Sürgöny, 1862. június (2. évfolyam, 126-148. szám)

1862-06-01 / 126. szám

Második évi folyam. 126. szám — 1862. K­erkesztő-hivatal. Hats­­ok-tere 7. sz. a- földszint kiadó-hivatal. Barátok-tere 7. sz. a. földszint. Előfizethetni Budapesten a KOTeWK- hivatalban, barátok-tere 7. szám,­­ földszint Vidéken bém­entes levelekben , minden posta-hivatalnál.SÜRGÖNY Előfizetési árak austriai értékben. Budapesten házhoz hordva. Vidékre, naponkint postán ft kr ft kr ft kr , ft kr Egészévre 16 — Évnegyedre 4 — Egészévre 16 — Évnegyedre 4 — Félévre 8 — Félévre 8 — E­lönzethetül „SÜRGÖNY“ junius — September 1­4 havi folyamira 5 forint 50 krajczárral. A „SÜRGÖNY“ kiadóhivatala. HÍV VIA LOS MSZ.­ ­ cs. k. Apostoli Felsége f. évi máj. 2- től kelt legfelsőbb határozatával, Péchy Ferencz cs. k. ka­marást s valóságos magyar kir. helytartó tanácsost, a magyar kir. helytartó tanács második elnöki helyet­tesévé legkegyelmesebben kinevezni méltóztatott. A magas cs. k. pénzügy-ministerium B­a­k­a­t­a­r­z Móricz és G­r­u­n­d­l Károly pénzügyőri utánnézőket, ide­iglenes II osztályú pénzügyőri biztosokká a buda nagy­váradi cs. kir. pénzügy igazgatóság területén kinevezte. •VMÍKIVVFÁLOK MSZ. /Tájékoz­­á­s. Annak híre, hogy a­ birodalmi tanács követi háza a concordatum egy fontos pontjáról ugyancsak erélye­sen vitáz, rendkívül sok hallgatót csődített a második ülésre , de a kíváncsiságot ez korántsem elégítette ki úgy mint az első nap. A második ülés szónokai nem ereszkedtek úgy, mint az első napiak a concordatum elvi lényegébe, hanem a bizottmányi javaslat vagy az új módosítványok taglalására szorítkoztak. E sze­rint most négy javaslat fekszik a követek előtt; megis­mertetjük azokat röviden. Mind a négy megegyez abban, hogy bennök a tanulmányi alapoknak mint egyházi vagyonnak elis­merése, — mi a concordatumban kimondatott — meg­­tagadtatik. Leghatározottabb a bizottm­ány indítványa, a­mely megtagadja a concordatum 31-dik czikkétől a jogkötelezettséget, és a kormánytól egy alkotmánysze­­rű­leg tárgyalandó törvényjavaslatot követel a tanulmá­nyi alapok kezeléséről. Ehhez legközelebb áll Herbst ta­nár indítványa, mely szerint a ház fontolóra vévén, hogy a tanulmányi alapítványokban foglalt vagyon ita­lában mint nem az egyház vagyona tekintendő, határoz­za el megkeresni a cs. k. kormányt, miszerint a szüksé­ges intézkedéseket tegye meg, hogy a tulajdon viszonyai ezen vagyonra vonatkozólag, minden azt megillető jo­gok, főleg a testületek, alapítványok stb. jogainak fenntartásával alkotmányszerű uton állapíttassanak meg. __ Tinti követ azt indítványozta : nyilatkoztatná ki a ház, mikép az 1855-dik évi nov. 5 diki legfelsőbb pátensben a tanulmányi alapítványok tulajdonára nézve foglalt kijelentést általában mindaddig nem ismerheti el törvényesen megalapitottnak, mig a jogczim, egy a tanulmányi alapok minden alkatré­szeinek eredetét és jogviszonyait magában foglaló, és birodalmi tanácshoz intézendő felvilágosító közle­mény által, a cs. kir. kormány részéről minden kétsé­gen kívü­l nem helyeztetik,­­ továbbá fejezné ki a ház abbeli határozott várakozását , miszerint a kormány minél előbb teend előterjesztést, addig azonban a