Sürgöny, 1861. július (1. évfolyam, 149-174. szám)

1861-07-02 / 149. szám

békülékenyek és kiegyenlítők az alakra és mindarra nézve, miben a körülmények ellentállhatlan hatalma, a kornak elutasithatlan követelése s a változott világ-körülmények engedékenységre intenek ; hogy majdan a hazának sáfárkodásunkról számolva , ne csak egy alaki törvényességében megvédett, hanem egyszersmind minden irányban kibékített, szellemi és anyagi érdekeiben gyarapodott, és mindazon országokkal és népekkel, kikkel elvárhatatlan egyittlétünket apáink szinte másfél század előtt megmásolhatatlanul törvényesen megállapították, a legméltányosb testvéri viszonyban élő nemzettől lakott Magyarországra utalhassunk. B. Fiáth Ferencz veszprémmegyei főispán beszéde. (Junius 18.) A magyar történelem nem igen emlékezik korszakról, melyben a nemzet nagyobb egyetértésben lett volna, mint a jelenben ; egyek vagyunk mi hazánk szeretetében, egyek alkotmányunkhoz, hű ragaszkodásban, egyek törvényeink tiszteletében, egyek közjogi kérdéseink megítélésében, egyek azon hálás érzésben, melylyel az isteni gondviselésnek tartozunk, mert mindannyian tanulmányoztuk Magyarország történelmét, s ha visszaemlékezünk azon roppant áldozatokra, melyeket e nemzet a kereszténységnek, a polgárisodásnak, hogy ne mondjam Európa szabadságának hozott; ha visszaemlékezünk azon véres napjainkra, melyek egyikében e nemzet több halottat siratott, mint egy egész évben újonan született honpolgárnak örülhetett, ha visszapillantunk azon tátongó örvényekre, melyek szélére sodrott bennünket nem ritkán az ármány : csodálkoznunk kell, s hálálnunk az isteni gondviselést, mely megengedte érnünk a jelen korszakot, melyben nyugodt öntudattal elmondhatjuk : „Megfogyva bár, de törve nem, és nemzet e hazán“. Legyek vagyunk még azon biztos reményben is, hogy élni fogunk, mert mindennek, mi életrevaló, a természet változhatlan törvényei szerint élnie s kifejlődnie kell , hacsak létében vagy fejlődésében erőszakosan meg nem gátoltatik. Nézzük, honnan fenyeget bennünket e veszély ? Európától? Európa tisztelni tanulta a nemzet jellemét, még azon időben, mikor az ozmánok veszélyes hatalma ellen védbástyáját képezé, s most azon közseget ismeri fel bennünk, mely által a polgárisodás kelet felé terjesztethetik; azon Európának, melyben ezer évig élünk , sem oka, sem érdeke bennünket létünkben vagy kifejlődésünkben megtámadni, s igy e részben nincs mitől tartanunk. Szomszéd hatalmasságoktól? ezek jól tudják, hogy nekik nincs mit tartaniok tőlünk; jól tudják, hogy a magyar nem bánt senkit, csak őt ne bántsák; de tudja azt is, hogy e nemzetet kiirtani talán lehet, de meghóditni, s meghódítottan leigázva megtartani lehetetlen, hogy ezektől sincs mit tartanunk. Austriától ? Austriával eddigelé egy közös fejedelem alatt, hogy úgy szóljak, kettős dualizmusban éltünk, egyik Austriára s Magyarországra egyformán káros s veszélyes, a másik Magyarországra és Austriára mint nagyhatalomra, egyformán életkérdés. Az első a kormányforma különbségében, ennek heterogeneitásában feküdt, a másik Magyarország függetlenségében. Káros és veszélyes az első Austriára úgy mint Magyarországra, mert az emberi természet gyarló, a hatalom szédítő, bizonyítja ezt a történelem, kevés kivétellel Nagy Sándortól Nagy Napóleonig; s mai napig micsoda, ha az austriai státusférfiak, kik Austriát korlátlan hatalommal, szabad kézzel, kedvük kényök szerint kormányozták, kiállhatlan, türhetlen helyzetnek ismerték, hogy Magyarországot alkotmányosan, azaz a törvények értelmében kellett volna kormányozniok ? — innen Magyarország törvényeinek és alkotmányosságának örökös sértegetése, innen Magyarországban permanens elégületlenség, nyughatatlanság, lázadás ,s forradalom, — ez Magyarországot természetes kifejlődésében kimondhatatnul gátolta , de Austriára nézve is veszélyes volt, mert Austria is gyengült s veszté hatalmát, tekintélyét s befolyását Európában; ezen tehát segítni kelletett, de ennek csak két módja volt: vagy Austriát alkotmányosan kormányozni, megnyerni így Magyarország bizalmát, áldozatai készségét, megnyerni Németországban a befolyást, megnyerni az európai szabad nemzetek rokonszenvét és a szabad államok szövetségét; vagy Magyarország alkotmányát lassan kint aláásva, Magyarországot leigázni, minden hatalmat leeret egy kézben öszpontosítni, assimilálni mindent, egy hatalmas hadseregre s az absolut hatalmak rokonszenvére támaszkodva, daczolni dicsőségesen a népek jogos kivánataival; — az austriai státusférfiui bölcseség ez utóbbikat választá, s innen most már Magyarország alkotmányának rendszeres —systematicus — aláásása s Magyarország függetlenségének megsemmisitésével következetes törekvés; ez egészben azonban csak kétszer sikerült, II. József idejében s a legközelebb lefolyt korszakban; menynyibe került e kettős dicsőség Austriának, ítéljék meg az austriai státusférfiak önmaguk. A másik dualizmus Magyarország függetlensége; ez életkérdés Magyarországra, mert a magyar nemzet jövőjét, nemzetiségét , alkotmányát biztosítva nem látja; s így e nélkül élni nem is akar, azaz elkövet mindent, nem riad vissza semmi áldozattól ennek épségbeni fönntartására s illetőlegesen visszaszerzésére; hogy Magyarország ily hangulatával Austria nagyhatalmi hivatásának meg nem felelhet, bizonyítja a történelem. Elvégre a most uralkodó fejedelem helyesen fogván föl európai állását, s Magyarországnak Austriáhozi viszonyát, az első s káros dualismust azzal szüntető meg czélszerűen, hogy az austriai tartományoknak alkotmányt adott, a szükséges dualizmust pedig azzal állítandja vissza, hogy Magyarország függetlenségét elismerendő, s pedig nem csak azért, mert ez Austriára nézve is életkérdés lévén, az ildomosság parancsolja, nem csak azért, mert fejedelmi szavával nyilvánító, hogy alkotmányosan kíván kormányozni, Magyarországnak törvényesen koronázott alkotmányos királya kíván lenni, Magyarország historicus jogait és így függetlenségét már elismerte, de azért is, mert lehetetlen, hogy Ő Felsége azon nemzet alkotmányos függetlenségét kivánja aláásni, melynek alkotmányos királya kiván lenni; azon nemzetnek, melynek, ha megadják, mi Isten és ember előtt az övé, a világ egy nemzete által sem hagyja magát hűségben, lelkesedésben s áldozatkészségben fölülmúlni; mert nem lehet Ő Felségének Magyarország függetlenségét az austriai Reichsrath javára föláldozni , a nélkül, hogy egyszersmind a magyar szent korona jogai is fel ne áldoztassanak, ez pedig ugyanazon magyar szent korona, melynek Nagy Lajos s Corvin Mátyás halhatlanságuk dicsőségét köszönik; mely szent koronának hajdani fényében s dicsőségében leendő visszaállitása egyedül s kizárólagosan Ő Felségétől függ; — most elvégre morális, absolut lehetetlenség — tisztelettel s sértés nélkül legyen mondva — hogy egy ezeréves dicső korona, egy három-hónapos bizonytalan életű Reichsrath javára s dicsőségére áldoztassék fel! Miután Austriának alkotmánya van, miután Magyarország függetlensége okvetlen elismertetik, nincs többé okunk Austriától félni, hogy ezáltal létünkben vagy fejlődésünkben továbbra megtámadtassunk. Ez egyébiránt a jövendő kérdése, s igy ne csodálkozzék senki, ha ezen egyetlen kérdés megítélésében a nemzet különböző véleményben van, mert minden lehető adábbi különbség ezen egy különbség kifolyása, s nem is veheti rész néven az austriai státusférfit,ha azt mondja a magyar: „sed timeo danaosetdona