Szabad Föld, 1960. január-június (16. évfolyam, 1-26. szám)

1960-01-03 / 1. szám

Közöljük 1959. évi nagy pályázatunk díjnyerteseinek névsorát RREjj^ • •S­zabad Told XVI. ftvroUYAM.I. SZÁM­ÁVA: KÉPES MELLÉKLETTEL ES SZllVEL F\l­ l\APr\HHVL EGYÜTT I FOHIMT_________1960. JANUÁR 1. IV ■I BOLDOG ÚJ ESZTENDŐK Nem sajtóhiba van a címben,­­ valóban új esztendőkről aka­runk szólni. Az újévi ünnepi vezércikk régi szokás a sajtóban, olyan régi, mint maga az újságírás. Csak úgy találomra üssünk fel néhány kötet régi újságot. A Népszava 1930. január 1-i vezércikke meg­állapítja: „Az elmúlt esztendő gazdasági és politikai téren sem­mi örvendeteset nem mutat. A távozó esztendővel a vigasztalan, a keserűséget fokozó súlyos esz­tendők sora eggyel szaporodott.” 1931. A Szabad Szó újévi ve­zércikke a reményről elmélkedik­­— de annyi szomorúsággal és olyan levertséggel, hogy remény­kedés helyett inkább csüggeteg­­séget áraszt: „Legalább a remény maradjon meg! Mert az az em­ber, akinek reménye sínes, töké­letesen elveszett.” S mi lett reményből? Lépjünk át egy esztendőt, s nézzük meg ugyancsak a Szabad Szóban az 1932. január 1-i vezércikket: „Átokkal fordulunk feléd, te sá­tántól fogant boszorkány, aki képviselted az 1931. esztendőt. Szívből kívánják, hogy veled együtt a semmiségbe tűnjön el mind az kín, az a keserűség, nyomorúság, gond, fájdalom, amellyel az emberiségget sújtot­tad az elmúlt, 365 napon.” Talán majd a következő újév napján ... szebbeket olvashatunk. A magyar élet nagy krónikásá­nak, Móricz Zsigmondnak 1933. január 1-i „Újévi köszöntő”-je az író szegedi élményeiről számol be. Az utcán egy ember könyö­rögve és a hidegtől remegve ál­lítja meg: „Édesapám, adjon egy kis­­kenyérre valót — ma még nem ettem”. Ezen még a magyar nyomorúság nagy ismerője is megdöbben. Egy év múlva debreceni ta­pasztalatairól ír Móricz Zsig­­mond. 1934. januárjában Debre­cenben 13 058 az inségmunkások száma. Igaz, 15 551-en jelentkez­tek, — de 2 és fél ezret el kel­lett utasítani, mert azok „jól él­tek”, így például egy Arany György nevű ember is hiába je­lentkezett, nem kapott inség­­munkát, mert 1933-ban évi ke­resete 180 pengő volt... vagyis havi 15 pengős átlag 4 tagú csa­ládja részére. Akkoriban történt, amikor ez az Arany György évi 180 pengő keresetével már jómódú „hóti­­szegénynek” számított: Biró Pál úr, a Rimamurányi és Salgótar­jáni Acélgyár vezérigazgatója 28 fogásos ebédet rendezett a Nem­zetközi Acéltröszt budapesti kongresszusán. Egyetlen ebéd pár pengő híján 300 pengőbe ke­rült .... íme, ez aztán „magyar kér­dés" a javából! S mindez nem a véletlen mű­ve volt. Nem azon múlott a do­log, hogy az a bizonyos Bíró vezérigazgató, vagy pl. Debrecen akkori vezetői rossz emberek voltak, hogy talán örö­mük telt volna az e­­nségmun­­káikban. A kérdés nem így állt. Nem egyes emberek jóságától, vagy rosszaságától függött a dol­gozó tömegek sorsa. Természete­sen, egy megértő, jószívű em­ber segíthetett néhány család helyzetén, valamicskét enyhíthe­tett a szenvedéseken, de hiába­való volt minden jószándék, se­­gíteni akarás, — ezekkel