Sürgöny, 1866. december (6. évfolyam, 275-297. szám)
1866-12-01 / 275. szám
275 sz. Hatodik évi folyam. Szerkesztőségi iroda: Pest, kigyó-utcza 4. szám, II. emelet. Kiadóhivatal: Pesten, (barátok-tere 7-dik szám.) Kéziratok nem küldetnek vissza. Bérmentetlen levelek csak rendes levele-TríínlífÁl un'railf niníík SÜRGÖNY. Mugíin-hirdetések : egyhasábos petit-sor egyszeri hirdetésért 8 kr, kétszeri hirdetésért 7 kr, háromszori vagy többszöri hirdetésért 6 kr számittatik minden beiktatásnál. A bélyegdíj külön minden beiktatás után 30 kr o. é. — Külföldről hirdetéseket átvesznek a következő urak : Majnai Frankfurtban és Hamburg-Alténában Hansenstein és Vogler; Hamburgban Tibulholm Jakab; Lipcsében Engler M. és Fort Fernő urak. Előfizetési árak: Naponta! postai szétküldéssel: Budapesten házhoz hordva: Egész ént..........................20 írt. Egész évre . . . . 18 frt. —kr. Félévre................................10 „ Félévre.....................9 „ — , Negyedévre............................5 „ Negyedévre ... 4 „ 50 r Pest. Szombat, deczember 1. 1896. HIVATALOS RÉSZ. cs. kir. Apostoli Felsége f. évi nov. 22-től kelt legfelsőbb határozatával, Wolfner Lajos pesti nagykereskedőt s uj pesti bőrgyárbirtokost, közhasznú működésének elismeréséül, arany érdem-kereszttel legkegyelmesebben földisziini méltóztatott. Ő cs. kir. Apostoli Felsége f. évi nov. 22-töl kelt legfelsőbb határozatával, a lefolyt háborús korszak alatt szerzett érdemeik elismeréséül, dr. Sehabatka Mihály, pozsonmegyei főorvost, a tiszteletreméltó Cseti Időt, a Sz.Vincze zárda, s a magyaróvári Karolina-kórház főnöknőjét, végre Maas Ádám rajkai földbirtokost arany érdemkereszttel legkegyelmesebben földiszitni, s helybenhagyni méltóztatott, hogy Kirschbaummayer Károly , Schuh Kristóf, Kaufholz Frigyes orvostudoroknak, valamint Böhm Ignácz, Schwartz Ferencz, s Kittel Ágoston sebészeknek, továbbá Schlaffer Ferencz, Czefameister Mátyás és Leiner Mihály helységi bíráknak, — végre Kellmann Ignácz uradalmi jószágigazgatónak Magyar-Óvárott, mindnyájuknak Mosonymegyében, a sebesültek átvétele s ápolásánali hasznos működésükért a legmagasb megelégedés tudtukra adassék. A cs. kir. Apostoli Felsége f. évi nov. 1- ról kelt legfelsőbb határozatával, a nagyszombati társas káptalannál üresedésbe jött kanonoki állásra Vajgeth Mihály ipolysági lelkészt s esperest legkegyelmesebben kinevezni méltóztatott. Változások a cs. k. hadseregben. Kineveztettek: Bojniki báró Benko Antal, vezérőrnagy és határőri-csapatdandárnok, altábornagygyá és határőricsapatosztálynokká Károlyvárosban. Nagy Károly, ezredes a táborkari törzsben, vezérőrnagygyá és csapatdandárnokká. Áthelyeztetett: Gol1 as Károly őrnagy, a tengerészeti testületből, a matani tüzérséghez. Felruháztattak: Pirner Károly, ezredes a nyugalmi létszámból, vezérőrnagyi ranggal ad honores; Trenker Ágoston, nyugalmazott első osztályú százados, őrnagyi ranggal ad honores; dr. Baumann Ferencz, nyugalmazott ezredorvos, törzsorvosi ranggal és czimmel ad honores. Nyugalmaztatott: Lovag Braisach János vezérőrnagy. TÁRCZA: „LOHENGRIN.