Sürgöny, 1866. március (6. évfolyam, 48-74. szám)

1866-03-01 / 48. szám

A KÉPVISELŐHÁZ NAPLÓJA. XXV. Országos ülés 1866. febr. 17-dikén, Szentiványi Károly elnöklete alatt. Tárgya: A felirati vita folytatása. Az ülés kezdődik 101­. órakor. Elnök: A mai ülés jegyzőkönyvét Ráday László gr. fogja vezetni, a szólókat Tóth Vilmos jegyző jegyzi fel. Az utolsó két ülés jegyzőkönyve fog meghitelesítés végett felolvastatni. Dimitrievics Milos jegyző: (Olvassa a febr. 15. és 16-án tartott ülések jegyzőkönyvét.) Tóth Vilmos jegyző: A feljegyzettek sorozata szerint Tóth Lőrincz képviselő úr következnék, ez azon­ban Lónyay Menyhért úrnak engedte át a szót. Lónyay Menyhért: (Lásd „Sürgöny“ 40. sz.) Faragó Ferencz: T. ház! Mélyen tisztelt Eöt­vös báró . . . Tóth Vilmos jegyző : A házszabályok 46. § -a értelmében Ónossy Mátyás képviselő úr szót kér. Ó­n­o­s­s­y Mátyás: A házszabályok 46-ik szakasza azt mondja, hogy szót kérhetnek bármikor azok, kik a házi rendre akarnak hivatkozni. Bátor vagyok hivat­kozni a szabályok 46-ik szakaszára, mely így szól: „a­meddig egyenlő számban vannak a bizottmányi jelentés mellett és ellen szólók, felváltva juttatnak szóhoz.“ Kér­dem a tisztelt házat, mi e szakasz értelme ? Nemde az, mi az észtan szabályai szerint minden vitatkozásnak kell hogy értelme legyen, t. i. hogy csak ott van vitat­kozásnak helye, hol vannak,kik pártolják,­vannak, kik ellenzik a kérdésben lévő ügyet ? Már most, ha vissza­tekintek háromnapi vitatkozásainkra, azt tapasztalom, hogy az eddig szólott tisztelt képviselő urak azzal kez­dették vagy végezték előadásukat, hogy az előttünk fekvő bizottmányi javaslatot a részletes vita alapjául elfogadják, azaz: pártolják. Mert ha ellenzők is volná­nak, fel kellene tennem a tisztelt képviselőház elnöke és jegyzősége részéről,mikép megtartották volna a házszabá­lyok azon parancsát, hogy felváltva szólítsák fel azokat, kik pártolják, s ismét azokat, kik ellenzik a javaslatot. Az eddigi nyolc­ szónok közül még egyik sem ellenezte a felirati javaslatot, minek természetes következése az, hogy — feltéve az elnökségről, hogy a ház szabályait megtartja — olyanok, kik a felirati javaslatot ellenzik, nincsenek. Bátor vagyok ennélfogva indítványozni, hogy miután előreláthatólag minden szónoklat után is csak ezen felirati javaslat fog a részletes vita tárgyául szolgálni, legjobb lesz, ha az átalános vitát befejezvén, a részletes vitát legott megkezdjük. (Helyeslés.) Elnök: Ha a tisztelt ház tagjai ezen indítvány elfogadását oly czélszerűnek látják, mint én részemről szükségesnek tartom, akkor fölszólítom azon képviselő urakat, kik a szólásra fel vannak jegyezve, hogy sza­vuktól álljanak el, akkor aztán be van fejezve az áta­lános tárgyalás és átmehetünk a részletes vitatkozásra. Tisza Kálmán: Bátor vagyok a közbejött kér­désre nézve csak néhány szóval elmondani nézetemet. (Halljuk!) Hogy én részemről mennyire óhajtottam e tárgyalást mielőbb befejeztetni, bebizonyítottam tegnap, midőn késznek nyilatkoztam a szótól elállni, ha attól mindnyájan elállnak. De miután ez nem történt és ré­szemről nem tartom megengedhetőnek, hogy bármikor is aztán határozatilag csak egy embert is a szótól eltilt­sunk (helyeslés), óhajtom ugyan, hogy ne nagyon sokan szóljanak , vagy szóljunk — mert miután tegnap nem sikerült mindazokat, kik följegyezve voltak , elállásra bírni, magam is fenntartottam szólási jogomat; — de, hogy nagyon hoszuza e vitatkozás ne nyujtassék; azon­ban óhajtom mindenekfölött azt is, hogy joga gyakor­lásában senki ne akadályoztassák. (Helyeslés.) Deák Ferencz: (Halljuk! Halljuk!) Én is a házi rendhez akarok szólani. Azon szakasz, mely itt felol­vastatott, ha nem csalódom, nem vonatkozik különösen a válaszfeliratra. A válaszfeliratnak természetében van, hogy nem csak azok szólanak hozzá, kik megtámad­ják, hanem azok is, kik illustrálni akarják. A válasz­felirat szól a Felségéhez, de szól egyszersmind a nem­zethez. (Úgy van !) A válaszfelirat, melyet egy bizott­ság elkészített, meg volt ugyan vitatva a bizottság szűk körében, de a vitatkozások maguk a tagok közt ma­radtak. Miért ment valami bele a feliratba, miért ma­radt ki belőle más valami, arról a közönség nem tud semmit; erre való a válaszfelirat illustratiója, — (Élénk helyeslés.) ez pedig oly tág tér, hol épen nem lehet követelni, hogy egyik ellene vagy pedig mellette szól­jon , hanem egyik úgy mint a másik felvilágosítja a válaszfeliratot. Vitatásoknál sokszor nincs párt, elvben az egész ház elfogad valamit, és mégis hasznos, sőt szükséges, hogy az ügy az egész ország előtt felvilágo­­síttassék. Méltóztassanak tekintetbe venni, hogy a mos­tani politikai álláspont olyan, melyben mi, kik utasítás nélkül állunk itt, számolni tartozunk a népnek, mely minket ide küldött. (Élénk helyeslés.) Mi által számo­lunk ? Nyilvános élet a megyékben nincs, oda tehát tu­dósításokat nem küldhetünk. Számolunk itt a nyilvános discussió által. (Élénk tetszés.) Ne zárjunk el senkit a nyilvános discussiótól, mert ma tán egy nemzeties párté a többség, holnap az ellenkezőé lehet. A tanácskozás teljes szabadságának olyan korlátozása kétélű fegy­ver, mely ma másokat, holnap magunkat sérthet meg. (Élénk helyeslés.) Én azt hiszem, szóljanak, a­kiknek még észrevételeik vannak; szóljanak, a­kik a feliratban vagy valam­it találnak, mi nekik aggodalmat okoz, vagy valamit máskép értenek, vagy valamit fel akar­nak világosíttatni. Az eszmecsere nem élesíti, hanem enyhíti a tanácskozásokat. (Tetszés ) Az elfojtott szó sokszor több keserűséget okoz, mint a kimondott őszinte szabad szó. (Zajos helyeslés.) Folytassuk a ta­nácskozásokat ! Azt a néhány napot, melyet tán erre fordítunk és fordíthatunk , nagyobb kamattal nem elo­­cálhatjuk, mint ha azt a szabad discussióra fordítjuk. Folytassuk tehát a tanácskozásokat! Minden emberre magára bízzuk, szükségesnek látja e még valamit mon­dani, a­mi elmondva még nem volt, vagy helyesnek találja-e ismételni, a­mi már mondva volt. (Derültség, éljenzés.) Ha átalánosságban kifejtettük nézeteinket, talán az általános kifejtés hatással lesz a részletes ki­fejtésre is. Az eddigi tanácskozásokból is azt látom, hogy sok mondatott a discussió folytán , a­mi egyene­sen és szorosan a részletes tárgyaláshoz tartozik. Ez nem elvesztett dolog, mert vagy felvilágosítást idézett elő, vagy a­ki kimondotta nézeteit, a részleteknél csak hivatkozik rájuk, ismételni nem fogja, tehát itt idővesz­teség nincs. Szóljanak tehát, a­kiket keblük és szívük érzelmei arra ösztönöznek , hallgassuk meg őket ügye­lemmel, és