Somogyi Ujsag, 1927. február (9. évfolyam, 25-47. szám)

1927-02-01 / 25. szám

Megjelenik hétfő és ünnep utáni nap kivételével __ _ _____ ■ Előfizetési árak! Negyedévre................. 6 peng® minden nap délután 2 (14) órakor KERESZTÉNY POLITIKAI NAPILAP ■ ■ Egy hónapra................. 2 pengő Szerkesztőség és kiadóhivatal: Kaposvár, Korona­ utca Hírm­etécek ára - Milliméterenként 10 fill., szöveg-7. szám. - Interurban telefonszám: 5. _ . . ... ... mruuiesea ara. _A„_,— 1K­­,;1)A„ .. Hirdetések felvétetnek Bpesten Rudolf Mouse hirdetési irodájában Felelős Szerkesztő: LOVAS IStVáU A . . .A " 7 ., , ,t~A " ix. rv., Podmaniczky­ n. 49. és a Mosse fiókokban Győrött és Szegeden és pénzintézeti hirdetések magasabb áron dijazandók IX. évfolyam. ess 25. szám. Ara 8 fillér Kaposvár, 1927. február­­, kedd A történelmi Magyarország teljes részvételével nyitotta meg a kormányzó az országgyűlést — A „Somogyi Uszág“ kiküldött munkatársától — A magyar tragédia sokszor re­ménytelennek látszó napjai között az országgyű­lés megnyitásának ünnepélyes napja olyan volt, mint mikor vészes fergeteg, istenítéletes vihar után meghasad az ég sötét kárpitja és kicsillan az életet ígérő, a biztató napsugár. Akik rendezték, akik részt vettek benne, akik kandi kíváncsisággal látvá­nyosságot vártak tőle, többet nyúj­tottak, többet kaptak, mint amit szándékoztak nyújtani, amit vár­tak tőle. A magyar nemzet örök­kévaló lelke suhogott ezen a na­pon az ünnep színhelyéül szol­gáló gyönyörű kupolateremben. Megérezte mindenki, hogy ez a megnyitó ünnep nem sablonos alkotmányjogi aktus, hanem an­nál sokkal több: lezáró sorompója a tétovázó lépéseknek, kapunyitás a jobb jövendő felé haladásra. Ez a tudat lenyomta a lelkekben a kétségbeesést, a bizonytalanság apatikus érzését és felemelte az eddig mély alázatba görnyesztett fejeket, villámló lényt gyújtott a szemekbe, acélos akaratot ültetett a tekintetekbe. Milyen halavány volt a drágakövek tüze a szemek tüze mellett! Milyen törpe lett a rablók felfújt dicsősége az ezer­éves múlt maradványainak nagy­szerűsége mellett! Lehet ezt az ünnepet lekicsinyelni, lehet a káp­rázatos pompa felett gúnyolódni, de el kell ismerni a leggőgösebb ellenfélnek is, hogy amelyik nem­zet csonkaságában, megalázottsá­­gában, nyomorúságában máról­­holnapra ilyen történelmi keretet, színt tud adni egy alkotmányos aktusnak, amelyik nemzet elesett­­ségében ilyen önérzetesen, ilyen történelmi értékkel és lélekkel tud ünnepet ülni, az érték, az nélkülözhetetlen tényező a nem­zetek között. Az idegen követek, idegen új­ságírók meglepődve szemlélték a történelmet csináló magyar nem­zetet. Itt nem láttak ők ravasz­­kodó diplomatákat, ügyes üzlet­politikusokat, tervkovácsolókat, le­­sipuskás szerencsevadászokat. Ab­ban a teremben a világverő ma­gyar kard hideg acélja, a becste­lenséget megvető nemesség, a szerencsétlenségben is büszke ön­érzet puszta jelenlétével tiltako­zott az igazságtalanul rákénysze­­rített sors ellen és felélesztette ellenségeinek lelkiismeretében a rossz cselekedet nyugtalan fé­lelmét. A felvonulás már 10 órakor özönlött a fővá­ros népe az országház felé. A nagy térre vezető utcák sűrű ra­jokban ontották a kiváncsiakat, de a torkolatnál a díszruhás rendőrök megállították a tömegeket. Senkit nem eresztettek át a kordonon igazolvány nélkül. Az enyhe idő­ben a nép kitartott és az autókon, kocsin jövő előkelőségek felvonu­lását nézte. A népszerűbb politi­kusokat harsányan megéljenezte a sokaság. A díszszázad felvonulása nagy mozgalmat idézett elő. A Hunyady induló pattogó ritmusa lelkesítően hatott s ettől a perctől kezdve a kíváncsiság lelkesedésbe csapott át, az éljenek mind sűrűb­ben, erősebben hangzottak fel. Wolff Károly érkezését egetverő éljenzés fogadta jeléül annak, hogy Budapest keresztény népe tisztá­ban van a nap jelentőségével. Nagy éljenzés zúgott fel a nép­szerűbb miniszterek érkezésekor is. A csukott autókból kivehető volt, hogy a kupolateremben a díszmagyar fog az ünnepnek káp­rázatos színt adni. A kormányzó érkezése Tizenkét óra előtt néhány perc­cel az autók zúgva morajló ten­gerré válnak. Kalapok ezrei repül­nek a levegőbe, az éltetés elnyomja a katonazenét, a rendőrkordon inog, alig bírja visszatartani a be­nyomulni akaró emberáradatot, amely az országház ablakából úgy tűnik föl, mint feltartózhatatlan emberfolyam, amely el van szánva, hogy elöntse a hatalmas teret és szerető