Romániai Magyar Szó, 1991. április (3. évfolyam, 389-412. szám)

1991-04-02 / 389. szám

ROMÁNIAI ORSZÁGOS DEMOKRATIKUS NAPILAP - BUKAREST NEM HAGYHATJUK SZÓ NÉLKÜL Mit hoz az április N­agyjából mindannyian tudtuk, mi vár ránk április elsejétől, nemre, korra, vallási meggyőződésre és nemzetiségre való tekintet nélkül. Mert azon kívül, hogy húsvét-hétfőnkre vár­tunk, s hölgytagjaink még az „olcsó időszakban“ összevásárolt tojásokat fes­­tegették, ünnepi falatokat tartalékoltak a drágulás első, viszolyogva várt nap­jaira, nagyjából minden családban ar­ról vitték a szót, hogy vége az önfeledt, bőséges étkezéseknek, a könnyelmű köl­tekezéseknek, az otthoni felhalmozás­nak. Mindenkinek előbb utóbb meg kell tanulnia a fogához verni a garast. Ezt kívánja kinek-kinek legelemibb létér­deke, ez lesz az első nagy életlecke mindannyiunknak, amikor a saját bő­rünkön érezzük majd a takarékos élet­mód elkerülhetetlenségét. Nyugatra szakadt ismerősöm járt idehaza a napokban, családi gyász ve­zette szülőfalujába. Az elutazása előtti estén — talán, hogy találkozásunkat em­lékezetessé tegye, talán az otthoni va­­csoráztatás gondjaitól akart megóvni — elcipelt a legközelebbi luxusvendéglőbe, ahol rám parancsolt, hogy azt és annyit rendeljek, amennyit óhajtok, pénz nem számít. S mivel az étlapon a legolcsóbb fogás is 30 lejnél kezdődött (de olyan is volt, ami elérte a 100-at!), rábíztam a menü összeállítását. Egy fogás húsételt ettünk, zöldsalátával, két üveg közönsé­ges vörösborral és két féldeci whiskyvel A számla ezres nagyságrendű volt. Is­merősöm mosolyogva számolta le a gyűrött, szutykos bankókat, majd csen­­desen megjegyezte: ezért a pénzért — vagyis 5 dollárért, hiszen a hivatalos banklicit aznap is 200 lejesnek ítélte a dollárt — ott, ahol él, alig két szendvi­cset ha kap. Úgy hogy ez a vacsora szinte teljesen ingyen jött neki, ha aka­rom, repetálhatunk... Akkor éreztem talán első ízben kéz­zelfoghatóan és csalhatatlanul, hogy mi­­csoda mélységekig jutott életünk szint­je, ahhoz képest, ami a nyugati de­mokráciákban, minden válságtényezők ellenére is az anyagi biztonság jelenlegi mércéje, öntudatos, dolgos ember szá­mára már-már megfoghatatlan, hogy egész havi munkáját nem értékelik többre néhány vendéglői vacsoránál! Hogy immár nem csak a munkaerejére alapoznak, amit megpróbálnak a lehető legkevesebb nagylelkűséggel megfizetni, ráadásul mindenki az ő zsebéből húzná ki azt a kicsi pénzt is, ami végső me­­menedékként, illúzióként még megma­radt! Ezt hozza hát az április, a húsvéti ün­nepek hátán, immár nem vendéglői szinten, hanem a legutolsó szatócsbolt árjegyzékén is. Egyelőre, miközben munkába igyekeztem, a környékünkön található üzletek Leltár felirattal dísze­legve, zárva várták a kíváncsiak hadát. Az emberek, mondanom sem kell, egy­részt rettegve, ugyanakkor mintha mág­­nes vonzaná őket, szemlélték a kiraka­tok mögött található semmit, ami csak látszólag tűnik olcsónak. Hiszen a leg­nagyobb árat mindig a hiányért fizeti az emberiség, még akkor is, ha a logika azt sugallná: az a drága, aminek nagy az ára. Tudom, tudjuk, az ember nem ostoba: felemelkedés, javulás csakis munka árán lehetséges. De a jelek, amik április utá­ni létünkre utalnak, ezt nemigen lát­szanak igazolni. S akkor hogyan? Hig­­­gyünk még egyszer, vakon, naivul, sor­sunkba beletörődve? Mondjuk tovább is gyermekeinknek, hogy fő a becsület, a tisztesség, az emberség? Aki eddig is ezt mondta, mire jutott? Mindannyian benne vagyunk a csapdában. S félő, hogy csak egymás vállára