Somogyvármegye, 1907. január-március (3. évfolyam, 1/472-75/546. szám)

1907-01-01 / 298. (472.) szám

a­ talokért, még sincs elégedettség a hivatalnokok között se. Panaszkodik a bíró, vasutas és postás, de legkiváló­­képpen az ország tanítói panaszkod­nak. Valamennyi kérő között az ő helyzetük a legsiralmasabb. És ebben az általános elégedet­lenségben, az­­keseredésnek, a meg­lankadt energiának, a lemondásos fata­lizmusnak ebben a tömkelegében nem látszik egy sugár se, amely a jobbu­­lással biztatna. Az emberek milliói sokáig mindent az államtól vártak s annyira hozzászoktak ahhoz a gondo­lathoz, hogy állami gyámkodás nélkül nem lehet élet e hazán, hogy elszok­tak az önsegély gondolatától teljesen s mikor rájuk szakad az élet terhe, az állam pedig nem képes mindazt a vá­rakozást kielégíteni, amivel feléje for­dulnak, fásultan néz mindenki sorsá­nak bizonytalan esélyei elé. Ez a fásultság reá nyomja bélyegét az egész életre. Az összkép, mely előttünk áll, oly siralmas, oly lehangoló, hogy még azok bizalmát is alkalmas megrendí­teni, akik erős hitet táplálnak a nem­zet szívóssága, Magyarország jövője iránt. Bizonyos, hogy gyökeres átalakí­tást igényelnek összes viszonyaink, hogy azok között a nemzet minden életszerve megtalálhassa a maga munka­körét s abban boldogulásának eszkö­zeit. Körülöttünk mindenütt részben végbement már, részben folyamatban van az átalakulás a közgazdaság, a társadalom, az államélet, a szociális élet terén egyaránt; ez elől mi se tér­hetünk ki, ha esetleg itt-ott megráz­­kódásokkal fog is járni. Az általános elégedetlenség, melynek alapos okai vannak, arra tanít, hogy jelenlegi be­rendezkedésünk többé nem felel meg régi kereteinek, megszokott, de elavult fölfogásaival, tagolásaival a modern élet követelményeinek. Nemzeti sajátos­ságaink megőrzése mellett szakítanunk kell mindazzal, ami ma elégedetlensé­get szülve megbénítja és leköti az eleven életerőket; oly követelmény ez, melynek eleget nem téve visszatérhet fölénk a mohácsi vész utáni szomorú korszak. Bármily szomorú legyen is tehát a jelen, nem szabad elcsüggedni, hanem kitartóan munkálni kell, hogy kibontakozhassunk bajainkból. Csak szívós munkálkodás segélyével oszol­hat szét az a sötét, nehéz köd, mely ma lomhán nehezedik egünkre és ko­morrá, sötétté teszi az új esztendő hajnalát, beszélt nagyon. Az ezredes dühösen né­zett a kapitányra: — Nos, uram ? — kérdezte. — Átkozott hazugság! Soha életem­ben nem volt feleségem! — Jöttek be, ne átkozódj, majd elin­tézzük a dolgot — folytatta az ezredes. Bementünk a másik szobába. Gyö­nyörű volt ez az asszony! Néha zokogott, majd büszkén kiegyenesedett, máskor meg szerelmesen simult a kapitányhoz. Elmondta, hogy másfél év előtt vette őt el a kapi­tány s mindent tudott, ami ez alatt az idő alatt az ezredben történt, sőt a kapitány múltját és családját is ismerte. A kapitány belesápadt a dologba s mi a világ legelve­temültebb gazemberének tartottuk. Soha­sem felejtem el a nő vádoló, siró hangját. Egyszer kijelentette, hogy a kapitány bal vállára az F. M. betű van tetoválva. Ezzel aztán minden kétségünk eltűnt. Egy nőtlen őrnagy így szól: — Talán előmutatná nagyság az eske­­tési bizonyítványát ? Az asszony kiegyenesedett, gazem­bernek nevezte a kapitányt s leszidta az őrnagyot, az ezredessel együtt. Aztán egy papírlapot húzott elő kebeléből. — Itt van! — mondta. — Isten és az em­berek előtt... olvassa fenhangon, ha meri. Halálos csönd lett. A kapitány elő­­támolygott. Torka száraz volt s amint át­futotta a papirost, megkönnyebbülten só­hajtott. Majd igy szólt: — Te világcsaló huncut! Az asszony