Sürgöny, 1861. április (1. évfolyam, 76-99. szám)
1861-04-03 / 76. szám
fiák níjra t Ezt végre az elsfiknek tetszése ellenére kivívnak. az. midiin kivivatott. az utóbbinak is tetszése ellen van. így valánk az 1 October 2oki tényen kezdve azéta csaknem min-, dennel. Így valánk a kanezellátia, s helytartó- tanács visszaállításával, így a Vajdasággal, Mu- ; iakönel, az erdélyi partiammal, az országbírói értekezlet határozataival, és igy Erdély szerve-etével, melyet a német miniszterek lelépések fenyegetésével körömszakadtig elleneztek, s főleg azon érvre támaszkodva, miszerint Erdélyetk hatóságai szerveztetvén szinte nem fog többé fizetni adót, •*— holott eddig a bürokratikus kormányzat szépen behajtja azt. És nem így vagyunk-e az omággyűlésnél is? Nem ugyancsak e két oldalról jünek oly tények, mik az országgyűlés összejöttét vagy sikerét előre kompromittálják, amott szándékosan, emitt optima fide?? K e c s k e m é t h y Aurél. Becs, mart 29 én. L. Az egyszeri király — úgy beszéli a mese — vagy jó busban levő kolostornak meg akarta rontani széles kedvét és szabott elejébe Tárcsánál furcsább kérdéseket, mikre kielégítőiig kellett válaszolnia, különben— nem tudom mivel fenyegette őket, hanem alkalmasint valami „má az rége l*-ég lehetett. A kérdések legnehezebbikeax volt: „mit gondolok én, sa mit gondolok, ne legyen igaz.“ A kolostor hasztalanul törte fejét, mint például a mi fmnanetkommissiónk; a kérdésekre nem talált illő választ, csakugyan mint a n financzkommiatriónk a valuta kérdésére, noha Zang uria ott volt a tanácsosok közt. Végtére a kolostor juhista határozta magát el arra, hogy elmegy a királyhoz, és válaszol neki, amely végből a kolostorbeliek mezét öltötte fel Mikor aztán kérdi tőle a király : „hát mit gondolok én, s igaz-e az, amit gondolok ?“ a juhász ekkép válaszolt .Felséged azt gondolja, hogy én vagyok a kolostor elöljárója, pedig nem igaz, én csak a juhásza vagyok.* Én is tudom, tisztelt szerkesztő uram, hogy ön most mit gondol, és azt is tudom , hogy az nem igaz, ön azt gondolja, hogy bécsi levelet kap ön, pedig párisit küldök. Tréfásan kezdek beszélni egy komoly dologról, mely sok komoly embert komolyan foglalkoztat, hanem hogy mindezen komolyság daczára a dolog magában mégsem tréfa e, azt bizony nem tudom. Volt ugyanis alkalmam egy pátisi levelet olvasni, mely igen avatott férfiú tollából került. Ezen levélben az mondatik, hogy a diplomaták Napoleon bajost megint — nem értik Ne nevessen ön, tisztelt barátom uram, mondom, hogy komoly dologról szólok. Napoleon Lajoú t. i. Metternich bg irányában nem csak udvarias, hanem valóságosan nyájas; tetézi őt figyelmeztetésekkel — ha e német frázist használnom szabad. A császár szívélyességének legújabb jele, mely a diplomatiai körökben nagy sensatiót okozott, ez: Beaufort leger felmondotta volt az austriai követnek a szállást, mert ő maga akar házában lakni. A követ természetesen kerestetett új szállást, de minden fáradozás sikertelen maradt, nem találtak megfelelő hotelt. A császár ezt megtudván, magához kéreti a követet és mondja neki, hogy szállásról ne aggódjék, ő már parancsot adott, hogy a belügyministeri UDi palotája az austriai követség számára készíttessék el. Acsászár ő felséges még azt is megemlítő, hogy ezen palotának kertje pompás, s hogy a követnek sok élvezetet fog nyújtani. Ez tény. Ha most az „O. D. P.