Sürgöny, 1866. március (6. évfolyam, 48-74. szám)
1866-03-01 / 48. szám
A KÉPVISELŐHÁZ NAPLÓJA. XXV. Országos ülés 1866. febr. 17-dikén, Szentiványi Károly elnöklete alatt. Tárgya: A felirati vita folytatása. Az ülés kezdődik 101. órakor. Elnök: A mai ülés jegyzőkönyvét Ráday László gr. fogja vezetni, a szólókat Tóth Vilmos jegyző jegyzi fel. Az utolsó két ülés jegyzőkönyve fog meghitelesítés végett felolvastatni. Dimitrievics Milos jegyző: (Olvassa a febr. 15. és 16-án tartott ülések jegyzőkönyvét.) Tóth Vilmos jegyző: A feljegyzettek sorozata szerint Tóth Lőrincz képviselő úr következnék, ez azonban Lónyay Menyhért úrnak engedte át a szót. Lónyay Menyhért: (Lásd „Sürgöny“ 40. sz.) Faragó Ferencz: T. ház! Mélyen tisztelt Eötvös báró . . . Tóth Vilmos jegyző : A házszabályok 46. § -a értelmében Ónossy Mátyás képviselő úr szót kér. Ónossy Mátyás: A házszabályok 46-ik szakasza azt mondja, hogy szót kérhetnek bármikor azok, kik a házi rendre akarnak hivatkozni. Bátor vagyok hivatkozni a szabályok 46-ik szakaszára, mely így szól: „ameddig egyenlő számban vannak a bizottmányi jelentés mellett és ellen szólók, felváltva juttatnak szóhoz.“ Kérdem a tisztelt házat, mi e szakasz értelme ? Nemde az, mi az észtan szabályai szerint minden vitatkozásnak kell hogy értelme legyen, t. i. hogy csak ott van vitatkozásnak helye, hol vannak,kik pártolják,vannak, kik ellenzik a kérdésben lévő ügyet ? Már most, ha visszatekintek háromnapi vitatkozásainkra, azt tapasztalom, hogy az eddig szólott tisztelt képviselő urak azzal kezdették vagy végezték előadásukat, hogy az előttünk fekvő bizottmányi javaslatot a részletes vita alapjául elfogadják, azaz: pártolják. Mert ha ellenzők is volnának, fel kellene tennem a tisztelt képviselőház elnöke és jegyzősége részéről,mikép megtartották volna a házszabályok azon parancsát, hogy felváltva szólítsák fel azokat, kik pártolják, s ismét azokat, kik ellenzik a javaslatot. Az eddigi nyolc szónok közül még egyik sem ellenezte a felirati javaslatot, minek természetes következése az, hogy — feltéve az elnökségről, hogy a ház szabályait megtartja — olyanok, kik a felirati javaslatot ellenzik, nincsenek. Bátor vagyok ennélfogva indítványozni, hogy miután előreláthatólag minden szónoklat után is csak ezen felirati javaslat fog a részletes vita tárgyául szolgálni, legjobb lesz, ha az átalános vitát befejezvén, a részletes vitát legott megkezdjük. (Helyeslés.) Elnök: Ha a tisztelt ház tagjai ezen indítvány elfogadását oly czélszerűnek látják, mint én részemről szükségesnek tartom, akkor fölszólítom azon képviselő urakat, kik a szólásra fel vannak jegyezve, hogy szavuktól álljanak el, akkor aztán be van fejezve az átalános tárgyalás és átmehetünk a részletes vitatkozásra. Tisza Kálmán: Bátor vagyok a közbejött kérdésre nézve csak néhány szóval elmondani nézetemet. (Halljuk!) Hogy én részemről mennyire óhajtottam e tárgyalást mielőbb befejeztetni, bebizonyítottam tegnap, midőn késznek nyilatkoztam a szótól elállni, ha attól mindnyájan elállnak. De miután ez nem történt és részemről nem tartom megengedhetőnek, hogy bármikor is aztán határozatilag csak egy embert is a szótól eltiltsunk (helyeslés), óhajtom ugyan, hogy ne nagyon sokan szóljanak , vagy szóljunk — mert miután tegnap nem sikerült mindazokat, kik följegyezve voltak , elállásra bírni, magam is fenntartottam szólási jogomat; — de, hogy nagyon hoszuza e vitatkozás ne nyujtassék; azonban óhajtom mindenekfölött azt is, hogy joga gyakorlásában senki ne akadályoztassák. (Helyeslés.) Deák Ferencz: (Halljuk! Halljuk!) Én is a házi rendhez akarok szólani. Azon szakasz, mely itt felolvastatott, ha nem csalódom, nem vonatkozik különösen a válaszfeliratra. A