Sporthirlap, 1937. március (28. évfolyam, 18-25. szám)

1937-03-03 / 18. szám

2 SÁR OSI, vagy pszichoanalitikus magánvélemény egy fiatalemberről­ ­. Merem állítani, hogy minden hároméves gyerek, spiccel rúg labdába. Sarcsi hároméves korában külsővel és belsővel rúgott, édesanyja nem értette a dolgot, azt hitte, rossz a lába. Az FTC-be és a Ferencvárosba került. Volt egy időszak, amikor senki se vitatta, hogy ő a legjobb magyar közép­fedezet. Aztán egy periódus, amikor a legnagyobb középester lett. Hosszú ideig formán kívül volt, míg végre most vasárnap megint igen jól játszott. Az életet nem lehet megmagyarázni, csak magyarázni lehet. Szeretném magyarázni, miért késett ilyen sokáig a Sárosi-romra és miért hiszem, hogy most már megmarad. II. Az ember nem úgy nő fel, mint, a rózsaszál, vagy a­­jegenye. Minden ember életében vannak bajok; egyiknél több, a másiknál kevesebb. Sárosi életének obligát válságai e­g­y ezerre jelent­keztek. Ez a csendes és kevés beszédű fiatalember néhány gondtalan és komplikációmentes év után a közelmúltban egyszerre került szembe érzelmi, exisztenciális és mindenféle más komplikációval; becsületesen küzdött csalódásai, tapasztalatai, keserűsége ellen s a magánéletében mindent megúszott baj nélkül, önuralommal és okulva a külső­­és belső nehézségeken. Ez a küzdelem és erőfeszítés valahol és valahogyan áldozatot követelt. Beszéddel eltakarhatjuk gondolatainkat és érzésünket, de az írás mindent elárul az írásszakértőnek. Sárosi nem árulta el, hogy miken ment keresztül, de a játéka elárulta. III. Sokan nem szeretik, hogy előzékeny a pályán, modorának őszinteségében nem szívesen hisznek. Lehet, hogy Sárosi valamikor elhatározta­, hogy előzékeny és barátságos lesz életben­ és pályán egyaránt. Szerintem nem is lehet az ember ilyen, ha nem határozta el, hogy ilyen lesz. Sárosi fizikuma és adottságai­­kizárják, hogy szelídnek, vagy pláne gyávának született volna. Igen, szerin­tem is felvett tulajdonságok ezek. Viszont, csak dicséret illeti meg, amiért ilyen tulajdonságokat vett fel. Ez a fiatalember 17—18 éves korában progrmot készített­ az életére. Függetlenül attól, hogy a program nem rendkívüli; füg­getlenül attól, hogy milyen mértékben sikerült realizálnia azt, én a programcsinálás fényében látom azt az elemet, ami Sárosiban feljegyzésre és analízisre csábít. A szellemi munkások kasztjában is kevés ember van, aki tudatosan él — vagyis, helyesebben tuda­tosan igyekszik élni. Végignéztem Sárosi küzdelmét az elmúlt évben: meghatóan eredménytelen, hősiesen céltalan küzdelem volt a programért, öntudatos cselekvésért, egyszóval mindazért, amire az erkölcsös ember törekszik és amit az erkölcsös ember sohase fog megvalósíthatni. Sárosi programpontjait, idealizmusát pontról­­pontra megcáfolta az élet, amint azt én és bárki előre láttam, aki­­ ezen az elmaradhatatlan bukáson már­ átesett.. Sárosi elbukott, dg . felkelt, most kevésbé hisz a külvilágban és jobban­ hisz önmagában. TV: A futballtaktika kérdésében ma már ellenkező táborhoz tar­tozunk. Senki se kívánjon magának becsületesebb ellenfelet Sárosi­­nál. Meggyőződésem, hogy az ő esetében a® ellentét inkább dialek­tikai, mint tárgyi jellegű. Egy régi elv hősi védelmezője és mohi­kánja ő, de­­sokkal tehetségesebb annál, hogy nem a döntő pillanat­­ban ne gyakorolná a célszerűbb módszert. Hogy ezt nem ismeri el, az természetes. Romantikus makacssággal védelmez egy álláspontot, s az ember a mai szürke világban megtanulja becsülni a romantikát, akkor is, amikor az egy tévedést ragyog körül. Hogy az ember becsületes vitában meggyőzze, ahhoz vissza kellene térjen a Szép és