Sürgöny, 1866. december (6. évfolyam, 275-297. szám)

1866-12-01 / 275. szám

275 sz. Hatodik évi folyam. Szerkesztőségi iroda: Pest, kigyó-utcza 4. szám, II. emelet. Kiadó­hivatal: Pesten, (barátok-tere 7-dik szám.) Kéziratok nem küldetnek vissza. Bérmentetlen levelek csak rendes levele-TríínlífÁl un'railf niníík­ SÜRGÖNY. Mugíi­n-hirdetések : egyh­asábos petit-sor egyszeri hirdetésért 8 kr, kétszeri hirdetésért 7 kr, háromszori vagy többszöri hirdetésért 6 kr számittatik minden beik­tatásnál. A bélyegdíj külön minden beiktatás után 30 kr o. é. — Külföldről hirdetéseket átvesznek a következő urak : Majnai Frankfurtban és Ha­m­b­urg-Alté­­nában Hansenstein és Vogler; Hamburgban Tib­ulh­olm Jakab; Lipcsében Engler M. és Fort Fernő urak. Előfizetési árak: Naponta! postai szétküldéssel: Budapesten házhoz hordva: Egész ént..........................20 írt. Egész évre . . . . 18 frt. —­kr. Félévre................................10 „ Félévre.....................9 „ — , Negyedévre............................5 „ Negyedévre ... 4 „ 50 r Pest. Szombat, deczem­ber 1. 1896. HIVATALOS RÉSZ.­ ­ cs. kir. Apostoli Felsége f. évi nov. 22-től kelt legfelsőbb határozatával, Wolfner Lajos pesti nagy­kereskedőt s uj pesti bőrgyárbirtokost, közhasznú mű­­ködésének elismeréséül, arany érdem-kereszttel legke­gyelmesebben földisziini méltóztatott. Ő cs. kir. Apostoli Felsége f. évi nov. 22-töl kelt legfelsőbb határozatával, a lefolyt háborús korszak alatt szerzett érdemeik elismeréséül, dr. Se­habatka Mi­hály, pozsonmegyei főorvost, a tiszteletreméltó Cse­ti Időt, a Sz.­Vincze zárda, s a magyar­óvári Karo­­lina-kórház főnöknőjét, végre Maas Ádám rajkai földbirtokost arany érdem­kereszttel legkegyelmesebben földiszitni, s helybenhagyni méltóztatott, hogy Kirsch­­baummayer Károly , Schuh Kristóf, Kauf­holz Frigyes orvostudoroknak, valamint Böhm Ig­­nácz, Schwartz Ferencz, s Kittel Ágoston sebé­szeknek,­­ továbbá Schlaffer Ferencz, Czefa­me­i­s­t­e­r Mátyás és L­e­i­n­e­r Mihály helységi bírák­nak, — végre Kellmann Ignácz uradalmi jószág­­igazgatónak Magyar-Óvárott, mindnyájuknak Mosony­­megyében, a sebesültek átvétele s ápolásánali hasznos működésükért a legmagasb megelégedés tudtukra adassék. A cs. kir. Apostoli Felsége f. évi nov. 1- ról kelt legfelsőbb határozatával, a nagy­szombati társas káp­talannál üresedésbe jött kanonoki állásra V­a­j­g­e­t­h Mihály ipolyság­i lelkészt s esperest legkegyelmesebben kinevezni méltóztatott. Változások a cs. k. hadseregben. Kineveztettek: Bojniki báró B­e­n­k­o Antal, vezérőrnagy és ha­­tárőri-csapatdandárnok, altábornagygyá és határőri­­csapatosztálynokká Károlyvárosban. Nagy Károly, ezredes a táborkari törzsben, ve­­zérőrnagygyá és csapatdandárnokká. Áthelyeztetett: G­o­l1 a­s Károly őrnagy, a tengerészeti testület­ből, a matani tüzérséghez. Felruháztattak: P­i­r­n­e­r Károly, ezredes a nyugalmi létszámból, vezérőrnagyi ranggal ad honores; T­r­e­n­k­­­e­r Ágoston, nyugalmazott első osztályú százados, őrnagyi ranggal ad honores; dr. Baumann Ferencz, nyugalmazott ezredor­­vos, törzsorvosi ranggal és czimmel ad honores. Nyugalmaztatott: Lovag B­r­a­i­s­a­c­h János vezérőrnagy. TÁRCZA: „LOHENGRIN.