Somogyi Ujsag, 1929. november (11. évfolyam, 249-273. szám)
1929-11-01 / 249. szám
XI. évfolyam * 249. szám Ara 10 fillér Kaposvár, 1929. november 1., péntek Előfizetési árak: Hgj hóra 2 pengő, negyedévre 6 pengő, postán vagy lázhoz szállítva — Hirdetések díjszabás szerint POLITIKAI NAPILAP Felelős szerkesztő: I . J. EGLY ERNŐ Szerkesztőség és kiadóhivatal: Kaposvár, Korona utca 7. szám Interurban telefon 5. szám November 2-ára A mélységesen titokzatos, hatalmas és nagy természet gyászfátyolos ruházatba burkolódzott halottak napjára, mintha ősi szokás szerint ő maga is siratná a múlandóság reménytelen következetességét, — a megismétlődő gyászéveket. — A jó öreg Kronos szakáikat dér ütötte fel, szemét köd lepte be, haja zúzmarától csillog s örökszép fejét felshő borítja be, úgy, hogy csak sejtelmesen lehet kivenni alakját. Sirdogál az idő is, mikor bennünket ,a vaksötét éjszakában a nagy világtemetés után immár 11 éves kóborlás után sem tud a reménykedés hajmnathasadásához, a pirkadó magyar napnak fenséges felébredéséhez vezetni, hanem reményeinkben letört újabb esztendő után megint csak Charon vizéhez az alvilágnak, a halottaknak birodalmához irányitott svájjon mit beszélnek, mire intenek ők minket a halálnak még életben lévő jegyeseit!? Szeretteinknek porladó emberalakjai megelevenednek s a siri csend magasztos előestéjén elvárják tiszteletünk és imádságos lelkünk őszinte megnyilatkozását az ő lelkeiknek megüdvözüléséért. Igen, először is arra kérnek, hogy imádkozzunk és őrködjünk szent emlékeik tisztasága felett. Felemelő, jóleső érzés ez beteges lelkünknek. — Aztán felidézik előttünk a múlandóságnak feledékenységét és késztetnek a magunkbaszállásra, egy kis számonkérő széket kell tartanunk s mert a mérleg szomorú eredménnyel zárul, borzongással és lelki gyötrődéssel nézünk az isteni hitó ítélőszéke elé, mely biztosan el fog jönni nemsokára. A jóleső könnyekkel mossuk tisztára lelkünk templomát és ismét bemutatjuk áldozatunkat az egek Urának.Majd a magyar történelem távlatában megelevenednek a véres dicsőséggel magasztosult 1000 éves történelmünknek összes dicső nagyjai, szentjei, hősei, vértanúi s mikor haddal, vésszel elvonulnak lelki szemeink előtt, előbb porba hulltunk, a roppant súlyú emlékek nyomasztó hatása alatt, de lassan eltévedez tekintetünk a magyar glóriás tejutra mosolyra, majd örömkönnyekre rezdül ajkunk s féltően, remegve rebegi elé a te Deum laudamusz zsolozsmás imáját, mert élnünk kell és élni fogunk, míg őseink hite, erkölcse lelkiismerete, haza- és emberszeretete élteti, készteti, növeli szivünket a tettrekészségben. Szent István vezeti biborpalástban Szent Koronával ékesített fenséges fején, patyolat fehér paripáján a kettős szent kereszttel kezében a dicső gárdát s baljában a magyar karddal a kettős halom felett a négy égtáj felé mutat s az öszszes ősök hangos szavával mondja, ismétli az esküt, hogy addig nem nyugosznak és nem nyughatunk, mig a Kárpátok ormán, Erdély bércein, a Vaskapunál, Bánát aranykalászos rónaságán és a Lajta mentén újból fel nem csendül népének imája: Isten áldd meg a magyart és hol vagy István király?! Megesküsznek erre s mi leborulva kérjük őket, a Szenteket, a dicsőséges hősöket, őseinket, hogy hamupipőke válónkat ézzék át gigantikus, herculesi valóságra, hogy ha nem ébred fel Európa lelkiismerete, sarkaiból emeljük ki a magyar igazság emeltyűivel Középeurópa földjét s ne engedjük egyensúlyba