Sürgöny, 1863. január (3. évfolyam, 2-25. szám)
1863-01-03 / 2. szám
És valamint Kenn v úgy a külföld irányában is vigasztaló s Örvendeztető jelenségekkel találkozik a tekintet. Ki ne érezné a trónbeszéd következő szavainak mély igazságát: „Austria ereje iránti bizalom hatalmasan emelkedett“ és „háboritlanul tartattak fenn szántónkra a béke áldásai !“ Kern magára hagyatva s elszigetelve foglalja el Austria kitűnő helyét az európai tanácsban; régi párthiveinek érzületei megszilárdultak, uj barátok csatlakoztak hozzá, és ellenének haragja — szerencsére, nem beszélhetünk máskép mint egyes számban — elveszté hatását, mert nem , volt alapja, támpontja. „ És így Austria bizton lép az új évbe, rendületlenül ragaszkodva régi hitvallásához: tisztelni az idegen, megvédni a saját jogokat, hőnek lenni a barátok iránt, és ha valaha meg kellene történnie, erősnek és szilárdnak lenni a szükségparancsolta küzdelemben a balesetek ellen, melyek mindig méltatlanul érnék, mert azokat sohase szokta kihívni. A „S’esli Hírnök” a szerb Vajdaság kérdésének tüzetes tárgyalását kezdvén meg, érdekesnek találjuk czikksorozatát ismertetni. Első czikke így vezeti be eszmeirányát: „E kérdésnél előlegesen három szempontot kell megvitatnunk és megállapítsunk. Először elfogadtassák-e elvileg azon kérdés, hogy Magyarország területén egy külön szerb Vajdaság állíttassák fel ? Másodszor, ha ez elvileg elfogadtatik, minő vezérelvből kell kiindulni, a történelmi jogból-e? Vagy a divatos nemzetiségi jogkövetésekből? Harmadszor, ha akármelyik vezérelvből indulva egy külön szerb Vajdaság felállítása elhatároztatik, miképen kellessék e felállítást gyakorlatilag végrehajtani, s az új Vajdaságot politikailag szervezni ? Oly Vajdaság felállítását, mely az ország területéből szakittatnék ki, s az országos kormányhatóságok alól kivétetnék, nem pártolhatnék már a királyi hitlevelek értelmében sem, melyekre minden magyar király megesküszik, s melyek az ország integritását örök időkre alaptörvényeknek mondják ki. De ez nem annyit tesz, hogy tehát semmiféle azerb Vajdaság felállításába nem tudnánk beleegyezni , hanem mielőtt e kérdésre felelhetnénk, előbb a fennidézett második és harmadik szempontot szükséges tisztába hoznunk. Név szerint mindjárt a második szempontnál, hogy egy Szerb Vajdaság felállítása a nemzetiségi egyenjogúságnál fogva lenne szükséges, e vezérelvet határozottanvisszautasítjuk, mert ha mi az új divatos demokraták nemzetiségi politikáját elfogadnók, ezáltal a legtöbb európai állam feloszlását mondanák ki. Véleményünk szerint Magyarországban a különféle nemzetiségek most is mindenben egyenlő jogokkal élnek, kivévén azon egy pontot, hogy országos ügyekben hivatalos nyelv a magyar. De ez intézkedés a többi nemzetiségekre nem sérelem, s a magyarra nem kiváltságos előjog, hanem alkotmányossági illetmény. Mert ha a legkisebb községnek is megengedjük, hogy saját körében azon nyelvet válaszsza hivatalos közlönyül, melyet a többség kíván, miképen tagadhatnék meg az országtól, hogy ő is saját körében, vagyis országos ügyekben azon nyelvet válaszsza, melyet a többség követel? Ez alkotmányos jog és nem sérelem, s e joghoz mindaddig, mig az alkotmányos villamokban, sőt magán társulatoknál is a kisebbség tartozik magát a többség akaratának alárendelni és nem megfordítva — szorosan ragaszkodni fogunk is. A szerb-Vajdaság felállításánál mily veszélyes dolog lenne „nemzetiségi“ vezérelvből indulni ki, mutatja az is, hogy a bécsi „Presse“ egy szerb-Vajdaság állítását csak azért óhajtja, mert ha ez megtörténik, aztán majd a románoknak, rusznyákoknak, tótoknak, lienczeknek, szlovénoknak, bánsági