“ combipádói tehetségével bírnék, ilykér okoskodnám. A franczia éresfiár Metternich herczeget nem csak kitüntette, hanem még a kérdéses palotakertnek szépségeivel is kecsegtető. A kert szépségeit a herczeg csak nyáron élvezheti; a pompás kertben vannak bizonyosan gyümölcsfák is, és ezen gyümölcsöket a herczeg csak őszszel élvezheti; mindentél fogva tehát feltehető, hogy mindaddig az Austria és Francziaország közti viszonyok zavartalanok maradandóak stb. Nincs ugyan kedvem az „O. D. P.“ nyomait követni, de azért az elmondott lény érdekes jelenség marad. Az embernek, ha elgondolkozik rajta, eszébe jut a római kérdés, a muratisták mozgalma Nápolyban, a keleti kérdés legutóbbi fellobbanása és azon kérdés, hogy bizonyos pártnak bizonyos országban nem fogják-e egykor majd az eseményt , azt mondani: gazda nélkül számoltatok. Lapszemle. A bécsi lapok mind a ministerkrizisről vezérczikkeznek, s úgyszólván okoskodásuk egyre megy ki. Az „Ost. D. P.“ így szól többek közt : „A két utóbbi napok alatt minden politikai köröket a ministerkrizis foglalkoztatta. ifjú alkotmányos életünk iránti legnagyobb aggodalmak ébresztettek föl, midőn hallok, hogy mindannyi német minister beadta lemondását. “ , , A nevezett lap azután előadja az utóbbi napok eseményeit, és azzal vádolja a magyar pártot, mintha Schmerling minister jelen nem létét valami cselszövényre használta volna föl. Hanem Schmerling visszatértével nagy conferentia tartatott, mely után jólértesült körökből azon hír terjedt el, hogy a minister,krízis egyelőre el van hárítva, mivel Ő Felsége a fölajánlott lemondást el nem fogadta. Ezen események egyes részleteit sorolgatva elő a nevezett lap, a fontos eredélyi kérdést mondja először az összeütközés kezdetének. Sajátlag azonban a válság kitörését gróf Apponyi országbírói végezményeinek előterjesztése okozá, ki még az országgyűlés megnyitása előtt akarja azt a császári aláírással elláttatni. „Hogyan fog ez mind végződni, e kérdés mond nevezeti lap, szorosan összefügg azon nagy követelésekkel, melyeket a magyar szóvivők fölállítottak, egészen független magyar ministeriumot követelvén. Ha oly fontos és oly messzeható ügyek, mint Erdélyországnak az 1791 törvények alapjáni újjászervezése a mintatér-tanács belevonása nélkül határoztatnak el, úgy a független magyar ministérium kérdése tényleg meg van oldva, és a személyes unióraelső lépés meg van téve. Ha a sajtban túli örökös tartományok ministereinek csak azon tartományok ügyeivel kell foglalkozniok, s a magyaroknak a lajthan inneni országok összes ügyei maradnak kizárólagos kezelésük alatt — akkor a birodalom kétfelé osztásának kivitele tényleg megkezdetett.“ A „Presse“ szerint is az erdélyi ügy képezi a magyar és német kormányférfiak közti egyenetlenség magvát. Erdély magyar szellemben újjászervezése az úgynevezett „német“ ministeri párt ellenzése, sőt mint a lap mondja, tudta nélküll szentesíttetett. F. lap esti pán elvi cigi im frg alul látja a kiegyenlítést létesíthetőnek , vagy a német ministereknek kell Erdélyt Magyarországnak föláldoznia, vagy a főkancelárnak kell az úgynevezett februári alkotmányt, daexára annak hogy alá nem írta tudomásul vennie. A „Presse“ tart attól, hogy a főkancellár a jelen helyzetet igen jól föl fogja tudni használni, ezért kérre kéri a német miniatereket, hogy az országgyűlésnek egybeültéig helyeiken megmaradjanak, mert azt hiszi, hogy csak igy lehet meggátolni, hogy Nagy-Austria Nagy-Magyarország legyen, mi terménytelen a „Presse“ szemeiben iszonyú szerencsétlenség lenne. . A „Fortschritt* megcáfolja az „O. D. P.