szemben ott vicsorgott egy szörnyeteg, egy 77 fejű sárkány, az igazság­talan társadalmi rendszer. Na­gyon sokáig legyőzhetetlennek látszó gonoszként terpeszkedett népünkre az a társadalmi rend­szer, amely a széles dolgozó tö­megek elnyomásán és kizsákmá­nyolásán alapult. Maroknyi tő­késé, bankáré, gyárosé és föld­birtokosé volt minden hatalom! S ebből a tényből törvénysze­rűen következett a néptömegek nyomorúsága. A fentebb idézett évek után néhány jobb esztendő jött — mondhatja valaki —, hát ezt miért hallgatjuk el? Ez igaz. Megkezdődött az esztelen fegy­verkezés, a háborús gazdálkodás, nemcsak látszólag, a valóságban is javultak az életkörülmények. De minden gondolkodó ember tudta, hogy égbekiáltóan szörnyű árat fizetünk ezért. S fizettünk. Hogy csak a legdrágábbat említ­sük: félmillió magyar életével. Más kivezető út a magyar nép számára sem volt, mint az, hogy le kellett győzni a szörnyeteget, el kellett taposni azt a társadal­mi rendszert, amely annyi szen­vedést, gyalázatot okozott né­pünknek. Tizenöt évvel ezelőtt került erre sor, amikor a népek sza­badságának fáklyahordozója, a dicső Szovjetunió hazánkat is felszabadította. Tizenöt évvel ez­előtt az ország területének na­­­­gyobbik részén az első igazán boldog újesztendő virradt a ma­­­­gyar népre. Néhány hónap múl­­­­tán — 1945. április 4-én — az­­ egész ország felszabadult. Új korszak kezdődött népünk életében. Másként csengenek az újesztendők hajnalán mondott jókívánságok is. A régi úri világban, mint any­­nyi mindent, az újévi jókívánsá­got is a fásult megszokottság­­ diktálta, amelybe néha gúny, ci­­nikusság vegyült. Szomorú só­hajtások, lemondó legyintések kísérték az üdvözlő szavakat. El­fojtott vágyak, csirájukban meg­ölt reménységek gyűltek az em­berek szívébe. „Bort, búzát, békességet!” — hangzott a szép újévi köszöntés, de ,az egyre nyomorúságosabb esztendők azt is szürkévé bon­­tatták. A termelő megfulladha­tott a borában, a búzáját bolet­­táért adhatta, — a nemzetközi reakció új háborúra készült... Ilyen fedezete volt ennek a szép köszöntésnek. Mumus volt minden új eszten­dő. Úgy lépték át küszöbét az emberek, mintha sűrű sötét és ködös éjszakába lépegettek vol­na. „1932 ma titokzatos fátyol­lal borítottan elibénk áll” — ír­ta a Friss Újság újévi vezércik­ke. Igen, pontosan így volt. Va­jon mit hoz az új év... mi vár ránk ... javul valamelyest az élet, vagy tovább romlik?... ki tudja? Minden csupa titok, ho­mály és bizonytalanság. Egyálta­lán: ki is tudott volna ezekre válaszolni? Kiderült, hogy soha senki. Mindent a Gondviselésre, a sorsra, a végzet kifürkészhetet­len titkaira fogtak. Ilyen hókusz­pókuszoktól várták „hazánk sor­sának jobbra fordulását” ... Felszabadult népünk — im­már 15 esztendő óta — az új esztendők küszöbén nem sötét-­­ben botorkál át. Kevés ilyenkor a napsütés, megszépült orszá­gunk mégis napsugárban ragyog. Népünk szemét nem takarják ti­tokzatos fátylak. Tisztán, világo­san látja az új esztendőiket , az 1960-as évet is. Nem kell találgatnunk, lük­tető halántékkal spekulálnunk: mi lesz, mi lesz? A