ta­nulmányi alapoknak az egyház tulajdonába leendő át­adását elhalasztandók. Mühlfeld indítványa végre körülbelöl következő: mondja ki a ház, mikép a tanulmányi alapok javai­nak tulajdonára s azok kezelésére vonatkozó azon nyi­latkozatot, mely a pápai szék s a cs. kormány közt 1855. aug. 18-dikán történt, s az 1855. nov. 5-diki nyilt parancsban kihirdetett egyesség 31-dik czikkében foglaltatik, annyiban érti azokra vonatkozóknak, a mennyiben kimutathatólag a tanulmányi alaphoz vont egyházi vagyont képeznek. Melyik fogja e javaslatok közöl a parlamenti diadalt kivívni, még épen nem határolható meg; a vé­lemények úgy látszik sehogy sincsenek előleges értekez­letek által úgy előkészítve, hogy a többséget csak sej­teni is lehetne bármelyik javaslat részére. Az azonban föltű­nt, hogy Litwinowitz püspökön kivü­l senki sem vetette föl magát a concordatumnak mint egésznek lo­vagjává. Némi biztonságérzetet olvas ki e körül­ményből, mely azon látszik alapulni, hogy egy állam­szerződés az alkotmány életbeléptetése előtti időből nem dönthető meg az alkotmányos testületek egyszerű tagadása által. S ezen biztonság­érzet tényleg erős tám­pot nyer a „Donau Zig“ mai czikke által, melyben a félhivatalos köt­löny erélyesen kikel azon felfogás el­len, mintha a concordatum nem volna államszerződés. Határozottan visszautasítja arcon nézetet, mintha a pápa mint egyházfő nem volna csak oly souverain, mint bár­mely világi fejedelem ,■ ez annyira igaz, hogy ama szán­dék : az egyház fejét más hatalom alattvalójává tenni, még sehol sem nyilvánult. Mindamellett a ,.D. Zig“ is el­ismeri, hogy a concordatum sok olyat­ tartalmaz, mi az alkotmány alapelveivel nem hangzik össze, s ezért az mindenesetre revisiót szükséges. Csak­hogy ha ennek szüksége beáll, úgy az első bevezető lépés az e revisió iránti megkeresés, mely aztán u­gyanazon után hozandó létre mint maga, a szerződés létrejött. A „Donáti Zig" e nyilatkozata bizonyosan jó ha­tást fog tenni a concordatum elleneire is, kiknek ek­ként tudtul van adva, miszerint minden, a­mit ez ügy­ben okszerűen tehetnek, a reviáio,­­sürgetése, melyre hogy azután a birodalmi tanácsnak­ is l lend utólagos befolyása, ez az alkotmányosság természetéből érthető. Egyébiránt ha a külföldi tudósítások nem csal­nak, úgy az austriai kormány ez érdekben az első be­vezető lépéseket már megtétette le. Bach által; a fő­munka azonban e részben egy római tudósítás szerint Rauscher blokra lesz bízva, talán főleg azért, mert ez ügy első megpendítése a római conservativ egyházi körökben nem talált előzékeny fogadtatásra. Mi a római ügyet különben illeti, ma már mint bizonyost említik, hogy Lavalette nem megy vissza Rómába; a „Pays“ szerint Montebello hg, jelenleg szt. pétervári követ foglalandja el helyét, míg Goyon parancsnoki állására szintén Montebello­ig, a császár hadsegéde már hivatalosan ki van nevezve. A két test­vér talán mégis hozand egységet a franczia kormány annyira kétséges római politikájába. Egyébiránt Goyon eltávozásának egy szemmel­­látható következménye mégis volt, s ez abból áll, hogy a francziák most Velletri és Frosinone tar­tományokban a legszigorúbban őrködnek a határok fölött; a