Előre, 1970. szeptember (24. évfolyam, 7096-7121. szám)
1970-09-16 / 7109. szám
ELŐRE 4. oldal NAGYVILÁG 0 NAGYVILÁG 0 NAGYVILÁG 0 NAGYVILÁG 0 NAGYVILÁG 0 NAGYVILÁG BARANGOLÁS A BALATONNÁL HAJNAL ALMÁDIBAN Előbb a tó ébred, kinyitja szemét, sötétlő vize magába szívja a kelő nap fényét, és egyszerre kivilágosodik. A lusta sötétbarna színréteg mintegy megemelkedik, lehámlik a tó testéről, s az eleven kékség végigfut alatta a nyugati partok felé. Ezt a színcsodát csak festő érzékeltetheti, oktalanság volna Bernáth Aurél Mészöly Géza vagy Rippl-Rónai ecsetjével valamiféle versenyt megkísérelnem. Inkább a felrezzent tóra figyelek, s látom, hogy mégsem ő ébredt elsőnek : a nádasok rejtekjeiben, deszkapallókon horgászok várják a hajnali szerencsét. Úgy ülnek moccanatlanul, mintha emberalakú szikladarabkák lennének, s ezredévek óta közönyös nyugalommal fogadnák a friss hajnalokat. Éppen 22 ezer éves a Balatonvízbe hullott egykori virágporszemek alapján határozta meg keletkezési idejét egy buzgó archeológus), az utolsó eljegesedés idején jött létre. Ki kellett volna kutatnia azt is, mióta van hal a Balatonban, s akkor tudnák, hogy mióta halásznak benne. Ember azóta él ezen a tájon : a víz táplálta, a nádas elrejtette. Ideális lakhely lehetett. A tó után ébred a falu. Házai enyhén lejtő hegyoldalba kapaszkodnak. Ki tudja, hányadik háznemzedékek ülnek a régi fundamentumokon? Földművelők és szőlősgazdák lakták századokon át, akik csak karmaikat hajtották le itatni a tóhoz. A falu házsorain, mint valami különös kőzetrétegeken, leolvashatom a Balaton fürdőhellyé válásának történetét. A hegyoldalból a part felé tartva csinosodik, válik mint modernebbé és elegánsabbá a falu, hogy közvetlenül a partszegélyen már óriásszálló és motel jelezze a mai arányokat és igényeket. A Balaton lágy, selymes vizét a Bakony hegység és a tengernyi tó találkozásának romantikáját, az itteni fürdőzés örömét és gyógyító hatását írók fedezték fel a múlt század elején. A romantika hatására e világ más tájain is az ember akkor kezdett érzékenyebben figyelni a tájra maga körül. Baráti Szabó Dávid, Batsányi János, meg Berzsenyi Dániel, a két Kisfaludy, ők a Balaton igazi felfedezői, utánuk jönnek a festők és a tervezőmérnökök, majd a gyógyulást és pihenést keresők. (Igaz, hogy már egy századdal előttük vak Bottyán, a híres kuruc tábornok azért tette át Keszthelyre dunántúli hadiszállását, hogy a harci szünetekben a köszvényét kezelhesse Hévizén). Vitorlás siklik a tó vizén valahová a ködös másik part felé. Szerencsére nem látni a déli partszegélyt, ébredéskor először arra tekint mindenki. Ha a somogyi part tejködbe burkolózik, ma is szép idő lesz. A strand felől vidám kiáltások. A horgászok csomagolhatnak is a közelben. A telcsárdák előtt reggelijükre várók. Az egyik lacikonyhán kolbászt kínál a helybeli, téesz elárusítója : ma éjszaka vágták a disznót. A hajnal itt egyszerre csap át a reggelbre, a nap áttüzesedik fölöttünk, van aki máris az árnyékot keresi. A partszegélyen a bójákig és azon túl is a tó megtelik fürdőzőkkel. Repülőgép száll alacsonyan a bóják vonalán, a mentőszolgálat gépe. Csakugyan teljes lett a reggel. Különösen, hogy a budapesti gyors is befut, ömlik a kocsikból az ember, legtöbbek a víz felé indul egyenesen. Azt nézem, hogy vajon számolja-e valaki őket? Azt olvastam egy statisztikában, hogy nyaranta három millió látogatója van a Balatonnak. Minket sem számoltak meg, hiszen nem beutalt üdülők vagyunk, hanem afféle modern vándorok — valahol csak akad szállás nekünk is alapon — körül a Balaton mentén. S valahogy ettől a gondolattól, már tudniillik, hogy nem vagyok benne a szigorúan megszámolt