szilveszteri ólomöntés is maradhat kedves, vidám szórakozás, tiszta örö­mök forrása... így van ez mindazokban az országokban, ahol a népek vet­ték kezükbe sorsuk intézését, s ahol a dolgozók tevékenységét a kommunista pártok vezetik és irányítják. Elmúltak azok az idők is, hogy a távozó esztendőre átkot kell­jen szórnunk. A valóságnak nem rózsaszínűre mázolása az, ha azt mondjuk, hogy szabad hazánk­ban a múló esztendők minden családnak hoznak valami szépet és jót; minden évben gazdagabb és derűsebb lesz az ország. Per­sze, ettől függetlenül vannak fáj­dalmas csapások, sok családba ellátogat a gyász, elveszítjük egy-egy szerettünket... — de ez a természet törvénye, s ez így lesz minden időkben... A lé­­­­nyeg az, hogy a távozó és érke­ző esztendők társadalmunk egé­szének, a dolgozók millióinak nem növekvő gondokat és félel­met jelentenek, hanem nyugal­mat, biztonságot, emelkedő jó­létet. Nem „zsákbamacska” az 1960-as esztendő sem. Ismerjük már feladatainkat, elérendő eredményeinket. Nem a véletle­nek irányítják a dolgok menetét és népünk életkörülményeinek alakulását, hanem a párt helyes politikája, a tervszerű gazdálko­dás. Népköztársaságunk minisz­tertanácsa nemrégiben fogadta el népgazdaságunk 1960. évi ter­vét. A terv szerint szocialista ipa­runk az 1959. évihez képest 8 százalékkal növeli termelését 1960-ban, vagyis mintegy 10 szá­zalékkal múlja felül a három­éves tervben eredetileg 1960-ra tervezett színvonalat. A fonto­sabb termékek közül 2,8 száza­lékkal több szenet, 12 százalék­kal több kőolajat, 6 százalékkal több cementet, 10 százalékkal több nitrogénműtrágyát, 11 szá­zalékkal több hűtőszekrény, 13 százalékkal több bőrcipőt terme­lünk, mint az idén. Természetesen, mezőgazdasá­gunkra is komoly feladatok vár­nak. Tervünk szerint a mezőgaz­daság össztermelése 4,9 százalék­kal emelkedik, ezen belül a nö­vénytermelés értéke 3,3 százalék­kal, az állattenyésztésé 7,2 szá­zalékkal növekedik. Pártunk és kormányunk hat­hatós támogatást nyújt termelő­szövetkezeti és egyéni parasztsá­gunknak, hogy egy év múlva a tervek teljesítéséről, sőt túltelje­sítéséről számolhassunk be, így pl. gondoskodás történik az ön­tözéses gazdálkodás további ki­­terjesztéséről, mintegy 100 ezer kát. holdon talajjavítást végzünk. Termelőszövetkezeti gazdasá­gaink megszilárdítása, illetve fej­lesztése céljaira 2,8 milliárd fo­rint hosszúlejáratú hitelből és saját erőiből történő beruházás szerepel 1960-as tervünkben.­­Szólni kellene és illene még a tervezett beruházásokról, ame­lyeknek összege több mint 33 milliárd forint. Ezúttal azonban inkább az előttünk álló feladato­kat akarjuk némiképpen érzékel­tetni, s azt, hogy a mi orszá­gunkban mindez nem titok, ha­nem a dolgozó nép minden réte­­­­gét, sőt az ország minden csa­ládját, minden dolgozóját sze­mélyében érdeklő és érintő köz­ügy. Feladataink nem kicsik , de minden reális alapja és lehető­sége megvan annak, hogy sike­resen megoldjuk azokat. A ránk­váró munkához biztos iránytűt adott kezünkbe a Magyar Szo­cialista Mun­káspárt nemrégiben lezajlott VII. kongresszusa. A