Sürgöny, 1863. január (3. évfolyam, 2-25. szám)

1863-01-03 / 2. szám

És valamint Kenn v úgy a külföld irányában is vigasztaló s Örvendeztető jelenségekkel találkozik a tekintet. Ki ne érezné a trónbeszéd következő szavai­nak mély igazságát: „Austria ereje iránti bizalom hatalmasan emelkedett“ és „háboritlanul tartattak fenn szántónkra a béke áldásai !“ Kern magára ha­gyatva s elszigetelve foglalja el Austria kitű­nő helyét az európai tanácsban; régi párthiveinek érzületei meg­szilárdultak, uj barátok csatlakoztak hozzá, és ellené­nek haragja — szerencsére, nem beszélhetünk máskép mint egyes számban — elveszté hatását, mert nem , volt alapja, támpontja. „ És így Austria bizton lép az új évbe, rendületle­nül ragaszkodva régi hitvallásához: tisztelni az ide­gen, megvédni a saját jogokat, hőnek lenni a barátok iránt, és ha valaha meg kellene történnie, erősnek és szilárdnak lenni a szü­kségparancsolta küzdelemben a balesetek ellen, melyek mindig méltatlanul érnék, mert azokat sohase szokta kihívni. A „S’esli Hírnök” a szerb­ Vajdaság kérdé­sének tüzetes tárgyalását kezdvén meg, érdekes­nek találjuk czikksorozatát ismertetni. Első czik­­ke így vezeti be eszmeirányát: „E kérdésnél előlegesen három szempontot kell megvitatnunk és megállapítsunk. Először elfogadtas­sák-e elvileg azon kérdés, hogy Magyarország terüle­tén egy külön szerb­ Vajdaság állíttassák fel ? Másod­szor, ha ez elvileg elfogadtatik, minő vezérelvből kell kiindulni, a történelmi jogból-e? Vagy a divatos nem­zetiségi jogkövetésekből? Harmadszor, ha akárme­lyik vezérelvből indulva egy külön szerb­ Vajdaság felállítása elhatároztatik, miképen kellessék e felállí­tást gyakorlatilag végrehajtani, s az új Vajdaságot politikailag szervezni ? Oly Vajdaság felállítását, mely az ország terü­letéből szakittatnék ki, s az országos kormányható­ságok alól kivétetnék, nem pártolhatnék már a királyi hitlevelek értelmében sem, melyekre minden magyar király megesküszik, s melyek az ország integritását örök időkre alaptörvényeknek mondják ki. De ez nem annyit tesz, hogy tehát semmiféle a­z­e­r­b V­aj­d­a­s­á­g felállításába nem tudnánk bele­egyezni , hanem mielőtt e kérdésre felelhetnénk, előbb a fennidézett második és harmadik szem­pontot­ szükséges tisztába hoznunk. Név szerint mindjárt a második szempontnál, hogy egy Szerb­ Vajdaság felállítása a nemzetiségi egyenjo­gúságnál fogva lenne szükséges, e vezérelvet határo­zottan­­visszautasítjuk, mert ha mi az új divatos de­­mokraták nemzetiségi politikáját elfogadnók, ez­által a legtöbb európai állam feloszlását mondanák ki. Véleményünk szerint Magyarországban a külön­féle nemzetiségek most is mindenben egyenlő jogokkal élnek, kivévén azon egy pontot, hogy országos ügyek­ben hivatalos nyelv a magyar. De ez intézkedés a többi nemzetiségekre nem sérelem, s a magyarra nem kivált­ságos előjog, hanem alkotmányossági illetmény. Mert ha a legkisebb községnek is megengedjük, hogy saját körében azon nyelvet válaszsza hivatalos közlönyül, melyet a többség kíván, miképen tagadhatnék meg az országtól, hogy ő is saját körében, vagyis országos ügyekben azon nyelvet válaszsza, melyet a többség követel? Ez alkotmányos jog és nem sérelem, s e jog­hoz mindaddig, mig az alkotmányos villamokban, sőt magán társulatoknál is a kisebbség tartozik magát a többség akaratának alárendelni és nem megfordítva — szorosan ragaszkodni fogunk is. A szerb-Vajdaság felállításánál mily veszélyes dolog lenne „nemzetiségi“ vezérelvből indulni ki, mu­tatja az is, hogy a bécsi „Presse“ egy szerb-Vajdaság állítását csak azért óhajtja, mert ha ez megtörténik, aztán majd a románoknak, rusznyákoknak, tótoknak, lienczeknek, szlovénoknak, bánsági