Somogyi Ujsag, 1929. november (11. évfolyam, 249-273. szám)

1929-11-01 / 249. szám

XI. évfolyam * 249. szám Ara 10 fillér Kaposvár, 1929. november 1., péntek Előfizetési árak: Hgj hóra 2 pengő, negyedévre 6 pengő, postán vagy lázhoz szállítva — Hirdetések díjszabás szerint POLITIKAI NAPILAP Felelős szerkesztő: I . J. EGL­Y ERNŐ Szerkesztőség és kiadóhivatal: Kaposvár, Korona­ utca 7. szám Interurban telefon 5. szám November 2-ára A mélységesen titokzatos, hatal­mas és nagy természet gyászfátyo­los ruházatba burkolódzott halottak napjára, mintha ősi szokás szerint ő maga is siratná a múlandóság reménytelen következetességét, —­ a megismétlődő gyászéveket. — A jó öreg Kronos szakáikat dér ütötte fel, szemét köd lepte be, haja zúzmará­tól csillog s örökszép fejét felshő borítja be, úgy, hogy csak sejtel­mesen lehet kivenni alakját. Sirdo­­gál az idő is, mikor bennünket ,a vaksötét éjszakában a­ nagy világ­temetés után immár 11 éves kóbor­lás után sem tud a reménykedés hajmnathasadásához, a pirkadó ma­gyar napnak fenséges felébredésé­hez vezetni, hanem reményeinkben letört újabb esztendő után megint csak Charon vizéhez az alvilágnak, a halottaknak birodalmához irányi­­tott s­vájjon mit beszélnek, mire in­tenek ők minket a halálnak még életben lévő jegyeseit!? Szeretteinknek porladó emberalak­jai megelevenednek s a siri csend magasztos előestéjén elvárják tisz­teletünk és im­ádságos lelkünk őszin­te megnyilatkozását az ő lelkeiknek m­egüdvözüléséért. Igen, először is arra kérnek, hogy imádkozzunk és őrködjünk szent emlékeik tisztasága felett. Felemelő, jóleső érzés ez be­teges lelkünknek. — Aztán felidézik előttünk a múlandóságnak feledé­­kenységét és késztetnek a magunk­­baszállásra, egy kis számonkérő szé­ket kell tartanunk s mert a mérleg szomorú eredménnyel zárul, borzon­gással és lelki gyötrődéssel nézünk az isteni hitó ítélőszéke elé, mely biztosan el fog jönni nemsokára. A jóleső könnyekkel mossuk tisztára lelkünk templomát és ismét bemu­tatjuk áldozatunkat az egek Urának.­­Majd a magyar történelem távla­tában megelevenednek a véres di­csőséggel magasztosult 1000 éves történelmünknek összes dicső nagy­jai, szentjei, hősei, vértanúi s mi­kor haddal, vésszel elvonulnak lelki szemeink előtt, előbb porba hulltunk, a roppant súlyú emlékek nyomasztó hatása alatt, de lassan eltévedez te­kintetünk a magyar glóriás tejutra mosolyra, majd örömkönnyekre rez­­dül ajkunk s féltően, remegve rebegi elé a te Deum laudamusz zsolozs­­más imáját, mert élnünk kell és élni fogunk, míg őseink hite, erkölcse lelkiismerete, haza- és emberszere­­tete élteti, készteti, növeli szivün­ket a tettrekészségben. Szent István vezeti biborpalást­­ban Szent Koronával ékesített fen­séges fején, patyolat fehér paripá­ján a kettős szent kereszttel kezé­ben a dicső gárdát s baljában a ma­gyar karddal a kettős halom felett a négy égtáj felé mutat s az ösz­­szes ősök hangos szavával mondja, ismétli az esküt, hogy addig nem nyugosznak és nem nyughatunk, mig a Kárpátok ormán, Erdély bércein, a Vaskapunál, Bánát aranykalászos ró­­naságán és a Lajta mentén újból fel nem csendül népének imája: Is­ten áldd meg a magyart és hol vagy István király?! Megesküsznek erre s mi leborulva kérjük őket, a Szen­teket, a dicsőséges hősöket, ősein­ket, hogy hamupipőke válónkat éz­­zék át gigantikus, herculesi való­ságra, hogy ha nem ébred fel Eu­rópa lelkiismerete, sarkaiból emel­jük ki a magyar igazság emeltyűivel Középeurópa földjét s ne engedjük