“ Regényes opera 3 felv. Szövegét és zenéjét irta Wagner Richard. (Előadatik a nemz. színpadon dec. 1-én.) A függöny felgördül, Antwerp mellett a Leide partján mosolygó virány áll előttünk ; háttérben a folyam kanyarulatot képez, ott néhány lépésnyire elfödik a reá hajló fák lombjai, mikből szemérmesen bontakoznak ki a tiszta ezüst habok. Az előtérben kört képeznek a brabanti urak, gróf Telramund Frigyes, s neje Ortrud élükön, velük szemközt kísérőivel egy tölgy kövében ül Madarász Henrik német császár. Nem a szórakozás, nem az élvek vágya, de a keletről hullámzó néptenger mindig közelebb zuhogó árja — melynek gyilkos örvénye elnyeléssel fenyegeti a béke sajkáját — űzte ide őt; mint egy ismeretlen rémet említi azt a nevet, melynek hallatára ájtatos imát rebeg a germán, elnémul a siró csecsemő, mert megdobban a föld, elhervad a mező, ha azokon átvonul a magyar! Szavai után a jó szászok s a thüringiaiak kardjaik csörgetésével adják uruk tudtára, hogy vérüket ontani mindig készek :Isten nevében a honért! A császár megköszöni, s eltekint hívein, hol ezek között a fejetlen Brabantot pillantva meg, eszébe jut, hogy az uralkodóknak nem csak azt kell megőrizniök, a mi van, de meg kell alkotniok azt is, a mi hiányzik; ez okból felszólitja gróf Telramund Frigyest, kit hű, józan embernek ismer, hogy mondaná el pártatlanul e káros baj okát, mely Brabantot bgétől, s a valódi jólléttől fosztotta meg. Telramund gróf ott kezdi beszédét, hol az agg brabanti herczeg érezve halálát, két neveletlen gyermekét : Elsát és Gottfriedet az ő, mint meghitt barátja gyámságára bizá. Erdőre mentek ketten egykor, de vissza bátyját nem hozá a lányba, s a ravasz aggály így szólott belőle : Ah ! hol lehet, én hasztalan kerestem ide kényszerítve az igazra, csakhamar elárulá magát, s a halvány arcz, a remegő ajak mind azt beszélte : testvérgyilkolás ! E szörnyű vádra a jelenlévők megilletődve hallgatják tovább azt, hogy Elsa nagyravágyó, ki e vágy betöltésével ölte meg fivérét, mert igy a trónon egymaga uralghat. A bűn büntetést kíván. A csatzár felakasztja pajzsát s megesküszik, hogy mig a bűnt napfényre nem hozá, karjára nem veszi. Elsát hivatja. Lebontott hajjal, fehér ruhában hölgyei kíséretében megjelenik Elsa. Az a nemes nyugalom, az ártatlanság büszkesége, mely elárasztja tekintetét, megingatja a császárt, a jelenlévőket. E mystikus bűverő elgyöngíti az embernek ítéletét, s ezenkívül ama rege, melyet a császár kérdésére válaszol, kétségbe vonja, nem azt, hogy ő a bűnös, de hogy kívüle van e igazi ártatlanság több a világon! Itt ember nem ítélhet, Ítéljen az Isten ! A középkorban szokásban volt, hogy ahol a vádló a vádlott ellen kellő érveket fel nem hozhatott, bajvívással keresték — ott az igazságot. — A vádlók a vádlott vagy személyesen jelentek meg, — vagy helyetteseket küldtek a küzdtérre, hol a törvény szerint mindig a győzőé lett az igazság. Telramund, erejében bízva, elfogadja az ajánlatot. Elsa helyetteséül ama lovagot óhajtja, ki fényes mezében mint álomkép előtte megjelent, s ekkor a folyam habszinén megjelenik a sajka, melyet egy fehér hattyú von maga után, benne áll büszkén, bátran, fényesen — Lohengrin! E bemutatással nem mulaszthatjuk el fölvilágosítani. olvasóinkat a felől,hogy ki volt Lohengrin. Az ősgermán mythosznak volt egy hite, melyet a költői igazság képzeleteiből alkotott, mely meg nem engedhette, hogy ama hősök, királyok, kik a földön, az életben csak áldást szültek jelenlétükkel, haláluk után újból haszontalan porrá legyenek; azért teremtett a regényes Rajna vidéken egy várlakot, melynek szépségét fel nem foghatja semmi halandó, — melyben az örök élvek tanyája állt azok számára, kik magukat az életben szép tetteik által örökiték meg. Itt lobogott — talán a nemes keblek symbolumául — a Saint Graal lángja, melyet kötelességében állott minden o ha méltatott