jutni, mig el nem jön ismét ezeréves édes hazánknak fel-támadási örökünnnepnapja! Figyeljünk csak, erre tanít bennünket a magyar történelem hagyományos halottünnepe, kövessük a dicsőült hősöket ha tudjuk, mig nem késő, mert valóban feltámaddtunk: Resurgimur! Dr. Thurzay Károly kir ügyész Temetőben Feszült erőkből: léggömb... buborék.... És száz szint van köréje napunk s az ég, Hogy visszaadja fényét, tükröző csodát: Levegő — tengős, könnyű sóhaját. Így megszületik itt, a csörgős élet világa, Táncos, vigadós emberek tanyája. Az, amit itt élünk — látva zűrzavart, Rohanó világ — szennyes áradat. Ott felkel a nap, hogy csóközönbe fojtsa, Világos, lángos üstökét leszórja, Enyhe üdvöt váró, fáradt földgolyónkra, Temetők, sirkertek felé rohanókra. * Ha nem lennének eltemetett temetők ?... És sírokra épített, csendes házsorok, Ha maradtak volna úgy a városok, Mi lenne erre, mi tenne ott, mi lenne most... Egész erdeje, gyertyaláng csodáknak, Hirdetné kiálltva, amerre látsz, Mert megszülettél, hát várd meg a halált. Ti elköltözött millió emberek, népek Nyugodalmas pihenést nyertek. Égjen sírotokon gyertyavilág. Pislogó életünk tovább kiált: Hogy várjuk mi is a csendes sírokat (Mely enyhe és örök pihenést ad...) És sírkereszt tövén mécses lángokat. * Temető-szélen hervadt avar süpped, így muzsikál cifrán az idő. Szép napsugarak hát Isten veletek, Bennünket is vár a temető... FONYÓ ISTVÁN Hallgassatok Irta: Balásházy Péter Mindenszentek és Halottak napján támasszátok fel a megölt csendet. Ha elmegyünk a temetőkertet látogatni... Mindenszentek estéjén, mikor asírokon kigyúlnak az emlékezés mécsesei, amelyek a hit szerint az örök fényességet jelentik... Mikor a kegyelet virággal borítja sírokat és friss bánatukkal vagy a visszaemlékezéstől frissen felszakgatott bánattal, gyászoló sötétruhás családok állják körül a sírt... Legyetek csendesek, hallgassatok... A csend a legnagyobb tiszteletadás, a hallgatás többet jelent a szavak ürességénél. Amíg nagyobb volt a csend, az emberek jobban tudtak örülni a dalnak, zenének. Mióta a kultúra, a közlekedési eszközök örök lármája, a grammophon és a hangszóró, rádió megölte a csendet, azóta haldoklik a zene mélyebb megértése, s sekélyessé lett az öröm... Az emberek, egészségesnek látszó férfiak, akiket elkínzett a telephoncsengetés,az autótülkölés és az anyagi gondok, akiket zaklattak és pihenni nem hagytak... hirtelen esnek össze. Leroskadnak, meghalnak. Azt kérdezzük, miért? hogy lehet ez, hiszen az orvosok semmi bajt, betegséget sem találtak. Nincs is semmi más bajuk. Csak elfáradtak, mert akárhova mentek, ha pihenni, szórakozni akartak, sehol a csend, a hallgatás végtelen harmóniáját meg nem találták. Mindenütt beleütköztek a lármába, jazz bandek diszharmóniájába, az utca hangzavarába, az emberek társaságbeli üres és kényszerű fecsegésébe... És végül felébredt bennük olthatatlan szerelme a csendnek és a halálnak karjába roskadtak, hogy elpihenjenek annak végtelen hallgatásában. A halált az teszi fenségessé, hogy elnémít. A halottasházban mindenki suttogva beszél, mintha előkelő vendég volna a háznál, akinek kijár a tisztelet. Viselkedjünk Mindenszentek estéjén, Halottak napján csendesen. Ha nem is vérzik a szívünk, ne mosolyogjunk, álljunk meg az élet rohanásában, tekintsünk a múltba és idézzük fel azok emlékét, akiket szerettünk. Titokzatos szépségű napok ezek, amikor az ezüst ködből felénk jön az, aki szívünknek