ha látjuk, hogy többet, mást mondani nem akarnak, zárjuk be az átalános vitát és menjünk­ át a részletes tárgyalásra. Ez véleményem. (Hosszan tartó zajos éljenzés.) Faragó Ferencz: Igen tisztelt képviselő­ház! Mélyen tisztelt Eötvös K. és Ghyczy Kálmán képviselő­társaimnak tegnap tartott remek és valódi állambölcse­­séget tartalmazó beszéde kimerítette mindazt, mit a fölirat indokolására még mondani lehetett volna ; nem is szól­nék semmit, de azon az úton, melyet nemzetem­nek meg kell futni, hogy boldogságra juthasson, aka­dályokat látok. Meglehet, hogy tévedek, de az erőseb­bek nemes kötelessége a gyöngébbeket útba igazítani, és az aggodalmakat, ha mindjárt képzeletiek is, elosz­latni. Az a kérdés is felmerül, ha mindaz, mit a válasz­felirat kíván, megadatik, vájjon elérhető lesz e, hogy a birodalomnak nagyhatalmi állása, mint ezt Felséges Ki­rályunk megnyitó beszédében óhajtja, fentartassék ? elérhető e Magyarország népeinek boldogsága, mint azt a felirat 50-ik pontja óhajtja ? — Én azt mon­dom, nem; mert akárminő bölcs törvények és boldog állapot hozassék be a birodalmi népek jólléte előmoz­dítására, ha a kül és bel­politika rosszul vezettetik, fel­emészti a népek erejét, vagyonát, s lassan kint, a biroda­lom összeroskad. Ha a kül­politikába ereszkedem, azért teszem, mert a magyar nemzet, törvényeinek bizonysága szerint mindig gyakorolta a kül­politikában beleszólását. Több történelmi példából csak a sistovi békekötést említem fel, mely ellen Magyarország rendei 1790-diki novem­ber 15 én óvást tettek, s kinyilatkoztatták, „hogy ha a magyar szent korona tartományaira nézve a Portával méltányos és kedvező békét kötni nem lehetne, készeb­bek inkább vérüket, vagyonukat feláldozni, mintsem, hogy az uralkodó­ház méltósága, a szent korona joga, a haza jólléte s dicsősége csorbulást szenvedjen.“ Eb­ből látják, uraim ! hogy őseink többre becsülték nem­zeti dicsőségüket életüknél. Mi s­em tehetünk máské­pen, s nemzeti becsületünk árán nem pártolhatjuk a né­met államférfiak minden áron békés bár, de dicstelen politikáját. A kül­politikát illetőleg legelőbb említem a német hagyományo­­s politikát, mely szerint a német császárok egykori hatalmát szándékoznak visszaszerezni. A biro­dalmi népek minden baja, fájdalma és boldogtalansága e politikából származik Semmi sem volt méltányosb a birodalom népeitől, mint Felséges uralkodójuk dicső elő­dei, a német császárok egykori nagysága emlékének ál­dozatot hozni s annak visszaszerezhetése reményében harczokat küzdeni. Századok óta áldoztak a birodalmi népek vérükkel és vagyonukkal ezen czél elérésére , és a czéltól távolabb vagyunk ma mint valaha. A német nemzetiség súlypontja eme harczokban az éjszaki nagy rónaságra a porosz királysághoz fordult, mit a biroda­lom összes erőfeszítése sem képes többé visszafordítani. A lehetetlenség a természeti akadályokban fekszik. Az éjszaki németség a Duna völgyében lakó népektől termé­szeti határok által elválasztva, különböző éghajlat be­léjük más erkölcsöket, más szokásokat öntött, melyek a Duna völgyében lakó népek erkölcsei és szokásaival soha össze nem férhetnek. Iparuknak s kereskedésük­nek a természet a Balti tengert, az éjszakát, a mienk­nek a Dunát, a keletet, a délt nyitotta meg, és igy a műveltség és nemzeti