válaszfeliratnak természetében van, hogy nem csak azok szólanak hozzá, kik megtámadják, hanem azok is, kik illustrálni akarják. A válaszfelirat szól a Felségéhez, de szól egyszersmind a nemzethez. (Úgy van !) A válaszfelirat, melyet egy bizottság elkészített, meg volt ugyan vitatva a bizottság szűk körében, de a vitatkozások maguk a tagok közt maradtak. Miért ment valami bele a feliratba, miért maradt ki belőle más valami, arról a közönség nem tud semmit; erre való a válaszfelirat illustratiója, — (Élénk helyeslés.) ez pedig oly tág tér, hol épen nem lehet követelni, hogy egyik ellene vagy pedig mellette szóljon , hanem egyik úgy mint a másik felvilágosítja a válaszfeliratot. Vitatásoknál sokszor nincs párt, elvben az egész ház elfogad valamit, és mégis hasznos, sőt szükséges, hogy az ügy az egész ország előtt felvilágosíttassék. Méltóztassanak tekintetbe venni, hogy a mostani politikai álláspont olyan, melyben mi, kik utasítás nélkül állunk itt, számolni tartozunk a népnek, mely minket ide küldött. (Élénk helyeslés.) Mi által számolunk ? Nyilvános élet a megyékben nincs, oda tehát tudósításokat nem küldhetünk. Számolunk itt a nyilvános discussió által. (Élénk tetszés.) Ne zárjunk el senkit a nyilvános discussiótól, mert ma tán egy nemzeties párté a többség, holnap az ellenkezőé lehet. A tanácskozás teljes szabadságának olyan korlátozása kétélű fegyver, mely ma másokat, holnap magunkat sérthet meg. (Élénk helyeslés.) Én azt hiszem, szóljanak, akiknek még észrevételeik vannak; szóljanak, akik a feliratban vagy valamit találnak, mi nekik aggodalmat okoz, vagy valamit máskép értenek, vagy valamit fel akarnak világosíttatni. Az eszmecsere nem élesíti, hanem enyhíti a tanácskozásokat. (Tetszés ) Az elfojtott szó sokszor több keserűséget okoz, mint a kimondott őszinte szabad szó. (Zajos helyeslés.) Folytassuk a tanácskozásokat ! Azt a néhány napot, melyet tán erre fordítunk és fordíthatunk , nagyobb kamattal nem elocálhatjuk, mint ha azt a szabad discussióra fordítjuk. Folytassuk tehát a tanácskozásokat! Minden emberre magára bízzuk, szükségesnek látja e még valamit mondani, ami elmondva még nem volt, vagy helyesnek találja-e ismételni, ami már mondva volt. (Derültség, éljenzés.) Ha átalánosságban kifejtettük nézeteinket, talán az általános kifejtés hatással lesz a részletes kifejtésre is. Az eddigi tanácskozásokból is azt látom, hogy sok mondatott a discussió folytán , ami egyenesen és szorosan a részletes tárgyaláshoz tartozik. Ez nem elvesztett dolog, mert vagy felvilágosítást idézett elő, vagy aki kimondotta nézeteit, a részleteknél csak hivatkozik rájuk, ismételni nem fogja, tehát itt időveszteség nincs. Szóljanak tehát, akiket keblük és szívük érzelmei arra ösztönöznek , hallgassuk meg őket ügyelemmel, és ha látjuk, hogy többet, mást mondani nem akarnak, zárjuk be az átalános vitát és menjünk át a részletes tárgyalásra. Ez véleményem. (Hosszan tartó zajos éljenzés.) Faragó Ferencz: Igen tisztelt képviselőház! Mélyen tisztelt Eötvös K. és Ghyczy Kálmán képviselőtársaimnak tegnap tartott remek és valódi állambölcseséget tartalmazó beszéde kimerítette mindazt, mit a fölirat indokolására még mondani lehetett volna ; nem is szólnék semmit, de azon az úton, melyet nemzetemnek meg kell futni, hogy boldogságra juthasson, akadályokat látok. Meglehet, hogy tévedek, de az erősebbek nemes kötelessége a gyöngébbeket útba igazítani, és az aggodalmakat, ha mindjárt képzeletiek is, eloszlatni. Az a kérdés is felmerül, ha mindaz, mit a válaszfelirat kíván, megadatik, vájjon elérhető lesz e, hogy a birodalomnak nagyhatalmi állása, mint ezt Felséges Királyunk megnyitó beszédében óhajtja, fentartassék ? elérhető e Magyarország