ferentes“, vagy hogy magyarul szóljak : „Igen, most megígérnek mindent s talán meg is adják, de csak kényszerűségből; csak érezzék magukat biztosan s hatalmasaknak, ismét megtámadnak bennünket, s mi ott leszünk,a hol voltunk“ — legyen szabad erre megjegyeznem, hogy feltéve, de meg nem engedve, mikép az austriai alkotmányos ministerium a magyar törvényes király, s alkotmányos nép közé tolakodhassék, feltéve, de meg nem engedve, hogy elég elfogultak s hatalmasak lennének ezt újra némely sikerrel kilátással megkísérteni, s ha csakugyan sikerülne bennünket újra leigázni, mi az igaz „ott volnánk, a hol,voltunk“, azaz csendes magányunkban, hova ellenünk hadsereget küldeni nem igen lehet, hol ellenünk a többi testvér nemzetiségeket fellázítani nehéz, és mivel már ezen lázításról szólok, szabad legyen közbevetőleg megjegyeznem, hogy ezen lázítás kizárólagosan ámításon alapszik, az ámításnak pedig egyetlen criteriuma s ultima differentiája a kiábrándulás, mert e nélkül a való is ámítás, s az ámítás is való lehetne, s igy a kiábrándulás órájának előbb- utóbb ütnie kell. — mi tehát ott volnánk, ahol voltunk; de ők is csak ott volnának, ahol vannak; — mennyire kellemes, kényelmes s biztos helyzet ez , ők jobban tudják mint én. Nem veheti rész néven az ifjú alkotmányos Ausztria, ha azt mondja a magyar: „Ausztriának van alkotmánya, az igaz, olyan a milyen, de Ausztriának alkotmánya csak pár hetes, s igy Ausztria legjobb szándékkal sem bírhat még alkotmányos öntudattal, s igy Ausztria még alkotmányos gyermek,hol van alkotmányos jelleme ? hol alkotmányos morális ereje, hogy bízhatnánk benne ?“ Erre én azt felelem: igaz, Ausztriának alkotmánya csak pár triós, de azért Ausztria népei sem alkotmányos gyermek, csak kereszteltetése maradt el igen-igen későre. Ausztria maholnap alkotmányos férfiú lesz, s így lehetetlen, hogy azzal kívánja bebizonyítni életrevalóságát, mikép azon nemzetet támadja meg alkotmányos függetlenségében, melynek nagy részben köszöni ön alkotmányosságát, — mert ezáltal nem azt bizonyítandná be, hogy életrevaló, de azt, hogy alkotmányossága halva született; s igy miután Ausztriának alkotmánya van , mely ki fog fejlődni, miután Magyarország függetlenségének helyreállítása a kényszerűség kérlelhetlen logikája, ismét azt állítom, hogy nincs többé mit Ausztriától tartanunk. Elvégre veszélyeztethetnék jövendőnket önmagunk, ha alkotmányos függetlenségünket önmagunk adnák fel, erre, hála Isten, nincs symptoma; vagy ha azon állást, melyet a gondviselés belbecsünknél fogva tarta fenn számunkra, külhatalmak segítségével kívánnék elérni, mert ekkor könnyen megtörténhetnék, hogy eszközkép használtatnánk fel; ettől megment a nemzet értelmisége; vagy elvégre, ha inkább kívánnók megboszulni magunkat mint jövőnket biztositni, de ez nem fekszik a magyar jellemében s igy én biztosan nézek egy szebb jövőnek elébe. (Vége köv.) A királyi leirat. Az országgyűlés küldöttsége, a két ház elnöke megérkezett. Azon eredményt hozták-e, melyet a nemzet óhajtott, s feszülten várt ? Nem. Mit várt a nemzet ? Várta-e, hogy a föliratban kifejtett jogos s törvényes igényei ez alkalommal s rögtön teljes mértékben kielégíttetni fognak ? Bizton mondhatjuk — nem. A nemzet politikailag elég érett, hogy minden viszonyokat számba vevén, ilyesminek rögtönzését lehetőnek ne tartson. Tehát egyelőre mit várt? Azt, hogy a fölirat Ő Felsége által elfogadtatni , és ekkor az Ő Felsége bizalmát biró kormány ezen alapon tanácskozni, s a trón s nemzet közti kibékülés s kiegyezés művét kezdeményezhetni fogja. E várakozás nem teljesült. És miért nem ? Legrövidebben szólva : azon módosítások miatt, melyeket az alsóház a fölirat eredeti szerkezetén tenni jónak