a Jó klasszikus forrásához, a hellén esztétikához. De ki ér rá visszatérni ilyesmihez?! Én nem, az biztos. Carruthers, a Daily Mailben, ráérne és Álláson és Drake. Mi nem érünk rá. Csak pillanataink vannak, hogy egymással foglalkozzunk. V. Sárosiban az elmúlt év válságának szerencsére egyetlen egy nyoma maradt: az a balhit, hogy vele sokan igazságtalanok voltak. Tény, hogy sokszor hallhatta: nem val­ középcsatárnak, nem való ennek, nem való annak. De­ akkor nem is volt való. Az igazság pillanatnyilag igazság volt­, de igazságtal­anség volt, mert mindig hozzá kellett volna, tenni: ismét való lesz, ha ismét Sárosi lesz. Kétségtelen, hogy a formája teljében levő Sáráéiról minden poszton csak jót lehet majd írni és mondani. Csakhogy Sárosi elfelejti, vagy nem ie tudja, hogy a kritikus épp olyan kevéssé ér rá mérlegelni a múltat és jövőt, lapzárta előtt — mint ahogy a csatár nem ér rá mérlegelni a lövés pillana­tában. Ha a csatár egyből lő fölé, éppúgy megvan a mentsége, mintha túl sokat cicázott s azért nem volt eredményes. A kritika — akár a tribünön is, de pláne a zöldernyős lámpánál — nem ér rá mérlegelni, a friss benyomásokat adja vissza és Sárosi i­gen nagy igazságot tenne önmagával szemben, ha belátná és megértené, hogy a kritikus is kerülhet olyan nehéz helyzetbe, mint a futballista, hogy ezentúl küzdőtársat és ne ellenfelet lásson benne. VI. Az elmúlt évben sokat töprengett azon, hogyan is áll a formá­jával. Gyakran a következő hétre várt kirobbanó játékot önmagától. Érthető, hogy­ önmagától várta ezt és nem a csapat feljavulásától, vagy észszerűbb formációjától, örvendetes dolog, hogy Sárosi nagy formájának visszatértével egyidejűleg kezdett a Ferencváros hátsó formációja óvatosabb játékba, mint a múltban. Talán ez meggyőzi Sárosit arról, hogy nem kell mástól is pont azt várnia, amit magától vár, és hogy amit­ másoktól követel az észszerűség, az őrá nézve nem parancs. Sárosi játsszék szépen, míg a védelem j­ól játszik — ez talán elfogadható kompromisszum a Ferencváros heterogén gárdája szá­mára. VII. Mindenféle szemponton túl pedig futballepomunk érdekében kívánatos, hogy Sárosi György dr. feltámadása tartós feltámadás legyen és még sok örömünk legyen ebben a fiatalemberben, aki, akkor, amikor életprogramját megcsinálta­, az volt az egyik leg­fontosabb pontja, hogy 25 éves korában reméli elérni futballtudá­­sáinak legmagasabb fokát. . _ Nos, most áll a­ 25. év küszöbén, Rozlányi Károly. SPORTHÍRLAP SZERDA, 1937 MÁRCIUS 3. ) PREMIER PLÁN a 3:1-ről, Háriról, Schafferről, Jánosyról — egy változatos II. félidőről — A Sporthírlap tudósítójától — A rangadó első félideje gól nélkül telt el, annyi, mintha nem is lett, volna, első félidő. Most újra kezdődik minden. Fullasztó izgalom a tribünön, a­ pályán. ... És a második félidő első percében rögtön megindul az események drámai kavargása. (Itt állunk az újpesti kapu mögött, egy méternyire a pirezi­­szvetteres Móritól.) Még jóformán el se helyez­kedtünk a sárban, jön a Hungária­­t­ámadás, a Titkos bead Cseh­nek. Hóri egyedül áll szemben a Hungária-középcsa­tárral. Drámai pillanat, a kapus kirohan, nem is TM tehet, mást, veti magát, de hiába, nem is történhetett másképpen. Hóri ottmarad a földön a vetődés pózában, hasonfekve, mereven, még jobban belenyomja magát a sárba elkeseredésében, mintha nem akar­na többet felkelni. Előtte a Hungária-csatárok ölelkeznek. Ret­tenetes lehet most neki. A kapu mögött éppen akkor szalad át a vörös Takács, futtában felugrik a levegőbe, kiabál: — Hu­jjj, de szép volt!... Ez a relativitás. 