Előre, 1954. november (8. évfolyam, 2191-2215. szám)

1954-11-02 / 2191. szám

2 Valahol a lomok között egy régi, megsárgult újság került kezembe: az új­ságban egy hír arról, hogy a brassói vasúti műhelyekből tömegestől eresztik szélnek a nyelvvizsgán elbuktatott magyar munkáso­kat. Gondoltam, elmegyek a vasúti műhe­lyekbe, hátha találok ott valakit, aki szem­tanúja volt ezeknek a dolgoknak, vagy ma­ga is az elbocsátottak között volt. Nem tévedtem feltevésemben. A mozdony- és vagonjavító osztályon sok olyan magyar munkást találtam, aki annak idején is ott dolgozott. Mindegyik szívesen vállalkozott volna a krónikás szerepére, de azt ajánlot­ták, hogy menjek inkább Tamás Györgyhöz, ő „jobban el tudja mondani“. Elindultam hát Tamás Györgyöt megke­resni, az otthonába, mert éppen szabadságon volt. Már az utca is mondott valamit, ahol lakik, Zajzoni Rab Istvánnak, az 1848-as szabadságharc csángó költőjének nevét vi­seli. — Lám csak — mosolyodtam el —, bármerre járjunk széles e hazában, otthona van itt minden jeles embernek, aki a sza­badságért harcolt. Tamás elvtárs éppen a ház előtti kiskert­ben foglalatoskodott, könnyű kötött kabátban, fedetlen fejjel a szitáló őszi esőben. A cse­resznyefáról lehullott rozsdás lombot takarí­totta el, meg a száraz virágkorét, hogy ne látsszék úgy a kerten az ősz sivár keze. Mun­katársai szavai után idősebb embernek képzeltem. Magas, erőteljes alakjával, fia­talosan élénk, szürke szemével nem látszott többnek negyvennél. Alig akartam elhinni, hogy most fordult az ötvennnegyedik eszten­dőbe. Nem tudom, látta-e – kezdte a szót Tamás elvtárs —, a műhely falán, ahol ma az a felírás áll, hogy VILÁG PROLETÁR­JAI EGYESÜLJETEK! — tíz évvel ezelőtt még egészen más értelmű felirat szúrt a szemünkbe: ,,Az állam nyelve a román, a ki­sebbségi nyelvek használata tilos!“ — Hány­szor akadt torkunkon a szó, amikor ránéz­tünk erre a táblára... Emlékszem, egyszer az egyik vasutas, Mihály János és a vele dol­gozó román munkás elfeledkezett a tilalom­ról, magyarul beszélgettek egymással. A mester rájuk ordított: „Ne halljam többet ezt a cigánynyelvet!“ — Dühében nemcsak Mi­hály Jánost, hanem a román vasutast is Buda­pestre küldte cifra káromkodások közepette. Tamás elvtárs homályos szemmel nézte a szoba előmostó ablakát, mintha a múltba nézne, ahonnan beszélgetés közben egymás után rajzottak elő a keserű emlékek. — A grivicai sztrájk után a tőkések min­dent elkövettek, hogy éket verjenek a mun­kásosztály sorai közé. Mi volt a módszerük? A soviniszta uszítás. Elhitetni a román munkással, hogy azért éhbér a bére, mert a más nemzetiségü eleszi előle a kenyeret. S ha itt rajta kívül más nemzetiségű nem lesz, na­gyobb darab kenyérhez juthat. Egymást kö­vették a gyűlöletet szító intézkedések. Ma­gyarokat nem tűrtek vezető állásban, csak a gép mellett. Aztán többé már ott sem. Meg­kezdődtek a nyelvvizsgák. Bármilyen jól tu­dott is a magyar munkás románul, amikor ott állt a törvényszék padjában, mint valami vádlott, nyelvét megbénította a munkanélkü­liségtől való félelem. Hirtelen fel sem tud­nám sorolni, hányan voltak velem együtt nyelvvizsgán. Deák Feri, Bán Lajos, Mór András, Bartók Lázár... Aki megbukott, me­hetett, amerre a szeme látott. Emlékszem Ada Lajos esetére. Hogy elkerülje a nyelvvizsgát, azt ajánlották neki, hogy térjen át a görög­­katolikus vallásra s akkor mint románt, nem fogják háborgatni. Elfogadta a tanácsot, áttért asszonyostól, gyermekestől. Mégis be­rendelték a törvényszékre, nyelvvizsgát ten­ni. Sirt dühében, mint a gyermek, fogadko­­zott, hogy megöli a pópát, biztosan rossz keresztlevelet adott neki, azért viszik vizs­gázni. — Nem állt egyedül a törvényszék előtt — mondta felmelegedett hangon Tamás György. *­ Román munkástársak mentek védeni. Stan Simion, Cimpoca Gheorghe s még vagy hár­man. Emlékszem, az egyik román munkás