hárommillióban, könnyebbnek és vidámabbnak érzem magam. A nádasok hajdani szegénylegényeinek szabadságörömét élem át : kibújtam a civilizáció rideg statisztikáiból... TAGORE FÁJA FÜREDEN A nagy hindu költő és filozófus felgyógyulásának emlékére ültetett el egy csemetét a füredi parkban. Egy másik irodalmi élmény is feltámadt bennem és Füredre vonz : Jókai Aranyembere. Füreden írta a regényt, ezen az egyszerű íróasztalon, amely a Jókai emlékmúzeum egyik termében áll, a liliomos díszítésű bőrkarosszék mögött, könyvesszekrénye, saját festménye és csillagvizsgáló látcsöve előtt. Úgy tartja a szóhagyomány, hogy a látcsövet nemcsak az író használta az égi titok kikémlelésére, hanem a füredi villa nagyaszszonya is, Laborfalvi Róza. Az időben Füredre Siófokon át lehetett jönni (az északi parton csak 1910-ben épült meg a vasút), Siófokig vonattal, onnan meg hajóval át a Balatonon. Róza asszony kiállt a látcsővel a verandára, és már a gőzös fedélzetén megpillantotta az érkező Jókait. Esztendőkön át itt töltötték a nyári hónapokat. Ők építették ezt a villát, amelyik másfél évtizede múzeum, az egyetlen Jókai emlékház. Nem csak nyaralások voltak azok, hiszen Laborfalvi Róza gyakran fellépett közben a füredi kőszínházban, Jókai pedig egész nap szorgalmasan dolgozott. A sétányokon, a már akkor is híres füredi parkban alig-alig látták. Száz kötetet csak ilyen önhajszoló munkával lehetett megírni, romantikus látomásait vagy csöndes szomorúságait e művekbe menekíteni. Nyolc hét alatt született meg itt Az aranyember, lázas munkával, titkolt epekedés közepette. Mikszáth, a híres Jókai-életrajz írója a regény bájos hősnőjét, Noémit, létező személynek tartja, állítólag Jókai gyámleánya volt (egy szabadságharcos tiszt árvája), aki iránt az író szerelemre gyúlt, és itt Füreden találkozott vele. Semmilyen hiteles tanúsága sincs se a múzeumban, se másutt ennek a szerelemnek, de árulkodik a gyöngéd leányábrázolás és árulkodik maga Timár Mihály alakja, akibe Jókai kicsit saját magát álmodta bele. A Senki szigete pedig az idilli boldogság valóságosan nem létező helye ábrándképeiben . Talán éppen ez a szoba volt igazánból a Senki szigete. A falak némák, őrzik a titkot. Jókai vall helyettük : „A regényírónak ébren is kell látni s álmodni is kell tudni". Csöndesen járjuk a szobákat, nézegetjük a Jókai család használati tárgyait, Jókai kardját, díszruháját, Laborfalvi Róza bútorait, ruháit, aztán a gótikus olvasóállványt, a képzőművészek ajándékát, amelyet ötvenéves írói jubileumán küldtek Jókainak, Jókai festményét édesanyjáról, családja tagjairól, festők képeit Jókairól, köztük a híres Barabás Miklós rajz másolatát. Sokan térnek be a villába, Füred a Balatonvidék egyik vonzópontja, dísze. De a sok látogató s az író hajdani használati tárgyai, kedves emlékei ellenére is rideg hűvösséget érzek magam körül. A villára boruló nagy fák miatt? A kimérten sétáló teremőrök miatt ? Feszes, nyomasztó, múzeumi a hangulat. Aztán az utolsó teremben, a hátsó verandán, Jókai kerti szerszámaival együtt (mindig szenvedélye volt a kertészkedés) könyveire találok. A százkötetes ünnepi díszkiadásra, majd idegen nyelvekre fordított regényeire. Jókai a legtöbbet fordított magyar, prózaíró ma is, bizonyítják a friss kötetek. Ezek a könyvek nemcsak múzeumi tárgyak. Ki lehet kölcsönözni őket, le lehet ülni a fonott karosszékekbe és olvashat az ember kedvére egészen zárásig. Az egyik székben ül is valaki, diákgyereknek nézem. Kezében Az aranyember. Vajon tudja-e, hogy ez volt Jókai legkedvesebb könyve? Nem kérdezem meg, nem szabad széttörnöm az illúzióimat. Hiszen a romantika házában vagyunk. S ettől az elmerülten olvasó diákgyerektől a múzeumi