lovagnak éleszteni, s lobogásában fenntartani. Ez a mythosz regéli azt is, hogy ha e földön valami szörnyű vétek jutott érvényre, mit népfényre hozni senki nem találkozik, a Graal egyik hőse szállott a földre, döntött, határozott, teremtett, mert ő neki mindenki fölött, de ő rajta nem volt senkinek hatalma ! De neki talánynak kellett maradnia, olyan talánynak, mit senki nem érthet; ezt a talányt, ha megoldotta vagy a hős maga, vagy más valaki, elveszett minden büverő, hatalom, s mint a kilehelt pára eloszlott a földön s visszalebegett a szellemek hazájába. A sajkából kilép, s a hattyútól elbúcsúzik, s közmeglepetés között a királyt üdvözölve a merengő Elsához fordul Lohengrin. Fogadj el mentem , lovagom . Egész magam neked adom ! susogja szenvedélyesen Elsa, mire Lohengrin a szerelem hangján kérdi tőle: Ha megnyerem a harczot érted, Fölesküszöl e hölgyemül ? A válaszok „igenre“ előjönnek a segédek, kimérik a küzdők egymáshozi távolát; a császár fölhívja őket, hogy minden sötét eszköz nélkül, tisztán az ügy igazsága érzetétől vezérelve, döntsék el ügyüket. A vívók összecsapnak, Telramund elesik! Lohengrinnek hatalmában van megölni őt, de nem teszi, nem él vissza győzelmével, melyet nem ő, de az igazság eszközökt számára. Elsa Lohengrin kebelére borul, Henrik császár köszönti őt. Telramund estével a szászok és thüringiaiak felveszik kardjaikat s örömriadásban törnek ki az ártatlanság győzelme fölött. A szászok Lohengrint paizsaikra emelve éltetik, a brabantiak Elsát a császár paizsára ültetik, mit köpenyeikkel fednek el; s a vigadók lelke sült zajába csak Ortrud sértett büszkesége s a földön fetrengő Telramund elvesztett becsülete szórja sötét átkait! A második felvonásban Antwerp vára előtt találjuk magunkat. A háttérben balra a várpalota, jobbra a templom ajtaja látszik, e mellett középen a várkapu. És van, a várpalota ablakai kivilágítvák, kürtök, babonák hangzanak le a vigadók köréből. A templom kövén búskomoran Telramund, s szegényes öltözékben mellette Ortrud ül a sötétben, keble sötét indulatával Ortrud megsemmisülve látja jövőjét múltja által, melyből nagyravágyása világított, csábképeket rajzolva ebbe . Telramund múltját látja megsemmisülve jövője által, melyből a szégyen, az eltiprott becsület árnya fog annak fényére nehezedni. Mindkét félről kétségbeesés, mely amazt lemondásra kényszeríti, ezt boszura hivja föl. Az olvasó eddig nincs tisztában a lefolytakkal. Elsát vádolják, s az igazság Elsa részére dől el; Jeliamund leesik s becsületét siratja, holott ha becsületes lett volna, szükségkép győzni kell neki. Sejtheti, hogy itt egy alattomos kéz szövi ármányait, de mindaddig meggyőződve nincsen, mig a második felvonás első szavai nem világítják be, hogy: Ortrud, te vagy a szégyen okozója. Ortrud nem védi magát Telramund e vádja ellenében; fölkel, de távozni nem tud; az a fény, mely a győző ablakából ömlik, e helyhez köti őt. Telramund keserű szemrehányásokat tesz e szörnyű nőnek, ki eltörte kardját, melylyel őt kellett volna megölnie. Becsületét siratva földre veti magát, s e situatióban Telramund kétségbeesése, az ismét hangzó győzelmi harsona, Ortrud gúnymosolyában lélekrázó jelenetét látja az olvasó a szenvedélyek e vegyülékének. „Mit vethetsz szememre Telramund?“ kérdi azután Ortrud, s Telramund szemére vet mindent; megveti őt, mint ki benne a becsület tisztalelkü emberét gyalázatos ármányai gyönge eszközéül használta fel. „Az Isten sujtott érte!