- aron állítását, hogy cse növény volt, melynek sikerült a német ministerek távolléte alatt a magyar kérdés egyik főpontját elintéztetni. Egyébiránt e lap állítja, hogy a ministerválság fölött a magyar táborban nagy öröm uralkodott, s még inkább a tényleges engedmények fölött, melyek Magyarországnak létettek. Ezek hír szerint annyira mennének, hogy Magyarországban csupán magyar katonaság fogna alkalmaztatni. Egyébiránt ezen utóbbi hírt úgy, mint az új minister combinat,ok felöli híreit a bécsi lapoknak még semmi sem erősíti meg. autonomis*» bizonyos országterületen is ill, mely állapot a magyar korona fensösége alatt egész * török berontásigs * szerencsétlen mohácai csatáig (1526) szakadatlanul tartva. Csak aztán jön ezen állapot a török járvai által Magyarország más területeivel együtt 100 íven keresztül elnyomva és leirtvs, de később ax lesz). La 1088 i Lipótféle diploma álul Brankovits György személyében helyreállítva, ki az örökös deapotai mé tótásgal Hercsegovina, a Szerémség és Janopolis, Vlaska és Backa mint Szerbiábox tartósé fölött felruháztatott; de már 1690. s következő években ezen korábbi államjogi, törvényesen megalapított, ax és szerb és magyar lakosok közt feenállt kötelék a Csernovik patriarchs alatti új törvényeknek adott szabadalmak által parallyiástott.A helyett, hogy ax oj jövevények az ös szerb lakosokkali államjogi területi kötelékbe belevonattak volna, az őslakosok szakittattak ki további kötelékükből s helyeztettek egy szabadalmi vonalra a bevándoroltakkal. Ezen vezető eszmében látesik oka feküdni Brankovits György szerb despta I. Lipóttal megparancsolt befogatásának, az említett (1689-ki) diploma elvételének , a despots haláláig (1777.) történt fellebbeztetésének. Mert ezen diplomában a nemzeti területi autonomia a szerbekre nézve Magyarországban a régi jog és álladék szerint helyre volt állítva, mig az új jövevényeknek Csernovic patriarchs alatt adott szabadalmak által az egész szerb nemzetet patrimonium domus Austriae gyanánt kezdek tekinteni. A „Courrier du Dimanche“-ban „A magyarországgyűés“ ciim alatt egy czikke jelent meg Hain Ede hazánkfiának, melynek kivonatos tartalma következő: Örömmel fogadják Magyarország alkotmányos újjászületését mindazok, kik átlátják, hogy Európa biztos jövője a népies és nép kormányban fekszik. Az olaszországi események és a kor szelleme is lehetett ugyan némileg emeltyűje a magyar feszabadulási mozgalomnak, de igazi kútfeje, ferngója a nemzet megtörhetlen szabadság-szeretetében feküdt és erős ragaszkodásában a parlamentarismushoz, mely engesztelhetlen ellensége minden gyámkodó, vagy önkényes kormánynak. A szabadelvű Európa legmelegebb rokonszenvével kísérte a magyarok nemzeti ébredését, mely különösen 1859 óta oly élénken nyilatkozott a Duna és Tisza partjain, s örömzajjal helyeslé a magyarok fellépését, a mint ez az osztrák kabinet centrálisaié és germanisaló absolutismusát léptenként mind hátrább szorította, s a nemzetiségi eszme győzelmének tulajdonító az oct. 20 ki pátenst is, melyben önmagának Ferencz Józsefnek kelle kimondania Magyarország önálló intézményei visszaállítását, s mint corollariumot még az örökös tartományoknak is alkotmányt kelle ígérnie. Azonban kérdés : jó irányba