fegyverek hordását betilták s a nem honos egyéneket kiutasítják. Mondják, hogy Antonelli bi­­bornok különösen ezen utolsó rendszabály ellen eré­lyesen tiltakozott. Általában a bíbornok attól látszik tartani, hogy a franczia hatóságok jövőben nem fogják a közrendet és fegyelmet úgy biztosítani, miután szük­ségesnek tartá Belluno herczegnek kijelenteni, misze­rint a pápai kormány el van határozva, minden olasz manifestatiót erőhatalommal elnyomni. Az olasz kormány mint látszik, nincs még Gari­baldi jövő magaviselete iránt teljesen megnyugtatva, minthogy elhatározó, jövő körútját hivatalos jellemé­től megfosztani. Ekkorig mint az általános nemzeti czéllövésztársulat alelnöke utazott, s a kormány meg­bízásából alakítá a czéllövész egyleteket; de mint­hogy különösen szónoklati kifakadásaitól mégis tart, ezért a kormány visszaadja neki magán jellemét, utazhat, de egyleteket nem szabad szerveznie. Ámde Garibaldi is látszik még valamit a kormány ellen for­ralni, s nem megy vissza Caprerába, mielőtt a parla­mentben legalább is néhány napra helyét el nem foglalá. Egyébiránt ma nincs se török, se montenegrói győ­zelem, de még új mexikói tudósítás sem , s ez erősen könnyít egyrészt kétkedő, másrészt unatkozó lelkünkön. TÁRCSA: Guizot emlékjegyzetei. Guizot „Mémoires pour servir á Phistoire de mon temps“ cz. jeles munkájának 5-ik kötete legközelebb jelent meg Parisban. Ezen kötet Guizot Angolország­­bani követségének történelmét foglalja magában. A Thiers elnöklete alatti 1840. márt. 1 i ministerium Guizot-t Londonban találta mint követet, s őt ott is hagyta. Guizot maga részéről kész volt ott maradni. Ő nyolcz hónapon át a franczia kormánynak leyális, őszinte­­ mély belátásu ügynöke, — hasznos tanács­adója, s tisztelt közlege volt; még akkor is, midőn ezen politikának nem volt többé sikere. A franczia po­litikának ezen megpróbáltatásában, — úgymond C­u­­villie­r-F­­­e­u­r­y, a jelen munka ismertetésében, — Guizot hűséget s buzgalmat tanúsított. Ő Francziaor­­szág méltó büszkeségét a legnemesebb modorban tudá tolmácsolni; s ha nem tudá is meggátolni a jul. 15 -i szerződés végrehajtását, szintúgy fölfogá, mint maga a király is, hogy az ország érdeke minő határt szabott a neheztelésnek. A király slo­doni követe közti ezen egyetértésből, a júliusi szerződés következményei iránt, — eredt az oct. 29-ki ministerium, — melynek történelmét Guizot nekünk megigéri. — Midőn a múlt kornak ezen előadását olvassuk, némi szomorúsággal vegyült tisz­teletet érzünk ezen elenyészett kormányrendszer irá­nyában, mely még alig 14 év elteltével, ekkér vall­­hatja be hibáit, zárhatja ki sürgönyeinek titkát, — is­mételheti hangosan legbizalmasabb beszélgetéseit, s mely egyik legkitűnőbb köz­ege által bátran mondja nekünk: ítéljetek meg bennünket! — Mi néha csalat­koztunk. Mi — miniszerekül vagy követekül — mindig úgy működtünk, mint a kik számot tartozunk adni az országnak. S most számot adunk. Mi nemcsak a tör­vény, hanem a közvélemény s közlelkiismeret előtt is felelőseknek éreztük magunkat. Ebben állott veszé­lyünk, m­ert mi jól tudtuk, de talán erőnk is ebben állott. Guizot azt könyveinek mindegyik lapján ki­mondja. A hajdani