“ Regényes opera 3 felv. Szövegét és zenéjét irta Wagner Richard. (Előadatik a nemz. színpadon dec. 1-én.) A függöny felgördül, Antwerp mellett a Leide partján mosolygó virány áll előttünk ; háttérben a fo­lyam kanyarulatot képez, ott néhány lépésnyire elfödik a reá hajló fák lombjai, mikből szemérmesen bontakoz­nak ki a tiszta ezüst habok. Az előtérben kört képeznek a brabanti urak, gróf Telramund Frigyes, s neje Ortrud élükön, velük szem­közt kísérőivel egy tölgy kövében ül Madarász Henrik német császár. Nem a szórakozás, nem az élvek vágya, de a ke­letről hullámzó néptenger mindig közelebb zuhogó árja — melynek gyilkos örvénye elnyeléssel fenyegeti a bé­ke sajkáját — űzte ide őt; mint egy ismeretlen rémet említi azt a nevet, melynek hallatára ájtatos imát rebeg a germán, elnémul a siró csecsemő, mert megdobban a föld, elhervad a mező, ha azokon átvonul a magyar! Szavai után a jó szászok s a thüringiaiak kardjaik csör­get­ésével adják uruk tudtára, hogy vérüket ontani min­dig készek :Isten nevében a honért! A császár megköszöni, s eltekint hívein, hol ezek között a fejetlen Brabantot pillantva meg, eszébe jut, hogy az uralkodóknak nem csak azt kell megőrizniök, a mi van, de meg kell alkotniok azt is, a mi hiányzik; ez okból felszólitja gróf Telramund Frigyest, kit hű, józan embernek ismer, hogy mondaná el pártatlanul e káros baj okát, mely Brabantot bgétől, s a valódi jóllét­től fosztotta meg. Telramund gróf ott kezdi beszédét, hol az agg brabanti herczeg érezve halálát, két neveletlen gyer­mekét : Elsát és Gottfriedet az ő, mint meghitt barátja gyámságára bizá. Erdőre mentek ketten egykor, de vissza bátyját nem hozá a lányba, s a ravasz aggály így szólott belőle : Ah ! hol lehet, én hasztalan keres­tem i­de kényszerítve az igazra, csakhamar elárulá magát, s a halvány arcz, a remegő ajak mind azt be­szélte : testvérgyilkolás ! E szörnyű vádra a jelenlévők megilletődve hallgatják tovább azt, hogy Elsa nagyra­vágyó, ki e vágy betöltésével ölte meg fivérét, mert igy a trónon egymaga uralghat. A bűn büntetést kíván. A csatzár felakasztja pajzsát s megeskü­szik, hogy mig a bűnt napfényre nem hozá, karjára nem veszi. Elsát hivatja. Lebontott hajjal, fehér ruhában hölgyei kíséreté­ben megjelenik Elsa. Az a nemes nyugalom, az ártatlan­ság büszkesége, mely elárasztja tekintetét, megingatja a császárt, a jelenlévőket. E mystikus bűverő elgyön­gíti az embernek ítéletét, s ezenkívül ama rege, melyet a császár kérdésére válaszol, kétségbe vonja, nem azt, hogy ő a bűnös, de hogy­­ kívüle van e igazi ártatlanság több a világon! Itt ember nem ítélhet, Ítéljen az Isten ! A középkorban szokásban volt, hogy a­hol a vádló a vádlott ellen kellő érveket fel nem hozhatott, bajvívással keresték — ott az igazságot. — A vádló­k a vádlott vagy személyesen jelentek meg, — vagy he­lyetteseket küldtek a küzdtérre, hol a törvény szerint mindig a győzőé lett az igazság. Telramund, erejében bízva, elfogadja az ajánlatot. Elsa helyetteséül ama lovagot óhajtja, ki fényes mezében mint álomkép előtte megjelent, s ekkor a folyam habszinén megjelenik a sajka, melyet egy fehér hattyú von maga után, benne áll büszkén, bátran, fényesen — Lohengrin! E bemutatással nem mulaszthatjuk el fölvilágo­sítani­­. olvasóinkat a felől,hogy ki volt Lohengrin. Az ős­germán mythosznak volt egy hite, melyet a költői igazság képzeleteiből alkotott, mely meg nem engedhette, hogy ama hősök, királyok, kik a földön, az életben csak áldást szültek jelenlétükkel, haláluk után újból haszontalan porrá legyenek; azért teremtett a re­gényes Rajna vidéken egy várlakot, melynek szépségét fel nem foghatja semmi halandó, — melyben az örök élvek tanyája állt azok számára, kik magukat az élet­ben szép tetteik által örökiték meg. Itt lobogott — ta­lán a nemes keblek symbolumául — a Saint Graal lángja, melyet kötelességében