taposva, egyik a másikat a sárba nyomva, „aki bírja, marja“ tudunk majd egyénenként — esetleg! — kievickélni belőle. CSERE GÁBOR Új TAROM-járatok A TAROM temesvári ügynökségének igazgatója, Dumitru Tomescu tájékoz­tatja a hazai utasközönséget, hogy már­cius 29-től két újabb járat indul be a repülőtársaság keretében — mindkettő érinti a Bega-parti várost. Az első Te­mesvár érintésével Amsterdamba, majd Chicagóba landol, s ez útvonalon minden pénteken közlekedik Boeing 707-es gép. A másik most beinduló járat szombaton közlekedik és Temesvárt Düsseldorffal köti össze. A Temesvárról eddig csütörtökönként Frankfurtba in­duló járat pedig ezután minden pénte­ken közlekedik.­­ (ROMPRES) (ADRIAN SEVERIN ÁLLAMMINISZTER SZERINT:) „DIVERZIÓ “ A SZENÁTUSBAN MÁSODSZOR PEREG A FILM? A húsvéti parlamenti vakáció előestéjén egyfajta földindulásnak lehettünk tanúi a Szenátusban. Az ország drámai gazdasági­társadalmi helyzete, valamint a hatalom politikai döntései némelyekben úgy látszik, lelkiismereti válsághoz vezettek és nyílt színvallásra, kemény döntésre került sor részükről. Természetesen, az egyéni meg­nyilatkozások mögött többrendbeli szemé­lyes okok is meghúzódnak, de mindenkép­pen tisztázódási folyamat jelei... Ezúttal maga a Szenátus elnöke állt a törvényhozó fórum elé, keserű hangú, sze­mélyes vallomással. Kissé rapszodikus esz­mefuttatása — aznap a Románia liberó első teljes oldalán tiltakozó aláírások je­lentek meg, amelyek akadémikusi minősé­gének jogosságát vonják kétségbe, és ez lelkileg mélyen megrázta — a forradalom utáni idők egyik válságos pillanatát jelen­tette, amint azt több szenátor is megfo­galmazná. A nyolcvanegyedik esztendejébe lépő közgazdász drámai szintézisét nyúj­totta gazdasági-társadalmi nyomorúsá­gunknak, melyhez sajnálatosan zárkózik fel a politikai hatalom részéről fenyegető veszedelem. Megállapítja, hogy az ország gazdasága mélypontra zuhant, alig terme­lünk fele annyit, mint 1989 hasonló idő­szakában. És ami még elkeserítőbb: ugyan­ebben a szakadékban támolyog az export is. A Parlament előtt bemutatott minisz­terelnöki jelentés nem nyújtott reális ké­pet a valós helyzetről. Elfedte, azt, hogy az országot gazdasági kollapszus fenyegeti. A kormány súlyos stratégiai hibát követett el, amikor magára hagyta a termelőket. És most úgy kínlódunk, mint egy féllábú em­ber. A kormány, megvádolta őt, hogy elle­nezné a reformokat, éppen ellenkezőleg! De megvalósításuk módjával kapcsolatban más a véleménye. Ha pedig demokráciát hirdetünk, akkor­ meg kell hallgatnunk az eltérő nézeteket is. Miként ezt más alka­lommal is megfogalmazta, az árliberalizá­lás módja, időpontja képezi részéről a vita tárgyát. Ezúttal is kimondja, a végrehajtott árfelszabadítás nem más, mint drágítás, és ezt nem kísérik olyan társadalmi vé­dőintézkedések, melyek a növekvő nyomo­rúságot csökkentenék. Politikai vonatkozásban határozottan megfogalmazza töretlen ragaszkodását a Nemzeti Megmentési Front alapító okmá­nyában foglalt elvekhez. Mogyoróhéjban vázolja a Front párttá való átlakulásának folyamatát, eljutván a mai kritikus hely­zethez, annak két antidemokratikus pil­léréhez. Elsősorban a Konvención elfoga­dott Szervezeti Szabályzatnak — sokak ál­tal vitatott és vehemensen támadott, a nemzeti vezető „intézményesítése“ ellen e­­meli föl szavát és tételesen kimondja: ez utat nyit a diktatúra felé. „Másodszor lá­tom magam előtt peregni a filmet, a dik­tatúra kialakulásának folyamatát“ — és ez természetes döbbenettel tölti el. Az alig cseperedő demokrácia