Siklós, 1914 (2. évfolyam, 1-52. szám)

1914-01-04 / 1. szám

Szociálistáik eszményképe. A modern materialisztikus filozófia száműzi föladatok sorából a múltra c­­.Széát­ a tanítandó tárgyak közül a történetehet. A múlt kultiválása altru­­isztikus valami, melynek a modern, csak a haszonra és kíméletlen előre jutásra néző korban semmi értelme sincs. A hol­tak iránti kegyelet — szerintük — ép oly ostobaság, mint például a versírás. Előre törni, két könyökkel, minden áron, — ez a modern „filozófus“ jelszava. Azért­­ rajtuk is megesik az a bal­gaság, hogy egész elavult módon ünne­pelték mestereiket, emlékünnepélyeket rendeztek az elhalt képzeleti nagyság tiszteletére, ott beszédekben magasztal­ták az elhunytat, könyveket adtak ki róluk, — egészen úgy, mintha az illető régi módi ember lett volna s nem a mo­dern haszon­emélet egyik apostola, a „belátásos filozófia“ úttörője és mestere. A törpék, hogy magukat emeljék, egy nagyobbá kapaszkodtak még halála után 15», a nullait megütiim­eve az egyesn­a«-­­ját maguk előtt, hogy mégis maradjanak valamik. A mi szociál­demokratáink egy da­rabig a materialisztikus filozófia jársza­­lagán tévelyegtek, nem meggyőződésből, mert filozófiai meggyőződésük a kellő műveltség híján nem is lehetett, de azért, mert a destruktív filozófiai irány­ban szellemi, esetleg fajrokonokat ismer­­tek föl és azokat a „burzsoá-társadalom“ lerombolására szövetségeseknek hitték, ők is mélységesen megvetették tehát a történelmet, melyet a régi bölcsesség pe­dig „az élet mestereinek nevezett s a nemzeti hősök tiszteletét maszlagnak mondották, mely megmételyezi a jelen­nek élő lelkeket. Nem kell semmiféle „eszménykép“, mindenki a maga egyé­niségében eszménykép. Különösen a múlt­ból, a rothadt, sötét múltból nem kell semmi, még akkori szenvedő sem. A je­len mélynek élünk, ádáz harcok színhe­lye, minden figyelmük erre legyen irá­nyítva . a­míg visszanézünk, azzal is időt veszítünk. Azonban nagy meglepetésünkre a mi szociál­demokratáink kezdenek „el­­burzsoásodni.“ Elfogadják a nemzeti esz­mét, paroláznak nemzeti politikusokkal, verseket írnak és olvasnak és­­ hősköl­teményt rendelnek meg egyik elvtárs­­költőnél. E költemény sok százezer pél­dányban fog sokszorosittatni, fényesen lesz illusztrálva, egy fiatal, tehetséges lájUCpiCeiv.L­aila­, i­ i idilli, nelmi képet is fog a hősről festeni, mely szintén sok-sok ezer példányban elter­jesztve, minden munkáslak falát díszíteni fogja. Ez eddig szép és szinte örvendünk rajta, hogy végre is majd csak megért­jük egymást és nem választ el bennün­ket a munkás­osztálytól az a mestersé­gesen nagyított távolság, mely eddig elválasztott. Ők ezzel is közelednek hoz­zánk, menjünk eléjük és üdvözöljük őket az új utón. Mikor azonban a választott hős kilétét megtudjuk, elmegy a kedvünk az örvendezéstől. Az ő hősük Dózsa György, a vastrónon elégetett paraszt király, az 1514-iki parasztforradalom vezére, kit Petőfi is félreértett az 1848-iki lázas időkben. E történelmi alaknak nemzeti hőssé, vagy épen szociál­demokratává megtevése nagy balfogás, mely reparál­­hatlan. Teljes részvéttel viseltetünk a tragi­kus sorsú szerencsétlen ember borzasztó halálával szemben, de azért nem lehet elhallgatnunk azon tagadhatlan tényt, hogy Dózsa György közönséges útonálló volt, mielőtt a pápává nem választatás feletti kudarcáért dühös Bakócz Tamás őt eszközül ki nem szemelte, hogy általa boszut álljon a nemességen. Dózsa kö­zönséges haramia-vezér volt, ki Pest kör­nyékén szervezett fegyveres közkereseti társaságot s itt fosztogatta az útjába ke­r.ki-pr.vt.e.­.! «xr.Ur.