tárgyak között egyszerre otthonos melegség támad. Nem messze ide a park, a tó partján, a szívkórház közelében. Hányszor járt e sétányokon Rabindranath Tagore 1926-ban, azon az őszön, amikor itt gyógyíttatta magát? Egy másik költő, a kortárs Illyés Gyula, a Balaton szerelmese azt írja, hogy ez a tó még a természet része, azért gyógyítja meg a szívbetegeket, az orvosok is gyógyítanak, de a fák, a hullámok, az illatok és a csillagok is. „A betegek igazánból nem az ágyban, nem fektükben gyógyulnak meg, hanem jártukban, ültükben, a parton és a parkban. Vannak igaz, gyógyvizek, vannak gyógy-séták, gyógy-tornák. De legtöbbet érnek a gyógy-gondolatok". Sétálunk csöndben, de körülöttünk zajos minden. A mólónál hajó kürtöl, a kikötői öbölben, a vendéglő teraszán zenekar harsog, elhallatszik a fáig, amely már vastag törzsű, délceg, igazi férfikorba érett fa. Emlékszik-e még zsenge ifjúságára, amikor Tagore verset írt hozzá ? Ha nem vagyok többé a földön, a fám, Susogtasd tavasszal megújuló leveleid Az erre vándorlók felett. A költő szeretett, míg élt. A beat-zenekar is szerelemről harsog. Én Tagorénak hiszek : csak ilyen sejtelmesen, halkan lehet szerelmet TIHANYI ALAPÍTÓ LEVÉL Jókai első füredi látogatásáról, 1857-ben tudomást szerzett a tihanyi apát, s nyomban négyesfogatot küldött érte, hogy jöjjön át Tihanyba is. Így tudja ezt Lipták Gábor író, a Balatonvidék kultúrtörténésze, akinek az adatait sűrűn idézem. Négyesfogatok ma nem járnak az aszfaltúton, de az autóbusz tíz percenként indul Füredről Tihanyba és külön meghívó nélkül is felülhetünk. Maga a félsziget hívogat barátságosan. „Úgy fekszik ott Tihany a Balatonban, mintha a Bakony vízbe mártaná a lábát." Vas Gereben látta így a múlt század közepén. Ilyennek rajzolta le Jókai is. Sűrű erdők, sziklák, s fölöttük a kéttornyú apátsági templom. Századokon át élt ez a kép : Tihanyba az északi és déli part jórészéről el lehetett látni. Kulcshely volt mindenképpen, háborúk, dúlások, szenvedések tanúja. A szőlőskertekben néha ma is régi ágyúgolyóbisok kerülnek elő. Az apátság alapító levele 1055- ben kelt, latin szövegében fordul elő az egyik legelső szórvány nyelvemlék, egy fél magyar mondat arról a bizonyos Fehérvárra menő hadi útról. Diákfejjel bevágjuk az adatot, közönyösen felmondjuk, ha kérdik, de most beleborzongok az idő reám boruló rétegeinek súlya alatt. Kilenc évszázad futott el e falak körül. Fehérvár közel ide, a főváros volt akkor, most iparközpont, ahol nemrégiben országos kiállítás nyílt meg azoknak a hajdani időknek az emlékeiből. Az apátság emlékeiből is, amely századokat őriz, titkokat és tanulságokat. A kódex s benne a félszeg félmondat egy ismeretlen másoló barát titkát zárja magába. A tihanyi félsziget még vad erdőség volt akkor, tisztásain szegényes halásztanyákkal. Egy új alapító levelet írnak mostanság megint Tihanyban. Az egyik legszebb balatoni üdülőváros alapjait helyezik el. Nyaralók, villák ugranak ki a parasztházak közül. Az erdőből park lett, az ösvényekből sétány, az új autósztráda. Az építkezés lázában és iramában azonban eltűnt valami, a nevezetes visszhang. Oh, Tihanynak hajadó leánya ! Csokonai Vitéz Mihály még a tihanyi echónak panaszolta el bánatát, Lilla hűtlenségét. Hiába kiáltanám szét a verset, hiába hahóznék, a visszhang nem válaszolna. Beépült a hegyoldal, a Bakony vízbe mártott lába, más lett a táj akusztikája s a visszhang nem válaszol többé. KESZTHELY RANGJA Megint Jókaiék nyomában járunk. Ezúttal hajóval. A múlt század közepén a „Kisfaludy" nevű gőzösön tették meg az utat Balatonfüredtől Keszthelyig. Badacsonyban kikötöttek, noha akkoriban itt még csónakba kellett átszállni, hogy az utas a partra