egykor oly drága volt. Az elhalt gyermek csókjának édességét újra érezzük ajkunkon. Jóbarátunk, aki lehullt a halál mélységébe, mintha ismét kézszorítással üdvözölne. Az elhalt szülők, nagyszülők és ősök képe mintha töprengve kérnék tőlünk számon fajtánk fenntartását... És a nagy életideálok ismét itt járnak közöttünk és titokzatos mosolygással néznek reánk és kérdezik: »Nem éltem-e hiába? Szárba szökött-e a búza, melynek magját én hintettem el? Jártok-e az én utaimon most, hogy már nem vagyok közöttetek? A meghalt hitves bánatosan, mintha intene: »Ki vigyáz reád, mióta én nem vagyok veled.« És visszajár a jegyes, akivel talán soha elgyűrűzve sem voltunk és akihez mégis úgy hozzátartoztunk, mintha ezer esküvéssel fogadtunk volna neki hűséget... Akit először elvett az élet, aztán elvett a halál, aki felénk küldi halk és titokzatos üdvözletét, ajkára tett kézzel mintha intene: »Hallgassatok és emlékezzetek.« Az élet fájáról lehullott virágok illatával, misztikus pompájával vannak tele ezek a napok. Ne űzzük el hangos beszéddel a múltat, amelyben benne van a jövő tanulsága. A cse:*ki ezer hunt hárfa, amelynek muzsikája megbékíti az összetört sziveket és erőt ad az elfáradtaknak. Emberek, legyetek társai a gyászolóknak, kíméletes szeretetben. Ne üssétek szivén őket hangos beszéddel, nevetgéléssel, mikor a szivük vérzik és a múltba menekülni óhajtanak elvesztett derűért, napsugárért, elmúlt szeretetért... A templomnak imádkozó csendességével adózzatok azok emlékének, akik a halál titkait már megismerték és akiknek sírján világosságot gyújtott az emlékező szeretet. Hőseink emlékezete Kaposvárott Iassosvár, október 31. Mindnyájunk lelkében él még az a borzalmas világégés, amelynek tengernyi szenvedései közt a hazáén annyi sokan feláldozták legdrágább kincsüket, az életet. Ezen nagyfokú szeretet hirdetője itt Kaposvártaz egész országban most még egyedülálló Hősök temploma. Templom és »Hősök« emléke csodálatos jele, kifejezője az Isten és hazaszeretet egybekapcsolódásának. Jel ez a hősi templom, mely fájdalmat jelez, jel ez az emlékmű, mely behegedt sebeket újra felnyit, de egyúttal jelez, mely a magyar ezredéves földet ívelő két csillagra mutat, a magyar hagyományok és fényes eszmék csillagára. E csillagpár bevilágít a most még sötétnek látszó jövendőbe, de él a remény, hogy a fénycsóvából, mint magból előtör majd egykor nemzeti nagy létünk éltető napja. Halottak estéje van... !Megszólalnak az elnémult hősök, hisz tetteik örökké élnek, tehát joggal beszélnek. Katonasirató éedsanyák! Mások boldogsága, melyben nektek is volt részetek, fájdalmasan emlékeztet titeket kiveszett fiaitokra. De ne ’feledjétek, magyar anyák vagytok, szűnjön azért a ti metsző fájdalmatok. Álljon szemetek előtt az a római anya, aki harcba készülő fia kezébe velős rövidséggel nyújtotta oda a pajzsot: Ezen, vagy ezzel. Hitveseink és árváink! Ne mondjátok, hogy már eltemettünk mindent, bár tudjuk, hogy elvesztésünk fáj, de ne feledjétek, hogy vértanú nemzet vagyunk; nincs hazánknak egy talpalatnyi része sem, melyet vér, könny ne áztatott volna. Legyetek hozzánk méltó hős özvegyek, erőslekű árvák. Végül hozzátok szólunk testvérek, ti honfiak. Nektek kell nyomdokainkba lépni, mert ti vagytok, a mi utódaink, örököseink. Ne rettenjetek vissza, ha az isten és haza áldozatot kíván tőletek. Esküt, hűségesküt várunk, hogy megteszitek akaratunkat; csak így lesz pihenésünk édes és csendes.