Előre, 1970. szeptember (24. évfolyam, 7096-7121. szám)

1970-09-16 / 7109. szám

ELŐRE 4. oldal NAGYVILÁG 0 NAGYVILÁG 0 NAGYVILÁG 0 NAGYVILÁG 0 NAGYVILÁG 0 NAGYVILÁG BARANGOLÁS A BALATONNÁL HAJNAL ALMÁDIBAN Előbb a tó ébred, kinyitja szemét, sötétlő vize magába szívja a kelő nap fényét, és egyszerre kivilágoso­dik. A lusta sötétbarna színréteg mintegy megemelkedik, lehámlik a tó testéről, s az eleven kékség végig­fut alatta a nyugati partok felé. Ezt a színcsodát csak festő érzékeltet­heti, oktalanság volna Bernáth Aurél Mészöly Géza vagy Rippl-Rónai ecsetjével valamiféle versenyt meg­­kísérelnem. Inkább a felrezzent tóra figyelek, s látom, hogy mégsem ő éb­redt elsőnek : a nádasok rejtekjei­ben, deszkapallókon horgászok vár­ják a hajnali szerencsét. Úgy ülnek moccanatlanul, mintha emberalakú szikladarabkák lennének, s ezredévek óta közönyös nyugalommal fogadnák a friss hajnalokat. Éppen 22 ezer éves a Balaton­­vízbe hullott egykori virágporszemek alapján határozta meg keletkezési idejét egy buzgó archeológus), az utolsó eljegesedés idején jött létre. Ki kellett volna ku­tatnia azt is, mióta van hal a Bala­tonban, s akkor tudnák, hogy mióta halásznak benne. Ember azóta él ezen a tájon : a víz táplálta, a ná­das elrejtette. Ideális lakhely lehetett. A tó után ébred a falu. Házai eny­hén lejtő hegyoldalba kapaszkodnak. Ki tudja, hányadik háznemzedékek ülnek a régi fundamentumokon? Föld­művelők és szőlősgazdák lakták szá­zadokon át, akik csak karmaikat haj­tották le itatni a tóhoz. A falu ház­sorain, mint valami különös kőzet­rétegeken, leolvashatom a Balaton fürdőhellyé válásának történetét. A hegyoldalból a part felé tartva csi­­nosodik, válik mint modernebbé és elegánsabbá a falu, hogy közvetlenül a partszegélyen már óriásszálló és motel jelezze a mai arányokat és igényeket. A Balaton lágy, selymes vizét a Bakony hegység és a ten­gernyi tó találkozásának romantiká­ját, az itteni fürdőzés örömét és gyó­gyító hatását írók fedezték fel a múlt század elején. A romantika hatására e világ más tájain is az ember ak­kor kezdett érzékenyebben figyelni a tájra maga körül. Baráti Szabó Dávid, Batsányi János, meg Berzsenyi Dániel, a két Kisfaludy, ők a Balaton igazi felfedezői, utánuk jönnek a festők és a tervezőmérnökök, majd a gyógyu­lást és pihenést keresők. (Igaz, hogy már egy századdal előttük vak Bot­­­tyán, a híres kuruc tábornok azért tette át Keszthelyre dunántúli hadi­szállását, hogy a harci szünetekben a köszvényét kezelhesse Hévizén). Vitorlás siklik a tó vizén valahová a ködös másik part felé. Szerencsére nem látni a déli partszegélyt, ébre­déskor először arra tekint mindenki. Ha a somogyi part tejködbe burko­lózik, ma is szép idő lesz. A strand felől vidám kiáltások. A horgászok csomagolhatnak is a kö­zelben. A telcsárdák előtt reggeli­jükre várók. Az egyik lacikonyhán kolbászt kínál a helybeli, téesz el­árusítója : ma éjszaka vágták a disz­nót. A hajnal itt egyszerre csap át a reggelbre, a nap áttüzesedik fölöt­tünk, van aki máris az árnyékot ke­resi. A partszegélyen a bójákig és azon túl is a tó megtelik fürdőzők­­kel. Repülőgép száll alacsonyan a bóják vonalán, a mentőszolgálat gé­pe. Csakugyan teljes lett a reggel. Különösen, hogy a budapesti gyors is befut, ömlik a kocsikból az ember, legtöbbek a víz felé indul egyenesen. Azt nézem, hogy vajon számolja-e valaki őket?