Somogyvármegye, 1906. április-június (2. évfolyam, 76/250-147/321. szám)

1906-04-01 / 76. (250.) szám

k tartása országszerte veszedelmeket okozhatna. A veszedelmek abból származhatnának, hogy a pártszenve­dély ez újabb összeütközési ponton újabb és az eddiginél is kibékíthetle­­nebb gyűlölséget szítana. Igaz-e, nem-e a kormány fölfo­gása, fölösleges most a firtatása. A kormánytól függ a választások kiírása és ha nyilvánvaló tévedés lenne is az a valami, amiben az elhalasztás okát látja, akkor sem az a nemzet köteles­sége, hogy meddőnek ígérkező vitá­ban a tévedés bizonyítására vállalkoz­nék, hanem az, hogy a tévedést olybá vegye, mintha nem az volna és minden erőből odahasson, hogy az akadályozó körülményt megszüntesse. Aki a politikai küzdelemben nem álnok és alattomos, akinek a törek­vései valóban hazafiasak, annak csak egy célja lehet és az nem más, mint visszaállítani az alkotmányt. Ezt pedig csak akkor lehet, ha az országgyűlést újból összehívják. Küzdjünk hát a választásokért. Somogy és az aratósztrájk. (Lesz-e bérharc?) Kaposvár, március 31. Féltő aggódással és lázas izgalommal fogadja az egész ország gazdaközönsége azokat a vésztjósló híreket, amelyek a mezei munkásoknak és cselédeknek itt-ott már jelentkező bérharcairól számolnak be. Aggódással és izgalommal azért, mert hetek, sőt hónapok óta ijesztő rémképek tüne­­deznek föl arról az országos csapásról, az általános arató sztrájkról, amely pusztulással fenyegeti a gazdák tőkéjének, hosszú, verej­­tékes munkájának gyümölcsét és egész évi megélhetésük eszközeit. Növeli ennek a beláthatatlan következményekkel járó vesze­delemnek a nagyságát, hogy — ha egyszer megindult, — föltartózhatatlanul terjed nagy birtokról kis birtokra mindaddig, amíg csak az egész országban kaszát-kaprát forgató munkásokra és gazdasági cselédekre talál. Azok az aggodalmat keltő hírek, me­lyek az ország több részében, de különösen a délvidéki megyékben kiütött nagyarányú bérharcokat jelentik, érthető megdöbbenést keltettek különösen vármegyénk gazdaközön­ségénél, mert mi tavaly már láttuk egyszer a sztrájk veszedelmes lángját föllobogni s pusztítani. E körülmények arra indítottak bennün­ket, hogy Somogy megye mezőgazdasági viszonyainak egyik alapos ismerőjétől föl­­világosítást kérjünk a somogymegyei mezei munkás­viszonyokról és arról az általános érdekű és aktuális kérdésről, hogy vár­megyénk területén fenyegeti-e gazdaközön­ségünket a mezei munkások bérharca. Az illető munkatársunk kérdéseire a következőket felelte: Somogy megyében e pillanatokban a gazdasági munkások és cselédek bérharcá­nak semmi nyomai nincsenek. Mindenütt zavartalanul folynak a mezei munkák és még csak az elégületlenség jelei sem lát­hatók. Ez azonban nem menti föl gazda­közönségünket azon kötelezettsége alól, hogy munkásai ügyének a legnagyobb figyelmet ,­sz­entelje és elhárítsa azokat az ütköző pontokat, amelyek bérmozgalmak kitörésére v­ ihatnak okot. Ezekkel a bér­harcokkal ú­gy vagyunk, hogy váratlanul, meglepetésszerűen lépnek föl és sokkal nehezebb azokat elsimítani, mint okos, megfelelő eszközök igénybevételével a veszedelemnek elejét venni. Somogy megyében egy-két vidéket ki­véve sokkal kedvezőbb a gazdasági cselédek és munkások keresete, mint az ország bár­mely vidékén. Ugyanígy vagyunk az aratási munkabérekkel is. S hogy dacára ennek tavaly oly nagymérvű bérharc mutatkozott vármegyénkben, ennek az oka inkább a mezei munkások félrevezet­sében rejlett. Tagadhatatlan, egyes helyeken még nálunk is gyatra a gazdasági cselédség fizetése. A legnagyobb panasz