egyensúlyba jutni, mig el nem jön ismét ezeréves édes hazánknak fel-támadási örökünnnepnapja! Figyeljünk csak, erre tanít ben­nünket a magyar történelem ha­gyományos halottünnepe, kövessük a dicsőült hősöket ha tudjuk, mig nem késő, mert valóban feltámad­­dtunk: Resurgimur! Dr. Thurzay Károly kir ügyész Temetőben Feszült erőkből: léggömb... buborék.... És száz szint van köréje napunk s az ég, Hogy visszaadja fényét, tükröző csodát: Levegő — tengős, könnyű sóhaját. Így megszületik itt, a csörgős élet világa, Táncos, vigadós emberek tanyája. Az, amit itt élünk — látva zűr­zavart, Rohanó világ — szennyes áradat. Ott felkel a nap, hogy csóközönbe fojtsa, Világos, lángos­ üstökét leszórja, Enyhe üdvöt váró, fáradt földgolyónkra, Temetők, sirkertek­ felé rohanókra. * Ha nem lennének eltemetett temetők ?... És sírokra épített, csendes házsorok, Ha maradtak volna úgy a városok, Mi lenne erre, mi tenne ott, mi lenne most... Egész erdeje, gyertyaláng csodáknak, Hirdetné kiálltva, amerre látsz, Mert megszülettél, hát várd meg a halált. Ti elköltözött millió emberek, népek Nyugodalmas pihenést nyertek. Égjen sírotokon gyertyavilág. Pislogó életünk tovább kiált: Hogy várjuk mi is a csendes sírokat (Mely enyhe és örök pihenést ad...) És sírkereszt tövén mécses lángokat. * Temető-szélen hervadt avar süpped, így muzsikál cifrán az idő. Szép napsugarak hát Isten veletek, Bennünket is vár a temető... FONYÓ ISTVÁN Hallgassatok Irta: Balásházy Péter Mindenszentek és Halottak nap­ján támasszátok fel a megölt csen­det. Ha elmegyünk a temetőkertet lá­togatni... Mindenszentek estéjén, mi­kor a­­sírokon kigyúlnak az emlé­kezés mécsesei, amelyek a hit sze­rint az örök fényességet jelentik... Mikor a kegyelet virággal borítja sírokat és friss bánatukkal vagy a visszaemlékezéstől frissen felszakga­­tott bánattal, gyászoló sötétruhás családok állják körül a sírt... Legye­tek csendesek, hallgassatok... A csend a legnagyobb tiszteletadás, a hallgatás többet jelent a szavak ürességénél. Am­íg nagyobb volt a csend, az emberek jobban tudtak örülni a dalnak, zenének. Mióta a kultúra, a közlekedési eszközök örök lármája, a grammophon és a­ hang­szóró, rádió megölte a csendet, az­óta haldoklik a zene mélyebb meg­értése, s sekélyessé lett az öröm... Az emberek, egészségesnek látszó férfiak, akiket elkínzett a telephon­­csengetés,­­az autótülkölés és az anyagi gondok, akiket zaklattak és pihenni nem hagytak... hirtelen es­nek össze. Leroskadnak, meghalnak. Azt kérdezzük, miért? hogy lehet ez, hiszen az orvosok semmi bajt, betegséget sem találtak. Nincs is semmi más bajuk. Csak elfáradtak, mert akárhova mentek, ha pihenni, szórakozni akartak, sehol a csend, a hallgatás végtelen harmóniáját meg nem találták. Mindenütt bele­ütköztek a lármába, jazz bandek diszharmóniájába, az utca hangza­varába, az emberek társaságbeli üres és kényszerű fecsegésébe... És vé­gül felébredt bennük olthatatlan sze­relme a csendnek és a halálnak kar­jába roskadtak, hogy elpihenjenek annak végtelen hallgatásában. A halált az teszi fenségessé, hogy elnémít. A halottasházban mindenki suttogva beszél, mintha előkelő ven­dég volna a háznál, akinek kijár a tisztelet. Viselkedjünk Mindenszentek esté­jén, Halottak napján csendesen. Ha nem is vérzik a szívünk, ne mo­solyogjunk, álljunk meg az élet ro­hanásában, tekintsünk a múltba és idézzük fel azok emlékét, akiket sze­rettünk. Titokzatos szépségű napok ezek, amikor az ezüst ködből felénk jön az, aki szívünknek egykor