németeknek is lehet egy-egy darab földet Magyarország területéből kikanyarítani s Magyarországot szépen felosztani. Hogy a bécsi centralisták ily furcsán óhajtanák a mi országunkat rendezni azon régi példabeszéd után : „divide et vinces“, azt régen tudtuk, ez nem Újság. Hanem azt mégis szeretnék tudni, hogy egyenlő mértékkel akarnak-e ők mérni Lajtán innen úgy, miit Lajtán túl. S név szerint akarják-e, hogy Tirolban az olaszok és németek , Dalmatiában az olaszok észerbik, Istriában, Krajnában, Karinthiában , Stájerországban az olaszok, szlovénok és németek, Morva- és Csehországokban a csehek és németek szintén kikerekített külön területet kapjanak. A „Magyar Sajtó“ új szerkesztősége alatti folyamát a tárczában egy a „Sajtószabadságról“ írt czikkel avatja be, mely igen helyes szempontból indulva ki, oly igazságot mond, mineknek neme sajtónkban ritkán lüedez fel. Közöljük azt egész terjedelmében: .Mi a kormánytól szabadsájt követelünk. És e követelés szükségét magában véve nem tudom belátni. Értelmét fölfogni képtelen vagyok. Értsük meg egymást. A mi nemzeti álláspontunk a kormánynyal szenközt eléggé meg van beszélve, és a függőben levők gyakorlati megoldását az idő előbb meghozhatja mint gondolnék. De ezer meg ezer pont találkozik még a társasélet, közgazdaság és irodalom terén, melyek folyvást tisztázásra várnak, a megvitatást sürgetőleg követelik és amelyek összevéve nemzeti kifejlődésünk, sőt fennmaradásunk ügyére nézve gyakran nagyobb fontossággal bírnak, mint sok nagy államjogi kérdés, melye az életkérdések sorába számítni hajlandók volnánk. Ezek eldöntésére a szabad szó sokkal inkább megkívántatik, mint arra, hogy ezer esztendő álta megszentelt történeti jogaink mellett vég nélkül szónokoljunk, vagy múlt szenvedéseink és szigetrázó sérelmeink tábora fölött többé czéltalanul keseregjünk. Felölök már ítéletet mondott az idő megvesztegethetetlen szava és a polgárosult világ közvéleménye. Ezt nem fogja kétségbe vonni senki. De különben is világos, hogy a napi sajtónak ép úgy föladata a közszellem tolmácsolása, mint kalauzolása. Bizonyítja ezt az európai szabad országok átalános gyakorlata, hol a meggyőződés szabadságát és a sajtó vezéri szerepét nem jut eszébe eltagadni senkinek. Csak nálunk nem szenved a közvélemény olyan bangot, mely az övével ellenkezik, vagy tőle csak valamennyire eltér. S ha szétnézünk magunk körül, azt veszszük észre, uraim, hogy nálunk, átalános mértéket véve, alulról sokkal erősebb a nyomás a sajtóra és a nyilvánosság egyéb tényezőire, mint felülről. Nálunk a közvélemény azokat, kik vele elvben, vagy irányban nem egyeznek, nemcsak hogy nem követi, — ez a dolog természetében fekszik, — de rendszerint lehetetlenné is teszi. A világon a legroszabb tactica, mert kizárván a capacitatiót, megakadályozza a kérdések minden oldalról való megvizsgálását. De nemcsak rosz tactica, hanem nevetséges is egyszersmind, mivel haszontalan. Mi legalább az ellenvélemény letorkolásának hasznát soha sem tudtuk belátni. Mert ha czélszerűtlen az ellenvélemény, vagy alapja nincs, soha sem hiánzanak az eszközök, melyekkel valódi értékekre reutcálhatni. Ha pedig az igazságot nem lehet tőle elvidatni, elhallgattatása csak annyit érne, mint letörni az óra manusát, hogy az időt ne mutassa. Akkor is csak elütné az órát. Vagy megállítod az órát? Az időt nem tudod megállítni, s elhazudhatod ugyan, de meg nem változtathatod. Mi e lapokban az irodalmi és művészeti élet érdekeinek képviselésére vállalkozván, mindezt kevésbé politikai, hanem inkább közműveltségi állapotaink jellemzésére kívántuk fölhozni, melyek