juthasson. Mi rövidítünk : Badacsonyban szállunk hajóra, Keszthely felé indultunkban. Idáig vonatkozott, de itt le kellett szállnunk : csábított a szőlőhegy romantikája. Mogorva, nagy hegy a badacsonyi. Neve sem valami vonzó : Koporsóhegy. Ki nevezhette el így (még ha alakja szerint van is valami hasonlóság közte és egy koporsó között) azt a negyet, amely olyan pompás borokat terem ? Autóbuszon kapaszkodunk fel a jómódú falu utcáin, már a szőlőföldek között kanyargunk, lassan emelkedünk ki a tájból és elénk terül, mint zöldesszürke szőnyeg, a Balaton széles szalagja. A hajók játékszerek innen nézve, a somogyi part belesimul a vízbe (vagy a víz kúszik fel a partra ?), a falusi porták is összezsugorodnak. A szőlő ural mindent, a tájat, az arányokat, a józanságot és a mámort. Badacsonyban illik fent a szőlőhegyen megebédelni. Szívesen is látják a vendéget, pénztárcája szerint egy elegánsabb állami és egy szerényebb szövetkezeti vendéglőben. Ez utóbbit választjuk, mert különben is, egy pince mélyén van, valódibb a hangulat és igazibbul muzsikálnak benne. A bogrács-gulyás után a Szürkebarát ízlik igazán, a muzsikusok odajönnek az asztalunkhoz, most kell megírni haza a képeslapokat, ebben a hangulatban. Délután ötkor záróra. Talán abból az időből maradt vissza szokásnak, amikor a szürkülettel együtt betyárok is be-beállítottak az ivókba. Sobri Jóska volt erre a leghíresebb szegénylegény, becsületes nevén Pap József, egy vasi kanász fia és nagynagy haragok bosszújója. Fő búvóhelye a gyöngyösi csárda, ide nem messze, Sümeg irányában. Sobri-nótát húznak, hogy teljes legyen a hangulat. Sobri Jóska mostan éli világát... Fiatalok ülnek a szomszéd asztalnál. Fújják nagy indulattal, de a nóta végén aztán szeliden felállnak, csöndben fizetnek, és sietve kiáradnak apince elé. Indul a busz le a völgybe. Gyerünk. Szürkületkor érkezünk meg hajóháton Keszthelyre. Jobbra Szigliget , káprázatos táj, kék víz, zöld hegyek, várromok, parasztházzal, a Balatonnak ez a csücske talán a legfestőibb S a vidék és a mögötte következő sümegi hegyrom némán őrzi a két Kisfaludy, a kesergő és boldog szerelem Sándorának és a bohém, boldogtalan Károlynak az emlékét. Ezt visszük magunkkal Badacsonyból, a Szürkebarát fenséges ízével együtt. Keszthely nagyvárosi külsővel fogad. A kikötő mellett, közvetlenül a parton épülőben a télen is lakható nagyszálló, a Helikon. Már nevével felidézi a keszthelyi kultúra hagyományait. Jaj, csak el ne olvassa ezt valamelyik régész. Ők keszthelyi kul-' túrának az avar uralom itt feltárt emlékeit nevezik : a sírokban talált kopjákat, kengyeleket, őveket, a medvefogból készült amuletteket s egy szíjvéget, amely szőlővesszőrőlcsüngő fürtöket ábrázol. Lámcsak, az avarok is szerették a jó bort, nemhiába voltak a Balatonvidék lakói ! Régészek szerint ez a keszthelyi kultúra. De Festetics György jóval későbbi tevékenységét inkább megilletné ez a jelző. Ez a gróf ugyanis Európa első rendszeres mezőgazdasági főiskoláját, a Georgikont alapította meg itt 1797-ben. Úgy kell ezt értenünk, hogy ő állta ennek az alapításnak minden költségét. Igaz, volt hozzá pénze, lévén Keszthely és a környék egyetlen ura és parancsolója. Költhette volna ugyan másra is a pénzét, egynéhány mágnástársához hasonlóan. A Georgikon felállítása után a Helikon ünnepségeket indította el 1816-ban, a művészetek szent hegyét varázsolta a keszthelyi dombokra. A Helikon jelentőségét abból is érzékelhetjük, hogy Berzsenyi Dániel — szintén e táj fia — ódában köszöntötte az összejöveteleket, így szerzett rangjukra ma is büszkék a keszthelyiek. Elsétálunk a Festetics-kastély előtt, a kerítésen át leshetünk be, éppen renoválják. Keszthely