ke­ményen odakiáltotta a bizottságnak: — A gépnek mindegy, hogy magyar vagy román munkás dolgozik mellette. Ne tegyen hát ki­vételt a vasút vezérigazgatósága sem! — De hiába hivatkoztak Ada Lajos­ kiváló szaktu­dására, négy gyermekére, Ada Lajos kenyér nélkül maradt. Hosszan és szeretettel beszélt ro­mán munkástársairól Tamás elvtárs, azokról — nagyon sokan voltak, a többség —, akiket nem vezetett félre a soviniszta uszítás, akik­nek szívében forró lánggal égett a munkás­­összetartozás érzése... Az átkos emlékű bécsi döntést követő másnapon a vasúti műhelyek­ben is megjelent a vezérigazgatóság felhí­vása. A magyar munkások kérték a magyar állam szolgálatába való áthelyezésüket. Összeszedtük szegényes cókmókjainkat és eljöttünk a gyárból, ahol évtizedeken át dol­goztunk. A román elvtársak könnyeztek és öleléssel búcsúztak tőlünk. Hány meg hány magyar vasúti munkás rakta vagonba minden földi ingóságát, hagyta itt aprócska házát, a­­mit egész életén át kuporgatott! A gyűlölet fojtogatta a torkukat. Szidták a románokat. De a tisztánlátók, a józanok csitítani igyekez­tek. — Emberek, gondolkozzatok! Ugyanez a sorsa a Magyarországhoz csatolt részek ro­mán vasutasainak is. Nézzétek, hogy dobták át őket Kolozsvárról a határon. Történelmi háttere van ennek, a tőke, a fasizmus keze mozgatja ezt az iszonyatos gyűlöletvihart. A nép nem hibás. Rendezni végre közös dolgainkat — József Attila versének szavait lehetne ösz­­szefoglaló címül adni mindannak ,amit Ta­más György a felszabadulást követő időkről, a máról mondott nekem.. . Kifosztva, lerongyo­sodva jöttünk vissza a felszabadulás után. Félve léptünk be a vasúti műhelyek kapuján, várjon hogy fogad­nak bennünket? Elvtársak testvéri keze nyúlt felénk, román munkástársaink meleg ölelése várt. Éreztük, hogy hazaérkeztünk. Tíz év telt el azóta,, egész nap is kevés lenne ahhoz, hogy elmondjam, mit adott nekem és a vasúti műhelyek többi magyar dolgozójának az igazi hazává lett haza A házacskámat, amit a háború alatt bomba rombolt össze, másfél év alatt rendbehoztam. Ez a cseresz­nyefa, itt az ablak előtt azóta nőtt. A fia­mat, akit annak idején nem vettek fel a szak­iskolába, mert nem volt román származású, beírathattam felsőbb iskolába, anyanyelvén tanulhatott a gyerek. Hozd csak ide a fényké­pét — szólt oda a feleségének. Tamás néni befordult a szomszéd szobába és fényképpel tért vissza, Jenő fia képével. Előbb anyai gyöngédséggel simogatta meg a kicsi képet ,aztán átnyújtotta nekem. — Főhadnagy a fiam — mondta. — Főhad­nagy a román néphadseregben. A család többi tagjáról is szó esett. Elzá­nak, a nagyobbik lányuknak is tiszt­a férje, román ember. Az unokák — két barnaszemű kisfiúk van — egyformán jól beszélnek ro­mánul, magyarul. A kisebbik lányuk, Ilonka, aki nemrég végezte el a szakiskolát, titkár­nő a mozdonyjavító osztály mechanikai rész­legében, ugyanott, ahol az édesapja dolgozik. S ha már az eredmények felsorolásánál tartottak, Tamás elvtárs kezdte számolgat­ni az ujjain, hogy hány magyar munkás is került felelős állásba a felszabadulás óta azok közül, akiket ismer. Kiderült, hogyha kétszer tíz ujja volna, az is kevés lenne, ha meg akarná számolni az ismerős munkásigaz­gatókat .néptanácsi vezető embereket, mun­kásokból lett mérnököket, . ... A vasúti műhelyekben is rendeződtek a „közös dolgok“. Rendezte nemcsak ez Alkot­mány nagy törvényereje, hanem a párt neve­lő, em­bert formáló szava. SÍPOS BELLA N­ehéz szabadulni a gyermekkori emlé­kektől. Pedig hej, de sokszor van úgy, hogy el szeretnénk feledni belőle egyet-kettőt. De, vagy sikerül,­­ vagy nem... Itt van például ez az épület. Valósággal uralja a Marosvásárhely feletti domboldalt, messzire fehérlenek falai és a sokszáz fel­csillanó ablakszem úgy tekint le a kanyar­gós Marosra s a szép városra, mintha vi­gyázva őrködne felette. Valamikor kadétis­kola volt. A