Előre, 1958. április (12. évfolyam, 3245-3271. szám)

1958-04-01 / 3245. szám

­ Nagyenyed rálotti példák is bizonyítják Csak az okos építkezés gazdagítja a kollektív gazdaságokat Kevés fiatal gazda volt régen is olyan szerencsés helyzetben, hogy az élet kezdetén készen berendezett lakás, tágas udvar és szép csűr áll­jon rendelkezésére. Fiatal kollektív gazdaságaink is így vannak. Márpe­dig magtár, silózok, műhelyek, kor­szerű istálló, fiaztató kell ahhoz, hogy a gazdaság évről-évre fejlőd­hessen. Épp ezért a­­ közös gazdasá­gok fejlődésének egyik sarkalatos Először is három Maros menti kol­lektív gazdaságban végeztünk össze­hasonlítást az állóalap növekedése és az új építkezések között. A felvinci, marosdécsei és miriszlói kollektív gazdaságok többé-kevésbé hasonló adottságokkal rendelkeznek. Mindenik kollektíva öt-hat évvel ezelőtt alakult; szomszédos falvak s földjük minősé­ge között sincs nagy különbség. Épp ezért minden lehetőség megvan az összehasonlításra. Nos, Marosbécsén 1953-ban, az alakulás évében 97.750 lejt tett ki az állóalap, tavaly 224.000-et. (Ebből 134.000 lej a banktartozásuk). Tehát az állóalap vajmi kevéssel bővült. Nem is építkeztek az elmúlt években. Mindössze épületjavításokat végeztek. A felvinciek új istállója és silója körülbelül 10.000 lejbe került. Az öt-­­venes évek elején építették, de az új létesítmények költsége máris meg­térült. Fellendítették állattenyésztésü­ket, s ez meglátszik az állón­ap gyarapításán is. Oszthatatlan alapjuk 1956 végén már meghaladta a félmil­liót, az 1952-es 214.000 lejjel szem­ben. A harmadik kollektív gazdaság pél­dája talán a legtöbbet mond. A mi­riszlóiak ugyanis 1950-ben mindössze 87.000 lejes állóalappal indultak. De a legutóbbi zárszámadáskor osztha­tatlan alapjuk már 1.200.000 lejt tett ki. A miriszlóiak szorgos munkával sokat építkeztek és okosan. 1952- ben befejezték a 15 vagon ga­bona tárolására alkalmas magtár Néhány Enyed rajoni gazdasági épülettel azonban úgy vagyunk, mint amikor városon stílustalan, rosszul tervezett új lakást látunk, bosszanko­dunk. A vadveremesek új istállójának például olyan hatalmas a tetőzete, mintha magtárfalakat akartak volna befedni vele. Formátlan az új épület s tegyük hozzá, sokba is került. Sok új istállón még nincs szellőztető. Ez is hiba, mert a kollektivisták nem tudnak eleget tenni a korszerű állat­tartás egyik alapvető követelményé­nek. A miriszlóiak új istállójával is sok baj van. Túl magas a fundamen­tuma. Olyannyira, hogy az épület átadása idején a kollektivisták mind azzal tréfálkoztak: „Az istállóajtót csak létrán lehet elérni". Az ajtók előtti részt időközben kaviccsal fel­­töltötték ugyan, hogy az istálló hasz­nálható legyen, de annak idején arra is gondolni kellett volna, hogy a nagy töltés sok fáradságba és költ­ségbe kerül. Az új fiaztató miatt is sokat bosszankodnak a kollektivisták. Ablakai aránytalanul magasan van­nak, így még délben sem süt be a nap a tiaztatóba (az ablakok egyéb­ként északra nyilnak). De más hi­bája is van ennek az épületnek. Épít­kezési anyag volt bőven s minden lehetőség megvolt, hogy kétsoros katricákat csináljanak. Telt volna a gerendák hosszából, s cserépből is mindössze 200—300 darabbal kellett volna több. Ehelyett a gerendákat (állítólag mérnöki utasításra) meg­rövidítették s a cserepeket „megtaka­rították“. S most törhetik a fejüket, hogy miként lehetne kibővíteni a fi­­aztatót, mert befogadó képessége nem tudott lépést tartani az állatállo­mány fejlődésével, kérdése az építkezés. Természetesen, az építkezéseket sem szabad eltúloz­ni, okosan kell gazdálkodni a közös pénzzel. Az építkezések méreteit min­dig a szükségleteknek és lehetőségek­­nek kell megszabniok. A kérdés fontosságának tudata sarkall­atja, hogy szemügyre vegyük Nagyenyed vajon kollektív gazdasá­gainak eddigi építkezéseit és jövőbeni terveit, építését. Rá egy évre a fiazta­tó került fedél alá. 1954-ben pedig a 42 férőhelyes istálló építéséhez is hozzáláttak. A nagy be­­­fektetések nem