rangját emlegettem. Valaha a Balaton fővárosának nevezték. Itt áll a Balatoni múzeum. Kétségtelenül a legvárosiabb település. De a legmesszebb esik Budapesttől, egy ideig Siófok, Füred mögé szorult. Most kap életmagra megint, építkezik, szépítkezik a város és lakossága. Strandfürdője máris a legszebb, utcái gondozottak s ha majd a renovált Festetics-kastély is újra megnyitja kapuit, ha a Helikon szálló is elkészül, a fővárosi rangot visszahódítja újra. A DÉLI PART: EGYETLEN ÜDÜLŐTELEP Keszthely alatt kanyarodik egyet a vonat, s aztán mintha egy hatalmas, majdnem hetven kilométer hosszúságú városon haladna át. Ennek a városnak vannak nagyobb terei, emeletes házakkal, falusias külső negyedei, köztük erdőségek, parkok, sétányok. De valójában szinte egybeépült már az egész somogyi partvidék. Ez a családi nyaralók, az apró vállalati üdülők végtelen telepe. Az északi parton épültek a nagyszállók (köztük a füredi Marina, Magyarország egyik legnagyobb hotelje), a délin a motelek, nyári lakok, amelyek közül néha ugrik ki (Siófokon például) egy-egy óriásszálló. A vonatablakból villák felírása is jól látszik. Egyik-másik tréfás kedvű tulajdonos ezt vésette fel : Vár-lak, Vágyta-lak, Kívánta-lak.. Monogram helyett életérzés került a homlokzatokra. E családias házakban nemcsak budapestiek nyaralnak. Megerősít ebben az egyik hetilap cikkírója, Novobóczky Sándor : „Kiderült, a közölt számadatokból, hogy a legnagyobb balatoni idegenforgalmi szállodát nem a Pannónia és nem a Hungária, hanem a lakosság üzemelteti. Körülbelül 24 000 privát szobát adnak ki a balatoni villákban, nyaralókban, ezeknek mintegy 40 százalékát külföldiek veszik igénybe. Megfigyelték, hogy az idegen — ha választhat — inkább beköltözik egy közepesen komfortos villába, ahol otthonosan lakhat, esténként a teraszon vendégeket fogadhat, kocsijával az udvarban parkolhat, mint egy mégoly elegáns szállodában. A tó körül a nyaralók kertjeiből kikandikáló idegen rendszámú autók statisztika nélkül is erről a privatizálódó idegenforgalomról tanúskodnak". Fonyód, Boglár, Lelle, Balatonföldvár... Mindenütt otthonosan megáll a gyors. Innen, Földvárról nagyszerűen látni a tihanyi félsziget tóba lépő csücskét. Itt a legkeskenyebb a tó, itt járnak a kényelmes kompok. Szárszó... Kattog a vonat. Nézem az arcokat a fülkében. Mire gondolnak most ? Kinek jut eszébe, hogy itt ezeken a síneken kattogtak át a kerekek József Attila fölött ? A vonatok tovasietnek. Siófok, szállodasorok, sétálók, félig Budapest ez, külsejében is, hangulatában is. Szabadi sóstó. A vonat dombra visz fel, innen olyan a látvány megint, mint a badacsonyi pince udvaráról. A Balaton itt a legszélesebb, s itt tűnik a legcsendesebbnek. A délutáni nap mintha minden színét ki akarná teríteni a víztükörre : zöldes, kékes, barnás sávok vibrálnak egymás mellett. A fény óriási osztoráján színes gyolcsot sző önmagából. S e fényszigeteken vitorlások siklanak át. Mégiscsak szél lebeg odalent, belekap a vitorlákba. A költőt idézik fel megint, Illyés Gyulát, aki szerint ez a látvány, a balatoni vitorlás öröm annak",akit benne ül s öröm annak aki nézi. „Nem tudom melyik is a több öröm". Beke György joguk, a szavazatok száma pedig az A tihanyi Zsikó Azé lesz ez a föld — mutatott a király a távoli, partok felé —, aki először érinti meg a kezével. A király két fia majdnem egyszerre ugrott csónakba és evezni kezdett az Ír-tenger hideg, tajtékzó hullámain. Hosszú ideig egymás mellett haladt a két csónak, majd az ■ idősebbik fiú váratlanul előretört. Már csak néhány evezőcsapás választotta el a parttól, amikor a kisebbik előrántotta kardját, nagyot suhintva vele levágta saját bal karját, majd