vette Európa rokonszenvét, alaposak-e reményei, melyeket Magyarország a kormányos újjászületéséhez kötött, nyújtnak e erre biztos kilátást a tények? A közvélemény, Európának e legnagyobb hatalmassága kétkedik benne, s Magyarországra nézve megmérhetlen szerencsétlenség lenne, ha e kétkedés megszilárdulna. Jól tudják ezt a Duna mellett, s minden nap panaszokat hoz a magyar honfiaktól, hogy Európa rokonszenve, mely a múlt év végéig a magyar ügy iránt oly melegen nyilatkozott, most elbilt. E panasz indokolt, de fájdalom, nem a rágalom oka ennek az elhidegülésnek, mint azt Pesten hinni szeretnék. És itt elmondja derék hazánkfia, mikép igazat ad azon állításnak, hogy a Hitvényeség terén maradása egyedüli fegyvere az osztrákok ellen a magyarnak; de azt nem találja semmi érvvel igazolva, hogy sok megyében a bolozás behozatott, a széhek felállíttattak, a kor szellemével ellenkező kereskedelmi törvények visszaállíttattak s hogy egy osztálya a lakosoknak a politikai jogok élvezetéből kizáratott, hitvallása miatt stb. Ezután elmondja jeles hazánkfia, hogy véleménye szerint a magyar országgyűlésnek minekelőtte a nemzetközi, t. i. az Austria és Magyarország közti ügyek elkerülhetlenül hosszas vitatkozásaihoz kezdenének, a belügynek legalább általános vonalakban átalakításával kell foglalkozni. „A területi és dynastikus kérdések nehezíthetnék ugyan a határozottan kimondott törvények kihirdetését, de az országgyűlésnek arra kell térnie, hogy Európa színe elébe terjessze azon alapeszméket, melyek nyomán fogja törvényeit hozni, ha arra teljes hatalma lesz. El kell fogadnia az uralkodó nagy eszméket, ki kell mondania minden faj, minden osztály és minden vallás teljes szabadságát és jogegyenlőségét, az ipar és kereskedelmi tevékenység egész szabadságát; a polgári hatóság függetlenségét s annak az egyháztól teljes elkülönzését; a megyék és városok közigazgatási önállóságát, s meg kell adnia minden nemzetiség, minden vallásközségnek, hogy saját ügyeit kénye szerint rendezze. Nem tudjuk, folytatja tovább, mi sorsa lesz a közeljövőben Magyarországnak. Újra kibékül-e vagy teljesen szakít Austriával? Hihetőleg nagyobb befolyása lesz az európai eseményeknek ez ügy megoldására mint az érdekeltek akaratának. Azonban bárminegyen is azon megoldás, melyet Magyarország önkényt elfogad, vagy mire erőszakoltatik, biztos lehet Európa rokonszenvéről, ha kimutatja, hogy jelszava tisztán a szabadság és haladás, melynek egyik mozdonyát képezi ezen általános és a népek fölszabadításán alapuló európai újjászületés hajnalán. Magyarországot különben ereje és törvényessége nehezen mentené meg, ha megszilárdulást nyer azon hit, melyet a magyar mozgalom ellenei terjesztenek, hogy a magyar ügy csupán a nemzeti függetlenség és nem egyszersmind az általános szabadság ügye. Az „Ost und West“, a szláv érdekek ezen higgadt képviselője a szerb-magyar kérdésről következő igen figyelemre méltó czikket hoz : „Szalay művének a „Pester Lloyd“ ban közlött fejtegetése alkalmából, különösen pedig az annak végén Karacsics patriarchához intézett fölhívás folytán, hogy a szerbek külön terület és nemzeti jogosság iránti államjogi igényeinek jogcíme közelebbről meghatároztassék, anélkül, hogy csupán a szerbeknek adott szabadalmakra történjék hivatkozás,késztetve érzem magamat, e tekintetben egyéni nézetemet a szerb-magyar kérdésről, nevezetesen az illető jogcímeket