népeinek boldogsága, mint azt a felirat 50-ik pontja óhajtja ? — Én azt mondom, nem; mert akárminő bölcs törvények és boldog állapot hozassék be a birodalmi népek jólléte előmozdítására, ha a kül és belpolitika rosszul vezettetik, felemészti a népek erejét, vagyonát, s lassan kint, a birodalom összeroskad. Ha a külpolitikába ereszkedem, azért teszem, mert a magyar nemzet, törvényeinek bizonysága szerint mindig gyakorolta a külpolitikában beleszólását. Több történelmi példából csak a sistovi békekötést említem fel, mely ellen Magyarország rendei 1790-diki november 15 én óvást tettek, s kinyilatkoztatták, „hogy ha a magyar szent korona tartományaira nézve a Portával méltányos és kedvező békét kötni nem lehetne, készebbek inkább vérüket, vagyonukat feláldozni, mintsem, hogy az uralkodóház méltósága, a szent korona joga, a haza jólléte s dicsősége csorbulást szenvedjen.“ Ebből látják, uraim ! hogy őseink többre becsülték nemzeti dicsőségüket életüknél. Mi sem tehetünk másképen, s nemzeti becsületünk árán nem pártolhatjuk a német államférfiak minden áron békés bár, de dicstelen politikáját. A külpolitikát illetőleg legelőbb említem a német hagyományos politikát, mely szerint a német császárok egykori hatalmát szándékoznak visszaszerezni. A birodalmi népek minden baja, fájdalma és boldogtalansága e politikából származik Semmi sem volt méltányosb a birodalom népeitől, mint Felséges uralkodójuk dicső elődei, a német császárok egykori nagysága emlékének áldozatot hozni s annak visszaszerezhetése reményében harczokat küzdeni. Századok óta áldoztak a birodalmi népek vérükkel és vagyonukkal ezen czél elérésére , és a czéltól távolabb vagyunk ma mint valaha. A német nemzetiség súlypontja eme harczokban az éjszaki nagy rónaságra a porosz királysághoz fordult, mit a birodalom összes erőfeszítése sem képes többé visszafordítani. A lehetetlenség a természeti akadályokban fekszik. Az éjszaki németség a Duna völgyében lakó népektől természeti határok által elválasztva, különböző éghajlat beléjük más erkölcsöket, más szokásokat öntött, melyek a Duna völgyében lakó népek erkölcsei és szokásaival soha össze nem férhetnek. Iparuknak s kereskedésüknek a természet a Balti tengert, az éjszakát, a mienknek a Dunát, a keletet, a délt nyitotta meg, és igy a műveltség és nemzeti hatalom előmozdításában a kiterjesztésében mindkettő irányában is ellenkezik; mivel pedig azok emezektől úgy belső mint külső létezésükben el vannak választva és soha nem egyezhetők, joggal teszik az ellenvetést a birodalmi népek, mi közük nekik az éjszaki rónaságon letelepült és a porosz birodalomban egyesült németekhez ? mi közük nekik azon ciirib darab herczegségekhez, melyek részéről eddig is a legnagyobb hiba volt, a nagy németekkel nem egyesülni ? miért ontják vérüket, miért pazarolják vagyonukat eme herczegségek föntartására, melyek sem Európa politikájára, sem a birodalom föntartására soha hasznos befolyással nem lehetnek, s külön, s önálló létezésükben egyikre mint másikra nézve haszontalanok? Az osztrák birodalomnak föntartási ereje önmagában van, híjába keresi azt a birodalmon kívül; az osztrák birodalom föntartása követeli, hogy az éjszaki németséget saját fejedelmükre hagyja, a többi csiribiri herczegség pedig vagy magában önállólag, vagy a porosz birodalommal egyesüljön. Távol is vagyok attól, hogy ezen politikáért csak egy ember életét is fölajánljam. Ezen boldogtalan politika erőszakolásának következménye, hogy a Felséges Uralkodócsalád secundo genituráit és befolyását az európai állapotokra elvesztette. Ezen boldogtalan politika eredménye, hogy a birodalom ereje fölemésztetvén, az elégületlenség lenyomására és a birodalom fentartására szükséges