1:0-ra vezet a Hungária- Sőt megint ő támad. Kimegy a labda, Jánosy izgatottan kiabál a gyerekeknek a drót mögé: — Siessetek azzal a labdával, siessetek! Hóri csípőre tett, kézzel nézi a meccset, keményvonoalú arcán kidagadnak az izmok, olyan, mint egy autóversenyző verseny közben. Pedig most nincs dolga, az Újpest támad, támad, támad, de hiúim. Hári lihegve támaszkodik a kapu­fának, nem bírja szó nélkül: — Nekünk kellett volna már rúgnunk egy párat, amit mi össze­­támadtunk... Micsoda mázli__ Egyetlen helyzetük van, az gól... Szaggatottan beszél, lihegve, de nem a fáradtságtól hanem az el­keseredéstől. Az állóhelyen vihar­zik a lárma, verekszenek a fejünk felett, rendőr rohan. Tízéves forma gyerek kiabál le a pályára valaki­nek: — Leütlek, ha odamegyek! Nem tetszik neki, hogy a hun­garisták reklamálnak. Ezekben a pillanatokban biztosan meg is tudná tenni. Hóri akkorákat rúg, mint egy ház, lehet látni az arcán a vad erőfeszítést, csak minél nagyobbat rúgni, minél messzebb, a balszerencse ellen! Futó kiabál valamit futás közben, de nem lehet érteni, talán ő maga se érti, olyan rekedt a hangja. A balsors, a bal­sors! Az Újpest támad, támad, támad és a 17. percben Kocsis be­lövi odaát az egyenlítő gólt. Hári kirohan a kapuból, más nincs a közelben, nekünk ugrik. Ceruza, jegyzőblokk és cigaretta van a kezünkben, de mit bánja­k, majd eltöri az ujjunkat, úgy szorongat­ja. Kiegyenlített az Újpest, most már nem lehet baj — ez a hangu­lat itt — hiszen folyton ők támad­nak, vége a balszerencsének, most már győznek! A drótkerítés mögött kisgyerek üvölt: — Gyere ide Kocsis, hadd csókolj­jalak meg! De Kocsis nem jön oda, hanem a Hungária-csatársor odajön. Hóri hangja olyan, mint a hajók vész­­fülke a ködben: — Menj rá! Menj rá! A partvonal mellett a kispadon ott ül Schaffer, halkan, gyorsan beszél a körülötte álló hungaristák­­nal: — Akkor kellett volna, amikor 1:0-ra vezettünk, akkor meg vol­tak zavarva... Aztán hirtelen, hangosan, rekedten.. — Mátyááás! — Aztán lemondóan, halkan. — Ez az. A jól,téka, ez az izé... . Menj rá, menj rá! Hát nem lehet így játszani, álltok... Haaaj! Odafut a partvonalhoz, onnan kiabál: — Jaj Istenem! Ahelyett, hogy egy gyors ember odaálna, odaáll a Müler! Nem lehet így állni, így sétálni egy ilyen döntő meccsen! Ni, hol áll a Dudás, hol áll a Du­dás, az Isten áldjon meg! Támad az Újpest, támad. — A Dudás egyáltalán nem fog senkit, se összekötőt, se senkit! — Aztán Titkos felé: — Pali, Pali, mozogj, hát nem lehet egy lába­dót... De persze nem hallja senki, Schaffer halkan beszél, még kia­bálni is halkan kiabál, de ha han­gosan kiabálna, akkor se lehetne hallani. Valaki lekiabál az álló­helyről : — Ez az! Schaffer hátrafordul, össze­csapja a kezét mérgesen: — Ez az? Ez az? Ez a játék? Ez játék? Nézze, hol áll a Dudás most és a Bíró is... Áh... Legyint- leül. Aztán felugrik: — Hendsz, hendsz, — aztán leül — hát hallottak már ilyet?! Pis­­ta, menj hátra! Pista nem hallja, pedig öten is segítenek Schaf­fernek kiabálni- Újra támad a Hungária, a máso­dik gól is bemegy. Hóri vetődött, de a labda rettenetesen pergett, becsúszik a hasa alatt. Titkos fut vissza boldogan, Hóri nézi a lab­dát, mintha nem akarná hinni, hogy ez is bement. Az öklével üti a kapufát: — Tragédia! Tragédia! — szin­te hörgi. — Ott száz helyzetből nem megy be egy se... Öt perc­ se telik el, itt a harma­dik. Hári kirohant, ki kellett ro­hannia, szinte fejjel dobja magát a lábak elé, tumultus és Cseh be­rúgja a labdát az üres kapuba. Hári ott marad a földön, a kör­mével kaparja a sáros talajt, a te­nyerével söpri a sarat széjjel... És aztán vége. Játék? Könnycseppek csillognak a szemekben, valaki azt mondja, hogy ő már nem is akar játszani többet. Akik bejönnek az Újpest öltözőjébe, nem korholnak, csak vigasztalnak. De hiába. Bejön egy katona az öltözőbe, azt mondja Haj­máskénről jött fel, hogy ezt a tragédiát lássa... És a szomszéd­ból, a Hungária-öltözőből áthallik az éljenzés. Még tíz perc múlva, a villamos­ban is ismételgetnünk kell ma­gunkban: Csak játék... Csak já­ték... Csak játék... Semmi az egész... Hát ez bizony így van a he­­lyes sportfelfogás szerint. Csak játék... De a vesztesnek nem annyira, mint a győztes­­nek... (g. m.) ! 