röviden egybefoglalni a közölni, annál inkább, mintán az az eddig követett irányoktól eltér, s a közös kibékülésre talán biztosabban látszik elvezetni. A szerb kérdés megítélésére Magyarországban mindenekelőtt szükségesnek látom, a különböző időszakokat szemügyre venni. Szoros megkülönböztetés teendő a szerbek mint Magyarország déli országterületének és lakosai s azon szerbek közt, kik Csernovics patriarchával 1690 k. Magyarországba bevándoroltak. Azok, mint a történet mutatja, még a magyarok és kunok bevándorlása előtt itt voltak, sokáig föntarták önállóságukat s később (1433-ban) forma szerint beléptek az állami kötelékbe Magyarországgal, saját örökös főnökök vagy despoták alatt — nemzeti , ennélfogva a magyarország teruleti avadékától elkülönözve tárták, miáltal később a cs. kormány s magyar korona területi fensége közti gravitatioba jutott. Ily állapotban csak azon szomorú tapasztalást tettek, hogy az említett szabadalmak inkább a császári kor- i Hiánynak a magyar koronával harczában, mint a szerb , nemzetnek használtak .A szerbeknek Magyarországban szabadalom előtti államjogi állapota feledésbe ment, a szabadalmi jogok Magyarország részéről nem ismertették el elégségeseknek, hogy azok nyomán territoriális autonómiát gyakorolhassanak és mindenik katastrófa a szerbekre nézve szerencsétlen kimenetellel végződött. És minden alkalommal ugyanazon szomorú játék ismételtetett, mely- ben a szerb nemzet az állam feje iránti veleszületett hetsége csak könnyen vétetett, de soha az üdvösséghez közelebb nem vezettetett. Tehát világos, hogy a Magyarország elleni irányban csak egyedül az illető szabadalmakra való hivatkozás, a territoriális nemzeti autonómiának megalapítását illetőleg, nem volt elégséges, úgyhogy a szerbek ügye mind a korábbi, vagy gyakran még roszabb állapotba esett vissza. Az 1790. temesvári nemzeti congressusban igaz, hogy egyesek utaltak a szabadalmak előtti szerb állapot és Magyarországgali államjogi kötelékre, mint a territoriális nemzeti autonómia megalapításának főfactorára, de a dolog a régiben maradt. Ugyanezen eset adta elő magát 1848-ban a karloviczi népgyűlésen. Közelebbről tekintve ezen szabadalmak ideiglenes megújításainak, megerősítéseinek , záradékolásának és korlátozásának tartalmát és különböző phasisait, ezekben eredetileg egy politika diplomatiai eszközt kell tekintenünk a végre, hogy az általa szerb nemzet s Magyarország közt fennállt területi kötelék megszüntetése léteiztessék, az a szabadalmi téren függésbe tétessék, és adandó esetben a magyar koronához tartozó terület is, melyen e nemzet lakik, a császári kormány alá helyeztessék. Ily módon a szabadalmak által úgyszólván a szerb politikainemzeti élet lelke választaték el a testtől. A lélek alapelv szerint a császári kormány, s a test a magyar terület hatalmába esett.E nyomasztó helyzetben, melyet az illető szabadalmak okoztak, tengeté a szerb nemzet nyomorteljes életét, sanyarú bajokkal küszködve, melyek őt Oroszországban kivándorlásokra is kényszeritették (1751-ben). Minden fáradozása hiábavaló és sikertelen volt. Mert ha ugyan e szabadalmakból valamit a császári kormányhozi irányban kénybe vett, a magyar korona ellene szegült és területi jogait magának tulajdonította; ha pedig ugyanezen területi alapon igazainak biztosítékát a magyar törvényhozástól kivonta,akkor ez azokat részint kötelezőknek, részint elégségeseknek