oly drá­ga volt. Az elhalt gyermek csók­jának édességét újra érezzük ajkun­kon. Jóbarátunk, aki lehullt a ha­lál mélységébe, mintha ismét kéz­­szorítással üdvözölne. Az elhalt szü­lők, nagyszülők és ősök képe mint­ha töprengve kérnék tőlünk számon fajtánk fenntartását... És a nagy élet­ideálok ismét itt járnak közöttünk és titokzatos mosolygá­ssal néznek reánk és kérdezik: »Nem éltem-e hiá­ba? Szárba szökött-e a búza, melynek magját én hintettem el? Jártok-e az én utaimon most, hogy­ már nem vagyok közöttetek? A meg­halt hitves bánatosan, mintha inte­ne: »Ki vigyáz reád, mióta én nem vagyok veled.« És visszajár a je­gyes, akivel talán soha elgyűrűzve sem voltunk és akihez mégis úgy hozzátartoztunk, mintha ezer eskü­­véssel fogadtunk volna neki hűsé­get... Akit először elvett az élet, aztán elvett a halál, aki felénk küldi halk és titokzatos üdvözletét, ajká­ra tett kézzel mintha intene: »Hall­gassatok és emlékezzetek.« Az élet fájáról lehullott virágok illatával, misztikus pompájával van­nak tele ezek a napok. Ne űzzük el hangos beszéddel a múltat, amely­ben benne van a jövő tanulsága. A cse:*ki ezer hunt hárfa, amely­nek muzsikája megbékíti az össze­tört sziveket és erőt ad az elfárad­­taknak. Emberek, legyetek társai a gyá­szolóknak, kíméletes szeretetben. Ne üssétek szivén őket hangos beszéd­del, nevetgéléssel, mikor a szivük vérzik és a múltba menekülni óhaj­tanak elvesztett derűért, napsugárért, elmúlt szeretetért... A templomnak imádkozó csendességével adózzatok azok emlékének, akik a halál tit­kait már megismerték és akiknek sírján világosságot gyújtott az em­lékező szeretet. Hőseink emlékezete Kaposvárott I­assosvár, október 31. Mindnyájunk lelkében él még az a borzalmas világégés, amelynek tengernyi szenvedései közt a hazáén annyi sokan feláldozták legdrágább kincsüket, az életet. Ezen nagyfokú szeretet hirdetője itt Kaposvárt­­az egész országban most még egyedül­álló Hősök temploma. Templom és »Hősök« emléke cso­dálatos jele, kifejezője az Isten és hazaszeretet egybekapcsolódásának. Jel ez a hősi templom, mely fájdal­mat jelez, jel ez az emlékmű, mely behegedt sebeket újra felnyit, de egyúttal jel­ez, mely a magyar ez­redéves földet ívelő két csillagra mu­tat, a magyar hagyományok és fé­nyes eszmék csillagára. E csillagpár bevilágít a most még sötétnek látszó jövendőbe, de él a remény, hogy a fénycsóvából, mint magból előtör majd egykor nemzeti nagy létünk éltető napja. Halottak estéje van... !Megszólalnak az elné­mult hősök, hisz tetteik örökké él­nek, tehát joggal beszélnek. Ka­tonasirató éedsanyák! Mások bol­dogsága, melyben nektek is volt ré­szetek, fájdalmasan emlékeztet tite­ket k­iveszett fiaitokra. De ne ’feled­jétek, magyar anyák vagytok, szűn­jön azért a ti metsző fájdalmatok. Álljon szemetek előtt az a római anya, aki harcba készülő fia kezébe velős rövidséggel nyújtotta oda a pajzsot: Ezen, vagy ezzel. Hitveseink és árváink! Ne mond­játok, hogy már eltemettünk min­dent, bár tudjuk, hogy elveszté­sünk fáj, de ne feledjétek, hogy vértanú nemzet vagyunk; nincs ha­zánknak egy talpalatnyi része sem, melyet vér, könny ne áztatott volna. Legyetek hozzánk méltó hős özve­gyek, erőslekű árvák. Végül hozzátok szólunk testvérek, ti honfiak. Nektek kell nyomdokaink­ba lépni, mert ti vagytok, a mi utó­daink, örököseink. Ne rettenjetek vissza, ha az isten és haza áldozatot kíván tőletek. Esküt, hűségesküt vá­runk, hogy megteszitek akaratunkat; csak így lesz pihenésünk édes és csendes.

Next