105. NÉV: Cuth IB Amiről az amatőrbörzén beszélnek Új tipp: női pénztárosnak szívesebben fizetik a tagdíjat Vasárnap megkezdték a tavaszi fordulót az amatőrök is. Azaz voltak, akik nem kezdhettek „a pálya ha sz­ilál­hatatlanság­a miatt.” Ezek közé tartozik a Postás is, amelynek inté­zője, Jelen Gyula nagyon dühös volt — még hétfőn is. — Kérem, a játékvezető alkalmat­lannak találta a pályát. Pedig előző­leg már játszottak rajta az ifik, azoknak jó volt a pálya. Mire a Postás—ZSE meccsre került volna a sor­, még jobban javult a helyzet, hi­szen állandóan sütött, a nap a pályá­ra. Úgy látszik, a ZSE nem a­kart játszani... Fézler ZSE beismeri: — Valóban nem akartunk játsza­ni, sőt­ nagyon haragszom az ifi in­tézőmre, aki leengedte a pályára az ifjúsági csapatot. Olyan mély volt a sár, hogy­ májusig nem­ tudtuk volna rend­behozni a felszerelést! Hallgassuk még meg Fel­dm­árai Mihályt, a VÁC intézőjét, aki igen szomorú. — Előkészítő osztályban játszot­tunk, a VÁC H. 8:0-ra vezetett az OSOS II. ellen, amikor a II. félidő 11. percben a játékvezető lefújta a meccset, mert használhatatlan a pá­lya! Utána még két­ mérkőzést ját­szottak, köztük az SBTC—VÁC pro­fil­igás találkozót! Talán mégis van, valami igazuk az egyesületeknek... („Ki van” a játékvezető...) A vöröse­ári­ úti pályán feneketlen sár volt vasárnap, de azért, az UFC —BSE-meccsen nagyon változatos já­ték alakult ki. Gimesi játékvezető a mérkőzés jágán betámolygott az öl­tőjébe: — Csuda izomlázam van. Bizony, ha még 10 perc lett volna, összeestem volna a pályán a fáradtságtól. Jö­vőre az idénykezdés előtt alapos ed­zést fogok tartani (Törekvés — vasárnap­.) Jó napja volt a Törekvésnek. Négy csapata 37 gólt rúgott és csak 4-est kapott. — A legszebben az ifik játszottak — büszkélkedik az intéző. — Remé­lem, megnyerjük idén a bajnokságot velük! (Mosolygó pénztáros az USK-ban.) A­ kisegyesületek is mostanában tartják közgyűlésüket, amelyeken ál­talában a legnehezebb dolog a pénz­táros-választás. Ez a legfontosabb tisztség, a létfenntartáshoz szükséges tagsági díjakat eredményesen gyűj­teni. Nos, az USK tisztújító közgyű­lésén senki sem akarta elfogadni ezt a háládatlan pénztárosi tisztséget; töprengtek a tagok, mit csináljanak, amikor a nagy csendben csengő női hangot hallottak: — Én vállalom! Brück Béláné, az intéző felesége jelentkezett. Persze nagy lelkesedés­sel megválasztották. Az „újítás” si­került, a tagok szívesen fizetnek tagdíjat a mosolygó pénztárosnak. Megkérdeztük Brück Bélánét, miért vállalta ő a pénztárosságot. — Jó húzás volt — tőlem... Mert eddig az volt a tapasztalatom, hogy ha a klubban kevés tagdíj folyt be, akkor nálunk, otthon — kevesebb volt a háztartáspénz. Na, majd én segítek ezen! * (Rozsáki...) Van-e, ki ezt a nevet nem ismeri. Ha van, Rozsáki a III. ker. TVK amatőr játékosa, aki sokszor helyet kapott a III. ker. FC csatársorában is. Rózsák­ még ifjúsági korban van, vasárnap játszott is a Ganz ellen és 9 gólt lőtt. Rózsákra büszkék az amatőrök, hogy náluk játszik. — Jellemző, hogy milyen jók az if­icsapatok! Avagy, hogy milyen jó a II. kert

Next