voltak hiábavalóak. Az új épületek lehetővé tették az ál­lattenyésztés fokozatos kifejlesztését s így a szőlőművelésből s az állattar­tásból minden évben jól pénzelhettek. A szentkirályiak új épületeit is megnézheti bárki. Nem találhat kifo­gásolni valót. Híre ismert a környé­ken, hogy a szentkirályi kollektivis­ták milyen sokat építettek s az új gazdasági épületekben milyen jól berendezkedtek. Egykor szőlőoltvá­nyaikról voltak nevezetesek, ma arról, hogy példásan építkeznek. Az asszonynépi kollektivisták u­­gyancsak szorgalmas és körültekintő építkezésükkel váltották ki a közeli falvak dolgozó földműveseinek elisme­rését. Egykor ugyanis munkaerő­hiánnyal küzdöttek, más kollektívák­hoz viszonyítva gyenge terméshoza­mot értek el. De miután Asszonyné­pén is gyökeret eresztett a összefogása, s a szorgos munka nyo­mán bőkezűen fizetett a föld, s fő­leg miután felépítették a környék egyik legszebb, legformásabb istálló­ját, nyomban megváltozott a kintiek véleménye. A fenti példák világosan szemlél­tetik: ahol (szükséges) és okosan építkeznek, ott a közös gazdaság évről évre gazdagodik, fejlődik és a kollektivisták holnapja is jól meg­alapozott. Mikor az okokról érdeklődünk, leg­több helyen azt válaszolták, hogy a Földművelésügyi és Erdészeti Mi­­nisztériumtól kapott típustervhez igazodtak. Vernes Attilától, a rajoni néptanács mezőgazdasági osztályának építészétől azonban megtudtuk, hogy nem a típustervekkel van baj, hanem azok be nem tartásával. Az építész­mérnök tényekkel bizonyította be, hogy a típustervek eloltják a szellőz­tető berendezések építését, az ará­nyos alapzatot és tetőzetet, stb. A két­soros katricás fiaztatóra is pontos tervet kaphattak volna a miriszlóiak. Persze, ha utána néztek volna. Különösen az ötvenes évek elején sok kollektív gazdaság magánmeste­­rekkel építtetett. Legtöbbjük azonban nem tud a tervhez igazodni és a megszokott módon épít. Így történ­hetett meg, hogy a típustervekre hi­vatkozva, sok helyen épp az ellenke­zőjét tették és sokszor a terv leg­elemibb előírásait sem tartották be. De azt sem hagyhatjuk szó nélkül, hogy néhány esetben a rajoni népta­nács mezőgazdasági osztálya is hoz­zájárult az építkezések megdrágításá­hoz. 1952-ben például jóváhagyta a miriszlói kollektív gazdaság építkezé­si távlati tervét. De ezt egy évre rá megmásította. Az új határozat élet­beléptetésének aztán az lett az ered­ménye, hogy az egyik épületnek két fundamentumot is építettek; az elsőt az első terv, a másodikat a végleges terv szerint. Bizony, le kellett volna küzdeni azt a káros felfogást is, hogy a kollektív gazdaságoknak nem kifizetődő, ha tagjaik segédmunkát végeznek a kő­művesek, ácsok mellett. Ha kora ta­vasszal, vagy késő ősszel kerül sor az építkezésre, igenis indokolt, hogy a kollektivisták segédkezzenek az építkezésben, mert az új épület így kevesebbe kerül ez, az állóalaphoz is többet csatolhatnak. Ugyanakkor — véleményünk sze­rint — a rajoni néptanácsnak több gondot kell fordítania az újonnan alakult kollektívák építkezési­­ a­­nyaggal való ellátására is. A helyi erőforrások alaposabb felkutatására és felhasználására gondolunk itt. A helyi tégla- és cserépgyárak terven felül gyártott termékeiből lehetne és kellene is adni az új kollektív gaz­daságoknak is. Persze, alapos utánjá­rásra, a helyi erőforrások gondos ki­aknázására van szükség, hogy ezt a kérdést fontosságához méltó módon lehessen megoldani. Az építkezések a kollektivisták gya­­rapodását jelzik. S a szükségleteknek és lehetőségeknek megfelelő, okos építkezések növelik az állóalapot. Ha pedig növekszik az oszthatatlan alap, erősebb, életképesebb lesz a közös gazdaság. Azt meg tapasztalatból tudja minden dolgozó paraszt, hogy ha életerős, gazdag a közös gazda­ság, a tagság egyéni részesedése is évről évre növekszik. KOLOZSI MÁRTON Három gazdaság — három eredmény olcsóbban és jobban is lehet Az idén gazdag eredménnyel z­árul a Duna-deltájában a nád aratá­sa. lista új aratógépével 15—17 tonna ná­dat vág le naponta, amivel 