állott minden o ha mélta­tott lovagnak éleszteni, s lobogásában fenntartani. Ez a mythosz regéli azt is, hogy ha e földön valami ször­nyű vétek jutott érvényre, mit népfényre hozni senki nem találkozik, a Graal egyik hőse szállott a földre, döntött, határozott, teremtett, mert ő neki mindenki fö­lött, de ő rajta nem volt senkinek hatalma ! De neki talánynak kellett maradnia, olyan talánynak, mit senki nem érthet; ezt a talányt, ha megoldotta vagy a hős maga, vagy más valaki, elveszett minden büverő, hata­lom, s mint a kilehelt pára eloszlott a földön s vissza­­lebegett a szellemek hazájába. A sajkából kilép, s a hattyútól elbúcsúzik, s köz­meglepetés között a királyt üdvözölve a merengő Elsá­hoz fordul Lohengrin. Fogadj el mentem , lovagom . Egész magam neked adom ! susogja szenvedélyesen Elsa, mire Lohengrin a szerelem hangján kérdi tőle: Ha megnyerem a harczot érted, Fölesküszöl e hölgyemül ? A válaszok­ „igenre“ előjönnek a segédek, kimé­rik a küzdők egymáshozi távolát; a császár fölhívja őket, hogy minden sötét eszköz nélkül, tisztán az ügy igazsága érzetétől vezérelve, döntsék el ügyüket. A ví­vók összecsapnak, Telramund elesik! Lohengrinnek hatalmában van megölni őt, de nem teszi, nem él vissza győzelmével, melyet nem ő, de az igazság eszközökt számára. Elsa Lohengrin kebelére borul, Henrik császár köszönti őt. Telramund estével a szászok és thüringiaiak felveszik kardjaikat s örömriadásban törnek ki az ártat­lanság győzelme fölött. A szászok Lohengrint paizsaikra emelve éltetik, a brabantiak Elsát a császár paizsára ültetik, mit köpenyeikkel fednek el; s a vigadók lelke sült zajába csak Ortrud sértett büszkesége s a földön fetrengő Telramund elvesztett becsülete szórja sötét átkait! A második felvonásban Antwerp vára előtt talál­juk magunkat. A háttérben balra a várpalota, jobbra a templom ajtaja látszik, e mellett középen a várkapu. És van, a várpalota ablakai kivilágítvák, kürtök, babonák hangzanak le a vigadók köréből. A templom kövén búskomoran Telramund, s szegényes öltözékben mellette Ortrud ül a sötétben, keble sötét indulatával Ortrud megsemmisülve látja jövőjét múltja által, melyből nagyravágyása világított, csábképeket rajzolva ebbe . Telramund múltját látja megsemmisülve jövője által, melyből a szégyen, az eltiprott becsület árnya fog annak fényére nehezedni. Mindkét félről kétségbeesés, mely amazt lemondásra kényszeríti, ezt boszura hiv­­ja föl. Az olvasó eddig nincs tisztában a lefolytakkal. Elsát vádolják, s az iga­zság Elsa részére dől el; Jel­­iamund leesik s becsületét siratja, holott ha becsületes lett volna, szükségkép győzni kell neki. Sejtheti, hogy itt egy alattomos kéz szövi ármányait, de mindaddig meggyőződve nincsen, mig a második felvonás első sza­vai nem világítják be, hogy: Ortrud, te vagy a szégyen okozója. Ortrud nem védi magát Telramund e vádja ellené­ben; fölkel, de távozni nem tud; az a fény, mely a győ­ző ablakából ömlik, e helyhez köti őt. Telramund keserű szemrehányásokat tesz e ször­nyű nőnek, ki eltörte kardját, melylyel őt kellett volna megölnie. Becsületét siratva földre veti magát, s e situatióban Telramund kétségbeesése, az ismét hang­zó győzelmi harsona, Ortrud gúnymosolyában lélekrázó jelenetét látja az olvasó a szenvedélyek e vegyülékének. „Mit vethetsz szememre Telramund?“ kérdi azután Ortrud, s Telramund szemére vet m­i­n­­dent; megveti őt, mint ki benne a becsület tisztalelkü emberét gyalázatos ármányai gyönge eszközéül hasz­nálta fel. „Az Isten sujtott érte!