németeknek is lehet egy-egy darab földet Magyarország területéből kikanyarítani s Magyarországot szépen felosztani. Hogy a bécsi centralisták ily furcsán óhajtanák a mi országunkat rendezni azon régi példabeszéd után : „divide et vinces“, azt régen tudtuk, ez nem Újság. Hanem azt mégis szeretnék tudni, hogy egyenlő mértékkel akarnak-e ők mérni Lajtán innen úgy, miit Lajtán túl. S név szerint akarják-e, hogy Tirolban az olaszok és németek , Dalmatiában az olaszok és­zer­bik, Istriában, Krajnában, Karinthiában , Stájeror­szágban az olaszok, szlovénok és németek, Morva- és Csehországokban a csehek és németek szintén kike­­rekített külön területet kapjanak.­ A „Magyar Sajtó“ új szerkesztősége ala­tti folyamát a tárczában egy a „Sajtószabad­­ságról“ írt czikkel avatja be, mely igen he­lyes szempontból indulva ki, oly igazságo­­t mond, mineknek neme sajtónkban ritkán lü­e­­dez fel. Közöljük azt egész terjedelmében: .Mi a kormánytól szabadsájt követelünk. És e követelés szükségét magában véve nem tudom belátni. Értelmét fölfogni képtelen vagyok. Értsük meg egymást. A mi nemzeti álláspontunk a kormánynyal szen­­­közt eléggé meg van beszélve, és a függőben levők gyakorlati megoldását az idő előbb meghozhatja mint gondolnék. De ezer meg ezer pont találkozik még a társas­élet, közgazdaság és irodalom terén, melyek folyvást tisztázásra várnak, a megvitatást sürgetőleg követelik és a­melyek összevéve nemzeti kifejlődésünk, sőt fenn­maradásunk ügyére nézve gyakran nagyobb fontos­sággal bírnak, mint sok nagy államjogi kérdés, melye az életkérdések sorába számítni hajlandók volnánk. Ezek eldöntésére a szabad szó sokkal inkább megkívántatik, mint arra, hogy ezer esztendő álta megszentelt történeti jogaink mellett vég nélkül szó­nokoljunk, vagy múlt szenvedéseink és szigetrázó sérelmeink tábora fölött többé czéltalanul kesereg­jünk. Felölök már ítéletet mondott az idő megveszte­gethetetlen szava és a polgárosult világ közvéleménye. Ezt nem fogja kétségbe vonni senki. De különben is világos, hogy a napi sajtónak ép úgy föladata a közszellem tolmácsolása, mint kalauzo­lása. Bizonyítja ezt az európai szabad országok átalá­­nos gyakorlata, hol a meggyőződés szabadságát és a sajtó vezéri szerepét nem jut eszébe eltagadni sen­kinek. Csak nálunk nem szenved a közvélemény olyan bangot, mely az övével ellenkezik, vagy tőle csak va­lamennyire eltér. S ha szétnézünk magunk körül, azt veszszük észre, uraim, hogy nálunk, átalános mértéket véve, alulról sokkal erősebb a nyomás a sajtóra és a nyil­vánosság egyéb tényezőire, mint felülről. Nálunk a közvélemény azokat, kik vele elvben, vagy irányban nem egyeznek, nemcsak hogy nem kö­veti, — ez a dolog természetében fekszik, — de rendsze­rint lehetetlenné is teszi. A világon a legroszabb tactica, mert kizárván a capacitatiót, megakadályozza a kérdések minden ol­dalról való megvizsgálását. De nemcsak rosz tactica, hanem nevetséges is egyszersmind, mivel­­ haszontalan. Mi legalább az ellenvélemény letorkolásának hasznát soha sem tudtuk belátni. Mert ha czélszerű­tlen az ellenvélemény, vagy alapja nincs, soha sem hián­­zanak az eszközök, melyekkel valódi értékekre reut­­cálhatni. Ha pedig az igazságot nem lehet tőle elvid­­atni, elhallgattatása csak annyit érne, mint letörni az­ óra manusát, hogy az időt ne mutassa. Akkor is csak elütné az órát. Vagy megállítod az órát? Az időt nem tudod megállítni, s elhazudhatod ugyan, de meg nem változtathatod. Mi e lapokban az irodalmi és művészeti élet érdekeinek képviselésére vállalkozván, mindezt ke­vésbé politikai, hanem inkább közműveltségi állapo­taink jellemzésére kívántuk fölhozni, melyek