miniszer védi saját tetteit, a követ számot ad a közvéleménynek, a politikus kifejti esz­méit. Ő sokszor kifejté azokat különböző ministerségei folytában, sőt akkor is, midőn egy időre nem vett részt a kormányban, de sehol sem fejté ki azokat vilá­gosabban, mélyebb belátással, derültebb s emelkedet­­tebb modorban, sehol sem az érdekes részletek, ki­adatlan leleplezések s személyes levelezéseiből ügye­sen vett kölcsönzeteknek oly bőségével, mint a jelen munkában. Én részemről azt hívom­, hogy nem igen lehet többé a franczia olvasóknál érde­ket gerjeszteni a július 15 -i szerződés történelme irányában. De Guizot újra meg tudja ifjitni Ib­rahim pasa Syriáját s Mehemed-Ali Egyiptomát Elbe­szélése egészen uj. A keleti kérdés az ő tolla alatt, né­mi tekintetben oly uj drámává lön, melynek színhelye többé nem Beirutban s a Taurus alján van, melynek ját­szó személyei többé nem a gyanakvó szultán, s enge­detlen vazallja. A nagy szerepeket abban­­Lajos Fü­­löp, Guizot, Thiers s Palmerston lord játsszák, s a főszinhely Londonban,­­ az angol társadalom köze­pette van. Guizot sorsának egyik sajátsága volt, hogy „Az angol forradalom“ történetírója, azon férfi, ki Fran­­cziaországban talán leginkább tanulmányozá­k. Bri­tannia intézményeit, irodalmát s politikáját, sohasem lépett át a csatornán, mielőtt Londonba követül kül­detett volna. Midőn tehát Guizot 1840. elején Angol­országba érkezett, a benyomásoknak oly újdonságát vivé oda magával, mely noha előbbi tanulmányok ál­tal elő volt készítve,­­ saját szerix bájjal s frisseség­gel birt. Ezt az alábbi kivonatokból megitélhetendjük. Ezekben az 1840-beni angol társadalom s londoni élet rajzoltatik le. Ennek már 22 éve, — de ez nem tesz semmit. — Guizot elbeszélése egy részben oly erköl­csökre, szokásokra s intézményekre vonatkozik, me­lyek nem igen változnak. De hagyjuk Guizot-t be­szélni. „A diplomatia jelleme s különös gyönyöre abban áll, hogy abban a világi élet kellemei egyesülnek a politikai élet érdekeivel, s a fölületes gyönyörök a ko­moly munkákkal. Valamely államnak külföldön levő képviselője nem csak hogy mindjárt kezdetben azon országnak , hol lakik , legmagasabb társa­dalmába van helyezve , hanem természetesen nagy tekintettel kell lennie ezen társadalomra; ezen közönyös világ keblében szükségkép kissé ben­sőbb viszonyokat s szokásokat, és oly személyes helyzetet kell szereznie, mely küldetésében erejévé le­gyen. Számár­a a látszólag frivol gondok szükséges fog­­lalkodást képeznek; helytelenül teszi, ha a salonok­­ban s ünnepélyek közepette az ügyeket szüntelen eszé­ben nem tartja; egy futólagos társalgás szintoly hasz­nos lehet czéljaira, mint egy hivatalos értekezlet, s ama­­ benyomások, miket a társaságban hagy maga után, s nem kevésbé fontosak rá nézve, mint azon érvek, mi­­t két a kabinettel szemben fejt ki. A társadalmi s politikai életnek ezen vegyülete se­hol sem bír nagyobb fontossággal, mint Angolországban, mivel sehol sincs a kormány mellett oly nagy, oly füg­getlen, a közügyeket oly figyelemmel kísérő társada­lom, s melynek véleménye, akár helyeseljen, akár kár­hoztasson, oly nagy sulylyal s hatással bírna. Nem, mintha Angolországban