erő külhatalmak szövetségében kerestetik. Ezen boldogtalan politika erőszakolása, hogy a birodalom súlypontján kívül eső Schleswig-Holsteinért háború folyt, s minő eredménynyel! Fájdalmat gerjeszt a birodalmi népek keblében, midőn látják, mennyi roppant vér és pénz áldoztaték föl ez idegen, és a birodalomnak hasznot nem hajtó háborúra, hol a győzelem sem dicsőség, s ha eredményre vezetne is, a győzelem jutalmát ép úgy, mint Lauenburgot,el kellene adni, mert a birodalomhoz csatolni nem lehetne. Ezen boldogtalan politikának folytatása az oka, hogy a birodalom fennállására befolyással lehető népek állapotára figyelem nem fordíttatik, s megfojtani engednek egy népet, mely a birodalom múltjára is hasznos volt, jövőjére pedig szükséges volna. Ezen nép a szerencsétlen lengyelországi. Az öldöklés, mely ott egész iszonyatosságában folytattatott, nem az alattvaló visszatérítése volt az engedelmességre, nem a hóditó harcra a vallás és civilisatió terjesztésére, hanem vallási fanatismussal összekötött irtó háború a katholicismus ellen. A birodalom népei is megemlékezhettek volna, hogy e népnek a múltban tett szolgálataiért hálával tartoznának, de bennünket e szerencsétlen nemzettel nem csak az egy vallás köteléke, hanem közelebbről érdeklő drága emlékek fűznek össze. Szent István utódai a lengyel nemzetnek a katholicismus és civilisatió terjesztésében apostoli tisztet teljesítettek. A magyar nemzet királyának apostoli törekvéseit elősegítette, s apáink hamvai porhadnak el Lengyelország terein, miket a civilisatió és vallásunk csúfjára a boldogtalan lengyel nemzettel együtt az oroszokon kívül barbárok vad csordái taposnak. Ez még nem elég. Most a vallási alaphoz tartozó javaktól fosztatnak meg, hogy lelkészeiknek ne legyen módjuk balzsamot szerezni, melyet e boldogtalan nép sebeire csepegtethessenek. S mindezt a vallás és civilisatió dicsőségére a hitsorsos népek tompa egykedvűséggel nézik. Csak egy elaggott, testben törődött ember volt bátor föllépni; de felszólítására a fejedelmek nem mozdultak, s midőn a gyászos katastropha elvonult, a vallás és emberiség nevében elég bátor volt az emberiséget sértő iszonyatos tettekre kárhoztatását kimondani. A történelem egykor érdemül rójja fel a róm. kath. vallás fejedelmének ezen tettét; de a történelem meg fogja róni azon fejedelmek tettét is, kik a róm. kath. vallás fejét megfosztották birtokától, hogy az egész világban elterjedt keresztények végveszélyében anyagi segítségére ne lehessenek. Jól tudom, hogy a divatos eszmék ellen cselekszem, midőn a róm. kath. vallás fejének tettét védelmezni bátorkodom. Nem tehetek róla. A nemzet átlátja, mit várhat hitsorsos népektől, mit várhat a hitsorsos fejedelmektől hasonló veszélyében, s nem feledkezhetem el a nemzet múltjáról, melyet ezen vallás feje végszorongásaiban annyiszor segített s maga előtt elvonulni látott, mint látott évezredek óta a földről eltűnni hatalmas trónokat és álladalmakat s kétségkívül látni fogja azon fejedelmek utódait is eltűrni, kik magas személyében és hivatásában a katholikus vallást megsértették. Még néhány szót az olasz politikáról. Én hazánk múltját tekintve nem vagyok hű pártolója legkivált azon politikának, hogy a velenczei királyság az olasz királyságnak kárpótlás mellett átadassák. Tisztelem az olasz népet, s a magam nemzeti becsületét is védem; de nemzeti becsületét nem sértem azáltal, ha azt mondom, hogy ha már egy tartománynak urat kell választani, történjék az ágyuk mennydörgése között, ne pedig azon érez pengésénél, melyen Judás Krisztust a zsidóknak elárulta. A velenczei királyságnak ilykéri elárulásával nagyobb volna az erkölcsi veszteség, mint a tartománynak elvesztése, mert azzal kárhozat