hatalom előmozdításában a kiter­jesztésében mindkettő irányában is ellenkezik; mi­vel pedig azok emezektől úgy belső mint külső létezé­sükben el vannak választva és soha nem egyezhetők, joggal teszik az ellenvetést a birodalmi népek, mi kö­zük nekik az éjszaki rónaságon letelepült és a porosz birodalomban egyesült németekhez ? mi közük nekik azon ciirib darab herczegségekhez, melyek részéről ed­dig is a legnagyobb hiba volt, a nagy németekkel nem egyesülni ? miért ontják vérüket, miért pazarolják va­gyonukat eme herczegségek föntartására, melyek sem Európa politikájára, sem a birodalom föntartására so­ha hasznos befolyással nem lehetnek, s külön, s önálló létezésükben egyikre mint másikra nézve haszontala­nok? Az osztrák birodalomnak föntartási ereje önma­gában van, híjába keresi azt a birodalmon kívül; az osztrák birodalom föntartása követeli, hogy az éjszaki németséget saját fejedelmükre hagyja, a többi csiribiri herczegség pedig vagy magában önállólag, vagy a po­rosz birodalommal egyesüljön. Távol is vagyok attól, hogy ezen politikáért csak egy ember életét is fölajánljam. Ezen boldogtalan politika erőszakolásának követ­kezménye, hogy a Felséges Uralkodó­család secundo genituráit és befolyását az európai állapotokra elvesz­tette. Ezen boldogtalan politika eredménye, hogy a bi­rodalom ereje fölemésztetvén, az elégületlenség lenyo­mására és a birodalom fentartására szükséges erő kül­­hatalmak szövetségében kerestetik. Ezen boldogtalan politika erőszakolása, hogy a birodalom súlypontján kívül eső Schleswig-Holsteinért háború folyt, s minő eredménynyel! Fájdalmat gerjeszt a birodalmi népek keblében, midőn látják, mennyi roppant vér és pénz ál­­doztaték föl ez idegen, és­ a birodalomnak hasznot nem hajtó háborúra, hol a győzelem sem dicsőség, s ha eredményre vezetne is, a győzelem jutalmát ép úgy, mint Lauenburgot­,el kellene adni, mert a birodalomhoz csatolni nem lehetne. Ezen boldogtalan politikának folytatása az oka, hogy a birodalom fennállására befolyással lehető népek állapotára figyelem nem fordíttatik, s megfojtani enged­nek egy népet, mely a birodalom múltjára is hasznos volt, jövőjére pedig szükséges volna. Ezen nép a szerencsétlen lengyelországi. Az öl­döklés, mely ott egész iszonyatosságában folytattatott, nem az alattvaló visszatérítése volt az engedelmességre, nem a hóditó harcra a vallás és civilisatió terjesztésére, hanem vallási fanatismussal összekötött irtó háború a katholicismus ellen. A birodalom népei is megemlékez­hettek volna, hogy e népnek a múltban tett szolgála­taiért hálával tartoznának, de bennünket e szerencsét­len nemzettel nem csak az egy vallás köteléke, hanem közelebbről érdeklő drága emlékek fűznek össze. Szent István utódai a lengyel nemzetnek a katholicismus és civilisatió terjesztésében apostoli tisztet teljesítettek. A magyar nemzet királyának apostoli törekvéseit elősegí­tette, s apáink hamvai porhadnak el Lengyelország te­rein, miket a civilisatió és vallásunk csúfjára a boldog­talan lengyel nemzettel együtt az oroszokon kívül bar­bárok vad csordái taposnak. Ez még nem elég. Most a vallási alaphoz tartozó javaktól fosztatnak meg, hogy lelkészeiknek ne legyen módjuk balzsamot szerezni, melyet e boldogtalan nép sebeire csepegtethessenek. S mindezt