25 képünkön: Josca Mihai trakto­ember munkáját helyettesíti Humanizmus és korszerűség Tóth István: Ódák és elégiák Meglepő és szokatlan az a kiforrottság, költői fegyelmezettség, kiegyensúlyozottság és mesterségbeli érettség, amely Tóth István első köte­tét jellemzi. Nyoma sincs benne annak a szertelenségnek, kiérleletlenségnek, bizonytalanságnak, amely az első kö­tetekre rendszerint rányomja bélyegét Igaz, hogy a lázas keresés, újratörek­­vés jeleit, a fiatalos kísérletezés hevét is hiába keressük az ódák és elégiák­ban. A szokatlan érettséget és költői a­lapot az sem magyarázza meg, hogy a vékonyka füzet tíz év termésé­nek legjavát foglalja magában; az első, 1947-ből és 1948-ból keltezett versek sem ütnek el lényegesen ebben a vo­natkozásban a kötelzáró költemények­től. Úgy tűnik fel, hogy kész, kialakult költői egyéniséggel és költői univer­zummal állunk szemben. Tóth István nagyon gyakran, néha közvetlenül, de leginkább alterorkusan vagy szim­bolikusan megfogalmazza esztétikai eszményeit, költői célkitűzéseit. S ezek a vallomások a költő, a költészet s ál­talában a művészet szerepéről és hi­vatásáról egyáltalán nem fiatalosak. A költő céltudatosan klasszicitásra, ki­egyensúlyozottságra, nyugalomra, har­móniára és egy bizonyosfajta elvont, tiszta artisztikumra törekszik. Törek­vései kialakult esztétikai programbra vallanak. A kialakultság és a kiforrottság mindezek ellenére mégis csak látszott Tóth István költészete valójában kü­lönböző és gyakran ellentétes elemek sajátos szövedéke A költői tudatosság és a mesterségbeli tudás és biztonság nem takarhatja el a Tóth István köl­tészetét belülről feszítő ellentmondáso­kat. Ellentmondás van a költészete lé­nyegét alkotó humanizmus jellegében, a mai valóság és a költő eszményei­, humanizmusa közti viszonyban, s köl­tészete táptalajának konkrétsága, va­lóságossága és eszményei elvontsága, időtlensége közt egyaránt, Tóth István költészete erősen, gon­dolati, filozófikus jellegű. Szinte nincs is bölcseleti tartalom nélküli táj- vagy hangulatképe, portréja.Jellemző, hogy szerelme arcképét is filozofálva, a szellem diadalát hirdetve festi meg (Arckép) s a csók számára a teljese­déssel szertefoszló álom elvont problé­mája (A csók). Ez a gondolati jelleg sajátos költői arculatának szembetű­nő és értékes — bár nem probléma­mentes vonása. Értékes, mert mai ha­zai magyar költészetünk nem követi eléggé a magyar lírának ezt a nagy hagyományát, holott korunk, a­­melyre éppen az emberek tömegmére­tű tudatosulása jellemző, a gondolati költészetet hangsúlyozottan megkíván­ja. Egy költő, akinek versei nem il­lannak el együtt a hangulattal, amely­nek kifejezői, feltétlenül megér­demli az olvasó figyelmét, Tóth István költészetének problematikussága, azaz elvontsága s néha életidegensége nem a bölcselő, intellektuális jelleg velejá­rója, hanem esztétikai eszményeinek a következménye. Az ódák és elégiák költője azért tűnik fel kialakultnak és kiforrott­­nak, mert Tóth István nem valami újat akar adni, hanem jól meghatározott hagyományok alapján egy már ismert költői magatartást és eszmevilágot szeretne továbbfolytatni, képviselni. Tóth István költészete eszmei forrá­saként és költői magatartása példája­ként többször is a magyar humanista költészetet s képviselői közül elsősor­ban Janus Pannoniust jelöli meg. Köl­tészetének lényege a humanizmus — a szó meglehetősen elvont és időtlen ér­telmében. Az ember, mindenekelőtt az emberi szellem nagyságáról énekel, azt dicsőíti. Verseinek visszatérő motívuma a szellem-erő párhuzam, illetve ellent­mondás és az előbbi fensőbbsége. A szellem világában és a szellem útján akar mindent megoldani. Művészi esz­ményképe, vonzódása az elvont klasz­­szicitáshoz, az óda és elégia műformá­inak és főleg tónusának uralkodása költészetében is innen származik. Az irodalmi hagyományokhoz, illetve a hagyományok, a költő alkata és gon­dolkodása által meghatározott bizo­nyos köréhez való ilyen közvetlen és intenzív kötődés természetesen lehet