előtt máris ott tor­nyosul az egyszemélyes vezetés veszélye. Maga a Front habitusának megváltozása, az a tény, hogy eltér az alapító dokumentu­mokban foglaltaktól, mely szerint­e széles demokratikus fórumnak egyesítenie kell az összes haladó erőket — mélységes tilta­kozását váltotta ki, s bejelentette, hogy el­határolja magát a Szervezeti Szabályzatban foglaltaktól is. Másrészt a kormány részé­ről am a szándék, hogy kötelezni kívánja a parlamentet, minden körülmények között támogassa programját, azzal a veszéllyel járna, hogy a végrehajtó szerv uralma alá kényszeríti a törvényhozót... És a mód­szer, hogy a Front a Szenátusban ki akar alakítani egy, A reformért nevezetű cso­portot, mely „elit szellemiségével“ fő tá­mogatója lenne a kormány intézkedései­nek (és a maga rendjén őket ezért a vég­rehajtó szerv megfelelő funkciókkal jutal­mazná) — „rendkívüli bölcsességre vall, de vegye tudomásul, Severin úr­­fordult az ülésen részt vevő Adrian Severin állammi­niszterhez, aki a kormány és a parlament közötti kapcsolat védnöke), hogy az intel­ligencia nem menti a rosszhiszeműséget, miként a szépség sem igazolja a prostitú­ciót“... . . A Szenátus elnöke ezen az ülésen csupán néhány gondolatát tárta a testüléti elé, két szenátor viszont már a döntését is. Barbu Petrescu és Balcan. Constantin szenátorok — többek között — az ellenzékkel és a — mindenfajta — kisebbséggel szembeni tole­rancia hiánya miatt, valamint a demok­rácia „nyilvánvaló lábbal tiprása okán“ kilépnek a Front szenátorcsoportjából és függetlenként, csupán választóik és lelki­ismeretük parancsát követve ténykednek szenátorként a továbbiakban. ... És utánuk a vádak, az elmarasztaló szavak zuhatagja. Bár meglepetésükben e­­léggé vérszegény érvekkel és a Front belső szervezési fogyatékosságait akaratlanul is kiteregető véleményekkel — többen pró­­­bálták visszaverni,­­ a szószólók ellen for­dítani a vádakat, nem riadván vissza a sértegetéstől és agresszivitástól sem. Adri­an Severin a Szenátus elnökének mon­dandóját diverziónak minősítette, mely­nek módszere kísértetiesen hasonlít a bol­sevik párt fegyvertárára. Nézetei áldemok­ráciára vallanak, mely a hierarchia és ál­cázott totalitarizmus zsákutcájába vezet. Végső következtetése: az epizódnak nem kell különösebb jelentőséget tulajdonítani, s végtelenül fájlalta, hogy a Szenátus, a­­helyett hogy a napirenden lévő törvény­­tervezet vitájával foglalkoznék, ilyen ál­problémákkal tölti az időt. Mert a való­ságban a kormány és a parlament kapcso­lata — miként azt a miniszterelnök meg­fogalmazta, kit időközben miniszterünk te­lefonon tájékozatatott a történtekről — normális, megfelelő. Személyes tapasztalatunk alapján is ké­telyekkel hallgattuk e minősítést, és csak abban reménykedünk, hátha e röpke par­lamenti vakáció alatt némileg megvilágo­sodnak az elmék, s a két fórum úgy talál közös nevezőre, hogy az köznép javára váljék BÉRES KATALIN SOROK A T. HÁZBÓL , A MÁSODIK MŰTÉT ELŐTT treformminiszterünk, Adrian se­ver­in e­­gyik közeli munkatársával beszélgetek. „Szükség van-e a vállalatok privatizá­lására?“ „Igen“. „A szabadárak beveze­tésére?“ „Arra is.“ „Akkor miért támad­játok oly nevesen az ársiperalizálásért a kormányt?“ E kérdés elhangzása után elővettem a jegyzetfüzetemet és a kormány két köz­gazdász miniszterének, Anton Vatailescu és Eugen Dijmarescu urak Képviselőház­ban mondott beszédeiből, válaszaiból fel­olvastam néhány mondatot. Persze, meg­felelő kiegészítéssel kísérve. Beszélgető­­társam csendben hallgatta. Többek között íme, miket mondott Dij­marescu úr : „316 százalékra kell emelni az élelmiszerek árát és akkor a mezőgaz­daságok és az élelmiszeripart nyereséges­sé változtathatnánk.