­­ Azt olvastam egy sta­tisztikában, hogy nyaranta három millió látogatója van a Balatonnak. Minket sem számoltak meg, hiszen nem beutalt üdülők vagyunk, hanem afféle modern vándorok — valahol csak akad szállás nekünk is alapon — körül a Balaton mentén. S vala­­hogy ettől a gondolattól, már tudni­illik, hogy nem vagyok benne a szi­gorúan megszámolt hárommillióban, könnyebbnek és vidámabbnak érzem magam. A nádasok hajdani szegény­­legényeinek szabadság­örömét élem át : kibújtam a civilizáció rideg sta­tisztikáiból... TAGORE FÁJA FÜREDEN A nagy hindu költő és filozófus felgyógyulásának emlékére ültetett el egy csemetét a füredi parkban. Egy másik irodalmi élmény is feltámadt bennem és Füredre vonz : Jókai Aranyembere. Füreden írta a regényt, ezen az egyszerű íróasztalon, amely a Jókai emlékmúzeum egyik termé­ben áll, a liliomos díszítésű bőrka­­rosszék mögött, könyvesszekrénye, sa­ját festménye és csillagvizsgáló lát­csöve előtt. Úgy tartja a szóhagyo­mány, hogy a látcsövet nemcsak az író használta az égi titok kikémlelésé­re, hanem a füredi villa nagyasz­­szonya is, Laborfalvi Róza. Az időben­­ Füredre Siófokon át lehetett jönni (az északi parton csak 1910-ben épült meg a vasút), Siófokig vonattal, on­nan meg hajóval át a Balatonon. Róza asszony kiállt a látcsővel a ve­randára, és már a gőzös fedélzetén megpillantotta az érkező Jókait. Esz­tendőkön át itt töltötték a nyári hó­napokat. Ők építették ezt a villát, amelyik másfél évtizede múzeum, az egyetlen Jókai emlékház. Nem csak nyaralások voltak azok, hiszen La­borfalvi Róza gyakran fellépett köz­ben a füredi kőszínházban, Jókai pe­dig egész nap szorgalmasan dolgo­zott. A sétányokon, a már akkor is híres füredi parkban alig-alig látták. Száz kötetet csak ilyen önhajszoló munkával lehetett megírni, roman­tikus látomásait vagy csöndes szomo­rúságait e művekbe menekíteni. Nyolc hét alatt született meg itt Az arany­ember, lázas munkával, titkolt epe­kedés közepette. Mikszáth, a híres Jókai-életrajz írója a regény bájos hősnőjét, Noémit, létező személynek tartja, állítólag Jókai gyámleánya volt (egy szabadságharcos tiszt ár­vája), aki iránt az író szerelemre gyúlt, és itt Füreden találkozott vele. Semmilyen hiteles tanúsága sincs se a múzeumban, se másutt ennek a sze­relemnek, de árulkodik a gyöngéd leányábrázolás és árulkodik maga Timár Mihály alakja, akibe Jókai ki­csit saját magát álmodta bele. A Senki szigete pedig az idilli boldog­­­­ság valóságosan nem létező helye ábrándképeiben . Talán éppen ez a szoba volt iga­­zánból a Senki szigete. A falak né­mák, őrzik a titkot. Jókai vall he­lyettük : „A regényírónak ébren is kell látni s álmodni is kell tudni". Csöndesen járjuk a szobákat, né­zegetjük a Jókai család használati tárgyait, Jókai kardját, díszruháját, Laborfalvi Róza bútorait, ruháit, az­tán a gótikus olvasóállványt, a kép­zőművészek ajándékát, amelyet öt­venéves írói jubileumán küldtek Jókai­nak, Jókai festményét édesanyjáról, családja tagjairól, festők képeit Jókai­ról, köztük a híres Barabás Miklós rajz másolatát. Sokan térnek be a villába, Füred a Balatonvidék egyik vonzó­pontja, dísze. De a sok látogató s az író hajdani használati tárgyai, ked­ves emlékei ellenére is rideg hűvös­séget érzek magam körül. A villára boruló nagy fák miatt? A kimérten sétáló teremőrök miatt ? Feszes, nyo­masztó, múzeumi a hangulat. Aztán az utolsó teremben, a hátsó veran­dán, Jókai kerti szerszámaival együtt (mindig szenvedélye volt a kertész­kedés) könyveire találok. A százkö­tetes ünnepi díszkiadásra, majd ide­gen nyelvekre fordított regényeire. Jókai a legtöbbet fordított magyar, prózaíró ma is, bizonyítják a friss kötetek. Ezek a könyvek nemcsak múzeumi tárgyak. Ki lehet kölcsönözni őket, le lehet ülni a fonott karosszékekbe és olvashat az ember kedvére egé­szen zárásig. Az egyik székben ül is valaki, diákgyereknek nézem. Kezé­ben Az aranyember. Vajon tudja-e, hogy ez volt Jókai legkedvesebb könyve? Nem kérdezem meg, nem szabad széttörnöm az illúzióimat. Hi­szen a romantika házában vagyunk. S ettől az elmerülten olvasó diák­gyerektől a múzeumi