lenne kimondva azon iszonyú vér és pénzáldozatokra, melyekbe e tartomány megszerzése és ez ideig fenntartása a birodalom népeinek került. A volt kormánynak a külpolitikában elkövetett ballépéseiről, előre- és ismét visszamenéséről nem szólok, mert ez igen hosszúra terjedne. Nem tanácslom én a hagyományos külpolitikától a nyakra-főre való megválást, hanem, hogy a birodalom becsülete meg nem sértésével történjék a kibontakozás ; és ha valaki mégis a nemzeti becsület megsértésével volna bátor a birodalom fejét kényszeríteni, akkor a birodalom feje, a birodalom becsülete és dicsőségéért küzdvén, elsősorban fogja találni maga mellett hű magyar nemzetét, győzni vagy meghalni igen, de nem hátrálni. Én tehát a birodalom fentartására erőteljes és a birodalmi népek geniusának megfelelő külpolitikát óhajtok. A belpolitikát illetőleg mindjárt előtérbe lép a német államférfiaknak szintén hagyományos kormányzati rendszere, melylyel a birodalom különböző nemzetiségeit megnémetesíteni törekedtek. Ez, el kell ismerni, a hagyományos külpolitikával egybehangzásban van. Ha eddig 300 év alatt a nemzetiségek németesítése nem sikerült, ezután még kevésbé fog sikerülni, főkép miután maguk a német államférfiak a nemzetiségi igényeket, szenvedélyeket felkorbácsolták. A nemzetiségi kérdéssel senki vigyázatlanabbul a kelepczébe nem jutott, mint a német államférfiak. A francziák hatalmas császárját, ki a nemzetiségi kérdést proclamálta, utánozva, szintett szabadelvűséggel élesztették föl a birodalombeli nemzetiségek vágyait, önállóságra vergődhetését, — de nem azért, hogy a nemzetiségeknek az önállóságot megadják, hanem hogy németesítő hagyományos politikájukat keresztülvihessék, és a nemzetiségeket a schottenthori palotába becsalogathassák. A német államférfiak be nem látták, hogy a nemzetiségi politika a francziák hatalmas császárjánál csupán eszköz, czéljainak kivitelére, óriási elődei Napóleon nap nyugati birodalma fölállítására ; nem tudták belátni, hogy a birodalom felállását semmivel sem lehet sikeresebben aláásni mint nemzetiségi politikával. Nem akarták belátni, hogy a birodalom már száz évet meghaladó idő óta dicsőségében s hatalmában lassan kint alábbsülyedett, s hogy ezen alábbsülyedése már a történetírásba is jutott, és boldogtalan kormányzatukkal az osztrák birodalom történetében a befejező czikk elkészítéséhez akaratlanul is hozzáfogtak. Nem tudták megfontolni, hogy a német egység kivitele századokra terjedő mű, mely idő alatt a veszésnek indult birodalom elveszhet; hogy ezen egység kiviteléhez a külön nemzetiségek vallása, erkölcsei és szokásai megrontásával lehet jutni, s mikor czélhoz jutandnak, épen a birodalmi népeknek vallása, erkölcsei és szokásaiból kivetkőztetése és megrontása miatt bukott volna meg a birodalom, ha addig ezen nemzetiségek maguk föl nem forgatnák. A feljebb említett történelmi század alatt nem haladt a birodalom oly sebes rohammal elenyésztéhez, mint a német államférfiaknak 16 évi kormányzata alatt. Innen azon kétségbeesett késlekedés, kapkodás, rendszerváltozás és a birodalmi népek erőinek hasztalan kizsákmányolása. Vessünk csak egy pillantást a birodalom állapotára : hová jutott az a német államférfiak 16 évi kormányzata alatt ? A birodalom népei roppant adózásokkal elszegényítve, iszonyú adósságokkal megterhelve, Magyarország javai, melyeket századok óta királyának összehalmozott, elprédálva; az uralkodónak népei, a népeknek uralkodójuk irányábani bizalma elgyengülve , beltámaszaitól megfosztva, külszövetségeitől elhagyva; a birodalom egyik részének elvesztésével megszégyenítve : ilyennek látjuk a mostani, annak előtte hatalmas osztrák birodalmat. Minden attól függött, a magyar nemzet bemegy-e