“ Mindjárt hozzáten­ném, hogy e bűvös határhoz igencsak közelítünk, hiszen április 1-jétől az élelmi­szerek ára 167 és 310 százalék között nö­vekedett. A kormány tagjainak kétségbe­esése onnan ered, hogy tizenegy alapélel­miszernél meghatározták az árak felső határát, amit nem szabad átlépni. Tizen­egy termék miatt nem teljes tehát sze­rintük a piacgazdaság. És nyomatékosan hangoztatták azt is, hogy központi alapból a mezőgazdaság semmiféle összeget nem kap. A termelő vagy megáll a lábán, vagy.... nem lesz ennivalónk. De mielőtt még nagyon megijedne az olvasó, megnyugtatom,, hogy nem kell e fenyegetést szívre venni. Dijmarescu úr bevallotta: tettek félre valamicske pénzt arra az esetre, ha mégis ki kell segíteni a bajból az agrártermelőket. Azt már én teszem hozzá, hogy amikor már látszik, nem fog semmit teremni a föld, akkor mir­d költhetik a pénzt, abban az évben a hiányt csak külföldről lehet pótolni. Amit elszalasztottak tavasszal és nyáron, arra örökre keresztet vethetünk. A reform­­programok kidolgozói válaszhatták vol­na e fejlett gazdaságokkal rendelkező or­szágok példáját, ahol szubvencionálják a mezőgazdaságot, hiszen a nép élelmével, s ezen keresztül az életével nem lehet játszani, de­ nem ezt tették. Reményked­jünk, hogy jó mezőgazdasági évünk lesz. Igaz, az időjósok szerint aszályos eszten­dőnek nézünk elébe, szükség lenne a mű­esőre. De — s most idézem Vatárescu urat — „még senki sem mutatott be egy olyan számítást, mely az öntözőrendszerek kihasználásának hatékonyságát bizonyíta­ná. A tavaly is óránként nyolc­ezer MVZ-tet használtunk el az öntözőrendszereknél, mégis külföldről kellett mezőgazdasági termékeket vásárolnunk." Tehát öntözés szinte nem lesz 1991-ben. És ha lesz, ak­kor is — újból idézek — „csak a növények tövénél, nem tavakat árasztva.“ Ez aztán tudomány! Egyébként Vatánescu úr igazán színesen — de rengeteg cinizmussal a sza­vaiban— beszélve jegyezte meg az ener­giáról a következőket is: „Nem igazságos az, hogy a lakosság az áram kilowattjáért 65 banit fizet, amikor 2,20-at kellene. Ez volt az oka annak, hogy a télen az áram­­fogyasztás a háromszorosára növekedett." Tehát, nem azért melegítettünk rezsóval, villanykályhával, mert újból hidegek vol­tak a fűtőtestek, nem volt tüzelő s a lehe­let meglátszott a szobában, hanem mert olcsó volt az áram! Ezt a logikát mintha évekig hallottuk volna. Az azonban új­donság, hogy miniszterünk kerek-perec kijelentette: „Színesfémipárunk nem kel­lene hogy létezzen, mert milliárdokat visz el. Fel kell számolni!“ Punktum. De te­herautógyártásunk veszteségeire sincs mostanig megfelelő megoldás, kohóipa­runk sem remekel a jelenlegi felállítás­ban ... A honatyák egyike megkérdezte: létezik-e iparág, amit nem kellene fel­számolni? A válasz csattanós igen volt. „Csak az maradjon meg, ami nyereséges. Hagyják a piacot, hogy tegye a magáét." Példát is mondott, hogy erőteljes nyomásra a személygépkocsik javasolt árát 170 000 lejre „csökkentették", a gyár kapujánál . . . ROMÁN GYŐZŐ (Folytatása a 3. oldalon) RÉGMÚLT Ha legénykorom húsvétjaira gon­dolok, akkor elősorban a kántálás (igen, kántálás!) és nem a locsolódás jut eszembe. Az volt ám az igazi él­mény! Miután megvacsoráztunk, úgy el­tűntünk a házból, hogy az otthoniak reggelig színünket se látták, legfel­jebb hangunkat hallották, feltéve, ha a mi csapatunk