átalános nemzeti életünk mivoltával természetesen ép oly fon­tos összefüggésben állanak, mint a fa gyökerével. A­ki a dolgok menetét nálunk csak felületes figyelemmel kísérte is, meggyőződött, hogy a­z irodalmunkban a független vélemény már rég csak az eltűrt vagy el sem tűrt különc­ségek sorába tartozik ; a szabad szó nagyon is kiment divat­ból; az irodalomnak a közönség pártfogásával dicse­kedhető túlnyomó része lelkiismeretlen üzlet martalé­kává vált, és kivált a belletristikai sajtóban, mint e lapok főszerkesztője nem­rég megjegyezte, egyre sza­porodnak a silány magánérdekek kölcsönösen biztosító társulatai, melyek a nemzetiség és közművelődés hor­gával lépve csalt közönséget csak jégre viszik,­­ hogy a­ki a viszonyokkal közelebbről ismerős, andor­rai forduljon el tőlük. Most a nőiség varázsé­ az ifjúság reményekbe ringató lelkesülése, a hazaszeretet számítástalan szent bátorsága — majd minden, a mit azelőtt érintetlen tar­tott a kegyelet — alorczává változott, melynek háta megött egy pénzes­ zsák piszkos szája tátong. Az erkölcsi corruptio körülbelül tetőpontját érte el és az ellenőrséget azon elkeseredett vakmerőséggel kívánja lehellenné tenni, mely az életkérdések körüli küzdelmeké szokta jelenteni. Ha valaki irodalmi vál­lalatát megtámadod, épen oly rész néven veszi, és úgy veszi rósz néven, mint a lókupecz, ha eladó lova lábán bököt fedezesz föl , vagy a gubacskeres­­kedő, ha árujában fogyatkozásokat kísértesz kimutat­ni. „Ne bántsák egymást!“ ez a jelszó, és nem egyszer történt, mikor valaki becsületes meggyőződését bírá­latba öntötte, az érdeklett fél így kiáltott föl: „Pedig én annak az embernek mindig jóakarója voltam!“ Két irodalmi vállalat harcza két különböző üzleti c­ég ve­­tekedése ; eszméken alapuló önálló véleménynek híre sincsen. Csoda e ezek után, ha az ép érzékű olvasó­­kö­zönség, a napisajtónak jelenleg semmi erkölcsi súlyt nem tulajdoníthatva, csupa bohócczának vagy legjobb esetben colporteurjének tekinti ? ha a hírlapirodalom, a­helyett, hogy maga adna irányt a tömegnek, az im­­pulsust tőle kölcsönözi, és magát vezére helyett szol­gájává al­asítja?­ — Holott a sajtónak mindig a köz­­érzület bn viszhangjául kell ugyan szolgálni, de nagy tömegtől, mint melyet eszmék helyett csak ösztönök vezetnek, irányt nem kölcsönözhet.­­ Ily körülmények nélkül elő sem fordulhatott vol­­a azon és oly szégyenítő, mint nyomor szerep, mely-­­ az utóbbi országgyűlés folyama alatt politikai napi­­stónk vállalkozott, midőn t. i. csaknem az összes hir­­birodalom a fölirat politikáját vallotta magáénak, de igsejtvén, hogy a közérzület a másik párt felé haj­­l , azon politika mellett, mely — szerinte — egyedül­­ letett a haza üdvéhez, lándzsát törni nem tartotta e­­s dolognak — persze, mert akkor előfizetőit koc­­­k­átatta volna! És ez a vezérszerepet affectáló publi­­c­­ica terén történik, — ahol föl se tűnnek már oly é­tel­, hogy kikürtölt írók, kik tavaly a képviselőház­­ba a fölirat mellett szavaztak, vagy a hirlapirodalom­­ba ehhez gravitáltak, most a határozati párt közlő­­y­nek főmunkatársai gyanánt jelennek meg, oly szer­ke­zte alatt, ki egykor a minden ároni kibékülés szem­pontját képviselte — akkor, midőn ők a minden ároni szitszág zászlóvivői voltak. E­zek most „változatlan Bljbarátok“ gyanánt mutatják be magukat. (Lásd a „íron“ programmját.) Jól tudom én, hogy ilyetén vonások nem tartoz­tak nemzeti jellemünkhöz és a közönség józanabb ré­szénél támogatásra nem is számíthatnak. De elég az, hogy egyfelől egy szerencsétlen rendszer erkölcstele­ntő hatása, — melyre az októberi diploma anathe­­tát mondott — másfelől az állandó irodalmi ellenőrség lánya ide hozták a dolgot; a sajtót tekintélyétől meg-­f­osztották, a szabad szót, mely fölfelé el volt tiltva, vitünk közt is lehetlenné tették és a becsét vesztett irodalomba a legselejtesebb tényezőket bocsátották be.