­­azok. Mint parasztvezér csak ezt a mes­terséget folytatta tovább, ki aztán a job­bágyságot ezzel évszázadok mérhetlen nyomorába döntötte. Sem jelleme, sem esze nem képe­síti őt arra, hogy belőle bármikép hőst csináljunk. A nemes célzattal tehát, hogy a fiatal munkás-nemzedéknek benne kö- Sápadások. Irta: Korvin Ottó. A „Siklós“ eredeti tárcája. Amikor délelőtt megérkeztem Álomország­ból­­még küzdök s biztatom magam: Fiam aludj, még szorítom le a szememet — olyan, olyan idegen közöttem minden, a lámpa halott és a roló­ résen jövő világosság ébresztgeti az ájult képeket a falon és én vagyok a legidege­nebb. Hát felébredek, hát kezdődik a másik élet: a rosszabb, csúnyább, kegyetlenebb. Álomor­szág, ott jobb mindenki hozzám. A hajamra teszik a kezüket. Megsimítnak. Megcsókolnak. S délelőtt, ha felébredek, arra kell gondolnom, hogy most majd a hajamhoz azért nyúlnak, hogy megborzolják. Azért simítanak, hogy be­­hasítsák körmükkel az arcomat és azért csókol­nak, hogy elvegyenek engem magamtól. Elhagy­nak. Temetés nélkül fogok feküdni. És nem lesz hangom, hogy sírjak. Hát felébredek. Köhögés ráz meg. Elné­zem , vér az enyém, megreszketek, a szom­szédban telefon cseng és valamerre egy bána­tos cseléd nótát. Vagy tán csak a nótája bánatos. Gondolni akarok: Jolánra tán és a többi nőre, előveszem a tárcámat, egy képet nézek, valaki nekem adta, hogy ha szomorú vagyok, megnyugtasson. Leejtem a képet s már el is felejtem, köhögök és gyűlölöm a szobámat. Gyűlölöm a szobámat, mely lasssan ébre­dez, a szék árnyéka nyújtózkodik és a díván lomhán fekszik a földön, fáradtan szunnyad, mert most bús ölelésemmel nem háborgatom. Az íróasztalon fehér papírok vannak szétszórva. Mi is az? Igen. Éjjel valami nagyon szépet akartam írni és hozzá is fogtam, de emlékszem hirtelen sírni kezdtem és már nem tudom, hogy miért. — Jó volna fiam, felkelni, az agyat meg­nyugtatni, valamit csinálni, sétálni . . . Fölriadtam. — Ki van itt? — kérdeztem, de nem feleltek. — Itt vagyok? — szóltam újra, megresz­kettem és a könnyeim kibuggyantak lázas sze­memből. — Itt vagyok? — kérdeztem magamat és kezemmel végigsim­ítottam az arcomat mely nedves volt és hideg. — Ki vagyok? gondolkoztam. A kezem a nyakamra hullt és körülfogta. A szememből könnyeim ömlöttek és nem láttam semmit. Nem láttam semmit, mert éjszaka volt, az ágyamon feküdtem és Álomországból jöttem meg, sápadtan, mint egy tikkadt vándor az árokszélen. Nagy tündérkertről álmodtam, arany- és ezüstlevelű fákról és a virágoknak olyan illatuk volt, mint az asszonyoknak. Beléptem a kapuján. Valamelyik fán egy madár kezdett énekel­ni és én ráismertem, hogy amit énekel, az Mendelssohn. És távolról a párja felelt neki halvány Chopin-etüdökkel és amikor a koncert­nek vége volt, az arany és ezüstlevelek össze­csengtek és én olyan zajtalanul léptem, mintha csak a lelkem lettem volna. A nap sütött, sugarai olyanok voltak, mint egy szőke lány haja és átlátszó újammal bele is akartam nyúlni azokba, mint a Jolán hajába tegnap, amikor fehér szobájában kibontotta. Finom, törékeny tündérlányok közé lép­tem, végigcsókoltak de én megszépültem lerogy­tam előttük a fűre. Csittitgattak: egy sirós gye­rek lettem, olyan, amilyen igazán sose voltam; finom, törékeny tündérlányok közt megszépül­ten a földre rogytam és megtisztultan a szemem ragyogni kezdett. Fogócskát akartunk játszani. Kiszámoltuk Siklós, 1914 január 4. 1. szám. II. év. Előfizetési ár: Egész évre ... 8 korona. Fél évre..........4 korona. Negyed évre. .2 korona. Egyes szám ára 20 fillér. Nyilttér soronként 50 fillér. TÁRSADALMI, KÖZGAZDASÁGI ÉS SZÉPIRODALMI HETI ÚJSÁG. MEGJELENIK MINDEN VASÁRNAP. Szerkesztőség : Siklós, Pécsi­ utca 80. szám. Telefon: 36. Felelős szerkesztő: Dr. FEJES JÁNOS, ÜGYVÉD. Hirdetések díja: 40 korona. 15 korona. 8 korona. 4 korona. Állandó hirdetésnél kedvezmény. 1 oldal 7s oldal 76 oldal 7x2 oldal Kiadóhivatal: Siklós, Hosszu­ utca 19. szám, a Siklós-Drávavölgyi Könyvnyomda. §ar Mindenkinek saját érdekében fontos, hogy szükségletét "is­ Pécsett, a Budapesti Nagyáruházban szerezze be. iiBiHiiBsiBBiiBii Buffet az emeleten.

Next