Somogyvármegye, 1910. április-június (6. évfolyam, 74/1439-144/1504. szám)

1910-04-01 / 74. (1439.) szám

Kaposvár, 1910. VI. évfolyam, 74. (1439.) szám. Péntek, áprilist. POLITIKAI NAPILAP. Szerkesztőség és kíádótilvatal: Kontrássy-u. (saját ház). Werurban-telefon: 128. szám. Felelős szerkesztő: Előfizetési árak: Egész évre 16 K, fél évre 8 K, negyed­évre 4 K. — Egyes szám ára 4 fillér. Megjelenik hétfő és ünnep utáni napok kivételével mindennap. SALGÓ SÁNDOR. Minden előfizető ingyen kapja a „Somogyvármegye Almanachja*-! Mikor egymásról beszélnek. Kaposvár, március 31. Finomnak és lovagiasnak csöppet se nevezhető Lengyel Zoltán eljárása, aki Zilahon azt mondotta a justh- pártról: „Ismerem őket, hiszen én is abból a bandából való vagyok.« Az embernek még a tévelygéseit is meg kell becsülni, különösen, ha azok már nein igen nevezhetők ifjúkori eltéve­lyedésnek. Ha már egy társaságnak valaha tagjai voltunk, s a vele való együttlétnek némi előnyeit élveztük, nem szép dolog azt bandának nevezni, amikor már nem szorultunk rá. Ezért kár lenne politikai anyagot értékesíteni abból, amit Lengyel Zoltán ! — megint csak a citátum kedvéért használjuk ezt a szót — a »bandáról« mondott. Hogy ott nem dühöng az őszinteség, hogy annak tagjai ép oly alakoskodók egymással szemben, mint amilyen kevéssé egyenesek, ha a vá- lasztókhoz szólnak, az nem üj dolog. A hősök, a pártvezetők különleges erényeit mások is megismerték, akik azt nem oly közvetlen közelből figyel- ; ték, mint arra Lengyel Zoltánnak ! alkalma volt. $ hogy Lengyel Zoltán elitéli az obstrukciót, arra legfölebb a j régi közmondás igazságát lehet idézni, hogy a szegénylegényből lesz a legjobb perzekutor. Lengyel Zoltán, aki valaha egy fogalom volt az obstrukcióval, legjobban tudhatja, hogy az mennyire ártalmas s legjobb, ha maga hajigálja a klotür pányváját az obstruálók felé. A nyilatkozatban az az érdekes, ahogyan Lengyel Zoltán beszélt. Mert ezt a harcmodort Lengyel Zoltán I csakugyan a „bandából“ hozta, s ez, ha nem is mondta volna, eleven bizonysága, hirdetője volt annak, hogy nemcsak közülök, de talán közéjük is való. Az a társaság ez, amely urak- | nak, testvéreknek, párthiveknek tisz­teli egymást, am.:}g egy utón járnak, amig közös céljaik vannak; amint szétválnak, vagy egy a többitől, vagy egy rész a másik résztől, már ban­dának tisztelik azt, aki nincs velük. Nem Lengyel Zoltán nyilatkozata az első példa erre. Ilyen módon traktál- ják egymást, hol nyílt szónoklatokban, hol magán-csevegésekben az egykori testvérek : a Kossuth- és Justh-párt. Arról nem is kell szólni, hogy a I módon folytatják a régi szerelmet. Zichy Aladár grófot, a koalíció volt miniszterét hétfőn záptojással dobálták meg a függetlenségiek Nagykanizsán, bizonyságot téve arról, hogy ezt a politikai fegyvert nem csupán a koalí­ción kivül álló politikusokkal szemben lehet és illik használni. Önmagukat jellemzik ezzel a harc­móddal. Ez a türelmetlenség a kez­dete és a vége az ő politikai életük­nek. Amig a koalíció együtt volt, addig a régi szabadelvű párt volt a „banda,“ amikor a koaleálok szétváltak, minde- nik a többi pártot nevezte igy, s I mikor a függetlenségi párt kettésza­kadt, a két frakció mindenike az átel- lenben levőket nevezte bandának. Ha ma Lengyel Zoltán nevezte őket igy, megeshetik, hogy holnap Batthyány Tivadar lép ki, s ő nevezi ilyen tár­saságnak az együttmaradókat. S végre is, ők maguk ismerik egymást legjobban. Ha az elvált házas­felek állításait a gyűlölet duzzasztja meg, amikor egymást becsmérlik : mindenesetre nekik lehetett egymást legjobban megismerni. És ha a válasz­Rítta meséi. — A „Scmogyvármegye* erede I tárcája. — Irta; Méray-Horváth Károly. — Rítta, a magáé a legszéditőbb karriér, amit ma asszony befuthat. — Hogyne, másfél év előtt ottha­gyok egy dzsentri fiskális budapesti férjet, nekimegyek a világnak, egy maharadzsa szeretője leszek, a kit meggyilkolnak és visszaszőköm Parisba, egy zacskó drága­kővel, ami két és fél milliót ér. Ez igy me­sének mindenesetre szédítő. — És ha nem Párisba jött volna ? — Azt akarja mondani, hogy például valahova elvonultam volna, és talán meg­próbálom most tisztességes asszonynak lenni? — Rítta! — Értem, értem. Ah, nem. Látja, én nem tudok elvonulni, elbújni. Az nem igazi asszonyi dolog. Asszonynak, amig fiatal, tündökölni, tetszeni, szépnek kell lenni. Az más, valakivel elbújni. Az én szép maharadzsámmal talán elvonultam volna a nagy szerelemben még egy kuny­hóba is. Qe igy ? Az ösztönöm húzott vissza Párisba. Hiába, úgy látszik, a vérem­ben volt, hogy én nem (ehetek tisztessé­ges asszony. Hiszen az az angol lord, aki j a hajón gondozott, aki a drágaságaimat el- i adta, az el is akart venni feleségül. Ah, nem, nem tudok feleség lenni. — És miért? — Nem tudom; nem is gondolkodom róla. Megutáltam a házasságot a férjemmel. Azt hiszem, minden asszony megutálja. És bennem ez az utálat, úgy látszik, erősebb volt a tisztességérzetemnél. Mondpm, tu­dom : rossz asszonynak születtem. Én nem lehetek tisztességes asszony. Ezzel leszá­moltam. Nekem kell a világ. Vagy egy nagy szerelem, vagy egy nagy világ. Szükségem van rá, hogy szerelem legyen körültem. Hogy mit veszek el belőle, az megint más, az az én dolgom. Az én Ízlésem dolga. Valami olyan hitfélém az, hogy én, de min­den valamire való asszony azért van a világon, hogy szerelem legyen körülötte. Tudja, értem azokat az antik papnőket, akik sohase szerettek és mégis azért voltak a világon, hogy szerelmet ébresszenek. Látja, amit most mondok, az is olyan asszonyi hiúság: láttam ott keleten, hogy micsoda kultuszt tudnak ott egy emberrel csinálni. Ott a fejedelem, mikor fölteszi a kincseket érő gyöngysüvegét, fölveszi a mesés öltö­zéket, nem is ember, hanem valami félisten. Ha maga valami szörnyen komoly hangu­latban volna, talán nevetne is rajta, de higyje el, ezt a poézist hoztam keletről: valami vágyat, hogy engem olyan kultusz vegyen körül. Néha igazán érzek magam­ban valami olyat, hogy ne is rongyos asz- szonynak nézzenek, hanem — istennőnek. Maga tudja, hogy volt bennem min­dig valami ekszaltáltság; hát ezt most a Kelet úgy látszik, mind fölszabadította. De hát ez mind csak utólag jut eszembe, ma. Én is úgy tettem föl magamra minden díszt, mindent, amivel asszony ragyoghat, hogy valami misztikus legyen rajtam, ami csodálatot ébresszen. Annyira, hogy kul­tusz támadjon irántam. Hogy hozzám min­denki úgy jöjjön, mint valami . . . kimon­dom : . . . istennőhöz. Ah és micsoda hatalom az asszonyi hatalom, csaic bánni kell tudni vele. Nincs az a férfi, akit talán csak egy mosollyal is, meg ne lehessen hódítani, ha az a mosoly olyan. Én tudom, hogy nem is a szépségem teszi, hisz vannak nálamnál szebb kokottok és mégis. Mindenkinek éreznie kell, hogy amit én teszek, ahogy én valamit teszek, az igazi asszonyi, az szép. És ezt akarom. A hírem rémes. Azt hiszik én rólam, hogy én maga a démon vagyok. Az »indiai hercegnőről« babonás mesék forognak. Pedig csak egyszerű, hiú, egy kicsit fan­tasztikus és az ízlésre roppant sokat adó asszony vagyok,

Next

/
Thumbnails
Contents