Sorakozó, 1940 (2. évfolyam, 1-36. szám)
1940-01-05 / 1. szám
PILLANTSUNK KISSÉ VISSZA... Ma minden magyar lelkébe az óév végén és az újév elején belopódzott az a tudat, hogy most egy más újév érkezik, mely valamiképpen különbözik hosszú idő után minden eddigi esztendőtől, mely reánk magyarokra virradott. Senki sem tudja, honnét ez a tudat, ez a meggyőződés. Valahogyan úgy érezzük, hogy ez az újév sorsdöntő lesz reánk magyarokra, mintha a magyarok összefogásának, magyarok egyesülésének esztendeje lenne! Mikor erre gondolok, keresni kezdem, hogy hát van-e valami készülődés erre az új esztendőre? Sajnos, csak egyetlenegyet látok. Azt, hogy úgy várjuk a jövendő nemzeti eseményeket, mint a kíváncsi tömeg az utcán várja és nézi" a látványos felvonulást. Csak kíváncsiság van a lelkekben és semmi egyéb. Kíváncsisággal pedig sohasem lehetett tevékeny résztvenni semmiben sem, legkevésbé egy nemzet jövőjének munkálásában! Nagy, igen nagy hibánk nekünk magyaroknak, hogy sohasem nézünk abba a tükörbe, mely nem a jelent, hanem a múltat mutatja. Ha belenéznénk, sok mindent másképpen csinálnánk. Rég elfelejtettük, talán rá sem gondolunk, hogy nemzetünk életében már volt egy ilyen nagy várása az új esztendőnek. Az a várás is tele volt bizonytalansággal, izgalommal, sokaknál talán kétségbeeséssel és mégis egészen más volt, mint ez a mai. Ott tudta mindegyik magyar, hogy az új év eseményeiben neki is lesz része, cselekvő szerepe. Sem álldogáló statiszta, sem néző nem lesz, hanem olyan lesz, aki tesz is valamit. Ez a nagy újév-várás ezer és egynéhány évvel ezelőtt volt, amikor őseink elhatározták, hogy a rossz bessenyő szomszédság miatt új hazát keresnek. Gondoljuk, hogy ez az elhatározás talán egykettőre történt? Mennyi töprengés, menynyi tanácskozás előzhette meg, menynyi ellentmondás, mennyi érv és ellenérv, mennyi megokolás, mennyi meggyőzés hangozhatott el ott, akkor!? Mennyi szomorúság téphette ott a magyar szíveket, mennyi búsongás, mennyi sírás töltötte be könnyeivel az etelközi magyar nappalokat és éjszakákat!? Mekkora gond ülhette meg a magyar lelkeket!? Hisz nem kicsiny dologról volt szó. Ha majd múlik a tél és közéig a tavasz, itt kell hagyni az otthont, a családi fészek melegét, itt a kalásszal ringó szántóföldet, amely kenyeret adott, a zöldelő réteket, a legelőket, a megszokott patakot és folyót, amelynek habjai testüket hűsítette forró napokon, itt az erdőt, amely oly sok vadászemléket rejteget, itt a földet, melyben az ősök alusszák örök álmukat, itt az édesapa, az édesanya, a testvér, a gyermek sírját, a százados szülőhazát, mindent, mindent, ami számunkra az életet jelentette, ami életüket megédesítette, elviselhetővé tette! És tovább kell menni messze nyugatra, talán heteken, talán hónapokon keresztül, gyalog, szekéren, lóháton, éjjeli fagyban, talán a tavaszi havas esőben, talán a tavaszi nap forróságában is, csak mindig nyugatra, messze, oda, ahol Attila öröké várja őket. Úgy mondják, tejjel-mézzel folyó ország, sok-sok rokonnép is lakik ott az idegenek között. Oda is haza mennek, mert ősüké, Attiláé volt. Ősi föld, melyet szintén ősök vére öntözött. De mégis itthagyni a hazát, a madárdalos etelközi levegőt, az borzasztó, azt mégsem lehet! És mégis itt kell hagyni! Ezt végezték a vezérek, lám fejedelmet is választanak maguk közül, aki vezeti majd őket, akiről meg is jósolták már régen, hogy új hazába vezeti népét és feláldozza magát a népért, az új hazáért. Nem is lesz olyan nehéz azt az új hazát elfoglalni, hisz nagyobbára rokonnépek lakják, akik örülnek is a rokonoknak, akik közéjük jönnek. Az idegen fejedelemtől pedig megveszik a földjét. Készül már az