termékeny is. Tóth István a humanis­ta költészetben s az erdélyi történelem haladó hagyományaiban, elsősorban Bethlen Gábor pozitív törekvéseiben az igaz emberi értékek, az alkotó, termé­keny emberi szellem, a művészet ere­jének és szépségének kifejezőit, leté­teményeseit látja. Amit róluk ír, az szép és felemelő. A kérdés csak az, hogyan, milyen szemlélettel, milyen alapról, és meny­nyire történelmien kapcsolódik ma és itt ezekhez a hagyományokhoz és a bennük testet öltő eszményekhez. A probléma nemcsak az, hogy en­nek az eszmevilágnak és humanizmus­nak a legelőremutatóbb vonásait is mennyire haladta túl a mi szocialista humanizmusunk (ami természetesen nem a XI7. századvégi és a XVI. szá­zad eleji magyar humanizmus haladó jellegét tagadja, hanem csak termé­szetszerű történelmi meghatározottsá­gát jelzi). Tóth István humanizmusá­nak problematikussága abban rejlik, hogy még a történelmileg meghatáro­zott humanizmus képviselőinek sem­ minden előre mutató vonását vallja magáénak, megfeledkezik arról, hogy Janus Pannonius nemcsak az Itá­lia kék ege alá és a művészet bi­rodalmába vágyó, magát a klassziku­sok, a latin költők körében otthon érző, őket csodáló és az akkori Pannónia „barbársága" elöl hozzájuk menekülő poéta volt. Csermicsel János, a job­­bágygyerek, akiből Janus Pannonius lett, korának leghaladóbb gondolati szintjén állott, gyökeresen szakított a középkori keresztény „mitológiával" szembeszállt vele, megsejtette az új naprendszert s nem utolsó sorban vers­sel és fegyverrel egyaránt tevéke­nyen harcolt a központosított monar­chiáért a feudális-oligarchikus anar­chia ellen. Ez a közéleti harcos Janus Pannonius hiányzik Tóth István költészetéből. Természetesen nem mint jellemrajz vagy költői portré, hanem mint költészetének eszmei sugallója, példája. A magyar humanizmus törek­véseinek, eszmevilágának ez az első­rendűen lényeges vonatkozása nem példa, nem serkentő erő Tóth István számára. Holott éppen Janus Pannoni­us példájának követése ebben a lénye­ges vonatkozásban is — mutatis mu­tandis — emelhetné Tóth Istvánt is kora leghaladóbb gondolati szintjére, a marxista filozófia álláspontjára és az ebből következő tevékeny, harcos humanizmus útjára. Ehelyett a XV—XVI. századbeli magyar huma­nizmus bizonyos fokú, történelmileg ért­hető könyvtárba zártsága, a tömegek­től való távolsága hat költészetére. Ezért ellentmondásos Tóth István költészetének humanizmusa, ezért ke­veredik a humanizmustól, különösen a szocialista humanizmustól távolálló arisztokratikus elvontsággal és életide­­genséggel. Ez a gyökere azoknak az ellentmondásoknak, amelyeket Jánosi János vitacikkében (Utunk, 1958. ja­nuár 23.) találóan elemez. Természetesen a Tóth István huma­nizmusát elvonttá tevő vagy éppen­séggel zavaró tendenciák megakadá­lyozzák azt hogy a ma mai valósá­gunk lírai tükre legyen Tóth István költészete a mai valóság helyett na­gyon gyakran egy időn és téren kívüli elvont szellemi világban mozog. Min­dent elvonatkoztat, gondolati síkra emel, eszményeihez idomít. Az elvont­ság dacos öntudatát meg is fogalmaz­za Janus Pannonius című versében — igaz, hogy alkatához mérten a dac is bölcsen szelíd. Az élet a maga ezer­nyi problémájával, színével, összeüt­közésével és drámai, eleven lüktetésé­vel szinte teljesen kirekedt ebből a­­ zárt és elvont eszményvilágból. Természetesen egy költőt nem le­het és nem szabad arra ösztönözni, hogy sajátos alkatáról, művészi egyé­niségéről lemondjon. Ebből semmi jó sem születhetik, költészet a legkevés­bé. Persze, a költői alkat és az esztéti­kai eszménykép összefügg, kölcsönha­tásban van egymással. A hiba azonban nem Tóth István elmélkedő, elmélye­dő, elsősorban az elvont gondolatiság, az élet, a lélek mélyen fekvő rétegei, az érzelmi világ benseje iránt érzé­keny költői alkatában van. Ebben a sajátos költői egyéniségben több a realista költészet lehetősége, mint a­­mennyit Tóth István esztétikai eszmé­nyei felszínre jutni engednek. Ezt bizonyítja az is, hogy Tóth Ist­ván