régi rend kiváltságosainak cse­metéi tanulták itt a tiszti mesterséget. Per­sze, ez rég volt. Évek teltek el azóta. For­dult sok ősz, meg tavasz is. És az öreg épü­letet körülölelő fák most tizedszer hullatják aranyló-vöröslő leveleiket a szabaddá lett földre. Az őszi avart pedig fiatal diákok, orvosok tapossák ezen az októberen is. És mégis... Magamban még most is sok­szor igy hívom : kadétiskola. S amikor igy fejtem a szót, — akarva, nem akarva, társul vele az a szorongás is, amit akkor éreztünk, amikor a fehérkesztyűs, kivasalt — s ahogy mi csúfoltuk, naftalinszagú — kadétokat láttuk feszíteni a város főterén. De nemcsak én vagyok így vele. Beszél­tem egy idősebb marosvásárhelyi orvosta­nárral. Azt mondja: „Ahányszor belépek ide — s az utóbbi esztendőkben elégszer léptem át az egyetem kapuját — kitörölhe­tetlenül fel-felvillannak bennem a múlt emlékei. És ilyenkor eszembe jutnak a régi, fájó egyetemi évek. R­égi egyetemi évek .... Mindegyik professzora, előadótanára ennek a főiskolának tudna valami érdekeset, jellemzőt mondani tanulmányéveiről és ha összegeznénk, úgy hiszem mindegyiknek a mondanivalója ebbe torkolna : rossz élet volt. Valóban. A régi egyetem fogalma szo­rosan társult a nacionalista fűtöttséggel teli tantermekkel, a nemzetiségi diákokat ütlegelő egyetemi hallgatókkal, revolverrel hadonászó, gyilkosságra mindig kész meg­szállottakkal — a gyűlölet, az embertelen­ség iskolájával. Móricz Zsigmon­d írta egy ízben a régi rendszer iskolájáról .. „Ha kicsit firtatjuk, kiderül, hogy a diákélet voltaképpen sze­gény fiúknál már ugyanolyan erős életharc, mint a felnőtteknél. Egyszerre három urat szolgálni: az iskolát, az életet és a saját belső öntudatlan fejlődését,­­ az ritkán egyeztethető össze.“ Így volt ez nálunk is. Csakhogy itt mi­felénk a múltban még a mestersége­sen szí­tott nemzeti gyűlölködéssel is meg kellett küzdenie a szegénysorsú nemzetiségi diák­nak. Nálunk négy urat kellett szolgálni... C­sak az tudja megmondani, hogy mi­lyen volt ez az élet, aki benne élt. S talán még az sem. De aki nem élt benne, annak még elképzelni is nehéz. Ment nehéz a sűtött otthonban a hideg szobára gondolni, teli gyomorral az éhezők sóvár­gását érezni, a szabad egyetemen a sötét­ség egyetemét idézni. Nehéz a mai főisko­láknak megérteni azt, hogy mi is játszó­dott le a múltban az egyetem gyűlölettől izzó falai között. Hogy miért nehéz ? Hát vegyük csak ezt a három diákot az ezer közül. Bartha Ká­rolyt, Pop Ariannet és Gross Borbálát. Mindhárman a marosvásárhelyi Orvostu­dományi és Gyógyszerészeti Intézet har­madéves hallgatói. Általában a nevek nem mondanak sokat, de itt talán már azok is elárulnak egyet s mást. Ha nem többet, hát azt, hogy különböző nemzetiségek fiai azok, akiket felsoroltunk. És miért pont őket so­roltuk fel ? Miért éppen őket tettük egymás mellé? Nemcsak azért, mert mindhárman harmadévesek, ugyanaz a tanár oktatja őket, ugyanazért örülnek, hanem azért, mert ba­rátok. Olyan igazi barátság fonódott közé­jük, amilyen csak most születhetek nálunk. Itt ülünk a volt tisztikaszinó egyik ter­mében, a volt Apolló - palota földszintjén. Most az egyik­ diákotthon klubhelyisége ez. A délelőtt csak futólag találkoztunk. Csak most veszem jobban szemügyre őket Bartha Károly , szőkésbarna középmagas magyar fiú, huszonöt év körüli, alig látszik rajta, hogy faluról került ide. Olyan városias ki­nézésű már, Pop Ártán nem törékeny termetű, halksza­­vú nagyváradi román lány. Folyékonyan beszél magyarul, egy kicsit olyan, mintha még mindig középiskolás lenne. Félénk, fél­szeg mozgású, halkan beszél, de amit mond, mondva van. Eszes lány, Gross Borbála : inkább kicsi, mint közép­termetű,­­ villogó, sötétbarna szemű, igen élénk szavú, hamar lelkesedő érmihályfalvi zsidó lány. Körülbelül ennyit tudtam róluk, amikor leültünk beszélgetni. És még annyit, hogy