lelkesedéssel a kormányzó közelébe vigye hódolatát. De a rend, a fegyelem győz s mikor a kormányzó katonás alakja eltűnik a bejáraton, a tömeg fogyhatatlan türelemmel állva marad, hogy az elvonulást is megvárja. A kupolateremben A gyönyörű kupolaterem azalatt teljesen megtelt. Csendes moraj hallatszik. A rendezés olyan töké­letes vo­t, hogy mindenkit belé­pése alkalmával azonnal kijelölt helyére vezettek. A kép, amely a szem elé tárul káprázatos. A dísz ruhák valóságos múzeumba illő kincses kiállítása a hatalmas te­rem. A főpapok, a diplomaták szí­nes csoportja még a hölgyek szin­­dus pompájánál is élénkebb. A drágakövek tüze visszaverődik a márványfalakról s megsokszorozó­dik. Nincs a világ virágos kertjei­ben annyi szin, amennyi itt össze­gyűlve keveredik. És a szemek, a büszke fény, mely bennük villog, mintha minden egyes szempár az évezredes magyar múlt nagy ref­lektorának egy sugárkévéje lenne, amely a jövőbe világít s hatalma van oda, arra kényszeríteni min­­denkit, amerre akarja, mert más irány felé bizonytalan sötétség van. A különben élesszemű diplo­maták, az idegenek, lenyűgözve, kapkodva tekintgetnek szerte, nem tudják hol pihenjenek meg, mintha menekülni szeretnének a hipnotikus erőtől, amely a magyar szemekből sugárzik. Szinte úgy érezzük, hogy ha ebben a teremben, ebben a környezetben tárgyaltak volna a trianoni diktátorok, szégyeltek volna parancsolni. A kormányzó beszéde Zugó éljenzés és taps között vonult be a kormányzó és foglalta el helyét. Láthatólag megilletődöt­­ten tekint körül. Katonásan pat­togó szavai a néma csendben úgy hatnak, mintha a jelenlevőkön ke­resztül parancsokat osztogatna az egész nemzetnek a követendő irányra. Megemlékezik a szégyen­letes októberi eseményekről, ame­lyek ránk zúdították a majdnem tíz évig tartó keserves erőfeszítést, amelyből a magyar adófizető, a hihetetlen lemondásra, nélkülö­zésre kárhoztatott köztisztviselő olyan részt vállalt, amelyért a tár­gyilagosan ítélő történetírás is méltánylással fog megemlékezni. Az elmúlt kilenc év minden jelen­tősebb mozzanatát felölelő beve­zetés után a magyar munkásság kiábrándulását ecseteli a forradal­mak csillogó ígéreteiből és kife­jezi azt a reményét, hogy a nem­zeti szolidaritás gondolata erősödni fog a megnyitott országgyűlés szo­ciálpolitikai és közgazdasági tevé­kenysége által s a belső béke, a rend és fejlődés biztosítékául a jó közigazgatást jelöli meg, amely a törvényhatósági élet korszerű re­formja révén fog olyan fokra emel­kedni, hogy a modern élet köve­telményeinek megfelelni tudjon. Beszéde végén elítéli a sok pártra szakadottságot, amely kerékkötője a gyors elhatározásnak, a terv­szerű munkának. Szükségesnek tartja a következetességet, az egy­séges tervet, mert csak úgy lehet megvalósítani­­azt a közszellemet, amely a kormányzás állandósá­gát biztosítja. Szívéből kívánja, hogy az új országgyűlés merítsen erőt a múlt nemes hagyományai­­ból és forrjon egybe a haza érde­keinek önzetlen szolgálatában. Az Isten áldását kérve az országgyű­lés működésére, azt megnyitottnak nyilvánítja. A hatás és akik nem voltak ott A kormányzó beszédének be­fejeztével percekig tombolt az él­jenzés és a taps, melyben részt vettek a királyi hercegek, herceg­nők, a főpapok, sőt az idegenek is, akiket magával ragadott az államfő markáns egyénisége, a szavaiból áradó erős akarat és az a lelkese­dés, amely úgy tört ki a lelkek­­ből, mint a sokáig lenyűgözve tartott erő első cselekvése. Sokáig zúgott a taps, az éljen és mikor elült, imádságos hangulat szállta meg az óriás termet és szívből fa­kadva fölcsendült a Himnusz és szállt az ima a magasba, egy nem­zet fohásza ostromolta az eget a jobb jövendőért. A kormányzó le­szállt az emelvényről és a minisz­terelnök kíséretében elhagyta a csarnokot. Az előkelőségek arcu­kon a megilletődöttséggel, a részt­vevők új bizakodásra hangoltan lassan oszladoztak. Kerestem a fé­nyes gyülekezetben azokat, akik sírásói voltak a magyarságnak, bemocskolói minden nemzeti szán­déknak, elgáncsolói a magyar aka­ratnak. Nem voltak ott. És jól esett látni, hogy nincsenek ott. Nem is oda valók. Kiközösítették magukat az ünnepből, mert érez­ték, hogy lelkükből hiányzik min­den, ami egy nemzet ünnepéhez méltó és talán nem fog sokáig tartani az idő, amikor a szégyen­letes október, annak ördögi szel­leme, megvetetten, a nemzet leg­kisebb fiának tudatában is úgy fog élni, mint meg nem bocsátható bűn.

Next