valamely külföldi követnek csak legcsekélyebb kilátása is lenne sikerre, ha ezen társadalomra hivatkozni, s ezt kormánya ellen fölhasz­nálni próbálná ; sehol sem gyanúsabb a külföldi befo­lyásnak minden látszata; sehol sem érzékenyebbek ezen pont iránt a nemzet összes osztályai, s kevésbé hajlan­dók valamely idegennek engedni át az őket kormányzó hatalom hírnevét vagy erejét. S az angolok igen figyel­mes, éber s finom szemlélők, — noha úgy mutatják, mintha oda sem néznének ; egy külföldi követ tönkre tenné magát, ha ebben csak legkevésbé is megsértené a nemzeti érzetet. Azonban számára van egy eszköz, komoly befolyást gyakorolni az angol társadalomra, a­nélkül, hogy azt keresné; ez abban áll, hogy ott nagy személyes tekintélyt s néhány valódi barátot szerez­zen. Sehol sem gyakorol nagyobb hatalmat azon véle­mény, melyet valakinek jelleméről s szelleméről for­málnak ; sehol sem hatályosabb az annak irányábani becsülés. S ha neki az előkelő s köztiszteletü egyének közt vannak oly barátjai, kik erősen ragaszkodnak hozzá s bíznak benne, s azok bizalma a közönségnél is elterjed, s valódi hitelt biztosit számára. Ezen köz­vetett, távoli, türelmes, s egészen maga az egyén érté­kéből s helyzetéből eredő befolyás az egyetlen, melyre Angolországban valamely külföldi követ törekedhetik; azonban ha az eszélyesen gyakoroltatik, s ha ideje van működésre, a meghatározott perekben nagy értékű lehet. Ezen föltétel alatt s ezen határok közt nyújthat segélyt Angolországban a társadalmi élet a diploma­­fiának ; ez akkor annál fontosabb észlelési s értesülési eszközzé lesz, mivel nem igen létezik más ily eszköz; valamely külföldi követ Londonban csupán két utón, a nyilvánosság s a társalgás, a hirla­pk s a salonok által szerezhet értesüléseket, s méltányolhatja a kormány szándékait, vagy sejtheti annak határozatait; minden más nyomozási eljárás kompromittáló s egyszersmind hasztalan lenne; az angol kormány politikája lényege­sen nyilvános; az, mit abból a lapokban vagy a társa­ságokban nem lehet megtudni vagy sejteni, nem ér-­­demli meg a nyomozás fáradságát, s minden ezen nyo­mozásban­ erőfeszítés vagy cselszövény látszata végte­lenül többet ártana, mint a­mennyit az használna, mit fölfedezni hiszünk. Midőn Londonba érkeztem, a whigek uralma a kormányzatban, az udvarnál s a közvéleményben még szilárdul meg volt állapítva; hiában vesztették ők el egymás után, 1830 óta, először némely legfontosabb szövetségeseiket, Stanley lordot s Sir J. Graham­ot, s később legjelesebb főnöküket, Grey lordot; hiában ki­­sérte meg 1834 végén Peel Róbert egy tory kabinet megalapítását; ezen kísérlet meghiúsult, s a whigek, veszteségeik daczára, — 1840-ben a hatalom teljes birtokában maradtak. Én Francziaországban s követ­ségem előtt, több viszonyban állottam velük, mint a torykkal; általában a whigek gyakrabban s huzamosb ideig tartózkodtak a szárazföldön mint a toryk ; na­gyobb rokonszenvvel viseltetnek a külföldi, s név sze­­rint a franczia eszmék s erkölcsök irányában; ők Lajos Fülöp kormányával föltűnő szövetséget kötöt­tek ; s velük állék Angolországba érkeztemkor kölcsö­nös s már kissé benső viszonyban. Ők mindnyájan igen nagy jóindulattal fogadtak engem, akár ismertek már előbb, akár nem . Devonshire herczeg , Claren­don lord szintúgy, mint Holland lord s Lansdowne marquis. Az angolok különösen kitűnnek abban, hogy tartózkodással tanúsítják a kegyet, s hogy nagyon udvariasaknak mutatják magukat, a nélkül, hogy elő­zékenyek lennének. (Folyt. köv.) „A magyar nemzeti politika helyes iránya.