“ kiált föl, mire Ortrud végtelen gunynyal feleli : „Te gyávaságod Is­tenül veszed?“ melylyel a lázadt szenvedélyt kétkedővé teszi a valódi igazság iránt, s a fájdalomban elgyengült embert ármányainak másodízben is tehetlen eszközévé teszi. A bűvös meséket ismerő, s varázsokban jártas nőnek feltűnt Lohengrin mysticus megjelenése, s most ezt használja fel, melylyel behálózza a vitézségben oly önhitt Telramundot, ki ambitiójánál fogva hajlandó el­hinni, hogy őt nem Lohengrin, de a varázs győzte le, ki ennélfogva hajlandó másodízben résztvenni a most már Lohengrin elleni összeesküvésben. Az alkalom épen érkezik; Elsa elmámorosodva boldogságától a palota erkélyére jó, hogy köszönetet szavazzon az esti fuva­­lomnak, a fák suhogó lombjainak, hisz ők voltak azok, kik a nemes megmentőt álmában először elébe varázsol­ják! Ortrud s Telramund észreveszik ! „Ő azt susog­ják, s Ortrud szörnyű szándékát e szavakban festi : „Átkozza meg az órát, Amelyben engem most viszontlát!“ Menj félre! mondja Telramundnak : a nő enyim, a hős legyen tied! S Telramund félre, a bokrok közé vonul, Ortrud a bűnbánó szenvedések álhangján sóhajtja Elsa nevét. Elsa meghallja, meghallgatja, s a gonoszság tapsol dia­dala felett. Elsa romlatlan lelke hitelt ad a hihetlenségnek, s felemeli az előtte térdelőt, kinek hazudott szenvedései felkeltik szivében a könyört, s nem csak ő, de Telra­mund irányában is. Siet fáklyákat hozatni a gyaláza­tosnak, ki most is kaczagja ártatlan együgyüségét; őt karjára ölelve megbocsát neki, javulási ígéreteit fo­gadja, s jótékonyságból eredt lelkesültségében saját palotáját nyitja meg számára, h­ová még ez órában a legnagyobb örömmel viszi fel. Telramund keserűen kiáltja utánuk : „E házba így vonul a kár­hozat!“ nemhivatalos rész. Szemle. Mindenekelőtt egy teljesen alaptalan hír megc­á­­folását kell itt följegyeznünk. Schindler bécsi követ az alsó-austriai tartománygyűlésen bizonyos börzei hírről ten említést, mely szerint nagy csapatszállítások történ­nének Galicziába. A „Wien­ Abendpost“ határozottan erősíti, hogy e hírnek semminemű tényleges alapja sincs. Hasonló c­áfolatot olvasunk a „Wien. Journal­ban, mely még ehhez megjegyzi, hogy „legkisebb ok sem lehet hasonló rendszabályra, miután Galiczia bel­nyugalma oly óhajtott állapotban van, hogy semmi kí­vánni valót nem hagy hátra ; a külviszonyok pedig tel­jesen békések.“ Ezzel természetesen elenyésznek a hatáshajhászó lapok ehhez kötött minden combinatiot. A római kérdésben, mely folyvást előtérben áll, két figyelemreméltó közlést jelezhetünk, a nélkül azon­ban, hogy ezáltal még a dolgok bizonytalan állapota lényegesen változnék. Az egyik a „France“ követ­kező communiquéje: „Florenczből tudósitnak, hogy Fr­e­u­r­y tábornok Victor Emanuel király s később R­i­c­a­s­o­l­i báró ministerelnök által elfogadtatott. Azon fogadtatás, mely­ben a császár küldöttje részesült, a florenczi politikai körökben küldetése teljes sikerének bizonyítványául te­kintetik. A tábornoknak néhány nap alatt R­ó­m­á­b­a kellene indulnia Vegezzi kíséretében, ki maga is kü­lön megbízással van küldve a sz.­székhez, s azt állítják, hogy mindketten ama biztosítást viszik meg a sz. atyá­nak, miszerint annak világi hatalma tiszteletben fog tar­tatni, s miszerint a sept. 15-ki egyezmény ily értelemben legálisan fog végrehajtatni.“ A másik a „Franz» Corr.