a vallás és civilisatió dicsőségére a hitsorsos népek tompa egykedvűséggel nézik. Csak egy elaggott, testben törődött ember volt bátor föllépni; de felszólí­tására a fejedelmek nem mozdultak, s midőn a gyá­szos katastropha elvonult, a vallás és emberiség nevében elég bátor volt az emberiséget sértő iszonyatos tettekre kárhoztatását kimondani. A történelem egykor érdemül rójja fel a róm. kath. vallás fejedelmének ezen tettét; de a történelem meg fogja róni azon fejedelmek tettét is, kik a róm. kath. vallás fejét megfosztották birtokától, hogy az egész világban elterjedt keresztények végveszélyében anyagi segítségére ne lehessenek. Jól tudom, hogy a divatos eszmék ellen cselek­szem, midőn a róm. kath. vallás fejének tettét védel­mezni bátorkodom. Nem tehetek róla. A nemzet átlátja, mit várhat hitsorsos népektől, mit várhat a hitsorsos fe­jedelmektől hasonló veszélyében, s nem feledkezhetem el a nemzet múltjáról, melyet ezen vallás feje végszo­rongásaiban annyiszor segített s maga előtt elvonulni látott, mint látott évezredek óta a földről eltűnni hatal­mas trónokat és álladalmakat s kétségkívül látni fogja azon fejedelmek utódait is eltűrni, kik magas szemé­lyében és hivatásában a katholikus vallást megsértették. Még néhány szót az olasz politikáról. Én hazánk múltját tekintve nem vagyok hű pártolója legkivált azon politikának, hogy a velenczei királyság az olasz királyságnak kárpótlás mellett átadassák. Tisztelem az olasz népet, s a magam nemzeti becsületét is védem; de nemzeti becsületét nem sértem azáltal, ha azt mondom, hogy ha már egy tartománynak urat kell választani, történjék az ágyuk mennydörgése között, ne pedig azon érez pengésénél, melyen Judás Krisztust a zsidóknak elárulta. A velenczei királyságnak ilykéri elárulásával nagyobb volna az erkölcsi veszteség, mint a tartomány­nak elvesztése, mert azzal kárhozat lenne kimondva azon iszonyú vér és pénzáldozatokra, melyekbe e tarto­mány megszerzése és ez ideig fenntartása a birodalom népeinek került. A volt kormánynak a kül­politikában elkövetett ballépéseiről, előre- és ismét visszamenéséről nem szó­lok, mert ez igen hosszúra terjedne. Nem tanácslom én a hagyományos kül­politikától a nyakra-főre való megválást, hanem, hogy a biroda­lom becsülete meg nem sértésével történjék a kibonta­kozás ; és ha valaki mégis a nemzeti becsület megsér­tésével volna bátor a birodalom fejét kényszeríteni, ak­kor a birodalom feje, a birodalom becsülete és dicsősé­géért küzdvén, első­sorban fogja találni maga mellett hű magyar nemzetét, győzni vagy meghalni igen, de nem hátrálni. Én tehát a birodalom fentartására erőteljes és a birodalmi népek geniusának megfelelő kül­politikát óhajtok. A belpolitikát illetőleg mindjárt előtérbe lép a német államférfiaknak szintén hagyományos kormány­zati rendszere, melylyel a birodalom különböző nemze­tiségeit megnémetesíteni törekedtek. Ez, el kell ismerni, a hagyományos külpolitikával egybehangzásban van. Ha eddig 300 év alatt a nemzetiségek németesítése nem sikerült, ezután még kevésbé fog sikerülni, főkép miután maguk a német államférfiak a nemzetiségi igényeket, szenvedélyeket felkorbácsolták. A nemzetiségi kérdés­sel senki vigyázatlanabbul a kelepczébe nem jutott, mint a német államférfiak. A francziák hatalmas