“ Ezen czim alatt jelent meg közelebb Bécsben Ge­­roldnál egy magyar röpirat, mely czélul tűtte ki, a ma­gyar nemzeti politika helyes irányát kijelölni. Hogy ezt­ tehesse, élesen megbírálja az eddig fentar­tott kiin­dulási pontokat, valamint a követett irányokat egyik részről úgy mint a másikról, melyek mindenhová, csak megoldás felé nem vezethettek. És ezt teszi higgadtan, tapintatosan, úgy hogy az olvasó csakhamar meggyő­ződik, hogy a névtelen szerzőben egy éles belátású, szenvedélynélküli, czélját tisztán látó férfiúra akadt, ki midőn a megoldás lehetőségét mutatja, egyszersmind a követés végett ajánlo­tt helyességéről mélyen meg van győződve. Czélunk olvasóinkat e röpirat tartalmá­val bővebben megismertetni; annak iránya s szelleme kitüntetéséül azonban legczélszerűbbnek tartjuk, min­denekelőtt azon nyílt levelet közölni, melyet szerző röpirata elején gr. Apponyi György országbíró ur ő excjához intézett, fölhiván, ezt, hogy ragadja meg a valódi „magyar“ zászlót. Ámde halljuk magát a nyílt levelet, mely igy hangzik: M­­­y­­ 11 levél gróf Apponyi György Országbíró Ur Ő Nagy méltóságához! Ha jól emlékszem, 1848 ki mártius 16 ka volt azon eseménydus nap, midőn Ön, szive legbensőbb barátja, a már Istenben boldogult báró J­ó­s­i­k­i Sá­muel, Erdély kanczellárával egyetértve, leléptek a test­vér haza kormányáról, melynek élére Önöket a fejede­lem s nagyszámú honfitársaiknak bizalma helyezé. A jóságos fejedelem ekkor két leghűbb magyar tanácsosától fosztatván meg, felséges személyét s kor­mánya vezetését azokra bizá, kik Önök politikai elle­nei valának! De ne fejtegessük tovább az események menetét, melyek a hazai történelem lapjait fogják egykor gaz­dagítani, a­nélkül, hogy Magyarország múlékony di­csősége mellett, fiainak „bölcseségéről“ tehetnének bizonyságot. Ön és Üdvözült barátja hazafiai kötelességet vél­tek teljesíteni, midőn a testvér magyar haza kormá­nyáról visszaléptek, mert politikai becsületességük ér­zetében azt hivék, hogy a „párisi vihar“ szele által Pozsonban is felkerekedett fergeteg csillapulni fog, ha a kormány addig vallott elvei más irányzattal váltat­nak fel; mert azt hivék, hogy hibázhatván felfogásuk­ban, sietniök kellő visszavonulásukkal legalább boldo­gítani a hont, melynek vágyait félreismerheték­­ ! Ámde mennyire csalódtak ! Tizenkét évek szen­vedései tanúskodnak mellette, hogy a csere meg nem felelt a meglepetett jószivü fejedelem bizalmának, s nem felelt meg a nem kevésbé felriadt nemzet várako­zásának sem! Nagy méltóságod távol nézője volt utódjai sze­rencsétlen sáfárkodásnak. Ön hazafias ösztönétől vezé­reltetve, ha őket tettleg nem is gyámolitható, törvény­szerű engedelmességének példája által könnyíteni igyekezett feladatuk nagyszerűségét. De az események nagyobbak az embereknél, s ők , kik oly könnyűnek