“-nak idevonatkozó ér­tesülése : „úgy halljuk, hogy Compiégneben nem ha­tott kielégitőleg Fleury tbk. első jelentése Victor Ema­nuel királylyal tartott értekezéséről. Már ezen tény magában is azt bizo­sítja, miszerint tényleges enged­mények forognak szóban, melyeket a septemberi egyez­ség kitöltéséül, vagy annak biztosítékaként a fiorenczi kabinettől várnak. Azt is halljuk, hogy Fleury tábor­nok küldetése egyenesen Vegezzinek adandó utasítá­sokra vonatkozik. Napóleon császár kívánsága az volna, hogy Vegezzt csak messze kiterjeszkedő előterjeszté­sekkel küldetnék Rómába, Victor Emanuel pedig — hallomás szerint — a maga alkotmányos uralkodói állásával mentegetődzik, s e szerint az alkudozások jóformán hosszabb ideig fognak elhúzódni, a­mi azonban a franczia csapatok Rómából kivonulásán semmi válto­zást nem okozana.“ A mexikói események a­helyett, hogy kibontakoz­nának a homályból, mindegyre homályosabbakká vál­nak. Két hét óta már folyvást arról tudósítottak a new­­yorki táviratok, hogy Miksa c­ászár végkép elhagyta Mexikót s már azóta Európa felé hajóz; most egy újabb, nov­­­­én kelt távirat azt jelenti, hogy Veracruzból visz­szatért a császár a fővárosba. Ez a legújabb tudósítás, mely homlokegyenest el­lenkezik a franczia lapoknak — természetesen korábbi kelta — tudósításaival. A „Liberté“ ugyanis ezt írja: „A Campbell által kísért Sherman küldetése: addig tartani Juarezt az el­nökség birtokában, míg a mexicói nép szabadon nyilvá­níthatja akaratát. Sherman tábornok 20,000 főnyi ame­rikai hadcsapat fölött rendelkezik, mely Texasban van öszpontosítva s kész az első jeladásra átlépni a mexikói határokat. Sherraann tábornok minden intézkedést meg­­teend, hogy a franczia hadcsapatok elvonulása után a hátramaradó francziákat védje. Washingtonban és New­ Yorkban azt hiszik, miként ezen elvonulás eredménye a szívélyes viszonylatok szorosbra fűzése leend az Egye­sült­ Államok és Franc­­iaország között.“ Shermann Me­xicóban tartózkodása rövid ideig fog tartani az „Avenir National“ szerint, minthogy a congressus megnyitása előtt Washingtonban kell lennie. Johnson várja a tábor­nok jelentését, mely a mexicói ügyekre vonatkozó üze­netnek egy részét képezendi. A „Liberté“ az állítja, hogy Miksa császár nem­csak elutazott, de le is leköszönt. A „New­ York He­rald,“ melynek oct. 29 -éről szóló levelei vannak Me­­xic­óból, azt jelenti, hogy a császár elutazása előtt min­den szolgáját elbocsátotta Chapultepecben s fogatait eladta; a kormányt pedig átadta Bazaine tábornagynak; továbbá az is közöltetik, miként Miksa császár kijelen­tette a „Dandolo“ parancsnokának, hogy hajóján szán­dékozik elutazni. A „Herald“ levelezője semmit sem szól formaszerinti leköszönésről. A luxemburgi kérdést emlegetni kezdik újra. A „Herald“ Poroszországnak Luxemburg iránti igényei ellenében azt állítja , hogy a herczegség jog szerint Hollandhoz tartozik és hogy Hollandia és Poroszország közt ezért hosszú diplomatiai és katonai küzdelmet várhatni. A német szövetség föloszlásával, Luxemburg viszonya Németországhoz, törvényesen véve, megszűnt. Poroszország a régi „Bundnak“ sem örököse, sem gond­noka, és egyáltalán nincs joga a herczegséghez. A hol­landi király a herczegség viszonyát királyságához be­látása szerint szabályozhatja, természetesen a luxem­burgiak biztosított szabadságának fentartása mellett. Luxemburg teljes bekeblezése ellen a királyságba sen­kinek sem volna szava, kivévén a nassaui ház másik ágának agnatusait, és ezeket nem volna nehéz meg­venni. De Luxemburg város a világ egyik legerősebb vára. A porosz király tehát nehezen fog ráállani, hogy megszálló­ hadát onnan elhívja és a várat a hollandiaknak átengedje, kik talán a jövő évben