nem tekintette, másrészt pedig a császári kormány szintén a magyar korona védve alatt ugyanezen szabadalmas jogokat a maga részére vette igénybe. Így történt, hogy a szerbek, kik a török beütés előtt Magyarországban politikai jogaik és helyhatósági önkormányzatok teljes élvezetében voltak, később 1790 után majd idegeneknek , majd jövevényeknek és pártszakadóknak tekintettek így történt, hogy Magyarországban még a polgári jogot is megtagadták tőlük, és csal 1791 ben kapták meg azt oly szűk korlátok közt, hogy sem politikai nemzeti joguknak garantiája nem volt valamely nemzeti szervezet által megállapítva, sem pedig az nem határoztatott el törvényileg, mi illeti e tekintetben a nemzetet, hanem csak úgy átalánosan azt mondták ki, hogy ez arányban a magyar törvényhozás ellenében, mi marad a királynak kizárólag fenntartva. Azt kérdem én itt, mi gorczával léphetett az 1791: 27. t. sz. az 1681: 46. t. ez. 14. §. elé, mely igy hangzik : „Rasciani (szerbek) quoque, non dedititis, tam nobiles quam ignobilea, in defensionem Patriae personaliter insurgere debeant. “ Tehát 1681-ben a defensione patriaeben az ignobiles rasciani is egyenlők voltak törvény előtt az aerabetákkal, és 110 év múlva ugyanazon magyar törvényhozó testben regniedariter tanácskoznak felette, vájjon ugyanezen rascianusokat megilleti e a patria és a polgári jog Magyarországban és részeltessenek-e benne. És honnan volt ez? Mert a szerbek szilárd törvényes terét, mely őket mint őslakókat legrégibb idők óta a Magyarországgali kötelékben megillette, a később bevándorlótoknak adott szabadalmak által aláásták. Nem csoda tehát, hogy a nemzeti sérelmek újra meg újra fölszaporodtak és a legnagyobb elégedetlenséget idézték elő. Végre 1841/- ben, midőn a császári kormány a magyar koronát félretette s az egész magyar földet egy saját austriai hatalom alá vonta, végre eljöttnek látszott az idő, hogy a szerbek szenvedései végüket érendik, a lélek a testtel egyesittetik, s a függésnek indult szabadalmi jogok nemzeti területi alapra állíttatnak. De fájdalom, az eredmény nem felelt meg a rég táplált és jogos várakozásnak. Névszerint létesitteték ugyan egy szerb vajdaság, de oly függésbe helyezve, hogy részint a temesi bánsággal vegyítteték össze, részint egyik vagy másik koronaországgali egyesítés gravitátiójának téteték ki; volt is nem is önálló területi és egy más koronaországgali lehető egyesítés által ennek még látszatát is elveszthetni remélhető. Tehát a nemzeti területi önkormányzás helyett a szerb vajdaság tulajdonkép a szerb nemzet sírjává lett, mely fölött az absolutismus, germanismus és katholicismus hatalmas háromsága lebegett, úgy, hogy a szerb nemzetnek e hármon kivül még azt a gúnyt is kellett viselnie, hogy a vajdaság szerbnek nevezteték ugyan, de semmi sem volt kevésbé mint szerb, és minden inkább mind szerb. Már a m. évi oct. 20 ról kelt legfelsőbb határozat Magyarországot helyreállttá, s a fönnállóit vajdaságot föloszlatá vagy Magyarországgal egyesité (ta. évi dec. 27), s a szerbeket saját kiváltságos jogaikkal s törvényes mentességeikkel, — főleg a nemzetiséget s nyelvet illetőleg Magyarországhoz utasitá. Már hogy ezen irányban az óhajtott sövetsége által kijelölt éveiből eljuthassunk — az előrebocsátott combinátiok után úgy hiszem, mindenekelőtt ama történelmi-politikaikötelékre, mint törvényes jogalapra kell tekintetünket irányoznunk, mely