átalános nemzeti életünk mivoltával természetesen ép oly fontos összefüggésben állanak, mint a fa gyökerével. Aki a dolgok menetét nálunk csak felületes figyelemmel kísérte is, meggyőződött, hogy az irodalmunkban a független vélemény már rég csak az eltűrt vagy el sem tűrt különcségek sorába tartozik ; a szabad szó nagyon is kiment divatból; az irodalomnak a közönség pártfogásával dicsekedhető túlnyomó része lelkiismeretlen üzlet martalékává vált, és kivált a belletristikai sajtóban, mint e lapok főszerkesztője nemrég megjegyezte, egyre szaporodnak a silány magánérdekek kölcsönösen biztosító társulatai, melyek a nemzetiség és közművelődés horgával lépve csalt közönséget csak jégre viszik, hogy aki a viszonyokkal közelebbről ismerős, andorrai forduljon el tőlük. Most a nőiség varázsé az ifjúság reményekbe ringató lelkesülése, a hazaszeretet számítástalan szent bátorsága — majd minden, a mit azelőtt érintetlen tartott a kegyelet — alorczává változott, melynek háta megött egy pénzes zsák piszkos szája tátong. Az erkölcsi corruptio körülbelül tetőpontját érte el és az ellenőrséget azon elkeseredett vakmerőséggel kívánja lehellenné tenni, mely az életkérdések körüli küzdelmeké szokta jelenteni. Ha valaki irodalmi vállalatát megtámadod, épen oly rész néven veszi, és úgy veszi rósz néven, mint a lókupecz, ha eladó lova lábán bököt fedezesz föl , vagy a gubacskereskedő, ha árujában fogyatkozásokat kísértesz kimutatni. „Ne bántsák egymást!“ ez a jelszó, és nem egyszer történt, mikor valaki becsületes meggyőződését bírálatba öntötte, az érdeklett fél így kiáltott föl: „Pedig én annak az embernek mindig jóakarója voltam!“ Két irodalmi vállalat harcza két különböző üzleti cég vetekedése ; eszméken alapuló önálló véleménynek híre sincsen. Csoda e ezek után, ha az ép érzékű olvasóközönség, a napisajtónak jelenleg semmi erkölcsi súlyt nem tulajdoníthatva, csupa bohócczának vagy legjobb esetben colporteurjének tekinti ? ha a hírlapirodalom, ahelyett, hogy maga adna irányt a tömegnek, az impulsust tőle kölcsönözi, és magát vezére helyett szolgájává alasítja? — Holott a sajtónak mindig a közérzület bn viszhangjául kell ugyan szolgálni, de nagy tömegtől, mint melyet eszmék helyett csak ösztönök vezetnek, irányt nem kölcsönözhet. Ily körülmények nélkül elő sem fordulhatott vola azon és oly szégyenítő, mint nyomor szerep, mely- az utóbbi országgyűlés folyama alatt politikai napistónk vállalkozott, midőn t. i. csaknem az összes hirbirodalom a fölirat politikáját vallotta magáénak, de igsejtvén, hogy a közérzület a másik párt felé hajl , azon politika mellett, mely — szerinte — egyedül letett a haza üdvéhez, lándzsát törni nem tartotta es dolognak — persze, mert akkor előfizetőit kockátatta volna! És ez a vezérszerepet affectáló publicica terén történik, — ahol föl se tűnnek már oly étel, hogy kikürtölt írók, kik tavaly a képviselőházba a fölirat mellett szavaztak, vagy a hirlapirodalomba ehhez gravitáltak, most a határozati párt közlőynek főmunkatársai gyanánt jelennek meg, oly szerkezte alatt, ki egykor a minden ároni kibékülés szempontját képviselte — akkor, midőn ők a minden ároni szitszág zászlóvivői voltak. Ezek most „változatlan Bljbarátok“ gyanánt mutatják be magukat. (Lásd a „íron“ programmját.) Jól tudom én, hogy ilyetén vonások nem tartoztak nemzeti jellemünkhöz és a közönség józanabb részénél támogatásra nem is számíthatnak. De elég az, hogy egyfelől egy szerencsétlen rendszer erkölcstelentő hatása, — melyre az októberi diploma anathetát mondott — másfelől az állandó irodalmi ellenőrség lánya ide hozták a dolgot; a sajtót