tárgyak között egyszerre otthonos melegség támad. Nem messze ide a park, a tó part­ján, a szívkórház közelében. Hány­szor járt e sétányokon Rabindranath Tagore 1926-ban, azon az őszön, amikor itt gyógyíttatta magát? Egy másik költő, a kortárs Illyés Gyula, a Balaton szerelmese azt írja, hogy ez a tó még a természet része, azért gyógyítja meg a szívbetegeket, az orvosok is gyógyítanak, de a fák, a hullámok, az illatok és a csillagok is. „A betegek igazánból nem az ágyban, nem fektükben gyógyulnak meg, hanem jártukban, ültükben, a parton és a parkban. Vannak igaz, gyógyvizek, vannak gyógy-séták, gyógy-tornák. De legtöbbet érne­k a gyógy-gondolatok". Sétálunk csöndben, de körülöttünk zajos minden. A mólónál hajó kürtöl, a kikötői öbölben, a vendéglő tera­szán zenekar harsog, elhallatszik a fáig, amely már vastag törzsű, dél­ceg, igazi férfikorba érett fa. Emlék­szik-e még zsenge ifjúságára, amikor Tagore verset írt hozzá ? Ha nem vagyok többé a földön, a fám, Susogtasd tavasszal megújuló leveleid Az erre vándorlók felett. A költő szeretett, míg élt. A beat-zenekar is szerelemről har­sog. Én Tagorénak hiszek : csak ilyen sejtelmesen, halkan lehet szerelmet TIHANYI ALAPÍTÓ LEVÉL Jókai első füredi látogatásáról, 1857-ben tudomást szerzett a tihanyi apát, s nyomban négyesfogatot kül­dött érte, hogy jöjjön át Tihanyba is. Így tudja ezt Lipták Gábor író, a Balatonvidék kultúrtörténésze, aki­nek az adatait sűrűn idézem. Né­gyesfogatok ma nem járnak az aszfaltúton, de az autóbusz tíz per­cenként indul Füredről Tihanyba és külön meghívó nélkül is felülhetünk. Maga a félsziget hívogat barátsá­gosan. „Úgy fekszik ott Tihany a Balaton­ban, mintha a Bakony vízbe mártaná a lábát." Vas Gereben látta így a múlt szá­zad közepén. Ilyennek rajzolta le Jó­kai is. Sűrű erdők, sziklák, s fölöttük a kéttornyú apátsági templom. Szá­zadokon át élt ez a kép : Tihanyba az északi és déli part jórészéről el lehetett látni. Kulcshely volt minden­képpen, háborúk, dúlások, szenvedé­sek tanúja. A szőlőskertekben néha ma is régi ágyúgolyóbisok kerülnek elő. Az apátság alapító levele 1055- ben kelt, latin szövegében fordul elő az egyik legelső szórvány nyelvem­­­lék, egy fél magyar mondat arról a bizonyos Fehérvárra menő hadi útról. Diákfejjel bevágjuk az adatot, közö­nyösen felmondjuk, ha kérdik, de most beleborzongok az idő reám bo­ruló rétegeinek súlya alatt. Kilenc év­század futott el e falak körül. Fe­hérvár közel ide, a főváros volt ak­kor, most iparközpont, ahol nemrégi­ben országos kiállítás nyílt meg azok­nak a hajdani időknek az emlékeiből. Az apátság emlékeiből is, amely szá­zadokat­ őriz, titkokat és tanulságo­kat. A kódex s benne a félszeg fél­mondat egy ismeretlen másoló barát titkát zárja magába. A tihanyi félszi­get még vad erdőség volt akkor, tisztásain szegényes halásztanyák­kal. Egy új alapító levelet írnak mostan­ság megint Tihanyban. Az egyik leg­szebb balatoni üdülőváros alapjait helyezik el. Nyaralók, villák ugranak ki­ a parasztházak közül. Az erdőből park lett, az ösvényekből sétány, az új autósztráda. Az építkezés lázában és iramában azonban eltűnt valami, a nevezetes visszhang. Oh, Tihanynak h­ajadó leánya ! Csokonai Vitéz Mihály még a tiha­nyi echónak panaszolta el bánatát, Lilla hűtlenségét. Hiába kiáltanám szét a verset, hiába hahóznék, a visszhang nem válaszolna. Beépült a hegyoldal, a Bakony vízbe mártott lába, más lett a táj akusztikája s a visszhang nem válaszol többé. KESZTHELY RANGJA Megint Jókaiék nyomában járunk. Ezúttal hajóval. A múlt század köze­pén a „Kisfaludy" nevű gőzösön tet­ték meg az utat Balatonfüredtől Keszthelyig. Badacsonyban kikötöttek, noha akkoriban itt még csónakba kellett átszállni, hogy az utas a part­ra juthasson. Mi