Somogyvármegye, 1905. június (1. évfolyam, 1-23. szám)

1905-06-01 / 1. szám

2 »SOMOGY VÁRMEGYE« 1905. junius 1. ügyekben a pártpolitikát félre kell tenni. Ha majd — Isten ne adja — arról lesz szó, hogy szedjen-e a megye tör­vénytelen adót és újoncot, akkor ott leszünk az ország javára leghelyeseb­ben küzdők sorában, akkor majd helye lesz a megyeteremben a pártpolitikának. De nem közjogi, nem politikai kérdé­sekben pártpolitikát csinálni annyit jelent, mint önként bilincsbe rakott ,kézzel fogni a munkához. Ezen a téren, hogy véljük, minden ügyet kizárólag annak jogos, üdvös, helyes és célszerű volta szerint kell megbírálni. Ami aztán az országos politikát illeti, erre nézve a következőkben jelöl­jük meg lapunk irányát. Vidéki lapnak nem föladata, hogy az országos politikát irányítsa. Ez ter­mészetes. De igenis, föladata, hogy egy területrész politikai, közjogi, köz­­gazdasági és kulturális gondolkozására befolyást gyakorolva — az országos politikára ezen a réren hatással legyen. Ezért a most felszínen levő nagy politikai kérdésekben is állást kell fog­lalnunk. A mi állásunk pontja ma csak az lehet, hogy a nemzeti jogokért küzdők sorába állunk s ha ott csatára kerül a sor, a magyarság szeplőtelen fegyve­rével küzdünk a nemzet jogaiért. Éppen azért harcosai leszünk az önálló vámterületnek és azoknak a követeléseknek, melyek egyfelől a had­seregben a magyar nyelvet és jelleget, másfelől a külföldi képviseletben állami különállóságunkat, függetlenségünket az ezeket megillető jogokhoz akarják juttatni. Az önálló vámterületről különö­sen az a nézetünk, ha megrázkódta­tásnak tenné is ki az országot, vég­hatásában csak üdvös lehet s emel­lett elengedhetetlen föltétele állami önállóságunk kifelé való megnyilatko­zásának. Ebben az irányban buzdítani kell a nyerstermények itthoni való feldolgozására, a nagytőkék figyelmét gyári vállalatok létesítésére kell irányí­tani és a háziipar föllendülésének nagy jelentőségét be kell vinni a köztudatba. A külföldi képviselet és­­ a had­sereg magyarságának kérdésében ma­gyar emberek előtt programmot adni s a programmot megokolni fölösleges. Belügyeinkben fontosaknak tartjuk s azért állandóan éber figyelemmel kell kisérnünk azokat az intézkedéseket, melyek a kormányhatalom túlzott ki­­fejlesztésére alkalmasak s ezért a köz­szabadságra veszélyesek. A választói­­ jog kiterjesztését, a választókerületek arányosítását, a közhivatalnokoknak politikai kérdésekben — akár törvényi intézkedésekkel is — a hatalmi be­folyás alól való fölszabadítását, illetve ez ellen szükség erőnki győző pártho­tozóba­n is már tehát, sünk­i buzditai polgárs, vatvák. A m­agy­ars­ere föltétlenül ont teljes ■gy a m­eg­a politikai írthoz tar­aegyénket . Fontos :ni segit­­imogatni, i, hazánk irtani ki­k­, akik a tertük, a­­ran és i. Szép magyar­­néptanítók ne­­esetleg gyakoribb népiskola szünetlen eredmén­yjkú vidék két munkáján­ak jutalmazásokkal való — elösmerésétől. Jelszavunk: minden magyar állampolgár tudjon magyarul — anélkül, hogy a­­ nemzetiségek törvényben gyökerezn­i jogaikban sérelmet szenvedjenek. Főbb vonásokban így néz ki az pálya, melynek — legjobb linónk szerint — a kitűzött célhoz kell vezetnie. Ha nem­ bírjuk végig megjárni,­elekünk, de jönnek utánunk mások, erősetek, kik az általunk taposott ösvényen vitt fáradság és időpazarlás nélkül juthat­ván el addig, ahol mi kidőltünk: friss erővel törhetik az utat tovább és tovább. A mi célunk nem öncél s azért nemzedékeket is túlélve vezethet a küzdelemre mindig jobbakat és job­bakat. Nehéz időket élünk. Minden nap eseményekkel terhes, melyek hazánk jövőjére nagy fontosságúak. Ma, mikor e sorokat írjuk, nem tudjuk, nem kell-e már holnap a legerősebb teliharcot kezdeni hazánk alkotmányának védel­mére. Ne gondolja senki, hogy ez a helyi sajtónak — ily válságos időkben — nem hivatása. Emlékezzünk meg arról, hogy mindenha a megyék voltak az alkotmány védőbástyái. Szent István királyunk nagy bölcsesége elosztotta az alkotmány