vélték a kormányzást, annak nehézségei alatt csakhamar összeroskadtak, s magukkal rántották a hazát, melyet boldogítni kí­vántak. És Ön csak akkor sietett nemes tétlenségéből is­mét előre, midőn azok , kik hivatva valának a hazát megmenteni, balul értelmezett hivatásuk teljesítésében elmerültek. Nagyméltóságod hazafius buzgalommal tör­tetett ekkor ismét előre, hogy megmentse a hazának azt, mi még menthető volt, hogy szerezze az uralkodó­nak vissza azt, mi nélkül el nem lehetnek a királyok : „népei szeretetét és bizalmát.“*) *) Az 1849 -i év elején a cs. kir. Apostoli Felsége „közvetlen“ parancsára egy tisztán magyar államférfiak­ból alakított bizottmány arra hivatott fel, hogy az akkori nehéz viszonyok közt fentartott „ostromállapot tartamára a közigazgatás és törvénykezés ideiglenes kezelésére a „magyar alkotmány alapján“ czélszerű s a nemzet szelle­mének megfelelő szabályokat dolgozzék ki, s azokat meg­erősítés végett Ő Felsége elé terjessze. E jóindulatú szándékot a meghívottak felhasználni kötelességüknek is­mervén — munkálkodásukat Bécsben nem csak megkez­dették, de már már be is végezték , midőn az időközben megjelent mártius 4-ei alkotmánynyal „meglepettek.“ Ez ellen — Magyarországot illetőleg — e bizottmány tiszte­letteljesen tiltakozott, sőt másrészről kitűzött feladatát, ezen befolyásán kívül keletkezett államtény által megza­vartnak, feleslegesnek, s az óhajtott kibékülésre nézve ez eltévesztőnek nyilatkoztatván, legfelsőbb helyről nyert megbízását önként megszűntnek jelenté ki. Azonban a legkielégítőbb, sőt azon választ nyerve, hogy a közbejött körülmények által a bizottmány működése érintetlen ha­­gyatik, megkezdett művét teljesen bevégezte, s eljárása eredményét legfelsőbb kezekhez le is tette. E bizottmány következő tagokból állott: Gróf Apponyi György, volt magyar kir. főkanczellár elnöklete alatt: báró Jósika Sámuel, volt erdélyi kanczellár; Z­a­r­k­a János, volt per­­sonális; Ü­r­m­é­n­y­i József, volt tolnai főispán­; Szent- Iványi Vincze, volt magyar királyi helytartósági ta­nácsos ; gr. Barkóczy János és gr. D­e­s­s­e­w­f­f­y Emil. E magyar bizottmány javaslatai felett és már meg­­indittattak a miniszeri tárgyalások, midőn a debreczeni Vasárnap június 1. Napi újdonságok. * A magy. kir. helytartótanács a magyar­­országi összes nyilvános iskolák- és tanintézetekhez azon fölszólítást intézte, hogy a körükben találtató szerb ta­nulókat összeírják, vagy ha ilyek az iskola keblében nem léteznének is, ez iránti pontos kimutatásukat neki fölter­­jeszteni kötelességüknek ismerjék. — c. H u s-ü­g­y. A húsnak mint első szükségű élelmi czikknek a közegészség fontos igényeinek megfelelő kiszol­gáltatása a közönségre nézve kiváló érdekű dolog lévén, a város közönsége még m. évben e részbeni szabályzat ki­dolgozására egy választmányt küldött ki. Mely választmánynak közgyülésileg elfogadott javas­lata, a m. é. deczemberi tanácsülésből ismételt jelentések kapcsában, megvizsgálás s megerősítés végett a helytartó­tanácshoz felterjesztetvén, ettől azon választ nyeré, hogy annak czélját s valószinüleg jó következményeit kétségbe vonni nem akarja, s a benne foglalt pontok legnagyobb

Next