rövidítünk : Bada­csonyban szállunk hajóra, Keszthely felé indultunkban. Idáig vonat­ko­zott, de itt le kellett szállnunk : csábí­tott a szőlőhegy romantikája. Mogorva, nagy hegy a badacsonyi. Neve sem valami vonzó : Koporsó­hegy. Ki nevezhette el így (még ha alakja szerint van is valami hasonló­ság közte és egy koporsó között) azt a negyet, amely olyan pompás boro­kat terem ? Autóbuszon kapaszko­dunk fel a jómódú falu utcáin, már a szőlőföldek között kanyargunk, las­san emelkedünk ki a tájból és elénk terül, mint zöldesszürke szőnyeg, a Balaton széles szalagja. A hajók já­tékszerek innen nézve, a somogyi part belesimul a vízbe (vagy a víz kúszik fel a partra ?), a falusi porták is összezsugorodnak. A szőlő ural mindent, a tájat, az arányokat, a jó­zanságot és a mámort. Badacsonyban illik fent a szőlőhe­gyen megebédelni. Szívesen is látják a vendéget, pénztárcája szerint egy elegánsabb állami és egy szerényebb szövetkezeti vendéglőben. Ez utóbbit választjuk, mert különben is, egy pin­ce mélyén van, valódibb a hangulat és igazibbul muzsikálnak benne. A bogrács-gulyás után a Szürkebarát íz­lik igazán, a muzsikusok odajönnek az asztalunkhoz, most kell megírni haza a képeslapokat, ebben a han­gulatban. Délután ötkor záróra. Talán abból az időből maradt vissza szokásnak, amikor a szürkülettel együtt betyárok is be-beállítottak az ivókba. Sobri Jóska volt erre a leghíresebb sze­génylegény, becsületes nevén Pap József, egy vasi kanász fia és nagy­­nagy haragok bosszújója. Fő búvóhe­lye a gyöngyösi csárda, ide nem messze, Sümeg irányában.­ Sobri-nó­­tát húznak, hogy teljes legyen a han­gulat. Sobri Jóska mostan éli világát... Fiatalok ülnek a szomszéd asztal­nál. Fújják nagy indulattal, de a nóta végén aztán szeliden felállnak, csönd­ben fizetnek, és sietve kiáradnak a­­pince elé. Indul a busz le a völgybe. Gyerünk. Szürkületkor érkezünk meg hajóhá­ton Keszthelyre. Jobbra Szigliget , káprázatos táj, kék víz, zöld hegyek, várromok, parasztházzal, a Balaton­nak ez a csücske talán a legfestőibb S a vidék és a mögötte következő sümegi hegyrom némán őrzi a két Kisfaludy, a kesergő és boldog sze­relem Sándorának és a bohém, bol­dogtalan Károlynak az emlékét. Ezt visszük magunkkal Badacsonyból, a Szürkebarát fenséges ízével együtt. Keszthely nagyvárosi külsővel fo­gad. A kikötő mellett, közvetlenül a parton épülőben a télen is lakható nagyszálló, a Helikon. Már nevével felidézi a keszthelyi kultúra hagyo­mányait. Jaj, csak el ne olvassa ezt valamelyik régész. Ők keszthelyi kul-' túrának az avar uralom itt feltárt emlékeit nevezik : a sírokban talált kopjákat, kengyeleket, őveket, a med­vefogból készült amuletteket s egy szíjvéget, amely szőlővesszőről­­csün­gő fürtöket ábrázol. Lámcsak, az avarok is szerették a jó bort, nemhiá­ba voltak a Balatonvidék lakói ! Ré­gészek szerint ez a keszthelyi kultúra. De Festetics György jóval későbbi te­vékenységét inkább megilletné ez a jelző. Ez a gróf ugyanis Európa első rendszeres mezőgazdasági főiskolá­ját, a Georgikont alapította meg itt 1797-ben. Úgy kell ezt értenünk, hogy ő állta ennek az alapításnak minden költségét. Igaz, volt hozzá pénze, lé­vén Keszthely és a környék egyetlen ura és parancsolója. Költhette volna­ ugyan másra is a pénzét, egynéhány mágnástársához hasonlóan. A Geor­­gikon felállítása után a Helikon ün­nepségeket indította el 1816-ban, a művészetek szent hegyét varázsolta a keszthelyi dombokra. A Helikon je­lentőségét abból is érzékelhetjük, hogy Berzsenyi Dániel — szintén e táj fia — ódában köszöntötte az összejöveteleket, így szerzett rangjukra ma is büsz­kék a keszthelyiek. Elsétálunk a Fes­­tetics-kastély előtt, a kerítésen át les­hetünk be, éppen renoválják. Keszthely rangját