költészetének a szellem és a mű­vészet elvont, „örök" problémáival va­ló birkózáson kívül van még egy szfé­rája. Az emlékek, az a konkrét és va­lóságos talaj, amelyből a költő és köl­tészete kinőtt. Az emlékek világa valóságos és élő, lírai visszaidézése hiteles és rea­lista. Ezek az emlékek a paraszti élet­hez kötik Tóth Istvánt, ahhoz a gyer­mekkorhoz, amelyben Nálunk a gyerek, mihelyt lábra állt, dolgozva járta a kerek határt. Felnőtt-komor volt a kis tehenész, lázadás számba ment a nevetés A költő felidézi a szülőházat, amely mintegy egybefogja a dolgos, küszkö­dő nemzedékek életét s egyúttal nehéz életkörülményekről is vall: Önnön súlyától leereszkedett a bárdolatlan nagy mestergerenda vagy tán örökre rátehénkedett nagyapám s apám súlyos férfigondja Az emlékek szép és igaz, a mának szóló szavakat mondanak tollba a köl­tőnek : Román, magyar vér tán azért folyt össze, hogy agyamat a közös vér fürössze, mint Köröseink a bihari földet, mikben román hegy izén az Alföldnek. A gyermekkori emlékek nemcsak a közvetlenül általuk ihletett verseket telitik a valóság érzékletességével, ha­nem a belőlük táplálkozó képvilág más verseiben is feltűnik, például az egé­szében is jó Bethlen Gábor remek in­dításában „Miint kisgazda, mely kicsit örökölhet,/ és munkájából vészén na­gyobb földet;/ igy kapta ő is a kis tündérkertet,/ mit nagy elméje s kis népe növelt meg", ahol Bethlen reali­tás-érzékét józanságát, földközelségét tömören és találóan jellemzi, vagy a Hunyadi Jánosról írt költemény, az új hadvezér szintén kitűnő zárósoraiban. „Majd könyvre vágyott csiszoltabb szavakra, mint apám, ha a földjét le­aratta". Ezek a versek, amelyekben a költő nem ,óvja a szárnyát a minden­től, ami földi és ahol a valóság nem „sűrített mézzé párolva", hanem a ma­ga költői igazságában jelenik meg, hu­manizmusának egészséges tendenciái­val együtt jelzik azt, hogy Tóth István költészetében az életidegen, arisztokra­tikus törekvéseknek megvan az ellen­pontja. Ezek a versek nagy szeretettel és melegséggel szólnak a dolgozó, küz­dő emberről és humanizmusuk éppen ezért nem elvont. Reményt nyújtanak arra, hogy Tóth István költészetében az „örök" művészet elvont problema­tikája és az emlékek világa mellett a mai valóság is helyet kap majd s gon­dolati költészete maivá és korszerűvé fejlődik. Az élet beáramlása Tóth István köl­tészetébe remek művészi megoldáso­kat sugall. Ritka tömörsége, képeinek plaszticitása és tisztasága, kifejező e­­reje itt érvényesül igazán. Gondoljunk csak arra a költői finomságra, ahogy a konkréten felidézett múltat kitűnő fordulattal ma is élő emlékké oldja az Eső után volt befejezésében. A költői alkatából következő elégikus hang itt a helyén van és különös, megkapó va­rázst ad verseinek. Nemcsak az emlékeket idéző versei, hanem minden költeménye, amelyben az élet, a történelem reális jelenségei­hez közeledik, művészetének lehetősé­geit példázza. A már idézett Bethlen és Hunyadi vers gondolatban és művé­szi erőben mennyivel gazdagabb és eredetibb, mint a Michelangelói, Szokrateszt, vagy Beethovent idéző, de lényegében csak a művészet elvont hivatásáról vallott gondolatokat variá­ló négysorosai. Korántsem akarom ezzel azt monda­ni, hogy Tóth Istvánnak csak az utóbb említett versei értékesek. Tóth István minden verse jelzi, hogy gondolkodó költővel, sajátos tehetséggel és for­maművésszel van dolgunk. Nem dőlt még el azonban az, hogy költészetében humanizmusának egészséges magva győz-e humanizmusának történelmiet­­lensége és ellentmondásossága fölött, ember szer­etet­e-e, arisztokratizmusa és életidegensége, gyermekkori emlékei­nek társadalmilag is konkrét világa-e, elvontsága és „társadalomfelettisége"; a mai valóság, a szocialista építés va­lósága-e egyes hamis és időszerűtlen eszményei fölött. Ha győz az ellentétpárok pozitív oldala, emberi és költői értékben sokat fog nyerni költészetünk és Tóth István egyaránt. GÁLFALVI ZSOLT ELŐRE ! Szövetkezeti hírek­­ • A SZILÁGYPÍRI szövetkezet a ? • napokban ünnepelte