a mindkét résszeli együtt-létezés kezdete óta a török invasióig , Magyarország déli részeinek meghóditásáig vagy a mohácsi csatáig (1526) létetett, e az I. Lipót által Brankovics György despotának adott diplomában elvileg ismét helyreállíttatott. Ezen jogalap mindenekelőtt nemzeti területi tekintetben constatirozandó; annál inkább, mivel világos, hogy az se az 1689-ig tartott török birtok által meg nem semmisíttethetett, se a Lipót-féle kiváltságok által, már azok akár a császári, akár a magyar királyi teljhatalom kifolyásául tekintessenek — el nem töröltethetett. Továbbá megállapítandó, miszerint a magyar korona, ezen ország terület uni elfoglalása után köteles volt, a szerb nemzetet, mely a törökök elűzésére s a közös hűn megszabadítására vérrel s vagyonnal lényegesen közreműködött e a folytonos határőrzés végett, a királyság oltalmára élő falat képezett s tartott fönn . (1507. Arad. D. VI. Art. 5. „Quibus scilicetet Domini Raselae Despoto, qui castrim finitimum et insigne Banderium pro regni intera tenere debet Dominae Thesamarius sub amissione bonorum suorum solutionem de eorum salariis plenariam semper facere tenemini), — épen úgy mint ezt más, török hatalom alatt volt országrészekkel téve, a Magyarországgal előbbi kötelékbe helyezni vissza. Valljuk meg, hogy a magyar korona ezt a szerb nemzetre nézve nem tévé meg, vagy arra vonatkozólag jogellenesen tévé meg, s eszerint ezen kötelesség teljesítésével mind e mai napig adós maradt. Miután már így a jogalap egyszer elvileg öszhangzólag fogatott föl, azon biztos reménynek adhatjuk át magunkat, hogy a szerb kiváltságos jogok, főleg a nemzetiségi nyelvnek törvényes úton megállapítandó garantiája iránt a kölcsönös egyezkedés könnyebben létesülend, mint hiszik. Ezen ösvényen az igazságos Corvinus Mátyás magyar király példája tündököljék előttünk, ki alatt a kölcsönös jogok tiszteletben tartattak, — nem pedig a Lipót-féle ratio status, mely által a szerbeknek Magyarországbani államjogi viszonyai paralysáltattak; ekkor ezen nehéznek látszó kérdés megoldása könnyen fog történni. — 1464-ben, I. Mátyás alatt, az országgyűlés bezártávali alárások közt, a Banus Dalmatiae, Croatiae et Slavoniae aláírása után, következő szavak olvashatók : „honore Bani Sirmienais vacante.“ — Világos, hogy akkor Szerém saját bán alatt volt. 1715-ben a magyar országgyűlés a rendek egyszerű kivonatára, Szerémet a horvát bán törvényhatóságának adja át. Ily könnyelműleg intéztettek el a kérdések, ama jogokra a országterületekre vonatkozólag, melyek a szerb nemzet sajátjai voltak. Meg vagyok róla győződve , hogy a magyar törvényhozás nem viseli szívén a Lipót-féle ratio statust, mely alatt Magyarország is 15 éven át nyögött. De miért hagyá azt oly sokáig fönállani a szerbekre nézve ? vagy talán azt oly szomorú tapasztalások daczára mégis továbbra is érvényben hagyandja? — Hogy miként járt el ezen ratio status Brankovits György szerb despota — s eszerint a szerb nemzeti politikai élet irányában a magyarok előtt ismeretes lehet Szalay munkájából; hogy pedig annak a Lipót-féle minister minő jelentőséget adott, az iránt halljuk egeri M i no 11 szavait, kinek házában élt Brankovich belebbezve, s ki azt saját házi könyvében következő szavakkal őrzé meg : Quid sit ratio status — ezt egy császári minister ekkép irá le Brankovitznak : Ratio status est consultatrix, quae patri nec matri, filiis