aranyos nyereg, az arany kantár, kiválasztották már a fehér paripát is. Ha ezért nem adja, fegyverrel késztetik rá, hisz nem szokta a harcot! Meg aztán az Isten is akarja, hogy elmenjenek innét, mert rossz, gonosz népek is vannak arrafelé, akiket Isten büntetni akar s a magyarok lesznek az Isten bosszúállása. Az Isten is akarja! Akkor ég áldjon Etelköz, mi megyünk, mert mennünk kell, az Isten is úgy akarja! És azon a télen több vadat ejtenek, több állatot vágnak, több tésztát gyúrnak, hogy többet száríthassanak, mert böjttel jár a hosszú út, böjtölni kell, míg el nem érik az új haza határait. Böjtölni kell minden magyarnak, hogy Isten is megsegítse őket. Lassan-lassan halványulnak a lelkekben az emlékek, vékonyabbá válik az ősi földhöz való ragaszkodás, fakul lelkükben Etelközege, soványodik a föld varázsa, mindegyre kevesebb sfeál köt hozzá, hogy majdan csak az emléke maradjon. Mint az elnyútt rongyos ruha, még kedves, de kedvesebb kezd lenni az új, melyről még csak színes álmaik vannak, melyhez már a vágy kezdi hozzákötni őket. Mint a gyermek, aki majd új ruhát kap, előre örül annak, előre ragaszkodik hozzá, a sajátjának tudja, annak érzi, pedig még meg sincs véve, dehát csak azért, mert szép lesz, jobb lesz, mint a régi. Vagy mint aki házat épít, még szereti a régit, de lelkében mindegyre kedvesebb kezd lenni az új, mert vágyai már hozzá fűzik. Ilyen volt akkor régen, ez volt a magyarok amaz újév várása. A sürgés-forrást át- meg átszövi a találgatás, milyen vidék jut nekünk, milyen lesz ott a földünk, milyenek az erdők, mennyi a vad és milyenek azok, hol és milyen lesz a legelő, jól élnek-e majd azokon az állatok, hogyan érünk velünk oda, mennyi pusztul el útközben? Lesz-e sok patak és folyó, mennyi bennük a hal, jó-e ott a víz, van-e ott elegendő eső, nincs-e ott sok árvíz, milyen a levegő, egészséges-e, vannak-e hegyek? Száz és száz kérdés, melyekre feleletet csak a bizakodás adott. De elszántan készült a nagy útra és a nagy feladatra. Megértette, hogy fennmaradása csak így lehetséges. Még csak feltenni sem lehet, hogy akadt volna a magyarság vezérei között egyetlen egy is, aki csak egyetlen magyart ebben az újév-várásban megrövidített volna valamiben, vagy valamivel! Feltehető-e, hogy ne a hosszú útra készülő testvért lássa a legutolsó magyarban is, aki szíve vérét fogja áldozni az új, a közös Hazáért! Tanuljunk, tanuljunk ebből nagyok és kicsinyek! Sz. A. ParlaMent 145.— pengöl irodai írógépek olcsó árusításaÉdes és Decsy cégnél Akácfa utca 13. sz. — Tel.: 222—624. Máté-Török Gyula: A Levente életrehívója az 1918. évi nagy összemlásunk. Amikor is katonailag, politikailag, gazdaságilag, s ami a legborzalmasabb, erkölcsilag is összeomlottunk. A gigászi történelmi bukásunk után élniakarásunk a leghatalmasabban a Levente megteremtésében nyilatkozott ki. Az alábbiakban csakis és kizárólagosan azzal akarok foglalkozni, amelyen sorsunk súlypontja nyugszik, s ez az erkölcsi talpraállás, az erkölcsi integritásunk helyreállítása! A Levente intézmény hivatását, küldetését a legmagasztosabban a nemzet felsarjadó, új nemzedékének egy szeretetteljes vasmarokba való fogásában látom feltornyosulni. Úgy mint egy templomtornyot a mindennapi élet sivár rohanásában. Mindenek felett abból a szent célból, hogy összeomlásunk leghalálosabb kihatásán legyen úrrá, az ifjúság erkölcsi életén. A Levente hivatása „Ép testben ép lélek!