régi barátok. Együtt tanulnak, sok esetben együtt járnak szórakozni, együtt készülnek az orvosi hivatásra, együtt örülnek az élet­nek. És hogy lettek barátok ? Az ilyenre min­dig nehéz felelni. A barátság egyszerre csak ott terem, él, létezik. Mégis, próbál­juk megközelíteni e barátság forrását. Talán azzal a módszerrel, hogy írjuk le ide, mit felel ez a három ember ugyanarra a kér­désre : — Milyen környezetben nőtt föl s mi volt gyermekkorának egyik legmaradandó­bb em­léke ? Bartha Károly: A szatmármegyei Magyargéresen töltöttem gyermekkorom nagy részét, ötünket egy hektár 90 ár föld kellett volna eltartson. Nehéz élet volt. Nyomorúság. Féltem a városiaktól, sok rosszat hallottam a románokról. Még ál­modni sem mertem, hogy valamikor egye­temre kerülök. A föld s a tehén Volt min­den. Pop Arianne: Apám nagyváradi kistiszt­viselő (most néptanácsi képviselő): Ott nőttem fel a nagyváradi utcán. Kicsi korom óta megtanultam, mi a félelem. Féltem a nagyobbaktól, féltem a magyaroktól, min­denkitől. Azt hittem, hogy az emberek rosz­­szak. Persze ez nagyon régen volt. Akkori­ban nem nagyon barátkoztam. Gross Borbála : Apám falusi orvos volt. Nagyon nehéz körülmények között tanult. Származása miatt sokszor kiüldözték az egyetemről és bántották. Tíz éves voltam, amikor deportáltak a bergenbelseni halállá­gerbe. Közelről ismertem meg a gyűlöletet és a halált. Én is azt hittem, hogy az em­berek végtelenül rosszak Az elnyomottságból, a félelem s a bizal­matlanság légköréből, a nyomorból és a lefaragott álmok világából indult neki a három kisgyerek az életnek. Véletlenül hozta össze őket a sors. Pop Arianne és Gross Borbála a nagyváradi Középfokú Műszaki Orvosi Középiskolában ismerkedtek meg s lettek jóbarátok. Együtt ültek fel azon a három év előtti augusztuson a vonatra, hogy eljöjjenek ide felvételi vizsgát tenni és Bartha hogy kapcsolódott bele ebbe a barátságba ? Adjuk át neki a szót. — Én is azon az augusztuson jöttem le felvé­telizni. Kocsárdon az állomáson sokáig kellett várnunk a csatlakozásra Mondom a barátomnak : te, ez a két lány is olyan fel­vételiző forma... Beszédbe elegyedtünk. Együtt izgultuk át a felvételit. Aztán jól összebarátkoztunk. Milyen egyszerűen, milyen magától értető­­dően mondja : összebarátkoztunk ! S ami­kor fölteszem a kérdést, hogy eleinte nem zavarta-e őket az, hogy más-más nemzeti­séghez tartoznak, mindhárman egy kicsit csodálkozva, meglepetten és némi gyanak­vással néznek rám. És abban a „nem“-ban, amit mondanak, egy percig sem kételkedhe­tünk. A­ztán az egyetemi évekről beszélnek. Egymás szavába vádnak, felvillanyoz­­va mondják el élményeiket. De váj­jon el lehet-e mondani azt az ezernyi él­ményt, ami feltornyosult ezekben az érvek­­ben. — Még egy nap történetét is nehéz elmondani — mondja Gross Bori. — Itt van például a belgyógyászati gyakorlat... Meg ha tudná, milyen érdekes a bakterioló* gia s a kórbanctan... Csak jönne el az elvtárs egy mikrobiológiai szemináriumra. — Vagy, jaj de érdekes volt Tóbiás Amá­­lia. Ma csinálta élete első punkcióját Te tudod, — meséli Pop Arianne s már nem is tűnik olyan halkszavunak. — Te tudod ? Úgy izgult, hogy még... de azért a keze nem reszketett. Igaz, hogy az asszisztens fogta... de nem reszketett — ezen aztán jól nevetnek. Valóban, mennyi izgalom! — Tegnap a belgyógyászati gyakorlaton egy mellhártyást néztem meg. Rögtön meg­állapítottam a diagnózist — meséli Bartha. Esténként színházba járnak, vagy mozik­ba. Ha van idejük, s ha marad az ösztön­díjból, 180 lej ösztöndíjat kapnak kosztra, lakásra, plusz 50 lej készpénzt költőpénznek. Otthonban laknak, a menzán étkeznek, klub és sportegyesület áll rendelkezésükre, nagy könyvtár várja őket. Igaz, nem elég tágasak még az otthonok, egyszer-egyszer a kosztra is panasz van, színházra se jut mindig, de az egyetemi évek mégis gyönyörűek. 