezték be a Szabó István érdemes sportmes­ter, illetve Ion Balanel mester, volt országos bajnok elleni játszmájukat. A forduló rang­adója, a Ciocaltea—Dr. Troianescu játszma, az utóbbi előnyösebb helyzeti állásával füg­gőben maradt. Eredmények : IV. forduló: Botez—Gavrila 1:0, Cretu­lescu—Halik 1:0, Ciocaltea—Balanel döntet­len, Drimer—Popa döntetlen. A Voiculescu— Soós, Erdélyi—Dr. Traianescu, Reicher—Ra­­dulescu, Suttman—Szabó István és Silber­­man—Szabó Gyula játszma függőben maradt V. forduló: Szabó István—Silberman 1:0 Halik—Sutiman 0:1, Popa—Cretulescu dön­tetlen, Radulesciu—Drimer döntetlen Bala­nel—Reicher döntetlen, Soós—Erdélyi döntet­len. Függőben maradt a Szabó Gyula—Voi­­culescu, Gavrila—Ciocaltea és Dr. Traia­nescu—Botez játszma. VI. forduló : A fordulóban hat játszma feje­ződött be, melyek közül három döntetlen ered­­ménnyel. A Botez—Soós játszmában a Szicíliai vé­delem Rinzer változatát alkalmazták. A vilá­gos bábokkal játszó Botez a nagy sáncolás után királyszárnyon indított támadást. Soós pedig, hogy ellentámadásba lendülhessen, gyalogot áldozott, amelyet Botez később az állás kiegyensúlyozása érdekében visszaadott. Számos csere után a 31. lépésnél a játékosok döntetlenben egyeztek meg. A Cretulescu—Radulescu és S­ut­man— Popa játszma ugyancsak egyenlő végjátékban döntetlen eredménnyel végződött. A Drimer—Balanel spanyol játszmában vezércsere után Balanel hibázik, aminek kö­vetkeztében Drimer a 29. lépésnél gyalogot nyer. Nem sokkal ezután Drimer még egy gyalogot szerzett és ezzel a maga javára döntötte el a játszmát. Balanel azonban to­vább játszott és több mint 300 lépésre volt szüksége, hogy meggyőződjön a küzdelem hiábavalóságáról. Drimer mindkét vezérszár­­nyi gyalogját feláldozta és így a királyszár­­nyon két szabad gyalogot szerzett magának. A 61. lépésnél Drimernek bástyája és két gyalogja volt Balanel bástyájával szemben. Balanel folytatta a végjátékot és csak a 70. lépésnél — egy lépéssel a matt előtt — adta fel a küzdelmet. Hasonló küzdelem folyt a Szabó Gyula- Szabó István játszmában, ahol a fehér ki­rályszárnyon, a fekete pedig vezérszárnyon támadott. Szabó Gyula a középjátékban ma­gához ragadta a kezdeményezést és ezt mind­végig megtartotta. Bástya és futó ellenében Szabó István kénytelen volt lecserélni vezé­rét is. A továbbiakban a fiatal mesterjelölt pontos játékkal állandóan fokozta előnyét. Szabó István a veszélyesen előretörő gyalog megakadályozásáért huszárt áldozott. A re­ménytelen végjátékban Szabó István még mindig igyekezett ellenállást kifejteni, de a játszma kimenetele a huszár elvesztése után már nem volt kétséges. A 48. lépésnél Szabó Isttván feladta a további küzdelmet. Reicher kemény küzdelemben legyőzte Gavrila Il-et. A Voiculescu—Erdélyi, Ciocaltea—Dr. Troianescu és Silberman—Halik játszma függőben maradt­. A függőjátszmák befejezése előtt a bajnok­ságban Cretulescu Emil vezet 3 és fél pont­­tal (1 függőjátszma). A. A.

Next