nec filiabuq fratribus nec sororibua indulget, imo et non indulgere seit, neque divinam, nec mundanam legem observat, appropriat sibi omnia dolo et fraude, falsiate et tyrannide , et quidem omnia duratam suorum quam subditorum opprimit, contemnit, avertit, illosque in extremam miseriam minasque praecipitat, sibi antem ineffabilem vindictam Dei super Collum tradit et invitat. Ennek föltételezésével úgy hiszem, mikép e kérdés megoldásánál a magyarok a Leopoldinus ratio status elfogadásától tartózkodni fognak, és igyekezendenek a hosszas bajok forrását jövendőre bedugni, hogy a szerbek is minden tévutak mellőzésével azon irányt követhessék, melyet Ő Felsége kimutatott. Mert a törvényes út a legjobb út. Bár a körülmények és államjogi viszonyok a corvinusi és leopoldinusi időszak óta oly nagyon megváltoztak, hogy a régi útra visszatérni alig lehetséges. De ha meg van az őszinte akarat mindkét irányban igazságosnak lenni és a közjóra törekedni, úgy minden önző túlzások elmellőzésével nem lesz nehéz a szerbek nemzeti jogainak czélszerű elfogadását előmozdítani. Mindenkinek a magáét, legyen a jelszó, és annyi küzdelem, harcz és tévelygés után újra megtaláljuk egymást a valódi jogtéren, és újra testvérileg ölelendjük egymást, mi annál sürgetősebb, mivel a nemzetiségek eszméjének fönntartása és emelése csak a jogalapon lehető és kielégíthető. Magyarország államjogi fönállásának helyreállításában a történeti politikai jogokat vették vezérelvül. Váljon ez Magyarország csak egy nemzetére álljon-e egyedül? Ha a szerbek történeti politikai jogai a történelem és hazai törvényekben nem alapulnak is, és semmi ősi szabadalmas jogok és törvényes kivételek nem léteznek is, mégis tekintetbe kell venni a szerbek nemzeti egyediségüket, és legalbb a fölébredt nemzetiségi időszekemet illőleg méltányolni, oly formán, hogy a szerbek ősidők óta tartó bizonytalan állásukból kiemeltetnének, és szilárd jogtérre állíttatnának, a kölcsönös biztosítás és átalános megnyugtatás kedvéért. Találólag hangzanak egy nemesen gondolkozó magyar zárszavai, az ő „Dissertatio brevis et sincera Hungari Auctoris de gente Serbica perpsram Rasciana dicta , ejusque maritis et factis in Hungaria 1790. czimű munkájában, melyek igy hangzanak : „Evigilate, quaesoo hungari, evigilate , eamque inite deinceps rationem , nt .Socios, Amieos , Fratres vestros Rascianos vobis indissolubili potris amoris vincato adstringatis quam ut indiguid odita et perseentionibus eorum animos a vobis in perpetuum abalienitis, atque ila fundamentum perpetuarum discordiarum, quibus patria servis ant citvis peribit, saciatis.“ Ez 1790. történt, midőn épen hasonló körülmények közt a szerb nemzeti jogok biztosításáról volt szó ; akkor elhangzottak ezen barátságos szavak, de szomorúan teljesedésbe mentek az 1840/« végzetes években. Bár csak azok most nagyobb viszhangra találnának, mert épen úgy a jelen körülmények közt a szerbeknek sem lehet elegendőleg ajánlani: őrködjetek, ó őrködjetek szerbek ! és ne engedjétek magatokat hamis elvek által tévútra vezettetni, sem álpróféták által elámittatni, kik már titeket fényes kilátások kecsegtetésével a veszedelembe vezettek, és szerencsétlenségbe s romlásba döntöttek. Törvényesség, béke és rend legyen jelszavatok !“ Megyei tudósítások. — Kánás, mart. 31. (Hajdú-kerületi tisztujitás.) A hajdú-kerületi tisztujitás f. hó 22-kére tüzelvén ki.