Poroszország ellen­ségeivé lehetnek. A hollandiak őt nem kényszeríthetik rá, ugyan a jog mellettük van, de Poroszországé a hata­lom és ő a tényleges birtokos. De a­mennyire Porosz­ország érdeke kívánja a vár további birtoklását, úgy Francziaországé meg azt kívánja, hogy az egy kis ha­talom kezeiben maradjon, hogy ne váljék rá nézve örök fenyegetéssé. E kérdés tehát nem csak Porosz­ország és Hollandia közt fog lefolyni, és az idő folya­mában éles szavakra fog alkalmat nyújtani. A porosz kormány egyébként az otthon történő dolgokkal sem lehet teljesen megelégedve, mert félhiva­talos lapja, a „Prov. Corr.“ neheztelve említi, miszerint a képviselőház minden fontos végzése oly csekély, oly ingadozó majoritás által jött létre, hogy a tárgyalások sikere csupán véletlen esetektől függ. A mérsékelt sza­badelvűekkel jóformán meg van elégedve a „Prov.Corr.“, mert ezek a legfontosabb kérdésekben bebizonyították, hogy a kormánynyal egyetértve akarják Poroszország mind belső, mind külső kifejtését előmozdítni. „Ellen­ben az összes haladó párt s annak legújabban alakult nemzeti töredéke is megújítja ismét a kormány elleni régi harc­ot. És sikerült is nekik aggasztó és saj­­nálatos végzéseket hozni a kormány ellen.“ Végül el nem mulaszthatja a nevezett lap sürgősen mérsékletre és higgadtságra inteni a képviselőket. A februári alkotmányt visszakövetelő bécsi szó­nokoknak következőleg felel a „Wien. Journal“ : „Ha a febr. alkotmány megbukott, ezen hajótörés a népek ellenállásából következett be. Ha minden nép elfogadta volna, akkor ma is fönállna. És senki sem állíthatja, hogy a kormánynak hatalmában lett volna a Reichbrathba jönni nem akaró népeket oda bekénysze­­ríteni. A kormány csak azt tehette volna, hogy a nép­ség egyik részének képviselőivel hozzon törvényt mind­­nyájukra. Tehát vagy egy ma igazi és valóságos Reichsrathot kellett volna föntartania, vagy azt siszíroz­­ni. A két rész közül a kisebbiket választotta. „Oly kevés igazságszeretet lakik a Landtagok sok képviselőjében, hogy e tényt készakarva ignorál­­ják. Úgy beszélnek a februári alkotmány korszakáról, mintha akkor a birodalom csakugyan egygyé forrt vol­na,­­ mintha azon napok képeznék Austria aranykorát. Azonban mindenki tudja, hogy épen azon időben voltak a belügyi viszályok legsúlyosabbak. A Reichsrathból el­maradt népek hangulata mindinkább elkeseredetté vált. A Reichsrathot, melyben részt nem vettek, bitorlásnak nevezték. E mellett a megjelentek között is az egyenet­lenség napról napra aggodalmas­ jellemet öltött. Kide­rült, hogy lehetetlenség az oly képviselet, melyben az elmaradozik száma mindegyre szaporodik. „És ha akkor, a midőn ezen alkotmány fölfüg­gesztetett, csak a meg nem jelentek részéről hangzott volna a helyeslés szava, talán még kétkedni le­­­­hetne a rendszabály üdvös voltában. Azonban épen a korábban a Reichsrathban megjelent legnagyobb tar­tományok fejezék ki hálájukat a siszk­ozásért. Más tar­tományokat is hiába izgattak arra, hogy a febr. alkot­mány javára felszólaljanak. Tehát a kormányt a siszí­­rozásban a nagy többség támogatta. „A kormány nem tagadja a minoritások jogát. Vannak tiszteletre érdemes kisebbségek, melyek szer­vezetük szilárdsága és egységüknél fogva tekintélylyel bírnak. Azonban a febr. alkotmányt visszaköveteli!A mi­noritás nem ily jellemű oppositió. Ezen kisebbség egyik­­ része csak azért követeli a febr. alkotmányt, hogy azt kedve szerint revideálhassa; a másik rész elveti ezen I alkotmány fejét (a teljes Reichsrathot), s csak a test

Next