csá­szárját, ki a nemzetiségi kérdést proclamálta, utánozva, szintett szabadelvű­séggel élesztették föl a birodalombeli nemzetiségek vágyait, önállóságra vergődhetését, — de nem azért, hogy a nemzetiségeknek az önállóságot megadják, hanem hogy németesítő hagyományos poli­tikájukat keresztülvihessék, és a nemzetiségeket a schot­tenthori palotába becsalogathassák. A német államfér­fiak be nem látták, hogy a nemzetiségi politika a fran­cziák hatalmas császárjánál csupán eszköz, czéljainak kivitelére, óriási előde­i Napóleon nap­ nyugati biro­dalma fölállítására ; nem tudták belátni, hogy a biroda­lom felállását semmivel sem lehet sikeresebben aláásni mint nemzetiségi politikával. Nem akarták belátni, hogy a birodalom már száz évet meghaladó idő óta dicsősé­gében s hatalmában lassan kint alábbsülyedett, s hogy ezen alábbsülyedése már a történetírásba is jutott, és boldogtalan kormányzatukkal az osztrák birodalom történetében a befejező czikk elkészítéséhez akaratla­nul is hozzáfogtak. Nem tudták megfontolni, hogy a né­met egység kivitele századokra terjedő mű, mely idő alatt a veszésnek indult birodalom elveszhet; hogy ezen egység kiviteléhez a külön nemzetiségek vallása, erköl­csei és szokásai megrontásával lehet jutni, s mikor czélhoz jutandnak, épen a birodalmi népeknek vallása, erkölcsei és szokásaiból kivetkőztetése és megrontása miatt bukott volna meg a birodalom, ha addig ezen nemzetiségek maguk föl nem forgatnák. A feljebb em­lített történelmi század alatt nem haladt a birodalom oly sebes rohammal elenyésztéhez, mint a német állam­férfiaknak 16 évi kormányzata alatt. Innen azon két­ségbeesett késlekedés, kapkodás, rendszerváltozás és a birodalmi népek erőinek hasztalan kizsákmányolása. Vessünk csak egy pillantást a birodalom állapo­tára : hová jutott az a német államférfiak 16 évi kor­mányzata alatt ? A birodalom népei roppant adózások­kal elszegényítve, iszonyú adósságokkal megterhelve, Magyarország javai, melyeket századok óta királyának összehalmozott, elprédálva; az uralkodónak népei, a né­peknek uralkodójuk irányábani bizalma elgyengülve , beltámaszaitól megfosztva, külszövetségeitől elhagyva; a birodalom egyik részének elvesztésével megszégye­nítve : ilyennek látjuk a mostani, annak előtte hatalmas osztrák birodalmat. Minden attól függött, a magyar nem­zet bemegy-e a schottenthori palotába vagy nem ? Ek­kor el lett volna a külön nemzetiségek, el lett volna döntve a birodalom sorsa is, oda, hová már egy évszá­zad óta sietett. Szerencsére ez azonban nem történt. In­nen a német államférfiak dühössége a magyar nemzet ellen, mely maga a schottenthori palota falai között is kitört- kiszámított ellenségeskedéssel tapostattak tör­vényeink, daraboltatott szét hazánk, gúnyoltattak ki nemzeti szokásaink, erkölcseink; kiszámított ellenséges­kedéssel zaklattattak fel ellenünk a velünk együtt élő nemzetiségek, az örökös tartományok népei, hogy kár­hozatot mondjanak reánk ; mert rész kormányzati rend­szerüket elfogadni nem akartuk, s őseink szent hitétől, törvényeitől, nemzeti erkölcseinktől, szokásainktól meg­válni nem akartunk. A birodalom anyagi jóléte is alá volt rendelve a hagyományos kül- és bel­politikának. Mennyi fonákság, mennyi természetellenes küzdelem és fáradság, mennyi s mily