kongresszusi irányelvek, az el­hangzott beszámolók és hozzá­szólások sziklaszilárd alapot je­lentenek a feladatok végrehajtá­sához, a szocializmus építésének meggyorsításához. A kongresszus általános légköre, mélységes em­bersége, közvetlensége, minde­nek előtt Kádár János elvtárs felejthetetlenül szép záróbeszéde mindenki számára, egyszerű dol­gozóknak, vezetőiknek egyaránt megmutatta azokat a módszere­rre­­ket, amelyekkel dolgoznunk kell. S a jövő és elkövetkező évek sikereinek legfőbb záloga az MSZMP helyes politikája, amely az elmúlt három esztendőben szép gyümölcsöt érlelt. S ha valamennyien, párttagok és pártonkívüliek, megszívleljük a kongresszus útmutatásait, azok szerint élünk és munkálkodunk, ha a maga helyén mindenki színes­ lélekkel küzd a párt poli­tikájának megvalósításáért, le­hetnek — amint vannak és lesz­nek is — gondjaink, nehézsé­geink, úrrá leszünk azokon, s az 1960-as évvel is gyarapítjuk eggyel a boldog újesztendők szá­mát, amelyek 15 évvel ezelőtt köszöntöttek népünkre, s ame­lyek már soha többé nem hagy­­nak el bennünket. Szentkirályi János Mi 7T • A Vörös Csillag Traktorgyárban 1959-ben kezdték meg az önrakodó dömperek sorozatgyártását. Ugyancsak elkészült a D—4 K 70 típusú 70 lóerős, négykerék meg­hajtású új­raktor is. Az új gépek elszállításra várakoznak a gyár udvarán TÉLI TANULÁS PEST MEGYÉBEN Pest megyében az ismeretterjesztő előadások iránt nagy az ér­deklődés. Eddig már többezer hallgató jelentkezett, illetve vesz részt az előadásokon. Legtöbben a szabadegyetemekre járnak. Megkezdőd­tek az előadások a megyei népfront-iskolákon is , Dunabogdányban, Tápiószelén, Pilisen és Abonyban. Az iskola tananyaga nagyobbrészt mezőgazdasági témával foglalkozik. Ebben az év­­en 25 helyen indult művelődési iskola, a tavalyi 15 helyett.­­ 5 000 000 tojást, 50 000 hízott baromfit küldenek piacra a somogyi tsz-ek Somogy megyében a tsz-ter­­vekben nagy szerepet kapott a ba­romfitartás. Jövőre állami támo­gatással 30 000 szárnyas számára építenek ólakat, s mintegy 45 000 törzsállatot szereznek be. Ezenkí­vül 25 000 naposcsibét, pulykát, kacsát és körülbelül ugyanannyi előnevelt jércecsibét, libát, kacsát vásárolnak. Jövőre megtízszerező­dik a baromfiállomány a tsz-ek­­ben, s az idei 12 000 helyett 50 000 hizlalt baromfit adnak közfo­gyasztásra. Több lesz a tojás is, egy év alatt több mint ötmillió to­jást küldenek majd piacra. 1200 tanfolyamon 23 000 dolgozó készül a szakmunkára az állami gazdaságokban Az állami gazdaságokban megkezdődött a téli szakmunkásképzés. 1200 tanfolyamon 23 000 dolgozó ismeri meg a gépesítés, a növény­­termesztés, a növényvédelem, az állattenyésztés legújabb munkamód­szereit. A dolgozók megnövekedett érdeklődését mutatja, hogy az idén több mint hétszáz új tanfolyam indult, amelyeken 11 200 állami gaz­dasági munkás készül a szakmunkás vizsgára. A másod- és elsőéves tanfolyamok közül háromszáz az új gépek megismertetésével foglal­kozik. Szabolcs megyében 150 gyümölcskertész, Pest­ és Nógrád me­gyében 200 növényvédelmi szakmunkás készül ezen a téren a vizs­gákra.

Next