biztosítékait hatvanhárom felé: ez a hatvanhárom erőgócpont egy célra egyesülve megdönthetetlen oszlop az alkotmány alapköve fölött. Jöhet idő, hogy a törvényhozó testületről az ország szeme a törvényhatóságokra fordul s végső menedékét itt keresi. Lehet — adja Isten — hogy túl sötét­­nek látjuk a helyzetet. Ám nekünk éber figyelemmel kell állnunk a ma­gunk választotta őrhelyen, hogy a magyar nemzeti eszme független har­cosai legyünk s a hibát, a fenyegető veszélyt mindenütt megláthassuk. Addig pedig nem nézzük a kez­deményezőt, hogy ki az s mely párt­hoz tartozik: ha eszméje a magyar nemzeti eszmének része, akkor mailéje Mi lehet az oka annak, hogy én még ma sem nyerek bocsánatot ? Ezen az­­ismeretlen titkon az én gyönge elmém el nem igazodik. Való igazság: nem volt az én kicsi személyem sohsem jelentős. Csak a szeretet volt nagy bennem, az, aki a fejedelemhez láncolt minden örömök és bánatok között. Eleinte „belső Inasa“ később „bejárója,“ majd a „kamarása“ voltam a fejedelemnek, akit soha, egyetlen napig sem az adómért, hanem a becsületért szolgáltam, mint ahogy az igazi erdélyi vér másként nem is tudna szolgálni. Ezt ked úgy is tudja, csak mások nem akarnak tudni róla, mivelhogy az emberek nem mindig udvarosak, igazságosak, akik feledékenyek, mivelhogy nem akarom mondani:­­ háládatlanok. Ezeken egyébként nem is igen csudál­­kozom, mivelhogy akadtak utánam élő emberek, akik azt is tagadták, hogy én írtam valaha kedhez azokat az igénytelen leveleket, a­kikben másról alig esett szó, csak arról, hogy én kedet szívem tiszta szeretetével szeretem. Nevessen ezeken, édes néném, nevessen! Mivelhogy ezt tudom, nem csodál­­kozom, nem is panaszolom föl, hogy az én kirekesztésem az édes hazából továbbra is el fog tartani. Pedig de nagyon vágyódik az én epedő vén szívem vissza az erdélyi hegy­óriások havas fehérsége közé. Hányatott-vettetett csontjaim csak ott a háromszéki köves-sziklás hegyek alján éreznék először igazán a pihenés, a nyugalom édes gyönyöreit. Az én sorsom csak újra megismétlődik. Úgy lévén, mint régen vala, amikoron mind elmentek, lassan, zajtalan elköltözködtek mellő­lem. Egy magamra hagytak. Tudom, nem a saját akaratjuk szerént tettek ők akkoron sem. Isteni végzés volt. Ha Solon akkoron mondta volna Kroesus királynak, hogy: Nemo est ante morten beatus, hogy: senki sem mond­hatja magát boldognak halála előtt, én most ezzel avval toldom meg, hogy bizony vagynak emberek, akik haláluk után sem lesznek részesei a teljes boldogságnak. Most maradok majdan csak igazi egyedül­­valóságban, amikor én porlandó csontjaim köze­lében nem érzem többé a bujdosók csöndes szomszédságát, így a száműzöttek, a bujdosók között csak belefeledkezett lelkünk a régi idők szebb emlékeibe. De mi lészen már ezek után? . . . Reménységeim nincsenek, nem kél szívemben ezekért se harag, se más rossz indulat, gyűlölség, de ha az emberekben nincsen is bizodalmam, ott vagyon még az isteni segít­ség, kitől az én erős hitem nem fordul el soha. Egyéb okom nem volt elhagyni hazámat, hanem hogy igen szerettem az öreg fejedelmet. És ez a szeretet ott és még mostanság is szívem széthullt porában. Panaszos, keserű sóhajtásai szét fogják vetni a török föld behorpadt sirkantjait, hogy továbbra is kísér­hesse, utána járhassék az ő nagy urának. Mert nem leszen többé nyugodalma csontjaimnak a rodostói temetőben, mivelhogy ezt a kínos egyedülvalóságot, ezzel a szomorú magányosságot nem tudja békességes tűréssel elszenvedni. Fájni fog örökkö-i ez a nagy elhagyottságom és nem lészen pihenés szivem porainak mind az időkig, amig nem követheti a fejedelem útját vissza a hazai föld lágyan ölelő karjai közé. Panaszra, kérésre nem nyitom azért ajkaimat, nem büszkeségből nem, de tudja a jó ég, a mennyei atyán kívül mástól soha mit se tudtam könyörögni. Édes néném, csak ked szeressen továbbra, is engem. Engem szeretni kell, mert ki szeret­­hetné édes nénémet még mindétig jobban mintán ? A másolat hiteléül: Salgó Sándor.

Next