látott. Ezt mondja az ép oly méltóságos, amily határozott királyi leirat tartalma. Mit leszünk tehát most teendők? Az egyszerű. A háznak azon része, mely Deák szerkezetét pártolta, megmarad előbbi álláspontján, melyet oly kiáltón igazolt a következmény. A háznak tehát azon részén, mely a Deák szerkezetének módositványait idézte elő, van a sor, jól megfontolni, váljon rendületlenül álljon-e meg pártvivmányán ? — és igy élére állítsa a dolgot ; megakaszsza az első lehető lépésnél a trón s nemzet közti közeledést? kitegye-e, meglehet bizonytalan ideig tartó, de bár meddig tart — előreláthatólag rémületes válságnak a hazát ? És mindezt miért? mi nagy okból? mi nagy kötelességből ? Puszta czimkérdés — s a trónöröklésre vonatkozó oly állítás miatt, melynek reális következménye nincs, melyet repudiált Deákon kezdve e hazának valamennyi tiszteltebb publicistája s jogtudósa, kik valamennyien, mint az összes magyar sajtó is — Deák szerkezete mellett voltak. Soha sem veszett el nemzet, mert véletlenül vagy megfontolva tiszteletteljes hódoló czimet adott fejedelmének. De soha se is volt még oly nemzet, mely ily okokból — életét, lételét koczkáztatta volna. Nem is hisszük, hogy bárkinek is kedve volna ily tettért elvállalni a felelősséget, ha a situatio tiszta belátásával bír. Azonban előrelátjuk erre is a feleletet, az emberi gyengeség búvóhelyét, a felelősségnek minden bajban másra hárítása mesterségét. Ne ámítsuk azonban magunkat. Valamint Deák fölirati szerkezete az egész mivelt világ tiszteletével, sőt legalább szerkezetes formájára nézve még elvi elleneinél is elismeréssel találkozott, úgy az a fölötti viták egyes momentumai, s a rajta tett módosítványok nem csak az országgyűlés nagy részénél keserűséget, az ország számos pontjain nyilatkozó nem-helyeslést, s hazaszerte komoly aggodalmakat szültek; nem csak a közhasználat szentesítette formákra méltán sokat tartó összes európai diplomatiánál visszatetszést okoztak, hanem az európai közvéleményben, s annak közlege, az időszaki sajtó terén is ügyünknek ártottak ; az irántunk rokonszenveket csökkentették; politikai érettségünk hitelét csonkították. Mind e sajnos igazságot, ki a közhangulat fölfogására némi érzékkel bir, nem tagadhatja; sőt oly magyar lapokban is bevallva találja, melyeknek különben is, s nem csak, mert jó magyarok — ily vallomás vajmi nehezen eshetik. Mit tegyünk tehát ? Mondom, hogy ez egyszerű. Ha a fejedelemmel, ki a pragmatica sanctió által egyedül hivatott a magyar királyi trón teljes fényében helyreállítására, ki egyedül képes törvényes után hazánk alkotmányos állapotait föléleszteni s megszilárdítani, ha azzal őszintén békülni akarunk, nem fogjuk őt első közeledésünkkor megsérteni akarni. Ez nem csak conventionális hiba, hanem politikai botlás is fogna lenni, mert a valódi békülés szándékát, mely kétségtelenül mindnyájunk keblében megvan, gyanúsítja. Nagy erkölcsi önlegyőzés küzdelme előtt állunk, de hiszen mi vagyunk okai, hogy oda jutottunk. Kecskeméthy Aurel. Bécs, június 30. . .. Az apáczák, mint mondják, ha valami fölingerli gyengéd szívüket, számlálgatni szoktak egytől tízezerig. A számlálgatás csakugyan probátum egyszer legyen a kedvetlen gondolatok és az egészséges szívnek rendkívülien erős dobogása ellen. Kísértsük meg a módot, miután nekünk is elég kellemetlen dolog nyargal át most agyunkon, és ha már az egytől tízezerig való számlálás vér- és agycsillapító hatással bír, e hatás kétségkívül még biztosabb leend, ha milliómokban számlálgatunk. Minthogy tehát a nap égető kérdéseiről beszélnünk nem lehet, szóljunk Plener pénzügyőr urnák banktervéről. Már a lapok e tervet ugyan eléggé megrostálták, de sem a legigazságosabban, sem a