“ kiált föl, mire Ortrud végtelen gunynyal feleli : „Te gyávaságod Istenül veszed?“ melylyel a lázadt szenvedélyt kétkedővé teszi a valódi igazság iránt, s a fájdalomban elgyengült embert ármányainak másodízben is tehetlen eszközévé teszi. A bűvös meséket ismerő, s varázsokban jártas nőnek feltűnt Lohengrin mysticus megjelenése, s most ezt használja fel, melylyel behálózza a vitézségben oly önhitt Telramundot, ki ambitiójánál fogva hajlandó elhinni, hogy őt nem Lohengrin, de a varázs győzte le, ki ennélfogva hajlandó másodízben résztvenni a most már Lohengrin elleni összeesküvésben. Az alkalom épen érkezik; Elsa elmámorosodva boldogságától a palota erkélyére jó, hogy köszönetet szavazzon az esti fuvalomnak, a fák suhogó lombjainak, hisz ők voltak azok, kik a nemes megmentőt álmában először elébe varázsolják! Ortrud s Telramund észreveszik ! „Ő azt susogják, s Ortrud szörnyű szándékát e szavakban festi : „Átkozza meg az órát, Amelyben engem most viszontlát!“ Menj félre! mondja Telramundnak : a nő enyim, a hős legyen tied! S Telramund félre, a bokrok közé vonul, Ortrud a bűnbánó szenvedések álhangján sóhajtja Elsa nevét. Elsa meghallja, meghallgatja, s a gonoszság tapsol diadala felett. Elsa romlatlan lelke hitelt ad a hihetlenségnek, s felemeli az előtte térdelőt, kinek hazudott szenvedései felkeltik szivében a könyört, s nem csak ő, de Telramund irányában is. Siet fáklyákat hozatni a gyalázatosnak, ki most is kaczagja ártatlan együgyüségét; őt karjára ölelve megbocsát neki, javulási ígéreteit fogadja, s jótékonyságból eredt lelkesültségében saját palotáját nyitja meg számára, hová még ez órában a legnagyobb örömmel viszi fel. Telramund keserűen kiáltja utánuk : „E házba így vonul a kárhozat!“ nemhivatalos rész. Szemle. Mindenekelőtt egy teljesen alaptalan hír megcáfolását kell itt följegyeznünk. Schindler bécsi követ az alsó-austriai tartománygyűlésen bizonyos börzei hírről ten említést, mely szerint nagy csapatszállítások történnének Galicziába. A „Wien Abendpost“ határozottan erősíti, hogy e hírnek semminemű tényleges alapja sincs. Hasonló cáfolatot olvasunk a „Wien. Journalban, mely még ehhez megjegyzi, hogy „legkisebb ok sem lehet hasonló rendszabályra, miután Galiczia belnyugalma oly óhajtott állapotban van, hogy semmi kívánni valót nem hagy hátra ; a külviszonyok pedig teljesen békések.“ Ezzel természetesen elenyésznek a hatáshajhászó lapok ehhez kötött minden combinatiot. A római kérdésben, mely folyvást előtérben áll, két figyelemreméltó közlést jelezhetünk, a nélkül azonban, hogy ezáltal még a dolgok bizonytalan állapota lényegesen változnék. Az egyik a „France“ következő communiquéje: „Florenczből tudósitnak, hogy Freury tábornok Victor Emanuel király s később Ricasoli báró ministerelnök által elfogadtatott. Azon fogadtatás, melyben a császár küldöttje részesült, a florenczi politikai körökben küldetése teljes sikerének bizonyítványául tekintetik. A tábornoknak néhány nap alatt Rómába kellene indulnia Vegezzi kíséretében, ki maga is külön megbízással van küldve a sz.székhez, s azt állítják, hogy mindketten ama biztosítást viszik meg a sz. atyának, miszerint annak világi hatalma tiszteletben fog tartatni, s miszerint a sept. 15-ki egyezmény ily értelemben legálisan fog végrehajtatni.“ A másik a „Franz» Corr.