“ kiterjesztése, tehát a test és lélek iskolája, a súlypontot a lélek épségére, vagyis az erkölcsi erő, a nemzeti és emberi jellem izomzatának fejlesztésére helyezve. Ép testben egészséges lélek kifejlesztése sokkal nehezebb, mint a puszta ép test kifejlesztése. Ne legyen a Levente a pogány római testkultusz, mint a mai rekordversenyek beteges túlhajszolása. Le 1 a munkácsi csata évfordulójára holtak követéstkérő példaadása már teher az élőknek. Az illemkódex jólfésült gáncsnélküli lovagjai kínosan feszengenek, ha szó esik ritka-véletlenül az elesettekről. De ha ideges vállrándítással le próbálják is rázni lelkiismeretük ólmos emlékezet terhét, tudják, érzik, hogy ezek a holtak nem végérvényesen haltak meg, és minél inkább felejteni akarják őket, annál élesebb kontúrokkal fénylik elő iránymutató alakjuk a föléjük gyökeresedett éjszakából. Nem lehet letagadni őket. Szellemalakjuk arányosan nő a múló idők távlatával. Horizontunkból nem esnek már ki soha, sorsuk történelemmé tisztul. Sírjaik fölött a hószemfedő csak a nyugvó testüket takarja. Egy éve, hogy Munkácson néhány keserűlelkű magyar puszta mellével feszült az ellenség páncélkocsikba bújtatott orvtámadása ellen, — bemutatván a hadviselés legősibb és egyúttal legmodernebb módját, a klasszikus magyar harcmodort. Egy kézigránátos harcos egy tank géppuskával erősített legénysége ellen. És az egy ember meghalt, de maga előtt küldte az örök éjszakába minden támadóját. (Mennyi pénzt, plakátot, suttogó propagandát áldozott a titkos defetizraus, hogy a tömegek, a gépesített osztagok, a páncélosok és repülőgépek reklámstatisztikájával sugározza belénk lelke gyávaságát. .íme , újraéledt a turáni lovagok kora. A japáni embertorpedók, a finn halálzászlóaljak és a magyar kötelesség munkácsi katonái megmutatták, hogy nem csoda az, ami „emberileg lehetetlennek“ látszott. Vagy csoda, de nem a nyugatiak hisztériás égbőlhullónak képzelt tehetetlenség-várta varázslata, hanem férfilelkek csodálatos életáldozata. Mint hóvirág a télben, nyíltak a szemek a magyar tavasz első jeleire. Élünk, nem lettünk senki idegennek vazallusai, a magunk útján járunk. Az öntudat büszkesége töltötte el az addig csüggedő lelkeket, felszegett fejjel, kartratett kézzel álltunk, és néhány hónap múlva már ellenállhatatlan erővel rohamozták végig Kárpátalját a mi „Síosztagaink“, a kerékpáros honvédek. A mesterségesen fejlesztett köd eloszlott, a gyávaság prédikátorai hirtelen visszamenekültek szögleteikbe, átáradt az egész nemzeten a feltámadás közeli tudata, ébredés a húszesztendős Csipkerózsa-álomból. Kevés ember, kevés munícióval megnyerte a legnagyobb csatát, a harcot az alvó nemzet öntudatának felébresztéséért. Álljon a nevük itt, hogy ne feledkezzünk meg mi magyarok akkor se róluk, ha az „ész és józan logika“ sötétben bújkálói újból megpróbálják jólfizetett agitációs munkájukat, a lélekgyilkolást. Mert mintává, lovagi eszményévé kell, hogy emeltessék az örök magyar élet piedesztálján a mi egyetlen és legfőbb kötelességünknek, a haza védelmének ez a néhány hőse. Rozs József, aki a kézigránátot dobta, és véle életedet is, hogy a magyar föld tovább is magyar legyen, Koncz József, aki nem öltöztél díszbe a halálnak (régóta cimborád volt, minek a formaság?), Csapó József, aki az ellenség fegyverével lőtted őket, míg a magyar vitéz sorsa, a halál a harcmezőn, utat nem ért, Szarka István, Magyar László, Lakatos Béla, Topik László, Tamás Gyula, Bartha István, Böjti László és ti többiek, akik ott véreztetek a fagyos csillagok alatt, hogy Munkács magyar maradjon, mi, akik még élünk, üzenjük nektek, hogy állunk, már ezerszeres létszámmal állunk újból harcrakészen, várjuk a riadót, hogy ha kell valamennyiünk halálával is, de újra teljessé építsük a mi csonka és megalázott hazánkat, a testvértelen Magyarországét. Viszontlátásra, fiúk! JEREMIÁS. gyen az önfegyelem parancsolta, meggyőződéses nemzeti vasfegyelem