­­ Most az irodalom feladata, rehabilitálva önma­gát a sajtó helyzetét is rehabilitálni. Szükséges, hogy a betolakodott selejtes eleme­ket agából végre kiküszöbölje, hogy rendszeresen leálarcrozza a szellemi vagy­­ anyagi speculatiot, mely a közjó palástja alatt csak saját magánérdekei szeke­rét kívánja előretolatni a kö­zönség által, hogy kikorbácsolja a lelkiismeretlen szerencse­vadászatot, melynek iránytűje eszmék vagy elvek he­lyett szélmalomszerű üres hirhajhászat vagy m­ári deg Mammon. Végre szükséges helyreállítanak magunk közt a sajtó szabadságát , hogy igy annak idejében a kifelé követelt szabad sajtónak hasznát vehessük — sőt azt becsülettel csak követelhessük is. E tekintetben még egy egész Angias - istálló várakozik kitisztításra. — Nálunk a rendszeres és tartaléktalan bírálat czíme még folyvást kö­­telezkedés, a satyra, rágalom nagy számban megy ; a név még mindig egy a személyivel. Itt az iro­dalom nem olyan szabad köztársaság, a­hová minden ember beléphet és mindenki egy szavazattal bír, ha­nem olyan czébális egyedáru, a­honnan, bármi után összerötfentett többséggel akárkit ki lehet marni. Mi felénk egyre fehér holló azok száma, kik az irodalmat az élettől külön tudják választani; itt, a­kik a nyilvá­nosság országútját meg nem állják, mindig tárvanyitva lelik a személyes bántalom tolvajsikátorát, a­nélkül, hogy a közvélemény törvényszékétől remegni elég bo­torok lennének. Angliában, a szabadság classicus földjén el van veszve az a nyomorult, a­ki a nyilvánosság mezején fölmerült kérdést a magán­bántalom mezejére átját­szani elég botor lenne. Nálunk ha az ember egy-két egyeduraskodó ál­­coryphaens uszályhordozójává nem vállalkozik, ki van téve annak, hogy egy hangadó ellen koc­kázta­­tott sajtó szóért vagy marósabb életért uton-útfélen leagyalják. Hisz meg van írva az „önbírálat“-ban. Nyilvánvaló, miszerint a bűn nem az emberek­ben, de a viszonyokban rejlik. Ez valamint elnézővé tesz az egyes esetek megítélésében, egyszersmind könnyebbíti a visszaélések megorvoslását. Az évtizedes tespedés megvesztegetett, megalá­zott. Tönkre tette önérzetünket és egykor oly szépen indult haladásunk útjából —fájdalom! —félretéritett. . A rosz példa csábitólag hatott rosz ösztöneinkre, hisz a börtön homálya a legélesebb szemet is megkárosítja. Láttuk az elnyomást — s kedvünk támadt a propa­ganda e kényelmes nemét auf eigene Faust al­kalmazni. De ennek nem szabad tovább igy tartani. Most az idő hatalma egy kis respiriumhoz jutta­tott bennünket és a változott political constellatiók jobb jövőre nyújtanak kilátást. Ideje végre, hogy az irodalom magához méltó színvonalra emelkedve, a nyilvánosság jogainak saját körében tisztelése által visszaszerezze azon nyitibust, mely h­atásképességét egyedül biztosíthatja. Hallgassuk meg egymást, hogy a meghallgatásra mi is érdemesek legyünk. A latin comoedia-iró kétezer esztendős mondása most is egész mivoltában uralkodik ugyan : „Hoc teni­­tore obsegnium amicos, veritas odium parit“ *). De a­ki a nyilvánosság és concret eszmecsere nézetén használni kíván, annak, ha tapsra igen, gyv­­ölségre is készen kell lennie. Hisz alig múlt két évtizede, megmondta a világ egnagyobb journalistája : „Man muss Feinde haben, un Freunde haben zu können.“ **) Két évtized és kétezer esztendő tanulsága egy redményre. A tömeg félrevezethető, megcsalható, megvesz­­egethető. Kicsinyekre, nagyokra nézve, a­kik a közélet tetejére tántorithatlan meggyőződéssel és önzéstelen ilkesedéssel léptek, az öntudaton kívül az idő szava­gyedüli biró. *) Terentlus: „Adria“, sc. 1. a. 1. **) Börne: „Mittheilungen ans der Völker- undLan­­esknnde.