1089 fiatal ember tanul ma a marosvásárhelyi magyar­ tannyelvű Orvostudományi és Gyógyszerészeti Inté­zetben. A hallgatók 92 százaléka munkás, paraszt és kistisztviselők gyermeke, 450-en közöttük ösztöndíjasak. Az egyetem négy otthonában 371 diák kap szállást. Évente száz orvost ad az országnak ez a főiskola. Éppen, amikor ott jártam, számították ki, hogy a népi demokratikus állam egyetl­en­­egy diák tanítására évi 7,301 lejt­ költ, plusz az ösztöndíj. .. .Nehéz szabadulni a gyermekkori em­lékektől. De itt a rossz emlékek hamar el­halványulnak. És gyönyörködni kell az új étel hajtásaiban, gyönyörködni kell az együ­­vétartozás példáiban, az embert szolgáló, a legszentebb emberi hivatásra nevelő intézet lüktető életében. Akinek ez lesz ifjúkori emléke, az soha­sem akar szabadulni tőle ! DÁNOS MIKLÓS ★ ELŐRE Felszabadult hazánkban az összes nemzetiségek megbonthatatlan egységben és testvériségben, közös akarattal és közös erővel munkálkodnak a román néppel együtt egy új társadalmi rend felépítésén. A nemzetiségek egyenjogúsága hazánkban — állampolitika. Ez a politika felszabadította a nemzeti kisebbségek alkotóképessé­gét, forradalmi energiáját és a szabad haza fejlődésének szolgálatába állította azt. Az elmúlt esztendők során élő valósággá vált sok évtizedes kemény harc célkitűzése és megvalósult az az eszme, amelyet pártunk, megalakulásának percétől kezdve, di­csőséges zászlajára írt. A tőkés-földesúri rendszer maradványai által szított naciona­lizmus, sovinizmus elleni harcban vált valóra a nemzetiségek egyenjogúsága. Ma már a Román Népköztársaságban élő nemzetisé­gi dolgozók az élet minden terén korlátozás, és bármilyen jellegű megkülönböztetés nélkül kiveszik részüket az építésben. Amikor összehasonlítjuk a nemzetiségek mai életét a sötét és átkos múlttal, ak­kor látjuk csak igazán, hogy a népi demokratikus Romániában milyen óriásit haladh ,­tunk előre a nemzeti kérdés megoldása terén. De ez az összehasonlítás arra is ösztö­nöz, hogy még céltudatosabban küzdjünk a burzsoá­ nacionalista előítéletek ellen, a letűnt tá­madalom maradványai által hirdetett vad nacionalizmus bármilyen meg­nyilvánulása ellen. Közös erővel, közös akarattal kell továbbra is munkálkodnunk szabad hazánk megerősítésén — a béke ügyének diadaláért. BESZÉDES SZÁMOK Az RNK-ban az állam­­hatalom legfőbb szervei­ben, a Nagy Nemzetgyű­lés elnöki tanácsában, a miniszterek és miniszter­­helyettesek között is meg­találjuk a nemzeti kisebb­ségek képviselőit. A Nagy Nemzetgyűlés 77, a néptanácsok 13.000 kép­viselője a nemzeti kisebb­ségek közül kerül ki. Az 1953—54-es tanév­ben közel 2.300 négy- és hatosztályos elemi isko­la működött a nemzeti kisebbségek anyanyelvén, több mint 210 ezer nö­vendékkel. Közel 200 kü­lönböző fokú középisko­lát, 40.000 növendék láto­gatott. A magyar tan­nyelvű főiskolákon 3655 rendes és 594 levelező hallgató tanult. Az igazságszolgáltatás­ban számos hivatásos bí­ró mellett közel 6500 népi ülnök a nemzeti ki­sebbségek so­raiból való. Az RNK érdemrendjei­vel és érdemérmeivel ki­tüntetettek között szép számmal szerepelnek a nemzeti kisebbségek fiai is. Hazánk legnagyobb kitüntetését, a szocialista munka hőse címet ed­dig kilenc elvtársnak a­­dományozták, közöttük van Hajdú Gyula petril­­lai bányász is. Az irodalom, művészet és tudomány ösztönzésére kiosztott állami díjak ki­tüntetettjei között megta­láljuk a nemzeti kise­bb­ségeket is. A marosvásár­helyi Székely Színház kollektívájának több tag­ja: Kovács György, Sza­bó Ernő és Tompa Mik­lós, valamint Dolly Fe­renc, ezenkívül Miklóssy Gábor és Szőnyi István festőművészek, Létay La­jos költő, Váradi E. Er­nő és Wilhelm P., N. Wagner mérnökök, Csörsz A. József gépész, Fischer Ármin technikus, Wilfried Ott filmoperatőr és még sokan mások kaptak leg­utóbb állami díjat az 1952. évi kivételes jelen­tőségű műveikért. VÁDOL A MÚLT Íme