emlegettem. Va­laha a Balaton fővárosának nevezték. Itt áll a Balatoni múzeum. Kétségte­lenül a legvárosiabb település. De a legmesszebb esik Budapesttől, egy ideig Siófok, Füred mögé szorult. Most kap életmagra megint, építke­zik, szépítkezik a város és lakossága. Strandfürdője máris a legszebb, utcái gondozottak s ha majd a renovált Festetics-kastély is újra megnyitja ka­puit, ha a Helikon szálló is elkészül, a fővárosi rangot visszahódítja újra. A DÉLI PART: EGYETLEN ÜDÜLŐTELEP Keszthely alatt kanyarodik egyet a vonat, s aztán mintha egy hatalmas, majdnem hetven kilométer hosszúsá­gú városon haladna át. Ennek a vá­rosnak vannak nagyobb terei, emele­tes házakkal, falusias külső negyedei, köztük erdőségek, parkok, sétányok. De valójában­ szinte egybeépült már az egész somogyi partvidék. Ez a családi nyaralók, az apró vállalati üdülők végtelen telepe. Az északi parton épültek a nagyszállók (köztük a füredi Marina, Magyarország egyik legnagyobb hotelje), a délin a mote­lek, nyári lakok, amelyek közül néha ugrik ki (Siófokon például) egy-egy óriásszálló. A vonatablakból villák felírása is jól látszik. Egyik-másik tréfás kedvű tulajdonos ezt vésette fel : Vá­r-lak, Vágyta-lak, Kívánta-lak.. Monogram helyett életérzés került a homlokzatokra. E családias házakban nemcsak bu­dapestiek nyaralnak. Megerősít eb­ben az egyik hetilap cikkírója, Novo­­bóczky Sándor : „Kiderült, a közölt számadatokból, hogy a legnagyobb balatoni idegenforgalmi szállodát nem a Pannónia és nem a Hungária, hanem a lakosság üzemelteti. Körül­belül 24 000 privát szobát adnak ki a balatoni villákban, nyaralókban, ezeknek mintegy 40 százalékát külföl­diek veszik igénybe. Megfigyelték, hogy az idegen — ha választhat — inkább beköltözik egy közepesen kom­fortos villába, ahol otthonosan lak­hat, esténként a teraszon vendégeket fogadhat, kocsijával az udvarban parkolhat, mint egy mégoly elegáns szállodában. A tó körül a nyaralók kertjeiből kikandikáló idegen rend­számú autók statisztika nélkül is er­ről a privatizálódó idegenforgalom­ról tanúskodnak". Fonyód, Boglár, Lelle, Balatonföld­­vár... Mindenütt otthonosan megáll a gyors. Innen, Földvárról nagyszerűen látni a tihanyi félsziget tóba lépő csücskét. Itt a legkeskenyebb a tó, itt járnak a kényelmes kompok. Szár­szó... Kattog a vonat. Nézem az ar­cokat a fülkében. Mire gondolnak most ? Kinek jut eszébe, hogy itt eze­ken a síneken kattogtak át a kerekek József Attila fölött ? A vonatok to­vasietnek. Siófok, szállodasorok, sétálók, félig Budapest ez, külsejében is, hangulatá­ban is. Szabadi sóstó. A vonat domb­ra visz fel, innen olyan a látvány megint, mint a badacsonyi pince ud­varáról. A Balaton itt a legszélesebb, s itt tűnik a legcsendesebbnek. A délutáni nap mintha minden színét ki akarná teríteni a víztükörre : zöl­des, kékes, barnás sávok vibrálnak egymás mellett. A fény óriási oszto­­ráján színes gyolcsot sző önmagából. S e fényszigeteken vitorlások sikla­nak át. Mégiscsak szél lebeg odalent, belekap a vitorlákba. A költőt idézik fel megint, Illyés Gyulát, aki szerint ez a látvány, a balatoni vitorlás öröm annak",akit benne ül s öröm annak aki nézi. „Nem tudom melyik is a több öröm". Beke György joguk, a szavazatok száma pedig az A tihanyi Zsikó A­zé lesz ez a föld — mu­tatott a király a távoli, partok felé —, aki elő­ször érinti meg a kezé­vel. A király két fia majd­nem egyszerre ugrott csónakba és evezni kez­dett az Ír-tenger hideg, tajtékzó hullámain. Hosszú ideig egymás mellett haladt a két csónak, majd az ■ idősebbik fiú váratlanul előre­tört. Már csak néhány evezőcsapás választotta el a parttól, amikor a kisebbik előrántotta kardját, na­gyot suhintva vele levágta saját bal karját, majd jobbjával megra­gadta