elmenekült s mi a követ­kezőket olvastuk a papírról: — Íme, a bizonyság, hogy én, a fé­reg, a kapitánynak megfizettem az adóssá­gomat, továbbá, hogy ennélfogva egy havi fizetésével tartozik nekem. A pénz záros határidő alatt, angol értékben fizetendő. SO­MO­GY VÁRMEGYE Gazdag ország s mégis szegény. Kaposvár, december 31. Magyarországon minden megterem, ami szemnek, szájnak kellemes. Jobb se­hol sem terem a világon, — de ilyen s annyi jó sem sehol. S mégis itt minden drága s a szegény emberek — ennyi áldás közepette — egy jó falatot sem ehetnek már. De mért? Mert nincs pénzünk rá. Pénzünk meg nincs, mert az — a fent jel­zett okok miatt — örökké kivándorol. Hogy tehát pénzhez jussunk, mind­azt, ami itt terem, külföldre küldjük, hogy viszont pénzt kapjunk. A terményekért a külföldtől kapott pénzt meg ismét vissza­küldjük a küld­élnek részint drága iparcik­kekért, részint az idegenben mulatozó urak útján, Így hát nemcsak emberek vándorol­nak ki, nemcsak a milliók mennek utánuk, de még a szemnek, szájnak kellemes élelmi­­ cikkek is. Mindent, de mindent csak a kül­földnek nyújtunk, magunk meg számban apadunk, pénzben fogyunk és éhségben növekszünk. Ahelyett, hogy mi magunk élveznők pénzünket, magunk csinálnók iparcikkein­ket s magunk ennek meg terményeinket: mindent idegeneknek juttatunk. Egy érvá­gás még hagyján! Elbírná azt e gazdag föld. De mikor minden erünket fölvágják s mindenünnen foly a vérünk, erőnk, javunk idegenbe, hogy is bírja ezt sze­gény országunk ?! Ipar kellene, hogy legyen a magyar népnek keresete s pénzünk ne menjen ki a külföldre idegen iparosok zsebébe. Ipar­hoz pedig tőke kell, tőke, amely örömest bocsátkozik közhasznú vállalkozásba. A józan ész azt mondaná, hogy mi magunk adjuk a tőkét. Mert van ám Itt gazdag úr és főúr elég. Ámde mit látunk! Akinek itt óriási jövedelme van, az fölöslegét vagy elkölti külföldön, vagy pedig külföldi bankokba, papírokba helyezi. Viszont a külföldi tőke­pénzesektől várjuk és kérjük, hogy ők for­dítsák pénzüket a magyar ipar megterem­tésére. Amit magunk tudnánk elvégezni, azt idegenek által szeretnék elvégeztetni. S csakugyan akad is sok külföldi, aki itt vállalatot létesít. De ez nem lesz ám magyar. Az illető külföldi tőkés még csak ide se látogat, még magyar állampolgár se lesz, csak szeli a magyar kuponokat Ber­linben és vágja zsebre a magyar osztalékot Frankfurtban. Ide pedig vajonkint ki idi idegen tiszt­jeit germanizálni. Ismét csak kettős a vesz­teségünk. A külföldre távozott magyar úr révén külföldre kerül a magyar földmives nép munkájának gyümölcse,­­ a külföld­ről idejött idegen vállalkozó révén meg szintén külföldre megy a magyar iparos nép munkájának gyümölcse. — No, hát mi csakugyan minden más nemzet szá­mára dolgozunk, csak a magunk számára nem. 1907. január 1. . A vízvezetéki bajok. Kaposvár, december 31. Erősen titkolják az intéző körök, hogy a vízművek jelentékenyen megszaporitották gondjaikat. Nagyon visszájáról sült el ez az alkotás, azonban a gond és baj, amelyet akárhogy is iparkodnak elnyomni és eltit­kolni, hova-tovább nagyobb és fenyegetőbb lesz, kitör és eget kér. Egy-egy szerény kommüniké azért közbe-közbe meg-megjelenik a lapokban, amely a tények aggodalmat keltő ferde MŰKEDVELŐ FÉNYKÉPÉSZEK FIGYELMÉBE! A fényképészet ÖSSZES KELLÉKEIT bevezetve, azokból állandóan a legnevesebb készítmények teljesen friss állapotban nálam beszerezhetők. — Modern FÉNYKÉPEZŐ KÉSZÜLÉKEK, OBJEKTÍVEK, ÁLLVÁNYOK stb. állandóan raktáron vannak. SPITZER SAMU Kaposvár, Korona­ utca 14. ■a6 Sötétkamra a nap bármely szakában díjmentesen vevőim rendelkezésére áll!

Next