régóta való pazarlása a birodalmi erőknek; és mindezek ellenére, minő alásülyedése a birodalomnak! Szükségképen be kellett ennek ily politika mellett kö­vetkezni. És most hová jutunk ki ? ki látja a jövendőt ? sikerül-e megállítani a sorsot, vagy haladunk tovább is elenyészésünk elébe, hogy más, erőteljesebb népeknek adjunk helyet? Eddig birodalmi szempontból tekintettem a kér­dést ; most szükséges Magyarország szempontjából te­kinteni a kérdést. Itt mindenekelőtt találkozunk a német államfér­fiak azon gyanúsításával, hogy a német nemzetnek el­lenségei vagyunk, s iparkodunk a birodalomtól elválni és független Magyarországot fölállítani. Nem szól­nék ezen értelem nélküli gyanúsításhoz, ha nem tartanék tőle, hogy eme gyanúsítás a legfelsőbb körökben gyökeret verhetne. Az örökös tartományok népétől azért nem kí­vánhatjuk az elszakadást, mert mi földbirtok, tőke, ke­reskedés és ipar mezején ezerszeres lánczokkal va­gyunk összekötve velük, melyeket ha elszakítanánk, minden azokból kifolyó érdekeinket megsemmisítenék. Azért sem óhajtjuk továbbá az elszakadást, mert a bi­rodalomban létező szláv elem egyik része önállólag, másik része pedig a birodalmon kívül álló szláv ele­mekkel szövetkezvén, mindkettő egyesülni fog abban, hogy bennünket megsemmisítsenek, a természet azon egyszerű törvényét követve, hogy minket, kik nekik mint részecskéknek, az egészhez csatlakozásukban út­jukban állunk, mint akadályt elmozdítsanak. A mi fenmaradásunk tehát a felséges uralkodó családhoz és a német elemmel való szövetkezéshez olyannyira kötve van, hogy ha Magyarország független állapotban létez­nék is, a német elemmel való szövetséget egyátalában nem nélkülözhetné és kénytelen lenne mindent elkövet­ni annak megnyerésére. Gyanúsíttatunk továbbá , hogy különválási hajla­munkkal a birodalom nagyhatalmi állását koc­káztat­­juk. Ennél fontolatlanabb gyanúsítást alig lehetne kita­lálni. Az osztrák birodalom geographiai helyzete köve­teli, hogy nagyhatalom legyen. Európa szívét foglal­ván el, minden, a­mi Európában és a Földközi tenger partján történik, mélyen érdekli, s a kritnépek lökései­től összeroskad, ha nem elég erős. A birodalomnak nagyhatalmi állása fenntartására különösen Magyar­­ország népei vannak hivatva. Azon nép királya, mely a Duna völgyein lakó népeken uralkodik, van hivatva uralkodni a vele határos kisebb tartományok felett is, hogy azokat megoltalmazza, hogy más, hatalmasabb birodalmak martalékául ne essenek. Magyarország léte­zésének ez oly szoros feltétele, hogy ha például az osztrák birodalom csak Magyarországból állana, meg kellene hódítani a mostani örökös tartományokat és egy erős birodalommá alakítani, hogy fennállhasson. Az Árpádházbeli és vegyes házból származott magyar ki­rályok is átlátták ezen czélt, s a harczok, melyeket küzdöttek, Magyarországnak erős és nagy hatalommá tételére voltak irányozva. Legnagyobb bajuk azonban a német államférfiak­nak az 1848-ik évi törvények. Én nyíltan beszélek. Ne higyyék a német államférfiak , hogy bennünket elámíta­­nak ; mi sem akarjuk ámítani őket. Az 1848-iki törvé­nyek sem jogi, sem anyagi tekintetben a birodalomnak nem ártalmasak. A német államférfiak jól tudják, hogy ha a magyar ministerium megalakul, Magyarország kormányzása kezükből kiesik, s