énekelt majd jóval éjfél után a mi ablakunk alatt. Ma­gunkhoz vettünk egy üveg bort, a bodzafából készített vízipuskát, ol­dalunkra csaptuk a tarisznyát és rendszerint az iskolaudvaron vagy valamelyik tekintélyesebb legénynél gyülekeztünk. Mikor mindenki együtt volt, azok közül, akik számítottak valakinek, választottunk két-három csapatveze­tőt, akik felosztották maguk közt a társaságot. Előbb a jó énekesek kel­tek el, a kappan- és csikóhangúak a legvégére maradtak. A csapatvezetők aztán kisorsolták egymást közt, melyik utcát, falurészt kántálják végig válogatott legénysé­gükkel. A többi már az adott csa­patra tartozott. Közfelkiáltással ki­jelöltünk egy kosarast, aki a kántá­­lásért járó hímes tojást gyűjtötte és becsülettel megvigyázta egészen a hajnali osztozkodásig. HÚSVÉTOK Meghúztuk az üveget és megbeszél­tük a taktikát. P­adának okáért, hogy melyik lánytól ki vegye el a tojást (nem mindig az udvarlója!), melyik ablakon tartsuk be a vízipuskát és mit tegyünk, ha valahol bezárták a kaput vagy elengedték a kutyát. Ez utóbbira alig volt példa. Miként a kaput se volt tanácsos bezárni, mert megesett, hogy az ilyen kapura a falu túlsó végén talált rá gazdája. Mély csend honolt a településen, amikor először csendült fel a már eszméi és a­'KTM' megismert, minden húsvétkor várva várt ének. Ma van húsvét napja, másodéjszakája, jól tudjátok, jól tudjátok! Melynek első napján, Jézus feltámadván, dicsőségben, dicsőségben! ☆ Meghagyta ő régen, még földi gyermekkorban, gyermekkorban. Hogy a szép leányok, készítsék el húsvét napra, húsvét napra! . , ☆ Piros tojás lészen, tizenkét pár életében, maguk készen. a számunkra, mi számunkra. Mert ha nem úgy lészen, vízipuskám készen számotokra, számotokra! ☆ Ablakon betartom, reátok zúdítom, mind megáztok, mind megáztok! Mariska, Boriska, Rebeka, Zsuzsánna, kegyes szüzek, kegyes szüzek! Kis csönd, majd bekiáltottuk: hal­lották ezt a rigmust? Gyufalobban­­tás jelezte, hogy hallották, de gyak­ran szóban is megerősítették: hallot­tuk! Ekkor jött a pózna: Adjon Isten jókat, koronázzon sokat éltetekben, éltetekben! Végre az egekbe, mehessetek mennybe, dicsőségben,­ dicsőségben/ Nyílt az ablak, s a ház­­ legszebb virága kiadta a tojást, legalább két­­három párat. Ha nagyon szépen éne­keltünk, a gazda a boroskancsót nyújtotta, s külön megdicsért ben­nünket.­­ • Sok mindent elrabolak­ tőlünk az elmúlt évtizedekben, de ezt a húsvéti szokást a legdühödtebb ideológusok se tudták elvenni. Igaz, a román fal­vak közé zárt Kőszegremete lakos­sága már korábban megtanulta: ha népszokásait feladja, magyarságát is feladta! Hát nem! A legnagyobb til­tásban is megőrizte. Híre ment ennek Budapestre is, így a múlt évben a máshol szokatlan, húsvéti kántálás­­ról filmet készített a Magyar Tele­vízió. A film első része egy avasi román falu, Ráksa húsvéti szokásait mutatja be. Példaértékű ez a párosí­tás, ajánljuk Rázván Theodorescu úr­nak is. A remetei ablakok alatt most ismét felhangzik: „Ma van húsvét nap­ja...“ SIKE LAJOS Itt még a filmesek kedvéért sorakoznak a legények... Új sorozat 389. szám 1991. április 2., kedd Postacím: Redactici ROMÁNIAI MAGYAR SZÓ. 79776 Bucuresti, 33 Piața Prései Libere 1., sector 1. ROMÁNIAI MAGYAR SZÓ szerkesztősége 79776 Bukarest 33, Szabad Sajtó tér 1., 1. kerület Tájékoztató szolgálatunk telefonszáma: T8 03 02 Telefax: 18 15 62­ 4 oldal ára 3 lej GÁL ÉVA EMESE Március Egy világot hódít vissza az élet, s buta álomnak tűnik már a tél. Ne mondd: nincs köze márciusi szélnek ahhoz, amit a szabadság