jobbjával megragadta és a partra hajította, így tehát az ő keze érintette meg elsőnek a partot és övé lett a zöld sziget. A legenda szerint így hódították meg az ír szigetet az angolok, s annak emlékét őrzi ma is Észak-Írország címerében a véres kéz. A valóságban persze Írország meghódítása nem egészen így zajlott le. 1171-ben II. Henrik angol király idején kezdődik meg Írország leigázása, amikor az angol-normann bárók (a Hódító Vilmossal Angliába érkezett normann lovagok utódai) megvetik lábukat a mai Dublin környékén. Ezt követően 1295-ben Kelet-Írországban megalakul az angol bárók parlamentje. Röviddel rá, 1315-ben kitör az első nagy angolellenes felkelés, 1494-ben az angol parlament kimondja, hogy az ír parlament törvényei csak angol jóváhagyással érvényesek. A XVI. és a XVII. század fordulóján Észak-Írországban (Ulster grófságban) letelepítenek 120 000 protestánst, főleg skótokat. Katolikus íreknek ettől kezdve nem lehetett több mint 1 hektár földjük és nem tarthattak lovat. 1641-ben újra kitör az angol-ellenes felkelés, amely a lakosság teljes egyharmadának életébe kerül. 1798- ban újabb felkelést fojtanak vérbe. 1800-ban aztán az Unió-törvény proklamálja Nagy-Britannia és Írország Egyesült Királyságát. A múlt század közepén a máig is nevezetes írországi éhínség következtében meghal egymillió ember és további másfél millió kivándorol az Egyesült Államokba. 1916-ban, az első világháború kellős közepén, újabb felkelést vernek le az angolok. A felkelés ismét kitör 1919-ben, s London végül is kénytelen-kelletlen engedményekre kényszerül. Az 1921 február 6-i angol-ír szerződés értelmében a sziget déli és középső része dominiumi státust kapott ír Szabad Állam néven, míg Észak-Írország, vagyis Ulster, továbbra is az Egyesült Királyság része maradt. (Azóta lett Anglia hivatalos neve Nagy-Britannia és Észak-Írország Egyesült Királysága). A második világháborúban az ír Szabad Állam semleges maradt. 1948 decemberébén pedig a Szabad Állam szenátusa kikiáltotta az Ír Köztársaság teljes függetlenségét s a köztársaság kivált a Brit Nemzetközösségből is. Ma tehát az Ír sziget déli és középső része a független Ír Köztársasághoz tartozik, míg Észak-Írország államjogilag változatlanul Nagy-Britannia része, akárcsak Skócia vagy Wales. Igaz, közigazgatási és jogi, szempontból Ulster bizonyos autonómiával rendelkezik : képviselteti ugyan magát a londoni parlamentben, de a helyi törvényhozást saját parlamentje látja el, saját kormánya van, s a közigazgatási teendőket a lakosság által választott helyi szervek végzik. Lassacskán immár két esztendeje, hogy Ulster neve majd minden héten szerepel a lapokban a protestánsok és katolikusok közötti összetűzések kapcsán. Belfastban, Londonderryben, Armaghban és a többi északír városban ma is éjjel-nappal cirkálnak az angol hadsereg járőrei, a katolikus negyedet a protestánsok lakta városrészektől szögesdrót választja el, ám az incidensek mégis újra meg újra ki-kirobbannak. Ezek az ellenségeskedések látszatra vallási jellegűek, a valóságban azonban persze távolról sem valamiféle fanatikus hívők „vallásháborújáról“ van szó. Ennek a „vallásháborúnak“ ugyanis mindössze annyi a ,,felekezeti“ háttere, hogy Ulsterben a lakosság kiváltságos rétegeihez mind a mai napig főleg azoknak a leszármazottai tartoznak, akik annak idején protestánsokként betelepedtek ide. A hatalom, a befolyás és az anyagi javak nagy része a protestánsok kezében összpontosul, ők pedig féltékenyen őrzik a hatalom szerveiben és a gazdasági életben biztosított pozíciókat. Észak-Írországban így például csak az ingatlantulajdonosoknak van szavazati ingatlanok számától függ. Egy-egy gazdagabb