néhány újságcím a régi lapokból A­z egyik postást — akiről szólni szeret­nék — életében nem is láttam, azaz hogy mégis: szörnyű haláltusája utol­­só perceiben, egy kórházi ágyon. Nem pusztító betegség végzett vele, nem a természet őrök rendje győzte le. Nem, ezer­szeresen nem! Ezt az életerős, szép szál em­bert a sovinizmus terítette le. Postás Volt s kereken húsz évig hordta a leveleket a há­boru előtti Nagyváradon. Naponta har­mincnégy utcát lejárt, száz és száz emele­tet megmászott, ezer embernek köszönt. Este fát készített be az asszonynak, vizet hordott, aztán leült tanulni. Az állam nyelvét tanul­ta olyan elszántsággal, mint a katona, aki rohamra indul. Rohamra, melyben őelőtte már tízezrek véreztek el. Postások, vasutasok, kisemberek. Már beszélt is folyékonyan ro­mánul, csak néha bizony a tárgyesetet ösz­­szezavarta a birtokosesettel. És ha nem za­varta volna össze? Oly mindegy volt az ak­koriban.­A rendőrségen találkoztam először a nevé­vel. 1936 augusztusának egyik reggelén. — Jó anyagot adok magának — fogadott az ügyeletes rendőrtiszt. — Egy nagyon ér­dekes öngyilkosságunk van, igazán még nem is volt ilyen esetem. Szabályos harakiri... Aztán ismertette az ,,anyagot“, elmondta az öngyilkosság körülményeit. Akkor hallot­tam először Bondár Mihály, nyelvvizsgán elbukott magyar postás nevét. Azzal kapcso­latban, hogy ez a Bondár Mihály, három gyermek apja, élesre fent konyhakéssel fel­metszette a hasát. Loholtam a Negr­uzzi­ utca 5. szám alá, a különös öngyilkosság színhelyére Bondár Mihályt akkorára már elvitték. A társadalom, mely életében nem segített rajta, most gyorsan beavatkozott: mentők jöttek sietve és felrakták kocsijukra a vér­ző postást, hátha még meg lehetne menteni az életnek. Az életnek, mely a bondérmi­­hályok számára kenyértelenséget és újabb nyelvvizsgákat tartalmazott. A kapualja még tele volt alvadt vérnyo­­mokkal, de a tégláspadozatu kis konyhában már felmosták Bondár Mihály vérét. Az­ anyja a h­ősz, hegyeskontyu kis öregasszony — barna lisztből sírva gyúrta a tésztát, könnyeivel gyúrta. A lisztet úgy adták, kö­­nyörületből, ha már így járt az a szegény ember. Az öregasszony vízért kelt fel éjszaka, akkor vette észre a fiát, aki összeszorított fogaikkal, hangtalanul nézte a vadul patak­zó vér látványát. Csak akkor esett kétségbe, mikor az anyja mellé roskadt. — Minek jött ki, most nem fogok meghal­ni... Így ragaszkodott akkor az élethez egy magyar postás. A legnagyobbik gyermek, egy tizenkétéves forma fiú, ott állt nagyanyja mellett, a konyhaasztalnál. Riadt tekintetében rémület és szemrehányás tükröződött. Megsimogat­­tam szöszke fejét, hirtelenében nem tudtam mit mondani. — Hogy hívnak kedves? A gyerek elfordította fejét, hangjában sí­rás remegett: — Misi.­És nekem a felejthetetlen kis Nyilas Misi jutott eszembe. A Bondár Misi szemrehányó, szomorú tekintetéből ezt véltem kiolvasni: — Hát hogy legyen í­gy jó az ember mind­halálig? Az ember, aki látta apja halálos kínban eltorzult arcát... Akkoriban ezt mondták és én is úgy kezd­­tem­ azt a régi cikket, hogy Bondár Mihály japán módra halt meg. De nem így­ igaz. Bondár Mihály magyar módra halt meg, ki­sebbségi magyar módjára. Fejfájára rá kel­lett volna vésni: ,,Az anyja boldogságra szülte, de megölte a nemzeti gyűlölködés­“ U­tcánkban magyar postás hordja, a le­veleket. Hét vagy nyolc éve? Már nem is tudom pontosan. Tavaly szó volt róla, hogy más körzetet kap; az utca lakói ekkor beadvánnyal akartak fordulni a pos­tához. De aztán minden maradt a régiben. Egyetlen, szóbeli kérésre: várjon ki volt az a súlyos, befolyásos sze­mélyiség, aki ezt az áthelyezési ügyet né­hány szóval el tudta intézni? Senki­­más, mint maga az érdekelt postás. A mi utcánk postása: Szilágyi Gyula. Ez a Szilágyi Gyula azt tette, hogy be­ment az igazgatóhoz és egyszerű szavakkal megkérte, hogy hagyná