ebben igazuk van; azt akarjuk mi is, hogy Magyarország kormányzatától el­essenek. A német államférfiak jól tudják, hogy ha a magyar ministérium föláll, a birodalom súly és össze­tartó pontja Magyarországra esik; ezt akarjuk mi is, mert Magyarország a birodalom legerőteljesebb része, s legnagyobb összetartási erővel bír, s a benne létező nemzeti erőkre támaszkodva , joggal követeli magának ezen fontosságot. Ez tehát nem ábrándos kívánsága a magyaroknak, hanem Magyarország geographiai hely­zetében fekszik. A­ki a budai hegyek ormain uralkodik, az uralkodik a dunavölgyi tartományok felett is. Tör­téneti példák igazolják ezt. A történelem egyik legna­gyobb hóditója, dicső emlékezetű elődünk Attila is a bu­dai hegyek ormain ütötte fel uralkodói lakhelyét. Mi­dőn dicső fejedelmünk Árpád e hont elfoglalta, szintén Budán telepedett meg és ormain vetette uralma alá a dunavölgyi népeket. Szeretett emlékű királyunk, Má­tyás az igazságos szintén Budát tette uralkodása köz­pontjává. És hogy a szomorú emlékeket se feledjük, midőn a szomszéd török nemzet Budát elfoglalta, 150 évig uralkodott a dunavölgyi népeken és tartományo­kon. Azért én a belpolitikát oda irányulni óhajtanám, hogy a birodalom fentartó ereje Magyarorságra mint a birodalom legerőteljesebb részére helyeztessék. A ház szokásaiban nem vagyok jártas, de ha megengedhető, úgy a kül és belpolitikára nézve nyil­vánított óhajtásomat a válaszfeliratba fölvenni kérem. Ezt azonban a t. ház bölcseségére bízom. Hasonlóképen szánnék a válaszföliratban néhány résztvevő sort a sze­rencsétlen lengyel nemzet részére is. De már a válasz­föliratba mindenesetre fölvétetni kérem Gácsországot is, mely egykoron szintén a sz. István koronáját kitevő országokhoz tartozott, s visszaszereztetvén, mégis a ko­ronázási hitlevél 3-ik pontja ellenére Magyarországhoz nem csatoltatott. Ez is a jogfolytonosság követelménye. A birodalomnak fentebb csak némely viszonyai­ban említett amaz állapotát válságosnak és oda foko­­zódottnak látom, hogy a birodalmat vagy újból átala­kítani, vagy annak az eddigi kormányzati rendszer al­kalmazásával buknia kell. A dolgok oda jutottak, hogy ha az átalakítás munkája késik, a birodalmat alkotó elemek, vagy a súrlódástól, vagy kívülről kapott szik­rától lángra gyuladva,egymást és egymással a birodal­mat emésztik fel. Jól tudom, hogy nehéz, igen nehéz a régi hatal­mat új rendre téríteni; azonban ne essünk kétségbe: fe­lettünk áll bölcs belátással s vitézi magas tulajdonokkal biró fiatal Uralkodónk, övé a választás. Annyiszor nyil­vánított jóakaratában teljesen bizakodva, hiszem, hogy Felséges Apostoli Királyunk a nép törvényes kívánsá­gának kielégítésére mindent meg fog tenni, s uralkodói örömét lelenti abban, ha a haza fiai is boldogok lesznek. Különben a válaszföliratra szavazok. Apponyi György gr.: (Lásd „Sürgöny“ 42-ik számát) (Folyta­tása következik.) Dunavízállás. Pest, február 28. 4­ 3" Színházi előadások, márczius 1. Nemzeti színház. „Liliomfi“. Eredeti vígjáték 3 sza­kaszban. Kezdete 7 órakor. Pestvárosi színház. „Die schöne Helena“ vig opera 3 felv. Kezdete 7 órakor. Budavárosi színház. „Die Einfalt vom Lande“ ingj. 4 felv. Kezdete 7 órakor. Suhr-circus. Ma nagy előadás. Kezdete 7 órakor. Felelős szerkesztő: Bulyovszky Gyula.

Next