háztulajdonos , így tehát tizenöt-húsz szavazattal is rendelkezik. Így jöhetett, létre egyebek között az a visszás helyzet, hogy Londonderryben, ahol a lakosság kétharmada katolikus, a városi tanácsban a hatalom majdnem kizárólag a protestánsok kezében összpontosul. A katolikusok Ulster „négerei“. S mozgalmuk is az egyenlő jogokért sokmindenben hasonlítható az amerikai négerpolgárjogi mozgalomhoz. Persze súlyos hiba lenne leegyszerűsíteni a dolgokat és azt hinni, hogy a katolikusok egytől-egyig szegények, míg a protestánsok kivétel nélkül gazdagok. Mindenesetre tény, hogy az uralkodó réteg igyekszik még a protestáns munkásokban is a privilegizáltság illúzióját kelteni s a lakáskérdésben, a szakképzés vagy a helyi önkormányzat kérdésében a kormánypolitika csakugyan kedvez a protestánsoknak. Az északír katolikusok polgárjogi mozgalma, mint már mondottuk, két éve hallat magáról erőteljesebben, s nyilván felvetődik a kérdés, hogy milyen eredményeket hozott eddig ez a kétéves harc ? Észak-Írországban elvileg jó néhány párt tevékenykedik, a hatalom azonban már évtizedek óta az Unionista Párt monopóliuma. Politikai elkötelezettségét illetően az északír kormánypárt közel áll az angol Konzervatív Párthoz ésnyilván a protestánsok érdekeit védelmezi. A katolikusok polgárjogi mozgalmának fokozódása következtében azonban ezen a párton belül is kitörtek a nézeteltérések. Egyes unionista politikusok szakítani próbálkoztak a megkövesedett politikai konzervativizmussal s kidolgoztak egy programot, amely figyelembe vette a katolikus lakosság követeléseinek egy részét, a többi között előirányozták az „egy ember — egy szavazat“ elvének alkalmazását, Észak-Írország közigazgatási beosztásának demokratikusabb megváltoztatását, a lakásépítkezés meggyorsítását, a vallási megkülönböztetések felszámolását a munkára való alkalmazásnál stb., annál is inkább, mert számoltak vele, hogy ha ezeket a reformokat nem hajtják végre „felülről“, előbb utóbb elkerülhetetlen lesz a robbanás. Észak-Írország hajdani miniszterelnöke, Terence O’Neill is támogatta ezeket az elgondolásokat. A párt szélsőjobboldali elemei azonban ekkor sürgősen „liberalizmussal“ vádolták O‘Neillt és lemondatták a kormányfői tisztségről. Az új kormány, amelyet James Chichester-Clark vezet, formálisan szintén elfogadta ugyan a mérsékeltek reformprogramját (mint később kiderült, ez kizárólag a katolikus kedélyek lecsillapítása érdekében történt), de gyakorlatilag semmit sem tett a reformok megvalósításáért. Közben Ulster politikai életének színpadán mind nagyobb szerephez jutottak a szélsőséges politikusok. William Craig volt belügyminiszter, az ultrák egyik vezetője most már például nyíltan hangoztatja, hogy Chichester-Clark nem való a miniszterelnöki tisztségre, aki — szerinte — „engedékeny és elnéző“ a katolikusokkal szemben, helyette „magafajta“ erőskezű embert javasol kormányfőnek. Ugyancsak a szélsőségesek pozícióinak erősödéséről tanúskodik, hogy Jan Paisley protestáns lelkészt, a konzervatívok egyik leghangosabb szószólóját beválasztották a helyi parlamentbe. A szélsőséges elemek nemrégiben újabb teret nyertek a kormányban is Robert Porter belügyminiszter lemondása után, aki a két vallási közösség megbékülését szorgalmazta. Az ulsteri kormány jobbszárnyán az utóbbi időben , tehát határozottan megerősödött a fanatikus ultrapolitikusok befolyása, akik a „protestáns teljhatalom“ és a katolikus szegényrétegek teljes jogfosztását tekintik céljuknak. Ezzel párhuzamosan nyilván aktivizálódtak a szélsőségesek a katolikusok táborában is. Bonyolítja a helyzetet, hogy a szomszédos Ír Köztársaságban is egyre többen követelik „Ulster sanyargatott katolikusainak