fennállásának : • tizedik évfordulóját. Az eltelt tíz : • esztendő mindenike gazdag volt e­ : e­redményekben, de a legszebbet, a : • legnagyobb sikert mégis az utolsó : ? hozta meg. Ezen a tavaszon önálló­ • • eltolta magát a szövetkezet. Meg- 1 • szabadult minden kölcsöntől és ez* • ? után saját tőkéjéből fedezi az áru­­t ? beszerzést — írja Csanálosi József I ! levelezőnk. * 1 * ? TÍZ ÉV eredményei vették 4 • számba a nemrégen megtartott köz- 4 • gyűlésen a nagylaki szövetkezet trig- 4 - jai is. Alig 100.000 lej tölével in- 4 ■ dúltak s ma közel harminc bolt- 4 • helyiség látja el a szükséges árucik- 4 • kekkel a tízezer lakosú nagyközsé- 4 . get. • • A múlt évben 9 és félmillió le­­j • forgalmat bonyolítottak le az üzle­­j­e­tek. Különösen jó mankót végeztek i­s Kolekó István, Szegedei István és • ? Frano Pavel üzletvezetők — irju\ í Molnár Rudolf levelezőnk. ; I * i í ÚJ UNIVERZÁLIS ÁRUHÁZ I í építését határozták el a gálfalvi sző- j • vetkezet tajkja.■ A tervbevett épület- J í ben helyet kap egy vendéglő, kert- j • helyiséggel, kuglipálya és egyebek. j • Az épület költségeinek egy részét a i • tagság fedezi — írja Olteanu Ad-­­ ‘ rian, a rajoni Szövetkezeti Szövet- * • ség elnöke.­­ • 1958. április 1., kedd Egykor tervezgetés­e ma valóság Mire fordítják a vállalati alapot a sztálinvárosi „Vörös Zászló“ üzemekben Bodoki Károly, a sztálinvárosi Vö­rös Zászló művek deresedő ferfi szer­számköszörűse mesélte el nekem vagy két esztendővel ezelőtt az alábbi tör­ténetet. Illetve nem is történet az, csak egy apró emléktöredék abból az időből, amikor a tőkések voltak a gyár gazdái... Vagy hatan ültek együtt a homá­lyos műhelysarokban, felfordított lá­dákon, amelyek székül és ebédlőasz­talul szolgáltak akkoriban. Egy óra volt az ebédszünet, de az otthonról hozott kis hideg ételt öt perc alatt le­nyelhette a jóétvágyú ember. A hátra­lévő időt beszélgetéssel ütötték a gyárt. Arról folyt a szó, hogy a gyár rész­vényes urai mekkora évi jövedelmet vághatnak Zsebre, s hogy azt a tö­méntelen pénzt mire herdálják el. „Hej, lenne csak a miénk az a pénzt" mondta nagyot sóhajtva Bodoki. A többiek felkapták a gondolatot. Előbb szerényen kezdték, egy üzemi éttermet építettek, tiszta abroszos asz­talokkal, hogy a munkásoknak ne kell­jen a mocskos műhelyben enni. Aztán a képzelet, a lélek merész szárnya el­kapta őket, erkélyes munkásházakat építettek a szürke gyárfalak mellé, vil­lát a tengerpartra, ahová nyaralni mehetnek, egy palotát szőnyegekkel és süppedő fotelekkel, ahol hétvégén összejöhetnek szórakozni és így to­vább. A tervezgetésnek az ebédidőt le­fújó dudálás vetett véget EGY HÍRT OLVASTAM AZ ÜZEMI ÚJSÁGBAN a minap, arról jutott eszembe ez a régi történet. A hír ugyanis arról szó­lott, hogy a teherautó gyártási terv teljesítésének és túlszárnyalásának e­­redményeként létrejött vállalati alapot új szociális és kulturális létesítmé­nyekre fogja felhasználni a Vörös Zászló üzem. Kiváncsi lettem, hogy most, amikor nemcsak képzeletben, hanem valójá­­ban Bodokiék kezében van az a tö­méntelen pénz (a múlt évről maradt három millióval tíz millió lejre rúg az év folyamán) vajon mire fogják költeni? Nyílegyenes nyárfasor közt visz az út a hegyek aljában magasodó üzem­óriás felé. Ha bal felé néz az ember az autóbusz ablakából, a Vörös Zászló munkásvárost látja. Tíz évvel ezelőtt még puszta mező ásított itt az út mentén, most meg vassárga kétemele­tes házak hosszú, hosszú sorai, ren­dezett utcák és terek gyönyörködtetik a szemet. A zöld zsalugáteres ablakok és erkélyek valósággal fürdenek a friss tavaszi fényességben. Gondolom, ilyennek álmodták egykor Bodokiék. Ha meg jobb felé néz az ember, egy impozáns palotát lát előfehérleül a fenyvesekkel borított hegyoldal örök­zöld hátteréből. Ez a munkásklub. Több ezer kötetes könyvtára van, mo­zija, olvasó- és zeneterme, lehet ben­ne sakkozni, asztaliteniszt játszani, de még a fotelek és szőnyegek sem hiányoznak belőle. A tiszta abroszos üzemi étkezde is régen megvan