a cselédlakások miatt támadt tavaly. Eminens érdeke a magyar államnak és a társadalomnak komolyan hozzálátni azoknak az intézkedéseknek a megtételére, amelyek hivatva vannak a kisgazdák és a mezei munkások osztályán segíteni és ta­gadhatatlanul súlyos bajaikat mielőbb or­vosolni. Egészséges szociálpolitika, a kere­seti viszonyok javítása és az elviselhetlen terheknek leemelése ezeknek az osztályok­nak vállairól, ezáltal, ha nem is egyszerre, de lassanként meg fognak szűnni azok a panaszok, amelyeknek jó részét most két­ségtelenül joggal hangoztatják. Hogy meny­nyire indokolt egyik-másik sérelmük, annak illusztrálására fölhozom, hogy már egy négyszáz négyszögölnyi földdel biró gazda 30—35 korona évi közadót fizet, holott egész évi jövedelme nem több négyszáz koronánál. Ebből aztán nemcsak meg kell élnie, ruházkodni, gyermekeket nevelni, hanem mindenféle hivatalos és nem hiva­talos személyeknek jogosulatlan követelőd­­zéseit is kielégíteni. A gazdasági cselédpénztár mit sem segített a munkásokon, egyrészt, mert rop­pant nehézkes terület, másrészt, mert telje­sen elhibázott rendelkezéseket tartalmaz. Hogy csak egyet említsek, fölhozom a munkás­baleseteket, melyeket a kártérítési összeg elvesztésének terhe alatt huszon­négy óra alatt kell a hatóságnak bejelen­teni, holott az erre jogosult gazda sokszor csak harmadnap értesülhet a balesetről. Ez a törvény egyformán terhet ró a gazdára és a munkásra anélkül, hogy egyiken is segítene. Ha az állam a cselédpénztár zen­el, mert minden fillér neked kellett vizsga­­dijra s mig leánytársaink hálóztak, mi egy rongyos blúzban odahuzódtunk a kályha mellé s arról álmodtunk, hogy a mi le­mondásunk téged egy lépéssel közelebb visz a célhoz. A férfi sápadt arccal állt a falnak tá­maszkodva, majd habozva szólalt meg: — Visszafizetem én azt nektek .. . — Ne légy ostoba ! — folytatta a lány. — Tudod te jól, hogy nem várja azt tőled senki. Az öregeknek van miből megélni, ott van a nyugdíj, a három vén leánnyal pedig ne törődj! Büszkébbek azok a nyo­morúságban is, hogy sem még a testvér kegyelem kenyerét is elfogadnák. Hanem egyet mondok! Ha te valaha, mint férfi, ráakadnál egy ilyen leányra, feleségre, amilyen három vén testvéred közül egyik is: el ne felejtsd a napi imádságodban megköszönni az Istennek! Azt hiszed te, hogy ez a harminckét esztendős vén nénéd le fog sülyedni valaha a férj fogás nyomorult hajszájáig ? Azt hiszed, az én ideális telkem megalkudna Üzletszerűen az álmaival ? Hiszen ha valami őrületes gondolat rákényszerítene a hazug­ságra, kikiabálná a lelkem a következő pillanatban ! Ne kacagj­am­, mert rád­öntöm ezt a korsó vizet! A leány nevetve végezte beszédét. Sokszor elmondta ő m­a ezeket az elve­ket. A fiú is tudta, hogy csak az eszét csiszolja ezeken a lelkes szavakon. — Szóval, a vége mindig az, hogy nekem három vén leány néném van! A fiú fejét hirtelen lekapta a föld felé, mert egyik kis kéz igen élénken su­hant el a levegőben. — Hagyjátok el lányok, férjhez adlak én, csak legyek legalább nagyságos úr! Addig azonban egész nap abb­an fáradoz­tam ma, hogy valamikép kit eveztesselek. Bent jártam a minisztériumban és egy-két jóemberemmel beszéltem az ügyetekben. Azt hiszem sikere is lesz. Éppen a leg­vidámabb arccal lépek be, mikor a leg­vénebbik néném rám kiabál: — Hát te miért jösz ilyen sötét arccal ? Ismerem a természetét, hagyni kell, hogy kibeszélje magát, különben vége a világnak. Ezért csak most tudok szóhoz jutni. Nos hát, a minisztériumban beszéltem Zács Feliciánnal. . . »SOMOGY VÁRMEGYE 1906. április 1.

Next