a schottenthori palotába vagy nem ? Ekkor el lett volna a külön nemzetiségek, el lett volna döntve a birodalom sorsa is, oda, hová már egy évszázad óta sietett. Szerencsére ez azonban nem történt. Innen a német államférfiak dühössége a magyar nemzet ellen, mely maga a schottenthori palota falai között is kitört- kiszámított ellenségeskedéssel tapostattak törvényeink, daraboltatott szét hazánk, gúnyoltattak ki nemzeti szokásaink, erkölcseink; kiszámított ellenségeskedéssel zaklattattak fel ellenünk a velünk együtt élő nemzetiségek, az örökös tartományok népei, hogy kárhozatot mondjanak reánk ; mert rész kormányzati rendszerüket elfogadni nem akartuk, s őseink szent hitétől, törvényeitől, nemzeti erkölcseinktől, szokásainktól megválni nem akartunk. A birodalom anyagi jóléte is alá volt rendelve a hagyományos kül- és belpolitikának. Mennyi fonákság, mennyi természetellenes küzdelem és fáradság, mennyi s mily régóta való pazarlása a birodalmi erőknek; és mindezek ellenére, minő alásülyedése a birodalomnak! Szükségképen be kellett ennek ily politika mellett következni. És most hová jutunk ki ? ki látja a jövendőt ? sikerül-e megállítani a sorsot, vagy haladunk tovább is elenyészésünk elébe, hogy más, erőteljesebb népeknek adjunk helyet? Eddig birodalmi szempontból tekintettem a kérdést ; most szükséges Magyarország szempontjából tekinteni a kérdést. Itt mindenekelőtt találkozunk a német államférfiak azon gyanúsításával, hogy a német nemzetnek ellenségei vagyunk, s iparkodunk a birodalomtól elválni és független Magyarországot fölállítani. Nem szólnék ezen értelem nélküli gyanúsításhoz, ha nem tartanék tőle, hogy eme gyanúsítás a legfelsőbb körökben gyökeret verhetne. Az örökös tartományok népétől azért nem kívánhatjuk az elszakadást, mert mi földbirtok, tőke, kereskedés és ipar mezején ezerszeres lánczokkal vagyunk összekötve velük, melyeket ha elszakítanánk, minden azokból kifolyó érdekeinket megsemmisítenék. Azért sem óhajtjuk továbbá az elszakadást, mert a birodalomban létező szláv elem egyik része önállólag, másik része pedig a birodalmon kívül álló szláv elemekkel szövetkezvén, mindkettő egyesülni fog abban, hogy bennünket megsemmisítsenek, a természet azon egyszerű törvényét követve, hogy minket, kik nekik mint részecskéknek, az egészhez csatlakozásukban útjukban állunk, mint akadályt elmozdítsanak. A mi fenmaradásunk tehát a felséges uralkodó családhoz és a német elemmel való szövetkezéshez olyannyira kötve van, hogy ha Magyarország független állapotban léteznék is, a német elemmel való szövetséget egyátalában nem nélkülözhetné és kénytelen lenne mindent elkövetni annak megnyerésére. Gyanúsíttatunk továbbá , hogy különválási hajlamunkkal a birodalom nagyhatalmi állását kockáztatjuk. Ennél fontolatlanabb gyanúsítást alig lehetne kitalálni. Az osztrák birodalom geographiai helyzete követeli, hogy nagyhatalom legyen. Európa szívét foglalván el, minden, ami Európában és a Földközi tenger partján történik, mélyen érdekli, s a kritnépek lökéseitől összeroskad, ha nem elég erős. A birodalomnak nagyhatalmi állása fenntartására különösen Magyarország népei vannak hivatva. Azon nép királya, mely a Duna völgyein lakó népeken uralkodik, van hivatva uralkodni a vele határos kisebb tartományok felett is, hogy azokat megoltalmazza, hogy más, hatalmasabb birodalmak martalékául ne essenek. Magyarország létezésének ez oly szoros feltétele, hogy ha például az osztrák birodalom csak Magyarországból állana, meg kellene hódítani a mostani örökös tartományokat és egy erős birodalommá alakítani, hogy fennállhasson. Az Árpádházbeli és vegyes házból származott magyar királyok is átlátták ezen czélt, s a harczok, melyeket