és a partra hajította, így te­hát az ő keze érintette meg elsőnek a partot és övé lett a zöld sziget. A legenda szerint így hódították meg az ír szigetet az angolok, s an­nak emlékét őrzi ma is Észak-Íror­­szág címerében a véres kéz. A való­ságban persze Írország meghódítása nem egészen így zajlott le. 1171-ben II. Henrik angol király idején kezdő­dik meg Írország leigázása, amikor az angol-normann bárók (a Hódító Vilmossal Angliába érkezett nor­mann lovagok utódai) megvetik lá­bukat a mai Dublin környékén. Ezt követően 1295-ben Kelet-Írország­­ban megalakul az angol bárók par­lamentje. Röviddel rá, 1315-ben ki­tör az első nagy angolellenes felke­lés, 1494-ben az angol parlament kimondja, hogy az ír parlament tör­vényei csak angol jóváhagyással ér­vényesek. A XVI. és a XVII. szá­zad fordulóján Észak-Írországban (Ulster grófságban) letelepítenek 120 000 protestánst, főleg skótokat. Katolikus íreknek ettől kezdve nem lehetett több mint 1 hektár földjük és nem tarthattak lovat. 1641-ben újra kitör az angol-ellenes felkelés, amely a lakosság teljes egyhar­­madának életébe kerül. 1798- ban újabb felkelést fojtanak vérbe. 1800-ban aztán az Unió-törvény proklamálja Nagy-Britannia és Ír­ország Egyesült Királyságát. A múlt század közepén a máig is nevezetes írországi éhínség következtében meghal egymillió ember és további másfél millió kivándorol az Egyesült Államokba. 1916-ban, az első világ­háború kellős közepén, újabb felke­lést vernek le az angolok. A fel­kelés ismét kitör 1919-ben, s Lon­don végül is kénytelen-kelletlen engedményekre kényszerül. Az 1921 február 6-i angol-ír szerződés értel­mében a sziget déli és középső ré­sze dominiumi státust kapott ír Sza­bad Állam néven, míg Észak-Íror­­szág, vagyis Ulster, továbbra is az Egyesült Királyság része maradt. (Azóta lett Anglia hivatalos neve Nagy-Britannia és Észak-Írország Egyesült Királysága). A második világháborúban az ír Szabad Állam semleges maradt. 1948 december­éb­én pedig a Szabad Állam szenátusa kikiáltotta az Ír Köztársaság teljes függetlenségét s a köztársaság ki­vált a Brit Nemzetközösségb­ől is. Ma tehát az Ír sziget déli és közép­ső része a független Ír Köztársaság­hoz tartozik, míg Észak-Írország ál­­lamjogilag változatlanul Nagy-Bri­tannia része, akárcsak Skócia vagy Wales. Igaz, közigazgatási és jogi, szempontból Ulster bizonyos auto­nómiával rendelkezik : képviselteti ugyan magát a londoni parlament­ben, de a helyi törvényhozást saját parlamentje látja el, saját kormánya van, s a közigazgatási teendőket a lakosság által választott helyi szer­vek végzik. Lassacskán immár két esztendeje, hogy Ulster neve majd minden héten szerepel a lapokban a protes­tánsok és katolikusok közötti össze­tűzések kapcsán. Belfastban, Lon­­donderryben, Armaghban és a többi északír városban ma is éjjel-nappal cirkálnak az angol hadsereg járőrei, a katolikus negyedet a protestánsok lakta városrészektől szögesdrót vá­lasztja el, ám az incidensek mégis újra meg újra ki-kirobbannak. Ezek az ellenségeskedések látszatra vallá­si jellegűek, a valóságban azonban persze távolról sem valamiféle fa­natikus hívők „vallásháborújáról“ van szó. Ennek a „vallásháború­nak“ ugyanis mindössze annyi a ,,felekezeti“ háttere, hogy Ulsterben a lakosság kiváltságos rétegeihez mind a mai napig főleg azoknak a leszármazottai tartoznak, akik annak idején protestánsokként beteleped­tek ide. A hatalom, a befolyás és az an­yagi javak nagy része a protes­tánsok kezében összpontosul, ők pe­dig féltékenyen őrzik a hatalom szerveiben és a gazdasági életben biztosított pozíciókat. Észak-Íror­­szágban így például csak az ingat­lantulajdonosoknak van szavazati ingatlanok számától függ. Egy-egy gazdagabb háztulajdonos , így tehát