őt meg az eddigi körzetében. Mert ez a körzet neki a szívéhez nőtt, ismeri minden lakóját, aztán meg­ a munka is csak kárát látná a cserélgetésnek, az igazgató belátta a postás igazát s ezzel a dolog el is volt intézve. Az igazgató tör­ténetesen romáin ember, a beosztottja, akinek szavát megfogadta: magyar­ Valószínű, hogy mikor ezt a dolgot megtárgyalták, egyikük­nek sem jutott eszébe, hogy kinek milyen a nemzetisége. Hanem az volt a szemük előtt, hogy a munkában ne legyen fennaka­dás és a kölcsönös megértésben se legyen hiba. P­ersze, ha valaki jól dolgozik, annak több a­­ szava s nagyobb a becsülete. Márpedig ez az én postásom nem akármilyen ember. Ha az óra véletlenül megáll: ,,nem baj, Szilágyi negyed nyolckor jön“. Ha hirtelen el kell utazni valahová: ,,nem baj, Szilágyi­nál jó helyen van a levél“- Szóval pontos és megbízható. Valaki, akire számítani le­het. Ezért is nem személytelenül: „a pos­tás“, hanem: Szilágyi elvtárs. Neve van én emberi rangja. Amit Ő nemcsak a munkájá­val, hanem egész magatartásával kiérdemelt. Valaki azt mondhatná: milyen magatartá­sa tehet egy postásnak? Csenget, beadja a levelet vagy az újságot, esetleg becsúsztak­ ja az ajtó alatt, bedobja a postaládába. Kész.­­Tévedés. Ha például röviden jellemezném Szilágyi Gyulát, azt mondanám, hogy: él­postás. A helyi sajtó már többször írt róla s mindig a legelsők között. Sőt, egyszer a fényképét is közölték. Akkor sokan örültünk e­nnek, az utca büszke volt rá- De mi­ben áll az, ha valaki élpostás és egyált­­alábam: miért lehet a jó postást a jó orvosnőt has­­onlítani? Ezt szeretném elmondani. Ha valami nagyon fáj, a jó orvos így ,vi­­gasztal: „holnapra elmúlik“. Ha az a várva­­várt levél ma sem jön meg, a jó postás rá­mondja: ,,Holnapra itt lesz“. És legtöbbször így is történik. Elmúlik a fájdalom és meg­­jön az a levél. Ha nem holnap, hát holnap­után. Kijjebb, a város peremén is van néhány utcája a­z én postásomnak. Ott, ahol­ ala­csony, kétablakos házacskák sorakoznak­­és az utcaajtóban gyakorta anyák és öreg bá­­csikák várják nehezen a postást. — Az én fiamtól most sincs levél?... Jaj, nézze meg már jobban... Nem lehet az, hogy az én gyerekem ne írjon... Már akkor baja van, valami történt vele... Ilyeneket beszélnek az aggodalmaskodó szülők. Hogy hányan és hányszor naponta? Ki­ tudná azt megmondani? De mondhatják százan is egy nap, Szilágyit nem idegesíti. Akárcsak a jó orvost. — Ejnye, Balogh néni, hát a maga nem tudja, milyen a gyermek? Ne féljen, ha be­­teg lenne, már rég itt volna. Vagy ha vala­mi kéne neki. Éppen az, hogy nagyon is jól megy a dolga.. Ha nem tudja mit? Pirítson rá. írjon maga neki... Szilágyinál mindig Van levelezőlap, bélyeg, boríték. Mint a szovjet postásoknál. S noha haszna nincs belőle — ellenkezőleg: csak az időt tölti vele — Szilágyi mégis buzgón ajánlja a levélírást. Mert attól megnyug­­szik az ember , van megint mire várni. Eddig még csak hagytam más postás is árul ilyesmit. De ez az én postásom másnap be­kopog az illető házba, mondjuk Baloghék­­hoz: — Megvan az a levél, Balogh néni? Ne adja csak­ ide, majd én postára teszem... És ezt csak úgy, szívességből cselekszi, mert nagy dolog ám az ilyen Balogh nénik­nek felkocogni a városba. Hát ilyen újításai vannak ennek a Szilágyinak. A­mióta pedig az újságokat is a postá­sok kézbesítik, bontakoztak ki csak igazán Szilágyi másirányú képességei is. Kiderült, hogy kitűnő szervező és agi­tátor, ötszáznál több előfizetője van és jó-­ részüket ő szerezte. Egy blokkházba, amit a két újságolvasóval „vett át“, ma mindenki­nek jár újság s még hozzá nem is egy. „Az előfizetés megtérül a tudás révén“ — ez a kedvenc mondása és ezt az egyszerű igazsá­got olyan meggyőzően tudja kifejteni, hogy az emberek kedvet kapnak az olvasásb­a. Per­sze az is számít, hogy Szilágyi elvtárs nem­csak megszerzi, de meg is becsüli az