regél, ne mondd, hogy lehet véletlen az évszak! Tavasz nincs későn és nincs túl korán, ha az ezekben kergetőző fény vak sötétséget űz kívül birtokán! Kegyetlen sors­játéka, hogy Világos adott a Sötétnek új birtokot, s a Bohus kastély súlyos asztalához az ősz halálos alkonyt társított. Hihetünk újra s újra ébredésnek? Miért volna vereségünk az élet! 1991. március 9. H­úsvét a nagyvilágban ■ ■ ■ II. János Pál pápa cerebrálta a feltámadás éjszakáján az éjféli misét a római Szent Péter bazilikában. Ennek so­rán a pápa 26 új katolikust keresztelt meg Japánból, Dél-Koreából, Vietnamból Kínából, Thaiföldről, Indonéziából, az Egyesült Államokból, Chiléből, Nagy-Bri­­tanniából és Olaszországból — közük a hír­­ügynökségek. Másnap reggeli húsvéti üze­netében felemelte szavát a még mindig el­nyomott népekért, elítélte Kuvait megszál­lását és az Öböl-háborút, a balti népek jo­gainak megsértését, a bazilika erkélyéről 55 nyelven mondta el húsvéti jókívánsá­gait a téren összegyűlt tízezreknek és a tv-közvetítés folytán sokmillió embernek szerte a világon. Kiemelten üdvözölte az először szabadon választó albánokat, aki­ket vallásuk szabad gyakorlására buzdí­tott. Az elnyomott népek közül külön szólt a palesztinokhoz, a libanoniakhoz és a kurdokhoz. Kérte, hogy a világ nyújtson nagyobb támogatást a több szabadságért és demokráciáért küzdő népeknek. ■ ■ ■ Több mint 25 000 ukrán katoli­kus üdvözölte az 53 évi római száműzeté­séből visszatérő Lubacsevszkij bíborost a lvovi Szent Jurij székesegyház előtt. A bazilikát más tulajdonnal együtt a kato­likus egyház jogainak tavalyi helyreállítá­sa után szolgáltatta vissza az ortodox egy­ház. ■ ■ ■ Több németországi városban sor került a hagyományos húsvéti hábo­rúellenes tüntetésekre. A tüntetők az ö­­böl-háború következményei, többek között az ellen tiltakoztak, hogy német katonák vegyenek részt a rendfenntartó ENSZ-e­­rőkben. ■ ■ ■ Az észak-írországi Belfastban és Írország fővárosában, Dublinban egy­aránt megemlékeztek az Ír Köztársaság függetlenségének útját megnyitó húsvéti nemzeti felkelés 75. évfordulójáról. Belfast­ban a nacionalizmus hagyományos felleg­váraként ismert Falls Roadon több ezres részvétellel megtartották a hagyományos évi felvonulást. Dublinban, a felkelés egy­kori kiindulópontján a köztársasági elnök és a miniszterelnök jelenlétében rövid ün­nepségre került sor. ALBÁN VÁLASZTÁSOK Ramiz Alia vereséget szenvedett Az első valódi többpárti parlamenti választások napján Albániában nem vol­tak zavargások, Tirana nyugodt város ké­pét mutatta, a fegyveres készültség a korábbi napokhoz képest is csökkent. A szavazás napján érezhetően javult a köz­ellátás, máskor ritkaságszámba menő áru is kapható volt. A szavazótestület or­szágosan 95 százalékban élt jogával. Váro­son kisebb volt a részvétel, faluhelyen na­gyobb. A szavazókörzetek bezárását köve­tő első részeredmények szerint a kormány­párt, az Albán Munkapárt a 250 parla­menti mandátum 60 százalékára számít­hat. A Demokrata Párt felmérései sze­rint Tiranában számos kommunista je­lölt, köztük Ramiz Alia jelenlegi állam­fő, kiesett a választásokon. Ha nem is ke­rül be a parlamentbe a Munkapárt főtit­kára, az államfői tisztségről nem kell fel­tétlenül lemondania, hiszen az új Alkot­mány tervezetében van egy olyan kitétel, miszerint államfőnek a parlamenten kí­vüli személy is megválasztható. A fenti adatok nagyrészt egyeznek a Gallupp amerikai közvélemény-kutató in­tézet eredményeivel. A végleges ered­ményekről lapzártáig nem érkeztek hírek.

Next