tizenöt-húsz szavazattal is rendelke­zik. Így jöhetett, létre egyebek között az a visszás helyzet, hogy L­ondon­­derryben, ahol a lakosság kétharma­da katolikus, a városi tanácsban a hatalom majdnem kizárólag a pro­testánsok kezében összpontosul. A katolikusok Ulster „négerei“. S moz­galmuk is az egyenlő jogokért sok­­mindenben hasonlítható az ameri­kai néger­­polgárjogi mozgalomhoz. Persze súlyos hiba lenne leegy­szerűsíteni a dolgokat és azt hinni, hogy a katolikusok egytől-egyig szegények, míg a protestánsok kivé­tel nélkül gazdagok. Mindenesetre tény, hogy az uralkodó réteg igyek­szik még a protestáns munkások­ban is a privilegizáltság illúzióját kel­teni s a lakáskérdésben, a szakkép­zés vagy a helyi önkormányzat kér­désében a kormánypolitika csak­ugyan kedvez a protestánsoknak. Az északír katolikusok polgár­jogi mozgalma, mint már mondot­tuk, két éve hallat magáról erőtel­jesebben, s nyilván felvetődik a kérdés, hogy milyen eredményeket hozott eddig ez a kétéves harc ? Észak-Írországban elvileg jó né­hány párt tevékenykedik, a hatalom azonban már évtizedek óta az Unio­­nista Párt monopóliuma. Politikai elkötelezettségét illetően az északír kormánypárt közel áll az angol Konzervatív Párthoz és­­nyilván a protestánsok érdekeit védelmezi. A katolikusok polgárjogi mozgalmá­nak fokozódása következtében azon­ban ezen a párton belül is kitörtek a nézeteltérések. Egyes unionista politikusok szakítani próbálkoztak a megkövesedett politikai konzervati­vizmussal s kidolgoztak egy progra­mot, amely­ figyelembe vette a kato­likus lakosság követeléseinek egy részét, a többi között előirányozták az „egy ember — egy szavazat“ el­vének alkalmazását, Észak-Írország közigazgatási beosztásának demok­ratikusabb megváltoztatását, a la­kásépítkezés meggyorsítását, a val­lási megkülönböztetések felszámolá­sát a munkára való alkalmazásnál stb., annál is inkább, mert számol­tak vele, hogy ha ezeket a reformo­kat nem hajtják végre „felülről“, előbb utóbb elkerülhetetlen lesz a robbanás. Észak-Írország hajdani miniszterelnöke, Terence O’Neill is támogatta ezeket az elgondolásokat. A párt szélsőjobboldali elemei azon­ban ekkor sürgősen „liberalizmus­sal“ vádolták O‘Neillt és lemondat­ták a kormányfői tisztségről. Az új kormány, amelyet James Chiches­­ter-Clark vezet, formálisan szintén elfogadta ugyan a mérsékeltek re­formprogramját (mint később kide­rült, ez kizárólag a katolikus kedé­lyek lecsillapítása érdekében tör­tént), de gyakorlatilag semmit sem tett a reformok megvalósításáért. Közben Ulster politikai életének színpadán mind nagyobb szerephez jutottak a szélsőséges politikusok. William Craig volt belügyminiszter, az ultrák egyik vezetője most már például nyíltan hangoztatja, hogy Chichester-Clark nem való a mi­niszterelnöki tisztségre, aki — sze­rinte — „engedékeny és elnéző“ a katolikusokkal szemben, helyette „magafajta“ erőskezű embert java­sol kormányfőnek. Ugyancsak a szélsőségesek pozícióinak erősödé­séről tanúskodik, hogy Jan Paisley protestáns lelkészt, a konzervatívok egyik leghangosabb szószólóját be­választották a helyi parlamentbe. A szélsőséges elemek nemrégiben újabb teret nyertek a kormányban is Robert Porter belügyminiszter le­mondása után, aki a két vallási kö­zösség meg­békülését szorgalmazta. Az ulsteri kormány jobbszárnyán az utóbbi időben , tehát határozottan megerősödött a fanatikus ultra­poli­tikusok befolyása, akik a „protes­táns teljhatalom“ és a katolikus szegényrétegek teljes jogfosztását tekintik céljuknak. Ezzel párhuza­mosan nyilván aktivizálódtak a szél­sőségesek a katolikusok táborá­ban is. Bonyolítja a helyzetet, hogy a szomszédos Ír Köztársaságban is egyre többen követelik „Ulster sa­nyargatott katolikusainak