tekintélyétől meg-fosztották, a szabad szót, mely fölfelé el volt tiltva, vitünk közt is lehetlenné tették és a becsét vesztett irodalomba a legselejtesebb tényezőket bocsátották be. Most az irodalom feladata, rehabilitálva önmagát a sajtó helyzetét is rehabilitálni. Szükséges, hogy a betolakodott selejtes elemeket agából végre kiküszöbölje, hogy rendszeresen leálarcrozza a szellemi vagy anyagi speculatiot, mely a közjó palástja alatt csak saját magánérdekei szekerét kívánja előretolatni a közönség által, hogy kikorbácsolja a lelkiismeretlen szerencsevadászatot, melynek iránytűje eszmék vagy elvek helyett szélmalomszerű üres hirhajhászat vagy mári deg Mammon. Végre szükséges helyreállítanak magunk közt a sajtó szabadságát , hogy igy annak idejében a kifelé követelt szabad sajtónak hasznát vehessük — sőt azt becsülettel csak követelhessük is. E tekintetben még egy egész Angias - istálló várakozik kitisztításra. — Nálunk a rendszeres és tartaléktalan bírálat czíme még folyvást kötelezkedés, a satyra, rágalom nagy számban megy ; a név még mindig egy a személyivel. Itt az irodalom nem olyan szabad köztársaság, ahová minden ember beléphet és mindenki egy szavazattal bír, hanem olyan czébális egyedáru, ahonnan, bármi után összerötfentett többséggel akárkit ki lehet marni. Mi felénk egyre fehér holló azok száma, kik az irodalmat az élettől külön tudják választani; itt, akik a nyilvánosság országútját meg nem állják, mindig tárvanyitva lelik a személyes bántalom tolvajsikátorát, anélkül, hogy a közvélemény törvényszékétől remegni elég botorok lennének. Angliában, a szabadság classicus földjén el van veszve az a nyomorult, aki a nyilvánosság mezején fölmerült kérdést a magánbántalom mezejére átjátszani elég botor lenne. Nálunk ha az ember egy-két egyeduraskodó álcoryphaens uszályhordozójává nem vállalkozik, ki van téve annak, hogy egy hangadó ellen kockáztatott sajtó szóért vagy marósabb életért uton-útfélen leagyalják. Hisz meg van írva az „önbírálat“-ban. Nyilvánvaló, miszerint a bűn nem az emberekben, de a viszonyokban rejlik. Ez valamint elnézővé tesz az egyes esetek megítélésében, egyszersmind könnyebbíti a visszaélések megorvoslását. Az évtizedes tespedés megvesztegetett, megalázott. Tönkre tette önérzetünket és egykor oly szépen indult haladásunk útjából —fájdalom! —félretéritett. . A rosz példa csábitólag hatott rosz ösztöneinkre, hisz a börtön homálya a legélesebb szemet is megkárosítja. Láttuk az elnyomást — s kedvünk támadt a propaganda e kényelmes nemét auf eigene Faust alkalmazni. De ennek nem szabad tovább igy tartani. Most az idő hatalma egy kis respiriumhoz juttatott bennünket és a változott political constellatiók jobb jövőre nyújtanak kilátást. Ideje végre, hogy az irodalom magához méltó színvonalra emelkedve, a nyilvánosság jogainak saját körében tisztelése által visszaszerezze azon nyitibust, mely hatásképességét egyedül biztosíthatja. Hallgassuk meg egymást, hogy a meghallgatásra mi is érdemesek legyünk. A latin comoedia-iró kétezer esztendős mondása most is egész mivoltában uralkodik ugyan : „Hoc tenitore obsegnium amicos, veritas odium parit“ *). De aki a nyilvánosság és concret eszmecsere nézetén használni kíván, annak, ha tapsra igen, gyvölségre is készen kell lennie. Hisz alig múlt két évtizede, megmondta a világ egnagyobb journalistája : „Man muss Feinde haben, un Freunde haben zu können.“ **) Két évtized és kétezer esztendő tanulsága egy redményre. A tömeg félrevezethető, megcsalható, megveszegethető. Kicsinyekre, nagyokra nézve, akik a közélet tetejére tántorithatlan meggyőződéssel és önzéstelen ilkesedéssel léptek, az öntudaton kívül az idő szavagyedüli biró. *) Terentlus: „Adria“, sc. 1. a. 1. **) Börne: „Mittheilungen ans der Völker- undLanesknnde.