küzdöttek, Magyarországnak erős és nagy hatalommá tételére voltak irányozva. Legnagyobb bajuk azonban a német államférfiaknak az 1848-ik évi törvények. Én nyíltan beszélek. Ne higyyék a német államférfiak , hogy bennünket elámítanak ; mi sem akarjuk ámítani őket. Az 1848-iki törvények sem jogi, sem anyagi tekintetben a birodalomnak nem ártalmasak. A német államférfiak jól tudják, hogy ha a magyar ministerium megalakul, Magyarország kormányzása kezükből kiesik, s ebben igazuk van; azt akarjuk mi is, hogy Magyarország kormányzatától elessenek. A német államférfiak jól tudják, hogy ha a magyar ministérium föláll, a birodalom súly és összetartó pontja Magyarországra esik; ezt akarjuk mi is, mert Magyarország a birodalom legerőteljesebb része, s legnagyobb összetartási erővel bír, s a benne létező nemzeti erőkre támaszkodva , joggal követeli magának ezen fontosságot. Ez tehát nem ábrándos kívánsága a magyaroknak, hanem Magyarország geographiai helyzetében fekszik. Aki a budai hegyek ormain uralkodik, az uralkodik a dunavölgyi tartományok felett is. Történeti példák igazolják ezt. A történelem egyik legnagyobb hóditója, dicső emlékezetű elődünk Attila is a budai hegyek ormain ütötte fel uralkodói lakhelyét. Midőn dicső fejedelmünk Árpád e hont elfoglalta, szintén Budán telepedett meg és ormain vetette uralma alá a dunavölgyi népeket. Szeretett emlékű királyunk, Mátyás az igazságos szintén Budát tette uralkodása központjává. És hogy a szomorú emlékeket se feledjük, midőn a szomszéd török nemzet Budát elfoglalta, 150 évig uralkodott a dunavölgyi népeken és tartományokon. Azért én a belpolitikát oda irányulni óhajtanám, hogy a birodalom fentartó ereje Magyarorságra mint a birodalom legerőteljesebb részére helyeztessék. A ház szokásaiban nem vagyok jártas, de ha megengedhető, úgy a kül és belpolitikára nézve nyilvánított óhajtásomat a válaszfeliratba fölvenni kérem. Ezt azonban a t. ház bölcseségére bízom. Hasonlóképen szánnék a válaszföliratban néhány résztvevő sort a szerencsétlen lengyel nemzet részére is. De már a válaszföliratba mindenesetre fölvétetni kérem Gácsországot is, mely egykoron szintén a sz. István koronáját kitevő országokhoz tartozott, s visszaszereztetvén, mégis a koronázási hitlevél 3-ik pontja ellenére Magyarországhoz nem csatoltatott. Ez is a jogfolytonosság követelménye. A birodalomnak fentebb csak némely viszonyaiban említett amaz állapotát válságosnak és oda fokozódottnak látom, hogy a birodalmat vagy újból átalakítani, vagy annak az eddigi kormányzati rendszer alkalmazásával buknia kell. A dolgok oda jutottak, hogy ha az átalakítás munkája késik, a birodalmat alkotó elemek, vagy a súrlódástól, vagy kívülről kapott szikrától lángra gyuladva,egymást és egymással a birodalmat emésztik fel. Jól tudom, hogy nehéz, igen nehéz a régi hatalmat új rendre téríteni; azonban ne essünk kétségbe: felettünk áll bölcs belátással s vitézi magas tulajdonokkal biró fiatal Uralkodónk, övé a választás. Annyiszor nyilvánított jóakaratában teljesen bizakodva, hiszem, hogy Felséges Apostoli Királyunk a nép törvényes kívánságának kielégítésére mindent meg fog tenni, s uralkodói örömét lelenti abban, ha a haza fiai is boldogok lesznek. Különben a válaszföliratra szavazok. Apponyi György gr.: (Lásd „Sürgöny“ 42-ik számát) (Folytatása következik.) Dunavízállás. Pest, február 28. 4 3" Színházi előadások, márczius 1. Nemzeti színház. „Liliomfi“. Eredeti vígjáték 3 szakaszban. Kezdete 7 órakor. Pestvárosi színház. „Die schöne Helena“ vig opera 3 felv. Kezdete 7 órakor. Budavárosi színház. „Die Einfalt vom Lande“ ingj. 4 felv. Kezdete 7 órakor. Suhr-circus. Ma nagy előadás. Kezdete 7 órakor. Felelős szerkesztő: Bulyovszky Gyula.