megmen­tését“. (Az Ír Köztársaság ma is ér­vényben lévő, 1937 július elsején elfogadott alkotmánya kimondja, hogy az egész ír sziget Írország nemzeti területe és hogy az ír tör­vények csak ideiglenesen nem érvé­nyesek Észak-Írországban. Észak- Írország egyesítése az Ír Köztársa­sággal program­ célkitűzése a köz­társaság legfontosabb partjainak is.) Az észak-írországi katolikus ultrák persze szintén támogatják ezeket a terveket. Néhány hónappal ezelőtt éppen ezzel összefüggésben robbant ki egy botrány, amelynek következtében több minisztert me­nesztettek a dublini (ír Köztársa­ság) kormányból. A botrányt­ az okozta, hogy a lemondásra kénysze­rült miniszterek fegyvercsempészés­sel foglalkoztak. A fegyvereket az északír ultráknak küldték. A katoli­kus szélsőségesek akcióival hozták kapcsolatba nemrégiben Patrick Hillerynek, az Ír Köztársaság kül­ügyminiszterének bejelentetlen lá­togatását is az északír főváros kato­likus negyedében, Falls Roadban. ,,Csodálkozom — mondotta ezzel kapcsolatban Chichester­ Clark — , hogy egy állam külügyminisztert annyi udvariatlanságról tehet tanú­­bizonyságot, meglátogatva Éiszak- Írországot anélkül, hogy erről érte­sített volna engem vagy az észak­írországi kormányt. Annál is in­kább, mert jelenleg a helyzete na­gyon komoly. Ezt a látogatást nem tekinthetem hasznosnak. Ellenkező­leg : sajnálatosnak tartom.“ A helyzetet a továbbiakban még bonyolultabbá teszi, hogy a zavar­gások elfojtására, a katolikusok és a protestánsok állandó összecsapá­sainak megakadályozására a­ brit kormány csapatokat vezényelt Észak- Írországba. A csapatok egy részét nemrégiben hazarendelték, de az Ulsterben állomásozó angol katonák száma még így is tízezer körül mo­zog. (A napokban az angol sajtóban megjelent egy karikatúra, amely szerint a Buckingham-palota — a királynő palotája — előtt ezentúl csak másodnaponként lesz őrségvál­tás, mert az észak-írországi helyzet folytán Londonban nem maradt ele­gendő katona. Ez persze csak vicc, de jellemző.) Nehéz dolguk van ilyen körülmé­nyek között mindazoknak, akik az északír polgárjogi mozgalmat ki akarják szabadítani a mindkét oldal ultrái által előidézett helyzetből. A polgárjogi harcosok egyik legnép­szerűbb vezetője, az alig huszon­három éves Bernadette Devlin, a brit parlament legfiatalabb képvise­lőnője, mindenesetre ezért küzd. ,,Értsék meg végre — mondotta a londoni alsóházban — hogy itt tár­sadalmi harc folyik, nem pedig val­lásháború“. Bernadette Devlinnek saját szavai szerint — az a célja, hogy a katolikusok és a protestán­sok között „vallásról szó se essék, ezzel szemben mindenkinek ember­hez méltó lakása és munkája le­gyen“ Bernadette nem szereti, ha katolikus voltát emlegetik, s büszke arra, hogy választói között legalább ezerötszáz protestáns van. Ami pe­dig a vallási előítéleteket illeti, er­ről mondta nemrég egy polgárjogi harcos, hogy ebben az egész proble­matikában, amely látszólag a kö­zépkorba vezet vissza ,­minden a konzervativizmustól bűzlik, csak „ fegyverek a legmodernebbek­, azok a fegyverek, amelyeket a lakosság ellen bevetnek. Többek között a CS-gáz, amelyet Dél-Vietnamban már régebben kipróbáltak és az Egyesült Államokban is használtál­ a néger- és diákzavargások alkal­mával. A bonyolult északír kérdéskom­plexum nyilván aligha lehet meg­oldható, egyik napról a másikra Sok éves erőfeszítésekre lenne min­denképpen szükség, amíg a gazda­sági bajok orvoslásával, a régóta esedékes reformok életbe léptetésé­­vel, a kirívó szociális meg oktatási igazságtalanságok fokozatos felszá­molásával létrehozható lesz a tartós normalizálás. Andrew McGregor brit publicista vallásháború Maudling brit belügyminiszter Belfastban az angol csapatok között 1970. SZEPT. 16., SZERDA

Next