“ szándékról eleve értesittetik , hogy ha szükségesnek látszanék, az ügy támogatását a nm. m. kir. helytartóságnak ajánlhassa, miszerint ez az emlékek romboltatását minden, hatalmában álló, törvényes eszközökkel meggátolhassa; a változtatások és nyitások esetében pedig tekintélyével oda hathasson, hogy azok a műemlékeknek legnagyobb kímélésével, s mindenkor a tárgy majdomának megfelelőleg, ahhoz értő szakemberek, s ezeknek a bizottmány által helybenhagyott tervezetei szerint történjenek. Ennélfogva: 4. Kívánatos, hogy minden ily nemzeti becsesebb építészeti s műemlékek fenntartását érintő munkálatok terve, megvizsgálás végett az archaeologiai bizottmánynyal közöltessenek ; valamint a bizottmány is erre nézve a hatóságok vagy egyesek által fölkérve, mindenkor kész lesz tanácsosai s útmutatással szolgálni; a tárgy nagyobbszerű fontosságához képest pedig saját kebeléből kiküldendő bizottmány által is a tárgyat megvizsgáltatni, s a kívánt terveket elkészítetni, amennyiben mindez pénzerejéből kitelik. Il.en feladata s munkálkodásának sikeresitésére az arcb botmány az ország egyes városaiban, megyéiben vágyaikéin , azoknak műemléki fontosságához képest ’[szakértő, tudományos , vagy ilyenek hiányában, csak fíliyj.C(jvel(j férfiakat választ képviselőket, felkérvén egy,ersmin a hatóságokat, ily, kebelekben levő alkatrot egy közbizalommal biró férfiak feljelentésére, kik oly kerületnek, melyre kineveztelek, építészeti és műesés felügyelésével, vizsgálatával és összeírásával, azokig, lapot még változtatásaik iránti jelentéstétellel és vékonyadáselmel-. bizathatnak. Képviselői, levelezői, valamint a ''^hatósági, építészi és mérnöki hivatalok számára a plotmány külön utasítást fog kidolgozni, melyhez azok\^vatalos teendőjükben alkalmazhassák magukat III. Összeköttetésbe helyezi magát különösen az egyházi hatóságokkal, mint amelyek gondviselésük alatti egyházi épületeikben, azok bútorzata, edényei, s eszközeikben a legtöbb műemlék maradt fenn mindeddig hazánkban is. Az egyháziak, valamint ezen műtárgyak eszközlei voltak, s azokat századokon át a jelenkorig fentartották, úgy leginkább hivatvált azoknak nemcsak megőrzésére, czélukhoz képesti használatára, de egyszersmind az egyházi művészet terén nemesebb művészet fejlesztésére is, s régiségeiknek eredeti maidombani helyreállítására: a bizottmány e végre különösen fel fogja hívni az egyházmegyei kormányzókat czéljainak előmozdítására, valamint oda fog törekedni, hogy egyes nevezetes a régi román idomú basilikáink és góth ízlésű dómjaink körében azoknak fenntartására, javítására, kiépítésére és díszítésére, a műveit külföldi nemű példája szerint, egyletek (Dombanverein) alakuljanak. Igyekezni fog hasonlólag előmozdítani egyházműegyleteknek (Kirchlichen Kunstvereine) az egyes egyházmegyék székhelyein való szervezését, melyek mintegy irányadólag hassanak nemcsak az egyházi műrégiségek fenntartására, de ennek alapján az újabb műemlékek kifejtésére is. (Vége kövi sasáccal találkozunk jósággal találkozunk Napi ujdonságok. — Helyreigazítás. Az 1862-ik évi „Ország“ czimü politikai napilap november 28-káról kelt 50-dik számiban az „újdonságok“ rovata alatt egy tudósítás foglaltatik, mely szerint „Hevesmegye egyik szolgabirija egy községi lakosra egy állítólag ártatlan nótáért 25 botot veretett, minek következtében az a kinpadról félholttan vitetett volna el.