acélfürűjje, szent folyama, honnan új és törhetetlen erővel kelnek ki a nemzet jövőjének acélos lelkű ifjai. Ezt a tételt fennen hirdeti és bizonyítja az, hogy a fajtestvéri Finnország az olimpiai versenyeken állandóan, még az orosz rabiga alatt is, viszonylag messze túlszárnyalta teljessímeniben a földkertség valamennyi népét.. Teljesítményének nem a durva, nyers testierő, hanem az északi zord természet mostohaságaival viaskodó és az ebben a harcban megacélosodott lelkierő. A lelkierő a legfőbb erő, a lelkierő az erők, ereje! Minden erő szent kútja, forrása ! Legyen ez az eke, mely a parlagon hevert ifjúságot felszántja, melynek nyomán a nép százezreiből a nemzet százezrei fejlődnek a folytonos magvetés és öntözés, a nevelés folytán. A Levente nemzetet teremtsen a mai népünkből, mely annyira fogamzóképes minden szépre és jóra! Nemzet legyen végre valahára a mi fejedelmi fajtánkból. Van-e ennél nagyobb, szebb, magasztosabb, sarkalóbb, szentebb cél?... Nincs! Nem is lehet! Önérzetes, öntudatos nemzet lenne! A Hazának, a nemzetnek neveljük a Leventéket! Ők a legféltettebb kincsünk, nagy nemzeti reménységünk! Ma még nem vagyunk egészen tudatosan nemzeti Van gyorsan lobbanó, éljenező hazafiság, mely hamar el is alszik, de igazi makacs, szívós, minden bacillusnak minden körülmények között ellenálló nézeti szellemünk még csak tudatalatti, szunnyadó állapotban van. E tekintetben drága magyar népünket egy fel nem tárt aranybányának tartom. Forró és rendíthetetlen ebbéli hitem népünkről, mely oly sokszor éri e téren meg nem érdemelt gáncs! Bányászok kellenek, kik népmillióinkban rejlő kincseket neveléssel, neveléssel, neveléssel, felszínre csákányozzák. Nevelés a legszentebb vezetés! Sorsunk, életünk és halálunk elsősorban nem a Corpus jurison, nem a szellemi,, hanem az erkölcsi-lelki képességeken dől el.Nem a tudás és nem a műveltség többletén, hanem mindenek felett a jellem, az erkölcsi erő keménységén és megdönthetetlenségén. Sem időt, sem fáradtságot ne kíméljünk azért! Nincs nevelés, mely eredmény nélkül maradhat! Hinnünk és tennünk kell! Rázzuk fel a magyar nemzeti öntudatosságot a Leventékbe®. A Levente történelmi mozgalom legyen! Olyan erős lesz Magyarország, amilyen erős nevelésben részesülnek a leventék napjainkban. Emberré, magyarrá, magyar emberré, magyar férfiúvá neveljük a mi deli leventéinket! Az őrség Az esztendőforduló éjszakáján a főváros közepén levő Ereklyés Országzászlónál a Rongyos Gárda végezte az őrségváltást. Ahogy az új évbe pislákoló Szilveszter éjszakáján felvonult a harcban megedzett, viharban megcserzett arcú ötven férfi, ahogy a kucsmák szillinetje árnyékot vetett a gázlámpák mellett, valami csodálatosan mély szimbólumot láttunk abban, hogy a Rongyos Gárda mindig és mindenütt akkor vállalja a posztot, amikor legcsikorgóbb a hideg. Aldónál, vagy Pinkafőnél, esetleg Bruck-Királyhidánál találkoztunk először ezekkel az arcokkal, amelyeknek kemény vonásait ott láttuk megmerevedve a gyenge kürt szavára, a parancsnok is rettegett hőse volt az 1921-es, eredményekben és dicsőségekben gazdag harcoknak, de nem hiányzott 1938 őszén sem onnan, ahol egész emberek kellettek a gátra. Virrasztott a Gárda. Előre nézett a vak magyar éjszakába és tisztán látta, hogy még nem pihenhet, még virrasztania kell A Gárdának még súlyos feladatai vannak, mert vannak helyek, ahol nagyon, de nagyon várják Héjjas Iván sokszor lenézett és sokszor megcsodált Rongyosait. Még vannak feladatok, amik a Gardára várnak s amik nem hiába várnak. Addig pedig mindig és mindenütt ott virraszt a Gárda, ahol legnehezebb lesz az őrség. Azért, mert ez a kötelessége, így rendeltetett.