legügyesebben ; e mellett még az adatok is, melyekből bírálgatásukban kiindultak, nem voltak hibátlanok. Legelől is megjegyzendő, hogy azon okmány, mely most a bankigazgatóság és a kormány közt tárgyaltatik, nem valami az utolsó fillérig kidolgozott számvetési munkálat, hanem promemoria, mely elveket és eszméket fejteget. Ezen tervezetnek legnagyobb előnye az, hogy nem geniális, mi bizonyosan dicséretére válik, miután épen a lángeszű finánczterveknél fogva jutott a birodalom tönkre. Nem lángeszű tehát, hanem oly józaneszű a terv, melyet oly ember dolgoz ki, ki tudja, hogy pénze nincs, és ha szert tehet pénzre, arra más helyütt is leend szüksége. A tervnek tehát másik fő előnye, hogy pénzbe nem kerül, hogy ha nem használ legalább nem árt, s hogy, ha a kivitelben felsül, bukása nem kerül semmibe. Plener úr különösen az angol bankot vette mintául, melynek fősajátságai: 1- szer, hogy főigazgatói szabadon választatnak a bank-részvényesek által, és hogy a főigazgató-bizottmányban vannak parliamenti tagok, kik mintegy a nép nevében folytonosan szemmel tartják az intézetnek ügykezelését; 2- szer, hogy a bank a kormánytól teljesen független és semmi kormánybiztos nem tartja vezetékszalagon; 3- szor, hogy a papírjegy- osztály tökéletesen és szigorúan el van különítve a jelzálogbanktól, úgyhogy az utóbbinak, ha pénzre van szüksége, és úgy kell a papírjegy-osztályhoz folyamodnia, mint akármelyik kereskedőháznak; a bankosztálynak pedig minden legkisebb jegye készpénz vagy hasonnemű érték által fedezve van; 4- szer, hogy 15 millió font sterlingre (150 millió forint) rugó papírjegy-összege fedezetlenül maradt. Tudomány és tapasztalat ugyanis egyaránt megállapítá a tényt, miszerint a forgalominak papírpénzre oly nagy szüksége van, hogy a banknak legrosszabb állása mellett is az említett összeg vissza nem kerül beváltás végett a bankhoz. Ezen összeget a kereskedelem oly erősen tartja, hogy fedezése után nem is kérdezősködik. Ezen alapelveket tehát Plener úr a mi viszonyainkra ekkér akarja alkalmaztatni. Az első két pont alatt megemlített szabadságok adassanak meg a banknak is alkotmányos biztosítékok mellett. Úgy szinte választassák el szigorúan a hitelosztály a papírjegyi osztálytól és ez utóbbiban legyen megsérthetlen elv, hogy a bank ne adjon ki egyetlenegy forintos jegyet is, anélkül, hogy tényleges értéke, a három huszas, pinczéjében megvolna. Már most az a kérdés, hogy ez mikép eszközöltessék? Erre ez a felelet . Az állam tartozik a banknak összesen 265 millió forinttal; itt azonban be van számítva azon 44 millió ft, mely még a váltó forintos időkből maradt, és amelyre nézve külön törlesztőalap létezik.. Ezen 44 milliót jóformán számítani sem kell. Marad tehát valóságos adósság 220 millió. Már most a kormány azt mondja : Azon 15 millió font sterling, mely az angolbank jegyeiből forgalomban van , sajátképen nem más, mint kölcsön, melyet a bank az államnak adott, s amelyért az állam sem biztosítékot nem nyújtott, sem kamatot nem fizet. Ez a 15 milliónyi font sterling azon örökös kölcsön, miáltal a bank megfizeti az államnak a privilégiumot. Én — az osztrák állam — szinte követelem, hogy az austriai bank fizesse meg nekem és ily módon a szabadalmat, melyet neki adok. Valamint Angolországban a 15 millió font sterling soha a bankhoz vissza nem kerül, úgy az osztrák forgalomnak okvetlenül szüksége van 120 millió forintra, melyet kezéből soha ki nem bocsát. Ezen előnyben tehát megosztozunk én — az állam — és te — a bank. — Ha 120 millió forint bankjegy fedezetlenül maradhat, legyen ez azon 120 millió, amelylyel én neked tartozom. Ennélfogva ha te nem fedezed azon 120 milliót hitelezőid a közönség előtt, én sem fedezem te előtted, ki