“ A fennidézett hírlapi tudósítás érdemében tiszti vizsgálat rendeltetvén, kiviláglott, miként az érdeklett egyén botrányos tartalmú, gúnyos és a közerkölcsiséget sértő vers ismételt eldalolásával oly férfiút állított pellengérre, kinek állása és feddhetlen élete erkölcsi védelmet és különös tiszteletet parancsolnak. A tettes fegyelmi úton, közhatóságilag, a botrány nagyságához mértten,szabályszerű orvosi vizsgálat után, 25 bot kiszenvedésében büntettetvén , nem csak félholttan nem vitettetett el a bünhődés helyéről, hanem még azon napon lakadalmaskodott és kétkedve dicsekedett, hogy még 50 bot büntetést is szívesen klszenvedne, ha a botrányos verset ismét eldalolhatná. “Kassa kir. város községi választmánya január “ ‘ — mint táviratilag értesittetünk — működését Ünnepélyes«*.. . »tette. J ' hirrota+i ni níji lapjaink megjelen-14. If O u■ lent „Magyar Sajtó“ Zichy Jenő és Zilahy — A „Hon szinten I, fehére, találkozkiolvasni, 1, hogy J. lett most — nélkül nem látti lap lett janernél. Ára 20 kr. Kapható Oszterlamm K. könyvkereskedésében. * Az államvaspályatársaság néhány pénztáránál a múlt héten Bécsben esetek fordultak elő, hogy utasok és áruszállítmány-átvevők az illetékeket valóságos ezüstben akarták lefizetni, mivel e pálya ágró-pótléka 20 petre rúgott, míg az ezüst-ágió csak 15—17 petét tett. Az ezüstpénz el nem fogadása némi zavart és kellemetlenségeket idézett elő, úgy hogy az államvaspálya igazgatósága az agro-tarif-pótlékot január 1 -től 20-ról 15 perre mérsékelte, és az ezüst-agiónak további alábbszállása esetére a tarifpótlék azonnali megszüntetését kilátásba helyezte. * A bécsi posta-igazgatóság hirdetvény útján figyelmessé teszi a közönséget, hogy az új tarifta változott határozványai szerint árulevelek és azok másodlatai a postai küldönyzések mellé, melyek a belföldön adatnak föl, i. é. januártól öt krajczáros bélyeg- (és nem levéljegygyel) látandók el. * Londonban ismét két új részvényes vállalat keletkezése jelentettk: egy angol-portugál bank 1,000,000 font tőkével 50 untos részvényekre és egy New-Zealand Trustet Loun Company, hogy az ottani gyarmatosok, mint Kanadában és másutt, könnyebben kaphassanak pénzt hitelzálogokra. E társulat tőkéje 500,000 font, egy részvény 25 font. * A „Kol. Közlönyben“ a következő gyászjelentést olvassuk : Ungár Anna, özvegy Székely Józsefné, veterán színésznőnk nincs többé ! Tegnapelőtt kísértük ki az örök nyugalom helyére, élete 72-ik, özvegysége 31-ik évében. A függöny — mint a gyászjelentés mondja — végképen legördült; az élet nagy tragoediájának el van játszva utolsó jelenete is és az annyiszor megkoszorúzott művésznő most már nem kér jutalmul egyebet, mint koporsójára a hála egyetlen igaz könyét, egy parányi helyet emlékének azok szivében, kik egykoron szerették. Oh hisz ez oly parányi jutalom egy élet szenvedéseiért, aki tudná a nemzet napszámosnéjától ezt megtagadni. A helybeli színészi kar szép, erős halmomét rögtönzött a halottas háznál, a ravatalról lecsüggő takaró végeit a városi szolgáktól színészek vették át, ők foglalták el, férfiak, nők vegyesen, a keservesek helyét a gyászszekér után, kisérve nagyszámú sokaságtól s kocsik hosszú sorától; a simái is színészek, előtte mindvégig kedves pályatársai közül tarta egyik, Paulay gyönyörű beszédet, bő érzésből fakadt szavakkal ecsetelvén az Üdvözült életének főbb mozzanatait, művészi élveit s fájdalmait, megemlítvén egyszersmind főurainknak az agg művésznőrők kegyes gondoskodását is az utóbbi évek alatt. Béke s a művészet-kedvelők s tisztelők hü emléke lengjen porai fölött! * A Pancsován meghatározott szerb polgár, s kereskedő, Ristic Vazul 30.000 forintot hagyományozott ösztöndíjakra szerb tanulók részére.