már. Nos, mit terveznek még mindehhez az idén ? — ezzel a kérdéssel állítot­tam be az üzemi bizottság elnökéhez. A vállalati alap 21 százalékát a ter­melésben kitűnt dolgozók jutalmazá­­sára és segélyekre fordítják. Elő a pa­pírt és ceruzát, érdemes feljegyezni, mire telik a többiből! A Nova nevű kerületben — Sztálin­­város legszebb része ez, úri nyaraló­­negyed volt a múltban — négy mun­kásblokkot építenek. A tervek szerint minden lakásnak lesz fürdőszobája. Meg erkélye is, ahová mályvát és de-­­lignyitót ültethetnek az asszonyok. Hatvannégy család kap majd otthont az új házakban. Vasile Roaitán van már egy nyara­lója az üzemnek. A tavasszal kicsino­sítják és bővítik a berendezést, hogy nyárra teljes kényelemmel várja a dolgozókat és családtagjaikat. A múlt évben megkezdték egy másik tenger­parti üdülőház építését is. Az idén folytatják az építkezést. Sok építőállványt látunk ebben az évben az üzemben és környékén. Meg­nagyobbítják az üzemi étkezdét, a ritrikásklub palotáját megtoldják egy színházteremmel, a gyári kórházat re­noválják, a napközi otthont és bölcső­dét szintén nagyobbítani kell. A le­gényszállókat és a klubot új búto­rokkal teszik kényelmesebbé. Különös gondot fordítanak a dolgozók gyerme­keire: a Vörös Zászló munkásváros legnagyobb terét gyermekparknak ren­dezik be, tornaszerekkel, napozóval és játékokkal; az ágotai gyermektábor­ban 270 gyermeket fognak nyaraltatni a szünidőben. A kisebbeket az ósánci és pojánai gyermeknyaralókban fog­ják üdültetni. Bőven jut a vállalati alapból a kul­túrára és sportra is. A könyvtárat 35.000 lej értékű könyvvel szaporítják, 15.000 lejt kap a zenekar, 50.000 lejt a kórus és szín­játszócsoport a szín­padi ruhák felfrissítésére. Az if­júsági sportstadion javítási költségeire 100.000 lejt irányoztak elő. Feljegyzem azt is, hogy a nyár fo­lyamán tíz jutalom-kirándulást ter­veznek. Mintegy kétezer dolgozó ül majd vonatra, hogy bejárja hazánk­ legszebb tájait. Mindehhez még csak azt fűzöm hoz­zá, amit Bodoki elvtárs mondott a vál­lalati alap felhasználásáról: „Több ez, mint amennyiről valaha álmodni merí­­ünk“. SÍPOS ANDRÁS DJ MUNKASHÁZAK, A TENGERPARTON, KIRÁNDULÁSOK NYARALAS JUTALOM­ Ki ép­tett volna a múltban hasonló iskolavárost az ipari tanulóknak? A Magyar Autonóm Tartomány néptanácsának végrehajtó bizottsága megvitatta a helyi ipar és a tömegkapcsolatok időszerű kérdéseit Képviselők ülnek a zöld asztal kö­rül. Megalakítása óta először gpült ösz­­sze a Magyar Autonóm Tartomány néptanácsának végrehajtó bizottsága. Egyesek a jelenlevők közül évek óta tagjai, másokat csak nemrégen juttatott ide a választók bizalma. A napirendre tűzött kérdésekről nem hangzanak el jelentések. Régen kiala­kult munkamódszere a végrehajtó bi­zottságnak, hogy jóelőre eljuttatja tag­jaihoz az ügyosztályok jelentéseinek egy-egy példányát. Mégpedig nemcsak időmegtakarítás okából, bár ez is nagy előnye. De ennél sokkal többet jelent, hogy a végrehajtó bizottság tagjai nem az utolsó pillanatban ismerik meg a felvetett problémát, hanem megvi­tatása előtt alaposan tanulmányozhat­ják. Másként csak felületes képet nyer­nének róla, így aztán mindjárt vitával kezdődik az ülés. S a felszólalók szavaiból egy­kettőre kitűnik, hogy nem maradt puszta forma ez a munkamódszer. Nemcsak azoknak van kialakult véle­ményük a vita tárgyáról, akiknek a munkájával összefügg, hanem vala­mennyi képviselőnek. A helyiipari vállalatokról folyik a szó. Termelésükről és anyagellátásuk­ról. A végrehajtó bizottság eddig is rendszeresen foglalkozott velük. Úgy irányította őket, hogy országos viszony­latban is az elsők közé kerültek. Azon­ban tavaly, az, utolsó negyedév elején, ezernyi gondja között valami elkerülte a figyelmét a néptanácsnak. Az, hogy a helyiipari vállalatok egyes fontos termékeikből jóval kevesebbet szállí­tottak a központi alapnak s bocsátot­tak a dolgozók rendelkezésére, mint amennyit tervük előírt. Egyebek közt az ILEFOR a fenyődeszka 20 százalé­kával és nagy mennyiségű tűzifával ma­radt