előfi­zetőt. Egyszer érdeklődtem a módszere felől. Mert nem könnyű dolog annyi emberrel bán­­ni, mindenkinek a szájize szerint beszélni. Szilágyi egy kicsit elgondolkozott: — Megmondom kegyednek — ezt az egy szót hozta át a múltból — nem könnyű, de nem is nehéz. Ha az embernek kedve van dolgozni, semmi sem nehéz. Leült a fásládára és elmondta, hogy miért van kedve dolgozni. Tulajdonképpen ez volt az ő élettörténete. És ebben benne volt az apja is, aki szintén postás volt s akit már 1922. ben elbeiktatták a­ nyelvvizsgán. És benne volt a sötét nyomorba került, héttagú család borzalmas viaskodása az élettől. És benne volt, hogy a felszabadulás után az ő öregét, hogyan hívták be a postára és hogyan rendezték a nyugdíját, beleértve az önhibá­ján kívül elvesztett éveket is. És benne volt, hogy az öreg Szilágyi és a fia hogyani jöttek rá, hogy mindezt a pártnak köszönhetik és hogy nekik ebben a pártban a helyük. És benne volt annak a felismerése, hogy a nem­zetiségek megbecsülése állampolitika és „nem az számít, ha­­itt-ott még egy rongy ember feltárja a száját“. És benne volt, na­gyon hangsúlyozottan, hogy ő, Szilágyi Gyula, noha elég jól bírja a román nyelvet, a szemináriumokon és a szakmai vizsgákon olyan nyelven beszél, ahogy akar. Sőt, eze­ken a bizonyos szakmai vizsgákon, melye­ket, évente tartanak, maguk a bukaresti ki­küldöttek biztatják ,hogy beszéljen csak az anyanyelvén, ahogy jobban ki tudja fejezni magát. — Remélem — mondta végül táskáját magára igazítva —, ebből megérti kegyed, hogy mért van kedve dolgozni az embernek. Megértettem. És most,, hogy párhuzamot szeretnék vonni ama régi, halálba menekült postás és az én mostani postásom között úgy tűnik, hogy nem is két emberről, hanem két világról beszéltem. SIMON MAGDA 1954., november 2., kedd. Négy nyelven közös kultúránkért (Tudósítónktól.) — Megnyerő és szép kiállítású füzet, jobban mondva album került nemrégiben a tem­es­­vár tartományi kulturotthonok vezetőinek és népi együttesei tagjainak kezébe. A hetven oldalas kiadvány elnevezése: „A bánsági zen­­neszerzők népi és tömegdalainak gyűjtemé­nye“. Temesvár tartományban tudvalevőleg nagy tömegben élnek románok, magyarok, néme­tek és szerbek. Akinek az utóbbi években al­kalma volt a tartomány falusi­ kulurcsoport­­jain­ak működését megfigyelni, örömmel ész­lelhette a múlt egyik átkos örökségének, az egyes falvak dalosai, szigorúan nemzetiségi alapon történő elkülönülésének megszűntét. Ma Temesvár tartományban alig akad kul­­turcsoport, amelynek tagjai ne táncolnák, ne dalolnák több nemzet táncét vagy éne­két. Kultu­rforradalmunk e hatalmas eredmé­nye, a sztálini nemzetiségi politika sikere, örvendetesen mutatkozik meg a fent említett dalfüzetben is. összesen 22 román, magyar, német és szerb szerzemény szerepel a füzet­ben, amelyet a temesvári néptanács kultur­osztálya, az RNK Zeneszerzőszövetsége te­mesvári fiókja közreműködésével adott ki. Bánsági népköltészetünk legszebb alkotá­sai ihlették meg temesvár tartományi zene­szerzőink legjobbjait: Schbirt Dragoi állami díjas zene­szerzőt, D. D. Stant, Ion Vid­üt N. Ursut és Eugen Cuteanut, akik román népi motívumok felhasználásával, Kálmán Andor magyar, Schork Mathias és Stürmer Franz pedig német népi motívumok felhasználásá­val dalokat, kóru­sműveket alkottak. Ezeken kívül azonban a bánsági zeneszerzők népi felfogásban, népi hangszerelésben megzenésí­tették Eugen Frunza, Eugen Jebeteanu, Gheorghe Pavelescu, E. P. Jianu és Gh. Da­mian román költők, Vladimir Csoko­v szerb, valamint Wilhelm Gundhardt német d­alköltő költeményeit. E tartalmas füzet megjelenése dicséretes kezdeményezés, amelyet remélhetőleg már a közeljövőben hazánk többi tartományi népta­nácsa is követ. A „Bánsági zeneszerzők népi és tömegdalainak gyűjteménye“ népi kultur­­csoportjainknak a jövőben is hasznos szol­gálatára lesz.

Next