“-nak idevonatkozó értesülése : „úgy halljuk, hogy Compiégneben nem hatott kielégitőleg Fleury tbk. első jelentése Victor Emanuel királylyal tartott értekezéséről. Már ezen tény magában is azt bizosítja, miszerint tényleges engedmények forognak szóban, melyeket a septemberi egyezség kitöltéséül, vagy annak biztosítékaként a fiorenczi kabinettől várnak. Azt is halljuk, hogy Fleury tábornok küldetése egyenesen Vegezzinek adandó utasításokra vonatkozik. Napóleon császár kívánsága az volna, hogy Vegezzt csak messze kiterjeszkedő előterjesztésekkel küldetnék Rómába, Victor Emanuel pedig — hallomás szerint — a maga alkotmányos uralkodói állásával mentegetődzik, s e szerint az alkudozások jóformán hosszabb ideig fognak elhúzódni, ami azonban a franczia csapatok Rómából kivonulásán semmi változást nem okozana.“ A mexikói események ahelyett, hogy kibontakoznának a homályból, mindegyre homályosabbakká válnak. Két hét óta már folyvást arról tudósítottak a newyorki táviratok, hogy Miksa cászár végkép elhagyta Mexikót s már azóta Európa felé hajóz; most egy újabb, novén kelt távirat azt jelenti, hogy Veracruzból viszszatért a császár a fővárosba. Ez a legújabb tudósítás, mely homlokegyenest ellenkezik a franczia lapoknak — természetesen korábbi kelta — tudósításaival. A „Liberté“ ugyanis ezt írja: „A Campbell által kísért Sherman küldetése: addig tartani Juarezt az elnökség birtokában, míg a mexicói nép szabadon nyilváníthatja akaratát. Sherman tábornok 20,000 főnyi amerikai hadcsapat fölött rendelkezik, mely Texasban van öszpontosítva s kész az első jeladásra átlépni a mexikói határokat. Sherraann tábornok minden intézkedést megteend, hogy a franczia hadcsapatok elvonulása után a hátramaradó francziákat védje. Washingtonban és New Yorkban azt hiszik, miként ezen elvonulás eredménye a szívélyes viszonylatok szorosbra fűzése leend az Egyesült Államok és Franciaország között.“ Shermann Mexicóban tartózkodása rövid ideig fog tartani az „Avenir National“ szerint, minthogy a congressus megnyitása előtt Washingtonban kell lennie. Johnson várja a tábornok jelentését, mely a mexicói ügyekre vonatkozó üzenetnek egy részét képezendi. A „Liberté“ az állítja, hogy Miksa császár nemcsak elutazott, de le is leköszönt. A „New York Herald,“ melynek oct. 29 -éről szóló levelei vannak Mexicóból, azt jelenti, hogy a császár elutazása előtt minden szolgáját elbocsátotta Chapultepecben s fogatait eladta; a kormányt pedig átadta Bazaine tábornagynak; továbbá az is közöltetik, miként Miksa császár kijelentette a „Dandolo“ parancsnokának, hogy hajóján szándékozik elutazni. A „Herald“ levelezője semmit sem szól formaszerinti leköszönésről. A luxemburgi kérdést emlegetni kezdik újra. A „Herald“ Poroszországnak Luxemburg iránti igényei ellenében azt állítja , hogy a herczegség jog szerint Hollandhoz tartozik és hogy Hollandia és Poroszország közt ezért hosszú diplomatiai és katonai küzdelmet várhatni. A német szövetség föloszlásával, Luxemburg viszonya Németországhoz, törvényesen véve, megszűnt. Poroszország a régi „Bundnak“ sem örököse, sem gondnoka, és egyáltalán nincs joga a herczegséghez. A hollandi király a herczegség viszonyát királyságához belátása szerint szabályozhatja, természetesen a luxemburgiak biztosított szabadságának fentartása mellett. Luxemburg teljes bekeblezése ellen a királyságba senkinek sem volna szava, kivévén a nassaui ház másik ágának agnatusait, és ezeket nem volna nehéz megvenni. De Luxemburg város a világ egyik legerősebb vára. A porosz király tehát nehezen fog ráállani, hogy megszálló hadát onnan elhívja és a várat a hollandiaknak átengedje, kik talán a jövő évben