“ szándékról eleve értesittetik , hogy ha szükségesnek látszanék, az ügy támogatását a nm. m. kir. helytar­tóságnak ajánlhassa, miszerint ez az emlékek rombol­­tatását minden, hatalmában álló, törvényes eszközök­kel meggátolhassa; a változtatások és nyitások eseté­ben pedig tekintélyével oda hathasson, hogy azok a műemlékeknek legnagyobb kímélésével, s mindenkor a tárgy majdomának megfelelőleg, ahhoz értő szak­emberek, s ezeknek a bizottmány által helybenhagyott tervezetei szerint történjenek. Ennélfogva: 4­. Kívánatos, hogy minden ily nemzeti becse­sebb építészeti s műemlékek fenntartását érintő mun­kálatok terve, megvizsgálás végett az archaeologiai bizottmánynyal közöltessenek ; valamint a bizottmány is erre nézve a hatóságok vagy egyesek által fölkér­ve, mindenkor kész lesz tanácsosai s útmutatással szolgálni; a tárgy nagyobbszerű fontosságához képest pedig saját kebeléből kiküldendő bizottmány által is a tárgyat megvizsgáltatni, s a kívánt terveket elkészít­etni, a­mennyiben mindez pénzerejéből kitelik. Il.­en feladata s munkálkodásának sikeresitésére az arcb botmány az ország egyes városaiban, me­gyéiben vágyaikéin , azoknak műemléki fontossá­gához képest ’[szakértő, tudom­ányos , vagy ilyenek hiányában, csak fíli­yj.C(jvel(j férfiakat választ kép­viselőket, felkérvén egy,ersmin­­ a hatóságokat, ily, kebelekben levő alkatrot eg­y közbizalommal biró férfiak feljelentésére, kik oly­ kerületnek, melyre ki­neveztelek, építészeti és műesés felügyelésével, vizs­gálatával és összeírásával, azokig, lapot még változ­­tatásaik iránti jelentéstétellel és vékonyadáselmel-. bizathatnak. Képviselői, levelezői, valamint a ''^hatósági, építészi és mérnöki hivatalok számára a plotmány külön utasítást fog kidolgozni, melyhez azok\^va­­talos teendőjükben alkalmazhassák magukat III. Összeköttetésbe helyezi magát különösen az egy­házi hatóságokkal, mint a­melyek gondviselésük alatti egyházi épületeikben, azok bútorzata, edényei, s esz­közeikben a legtöbb műemlék maradt fenn mindeddig hazánkban is. Az egyháziak, valamint ezen műtárgyak eszközlei voltak, s azokat századokon át a jelenkorig fentartották, úgy leginkább hivatvált azoknak nemcsak megőrzésére, czélukhoz képesti használatára, de egy­szersmind az egyházi művészet terén nemesebb művé­­­­szet fejlesztésére is, s régiségeiknek eredeti maidom­­bani helyreállítására: a bizottmány e végre különösen fel fogja hívni az egyházmegyei kormányzókat czéljai­­nak előmozdítására, valamint oda fog törekedni, hogy egyes nevezetes a régi román idomú basilikáink és góth ízlésű dómjaink körében azoknak fenntartására, javí­tására, kiépítésére és díszítésére, a műveit külföld­i nemű példája szerint, egyletek (Dombanverein) ala­kuljanak. Igyekezni fog hasonlólag előmozdítani egy­­házműegyleteknek (Kirchlichen Kunstvereine) az egyes egyházmegyék székhelyein való szervezését, melyek mintegy irányadólag hassanak nemcsak az egyházi műrégiségek fenntartására, de ennek alapján az újabb műemlékek kifejtésére is. (Vége kövi sasáccal találkozunk jósággal találkozunk Napi ujdonságok. — Helyreigazítás. Az 1862-ik évi „Ország“ czimü politikai napilap november 28-káról kelt 50-dik számiban az „újdonságok“ rovata alatt egy tudósítás foglaltatik, mely szerint „Hevesmegye egyik szolgabirija egy községi lakosra egy állítólag ártatlan nótáért 25 bo­tot veretett, minek­ következtében az a kinpadról félholttan vitetett volna el.