az én hitelezőm vagy. Következik ebből, hogy a kérdéses 120 millió mindkét részről fedezetlen maradván, te nekem visszaadhatod azon állam-s korona-jószágokat, melyeket nálad adósságom fejében elzálogítottam. És itten álljunk meg egy kissé. Midőn a minap a csehek a kir. tanács alsóházában a ministert interpellálták, mely jognál fogva árverezteti a bank és a kormány még most is a cseh korona-jószágokat ? a minister válaszában azon lehetőséget is szemügyre vette, hogy az elzálogított államjószágok ismét visszakerülnének az állam birtokába. A közönség ezt valami jóhiszemű hypothesisnek tekintette, melyről jóformán komolyan szólni nem is lehet. A minister ellenben ezen lehetőséget igenis komolyan vette, mert bankterve sikerülvén, a kérdéses jószágokat visszanyeri anélkül, hogy kiváltásukra egy pesti fertály bankót is fordítana. Továbbá : a napokban irám önnek, miszerint a pénzügyérnek kilátása van, szükség esetére néhány száz milliónyi kölcsönt kapni. A helybeli lapok kérdőjelekkel kisérték ebbeli híremet, csak a „Presse" tett kivételt; ezen lap, mely egyedül bír avatottsággal a pénzügyekben, tudta, hogy állításom alapos, mert az osztrák pénzügyér csakugyan ismét meglehetősen gazdag lesz, ha birtokába keríti a banknál elzálogított jószágokat, s a birodalmi tanács ezen birtok mellett bizonyosan fog pénzt szerezhetni. Lapszemle. A magyar országgyűlés feliratának sorsáról oly sokáig semmi bizonyos sem szivárogván ki, ez alkalmat ad több bécsi lapnak, e fölötti nyugtalanságuknak kifejezést kölcsönözni. Az „Ost. Deutsche Post“ csodálkozással látja ezen folytonos tanácskozásokat az utolsó órában, holott a tárgyat már hetekkel előbb ismerték. Egy nagy mysteriumot lát a magyar ügyön keresztülhúzódni, miben megerősíti őt az, hogy a magyar lapok és szóvivők teljes biztonsággal számítanak a Bécsbeni beleegyezésre, valamint az, hogy a Bécsbe kirándulást tevő magyar kitűnő személyiségek mindig azon meggyőződéssel válnak el ottani barátaiktól, hogy dolguk jól áll; de mindenekfölött az győzi meg, hogy a bécsi kormány utolsó pillanatban határozatlanul áll a lenni vagy nem lenni kérdés fölött. Szerinte a bécsi kormányt ezen határozatlanság még tekintélye utolsó oszlopától is megfosztja, s ennek tulajdonítja többek közt azt is, hogy Sopron megye, mely oly sokáig késlekedett, végre szintén az ultrák politikájához csatlakozott. Az „O. D. P.“ e miatt komoly szemrehányásokat tesz kormányának, melyről azt mondja, hogy oly kormány, mely még utolsó percben sem tudja, mi a teendő, kevés reményt nyújt arra, hogy a helyeset fogja megtalálni. A nevezett lap minden áron elhatározást kíván, s csak a dolog elhatározásától irtózik. Ezután lefesti a mostani felséges állapotot, mely nyolcz hónap óta tart, levegőben függő államjoggal, tétlenségre ítélt birodalmi képviselettel, naponként óriási módon növekvő deficittel, félig alkotmányos , félig absolut elméleti egységi állammal s tényleges dualismussal; szóval oly állapot, mely még a tehetetlent is felbátorítja, cselszörénykedni az alkotmány ellen, miután a hatalmasabb irányában az észalkotmány hatalmát nem merik érvényesíteni. Az „O. P. P.“ itt gunyorossá lesz s epés mosolylyal mondja, hogy csak egy kéz van, mely ezen tömkelegből kivihet, s ez a magyar kanczellária próbált és szerencsés keze, mely kezdettől fogva máig a Lajthán innen és túl bizalmat tudott maga iránt ébreszteni, az uralkodónak és a monarchiának oly üdvös szolgálatokat tett, hogy végre ezen fölirat megszülethetett. Ha a magyar kanczelláriára gondolunk — úgymond végül az „O.D. P.“ — eltűnik szívünkből minden gond. Ezen urak Magyarországot meg tudták nyugtatni, kiengesztelni, vájjon kiknek tanácsa bir több igénynyel a meghall-