megmentését“. (Az Ír Köztársaság ma is érvényben lévő, 1937 július elsején elfogadott alkotmánya kimondja, hogy az egész ír sziget Írország nemzeti területe és hogy az ír törvények csak ideiglenesen nem érvényesek Észak-Írországban. Észak- Írország egyesítése az Ír Köztársasággal program célkitűzése a köztársaság legfontosabb partjainak is.) Az észak-írországi katolikus ultrák persze szintén támogatják ezeket a terveket. Néhány hónappal ezelőtt éppen ezzel összefüggésben robbant ki egy botrány, amelynek következtében több minisztert menesztettek a dublini (ír Köztársaság) kormányból. A botrányt az okozta, hogy a lemondásra kényszerült miniszterek fegyvercsempészéssel foglalkoztak. A fegyvereket az északír ultráknak küldték. A katolikus szélsőségesek akcióival hozták kapcsolatba nemrégiben Patrick Hillerynek, az Ír Köztársaság külügyminiszterének bejelentetlen látogatását is az északír főváros katolikus negyedében, Falls Roadban. ,,Csodálkozom — mondotta ezzel kapcsolatban Chichester Clark — , hogy egy állam külügyminisztert annyi udvariatlanságról tehet tanúbizonyságot, meglátogatva Éiszak- Írországot anélkül, hogy erről értesített volna engem vagy az északírországi kormányt. Annál is inkább, mert jelenleg a helyzete nagyon komoly. Ezt a látogatást nem tekinthetem hasznosnak. Ellenkezőleg : sajnálatosnak tartom.“ A helyzetet a továbbiakban még bonyolultabbá teszi, hogy a zavargások elfojtására, a katolikusok és a protestánsok állandó összecsapásainak megakadályozására a brit kormány csapatokat vezényelt Észak- Írországba. A csapatok egy részét nemrégiben hazarendelték, de az Ulsterben állomásozó angol katonák száma még így is tízezer körül mozog. (A napokban az angol sajtóban megjelent egy karikatúra, amely szerint a Buckingham-palota — a királynő palotája — előtt ezentúl csak másodnaponként lesz őrségváltás, mert az észak-írországi helyzet folytán Londonban nem maradt elegendő katona. Ez persze csak vicc, de jellemző.) Nehéz dolguk van ilyen körülmények között mindazoknak, akik az északír polgárjogi mozgalmat ki akarják szabadítani a mindkét oldal ultrái által előidézett helyzetből. A polgárjogi harcosok egyik legnépszerűbb vezetője, az alig huszonhárom éves Bernadette Devlin, a brit parlament legfiatalabb képviselőnője, mindenesetre ezért küzd. ,,Értsék meg végre — mondotta a londoni alsóházban — hogy itt társadalmi harc folyik, nem pedig vallásháború“. Bernadette Devlinnek saját szavai szerint — az a célja, hogy a katolikusok és a protestánsok között „vallásról szó se essék, ezzel szemben mindenkinek emberhez méltó lakása és munkája legyen“ Bernadette nem szereti, ha katolikus voltát emlegetik, s büszke arra, hogy választói között legalább ezerötszáz protestáns van. Ami pedig a vallási előítéleteket illeti, erről mondta nemrég egy polgárjogi harcos, hogy ebben az egész problematikában, amely látszólag a középkorba vezet vissza ,minden a konzervativizmustól bűzlik, csak „ fegyverek a legmodernebbek, azok a fegyverek, amelyeket a lakosság ellen bevetnek. Többek között a CS-gáz, amelyet Dél-Vietnamban már régebben kipróbáltak és az Egyesült Államokban is használtál a néger- és diákzavargások alkalmával. A bonyolult északír kérdéskomplexum nyilván aligha lehet megoldható, egyik napról a másikra Sok éves erőfeszítésekre lenne mindenképpen szükség, amíg a gazdasági bajok orvoslásával, a régóta esedékes reformok életbe léptetésével, a kirívó szociális meg oktatási igazságtalanságok fokozatos felszámolásával létrehozható lesz a tartós normalizálás. Andrew McGregor brit publicista vallásháború Maudling brit belügyminiszter Belfastban az angol csapatok között 1970. SZEPT. 16., SZERDA