“ A fennidézett hírlapi tudósítás érdemében tiszti vizs­gálat rendeltetvén, kiviláglott, miként az érdeklett egyén botrányos tartalmú, gúnyos és a közerkölcsiséget sértő vers ismételt eldalolásával oly férfiút állított pellengérre, kinek állása és feddhetlen élete erkölcsi védelmet és külö­nös tiszteletet parancsolnak. A tettes fegyelmi úton, közhatóságilag, a botrány nagyságához mértten,szabályszerű orvosi vizsgálat után, 25 bot kiszenvedésében büntettetvén , nem csak félholttan nem vitettetett el a bünhődés helyéről, hanem még azon napon lakadalmaskodott és kétkedve dicsekedett, hogy még 50 bot büntetést is szívesen klszenvedne, ha a botrá­nyos verset ismét eldalolhatná. “Kassa kir. város községi választmánya január “ ‘ — mint táviratilag értesittetünk — működését Ün­nepélyes«*.. . »tette. J ' hirrota+i ni níj­i lapjaink megjelen-1­4. If O u■ lent „Magyar Sajtó“ Zichy Jenő és Zilahy — A „Hon szinten I­­, fehére, találkoz­­kiolvasni, 1, hogy J. lett most — nélkül nem lát­­ti lap lett janernél. Ára 20 kr. Kapható Oszterlamm K. könyvkeres­kedésében. * Az államvaspályatársaság néhány pénztáránál a múlt héten Bécsben esetek fordultak elő, hogy utasok és áruszállítmány-átvevők az illetékeket valóságos ezüstben akarták lefizetni, mivel e pálya ágró-pótléka 20 petre rúgott, míg az ezüst-ágió csak 15—17 petét tett. Az ezüst­pénz el nem fogadása némi zavart és kellemetlenségeket idézett elő, úgy hogy az államvaspálya igazgatósága az agro-tarif-pótlékot január 1 -től 20-ról 15 perre mérsékelte, és az ezüst-agiónak további alábbszállása esetére a tarif­­pótlék azonnali megszüntetését kilátásba helyezte. * A bécsi posta-igazgatóság hirdetvény útján figyelmessé teszi a közönséget, hogy az új tarifta változott határozványai szerint árulevelek és azok másodlatai a postai küldönyzések mellé, melyek a belföldön adatnak föl, i. é. január­­­tól öt krajczáros bélyeg- (és nem levél­­jegygyel) látandók el. * Londonban ismét két új részvényes vállalat keletkezése jelentettk: egy angol-portugál bank 1,000,000 font tőkével 50 untos részvényekre és egy New-Zealand Trust­et Loun Company, hogy az ottani gyarmatosok, mint Kanadában és másutt, könnyebben kaphassanak pénzt hitelzálogokra. E társulat tőkéje 500,000 font, egy részvény 25 font. * A „Kol. Közlönyben“ a következő gyászje­le­n­t­é­s­t olvassuk : U­n­g­á­r Anna, özvegy Székely Józsefné, veterán színésznőnk nincs többé ! Tegnapelőtt kísértük ki az örök nyugalom helyére, élete 72-ik, öz­vegysége 31-ik évében. A függöny — mint a gyászjelen­tés mondja — végképen legördült; az élet nagy tragoe­­diájának el van játszva utolsó jelenete is és az annyiszor megkoszorúzott művésznő most már nem kér jutalmul egyebet, mint koporsójára a hála egyetlen igaz könyét, egy parányi helyet emlékének azok szivében, kik egy­koron szerették. Oh hisz ez oly parányi jutalom egy élet szenvedéseiért, a­ki tudná a nemzet napszámosnéjától ezt megtagadni. A helybeli színészi kar szép, erős hal­momét rögtönzött a halottas háznál, a ravatalról lecsüggő takaró végeit a városi szolgáktól színészek vették át, ők foglalták el, férfiak, nők vegyesen, a keservesek helyét a gyászszekér után, kisérve nagyszámú sokaságtól s kocsik hosszú sorától; a simái is színészek, előtte mindvégig kedves pályatársai közül tarta egyik, P­a­u­lay gyönyörű beszédet, bő érzésből fakadt szavakkal ecsetelvén az Üdvözült életének főbb mozzanatait, művészi élveit s fáj­dalmait, megemlítvén egyszersmind főurainknak az agg művésznőrők­ kegyes gondoskodását is az utóbbi évek alatt. Béke s a művészet-kedvelők s tisztelők hü emléke lengjen porai fölött! * A Pancsován meghatározott szerb polgár, s keres­kedő, Ristic Vazul 30.000 forintot hagyományozott ösz­töndíjakra szerb tanulók részére.

Next