Poroszország ellenségeivé lehetnek. A hollandiak őt nem kényszeríthetik rá, ugyan a jog mellettük van, de Poroszországé a hatalom és ő a tényleges birtokos. De amennyire Poroszország érdeke kívánja a vár további birtoklását, úgy Francziaországé meg azt kívánja, hogy az egy kis hatalom kezeiben maradjon, hogy ne váljék rá nézve örök fenyegetéssé. E kérdés tehát nem csak Poroszország és Hollandia közt fog lefolyni, és az idő folyamában éles szavakra fog alkalmat nyújtani. A porosz kormány egyébként az otthon történő dolgokkal sem lehet teljesen megelégedve, mert félhivatalos lapja, a „Prov. Corr.“ neheztelve említi, miszerint a képviselőház minden fontos végzése oly csekély, oly ingadozó majoritás által jött létre, hogy a tárgyalások sikere csupán véletlen esetektől függ. A mérsékelt szabadelvűekkel jóformán meg van elégedve a „Prov.Corr.“, mert ezek a legfontosabb kérdésekben bebizonyították, hogy a kormánynyal egyetértve akarják Poroszország mind belső, mind külső kifejtését előmozdítni. „Ellenben az összes haladó párt s annak legújabban alakult nemzeti töredéke is megújítja ismét a kormány elleni régi harcot. És sikerült is nekik aggasztó és sajnálatos végzéseket hozni a kormány ellen.“ Végül el nem mulaszthatja a nevezett lap sürgősen mérsékletre és higgadtságra inteni a képviselőket. A februári alkotmányt visszakövetelő bécsi szónokoknak következőleg felel a „Wien. Journal“ : „Ha a febr. alkotmány megbukott, ezen hajótörés a népek ellenállásából következett be. Ha minden nép elfogadta volna, akkor ma is fönállna. És senki sem állíthatja, hogy a kormánynak hatalmában lett volna a Reichbrathba jönni nem akaró népeket oda bekényszeríteni. A kormány csak azt tehette volna, hogy a népség egyik részének képviselőivel hozzon törvényt mindnyájukra. Tehát vagy egy ma igazi és valóságos Reichsrathot kellett volna föntartania, vagy azt siszírozni. A két rész közül a kisebbiket választotta. „Oly kevés igazságszeretet lakik a Landtagok sok képviselőjében, hogy e tényt készakarva ignorálják. Úgy beszélnek a februári alkotmány korszakáról, mintha akkor a birodalom csakugyan egygyé forrt volna, mintha azon napok képeznék Austria aranykorát. Azonban mindenki tudja, hogy épen azon időben voltak a belügyi viszályok legsúlyosabbak. A Reichsrathból elmaradt népek hangulata mindinkább elkeseredetté vált. A Reichsrathot, melyben részt nem vettek, bitorlásnak nevezték. E mellett a megjelentek között is az egyenetlenség napról napra aggodalmas jellemet öltött. Kiderült, hogy lehetetlenség az oly képviselet, melyben az elmaradozik száma mindegyre szaporodik. „És ha akkor, a midőn ezen alkotmány fölfüggesztetett, csak a meg nem jelentek részéről hangzott volna a helyeslés szava, talán még kétkedni lehetne a rendszabály üdvös voltában. Azonban épen a korábban a Reichsrathban megjelent legnagyobb tartományok fejezék ki hálájukat a siszkozásért. Más tartományokat is hiába izgattak arra, hogy a febr. alkotmány javára felszólaljanak. Tehát a kormányt a siszírozásban a nagy többség támogatta. „A kormány nem tagadja a minoritások jogát. Vannak tiszteletre érdemes kisebbségek, melyek szervezetük szilárdsága és egységüknél fogva tekintélylyel bírnak. Azonban a febr. alkotmányt visszaköveteli!A minoritás nem ily jellemű oppositió. Ezen kisebbség egyik része csak azért követeli a febr. alkotmányt, hogy azt kedve szerint revideálhassa; a másik rész elveti ezen I alkotmány fejét (a teljes Reichsrathot), s csak a test