adós, az építkezésekhez csak a tégla 61 százaléka és a cserép 39 szá­zaléka jutott el, míg a bútorüzletek csupán háromnegyed részét kapták meg annak a bútormennyiségnek, amelyet a helyi ipar kellett volna szállítson. A mulasztásnak több oka volt. A vég­rehajtó bizottság gyors intézkedése nyomán sikerült őket kiküszöbölni. S év végén már nem volt semmi adóssá­ga a helyiiparnak. Az idén pedig mind januárban, mind februárban több deszkát, cserepet, téglát, bútort szállí­tott az előirányzottnál. De a nyersa­nyagellátást nem sikerült megoldani a lehetőségek arányában. Ez képezte hát a vita központi prob­lémáját. A tartományi beszerző és el­osztó szerv, az ORAD munkája. Egye­sek úgy vélték, hogy a helyiipari, má­sok hogy a tervosztálynak vagy éppen a kereskedelmi osztálynak kell alá­rendelni. Végül mégis kialakult az egy­séges vélemény, egyelőre továbbra is közvetlenül a végrehajtó bizottság irá­nyítja. Azonban szorosabb kapcsolatot teremtenek az ORAD s a néptanács il­letékes osztályai között, amelyeknek állandóan informálniuk kell tevékeny­ségéről a végrehajtó bizottságot. Ugyan­akkor beolvasztják a tartományi terv­osztályba az egyes ügyosztályok terv­szolgálatát, hogy megszüntessék a pár­huzamosságból fakadó hibákat. A tartományi néptanács végrehajtó bizottsága nagy figyelmet szentel tö­megkapcsolatainak további megerősíté­sére. Most első munkaülésén meg­vizsgálta a dolgozók kéréseivel és bejelentéseivel foglalkozó iroda tevé­kenységét. Ezúttal elsősorban nem az egyes kérések elintézési módjával fog­lalkozott, mert azt többször megtette a múlt év folyamán és legutóbbi határo­zata óta komoly minőségi változás ta­pasztalható az iroda munkájában. Jó­val több ügyet vizsgált ki és oldott meg, mint azelőtt s bürokratikus mun­kamódszereinek javarészét felszámolta. Most arra törekedett a végrehajtó bi­zottság, hogy a beérkezett ügyek tárgy­körönként való csoportosításából olyan általános következtetéseket vonjon le, amelyeket érvényesíthet a munkájá­ban. Az elemzés igen hasznosnak bizo­nyult. Többek között feltárta, hogy a jövőben jobban kell ösztönözni az üze­mek, gyárak dolgozóit arra, hogy köz­érdekű észrevételeikkel ne várjanak a képviselőkkel való találkozásukig, ha­nem minél hamarabb hozzák a népta­nács tudomására azokat. Kiderült az is, hogy még igen so­kan fordulnak az irodához olyan ké­résekkel, amelyek az egyes ügyosztá­lyok hatáskörébe tartoznak. Ezeknek a kéréseknek csupán közvetítője az iroda, ami számára felesleges megterhelést, a kérelmezőnek pedig felesleges késedel­met okoz. Éppen ezért a jövőben meg­szüntetik ezt a közvetítő szerepet, s az iroda hatáskörébe tartozó ügyek nyo­­monkövetésével minden ügyosztályon megbíznak egy személyt, aki közvetlen kapcsolatot tart az iroda vezetőjével. Végül a második negyedévben tar­tandó üléseinek és a legközelebbi ülés­szaknak a tárgyát vitatta meg a vég­rehajtó bizottság. A javaslat előzetes ismerete itt is hasznosnak bizonyult. Az elfogadott terv felöleli azokat a kérdéseket, amelyek elősegítik a nép­tanács előtt álló legfontosabb felada­tok megoldását. ADRIÁN MIKLÓS Temesvár tartomány jó zöldségellátásáért (Tudósítónktól.) Kívánni sem lehet jobb zöldségtermelő vidéket a Bán­ságnál. Az idei tavaszon tartományszerte 47 ezer hektáron (sokkal többet mint tavaly) ültetnek ki, illetve vetnek el konyhakerti növényeket. S ebből 3 ezer hektárnál nagyobb területet ön­tözéses rendszerrel művelnek majd meg. Főleg Újaradon, Óteleken, Vin­­gán, Csanádon, Lovrinon, Kenézfal­ván és Orcifalván termelnek tömérdek zöldségfélét. Melegágyat is nagyobb területen készítenek az idén. Hiszen nem keve­sebb, mint 400 ezer négyzetméteren nevelnek palántákat. 133 ezer négy­zetméter melegágyban már hetekkel ezelőtt elvetették a korai zöldségfé­léket, hogy mielőbb piacra kerüljenek a primőrök. Különben néhány napja Temesváron, Resicán és másutt vásá­rolhatnak már spenótot a háziasszo­nyok. Az ősszel ugyanis több mint ezer hektárt vetettek be ezzel Temes­vár tartományban.

Next